A Kudarc
Stanislaw Lem








Miután az emberiségnek sikerült végrehajtania a távoli naprendszerekbe való galaktikus ugrást, expedíció indul az öt fényévnyire lévő Quintára annak kipuhatolására, hogy létezik-e élet és másik értelem ezen a különös, baljós bolygón…







Stanislaw Lem

A Kudarc


Stanisław Lem — Fiasko

Fordító: Murányi Beatrix

Kiadó: Magyar Könyvklub

Budapest — 1995




A BIRNAMIERDŐ


Szépen letette.

Az ember, aki ezt mondta, már nem nézett a sisakját hóna alatt tartó, szkafanderes pilótára. Átvágott a kerek irányi tó termen, megkerülve a pultok patkóját, az üvegfalhoz lépett, és szemügyre vette az űrhajó távoli, mégis nagy hengerét, kormos fúvókáival. Még mindig csöpögött belőlük a betonra a piszkosfekete lé. A másik irányító, széles vállú férfi, aki kopasz fején kerek sapkát viselt, visszapörgette a magnószalagot, és míg a tárcsák forogtak, a szeme sarkából, mint egy merev szemhéjú madár, a jövevény felé sandított. Fülén fejhallgató volt, előtte zűrzavarosán villogó monitorok sora.

— Úgy, ahogy — dünnyögte a pilóta. Észrevétlenül nekidőlt a pult szélének, úgy tett, mintha a dupla szíjas, nehéz kesztyű kikapcsolásához kellene megtámaszkodnia. Kicsit remegett a térde ettől a leszállástól.

— Mi baj volt?

Az ablaknál álló kopott bőrdzsekis, borostás, egérarcú, kis termetű férfi sorra ütögette a zsebeit, mígnem rátalált a cigarettájára.

— Félrevisz a hajtómű — bökte ki a pilóta, kicsit meglepődve, hogy ilyen flegmatikusán fogadják.

A másik rágyújtott, mélyet szívott a cigarettájából, és a füstön át kérdezte:

— De miért? Nem tudja?

Nem — akarta felelni a pilóta, de elharapta a szót, mert úgy rémlett neki, hogy a másiknak tudnia kellene. A magnószalag lefutott. Lobogó vége együtt forgott a dobbal. A termetes férfi felállt, lerakta a fejhallgatót, csak most biccentett a jövevénynek, és rekedtes hangon megszólalt:

— London vagyok. O pedig Gosse. Üdvözöljük a Titánon. Mit iszunk? Lehet kávé vagy whisky.

A fiatal pilóta zavarba jött. A nevüket tudta, de még sohasem látta őket, és akaratlanul úgy vélte, hogy a magas termetű a parancsnok, vagyis Gosse, pedig hát fordítva volt. Átrendezte őket a fejében, és kávét kért.

— Mi a rakomány? Karborund fúrófejek? — kérdezte London, amikor már mindhárman a falból kihúzható asztalnál ültek, és kávé gőzölgött előttük a laboratóriumi öntőedényhez hasonló, csőrös poharakban. Gosse lenyelt a kávéval egy sárga tablettát, mélyet lélegzett, köhécselt, és hosszan kifújta az orrát, még a szeme is könnybe lábadt.

— És sugár ágyúkat is hozott, igaz? — fordult a pilótához.

Az megint meglepődött, mert nagyobb érdeklődést várt a bravúrja iránt, hát csak bólintott. Nem mindennap fordul elő, hogy leszállás közben kihagy a hajtómű. Árulista helyett már a nyelvén volt a beszámoló: meg se próbálta átfúvatni a fúvókákat vagy rátenni egy lapáttal a hősugárra, hanem rögtön kikapcsolta az automata vezérlést, és csak a fékezőrakétákkal tette le a hajót, pedig ezt a trükköt még sohasem próbálta ki, csak a szimulátorban. Azt is régen. Megint át kellett hát rendeznie a gondolatait.

— Hoztam — ennyi maradt végül a mondókájából, és még örült is, mert ez így egész jól hangzott. Nem fecsérli a szót az átélt veszélyre.

— De nem oda, ahová kellett volna — mosolyodott el a kisebbik házigazda, Gosse.

A pilóta most nem tudta, tréfálnak-e vele.

— Hogyhogy nem oda,? Hiszen maguk fogadtak. Maguk hívtak le — pontosított.

— Muszáj volt.

— Nem értem.

— Magának a Grálban kellett volna leszállnia.

— Hát akkor miért térítettek el?

Melege lett. A lehívás kategorikusan hangzott. Igen, fékezés közben elkapott egy-két szót a Grál rádióadásából valami balesetről, de a zavaró zaj miatt nem sokat értett belőle. A Szaturnusz felől repült ugyanis rá a Titánra, hogy a bolygó gravitációja lefékezze, sok üzemanyagot lehet így megtakarítani, de mivel súrolta az óriásbolygó mágneses mezejét, űrhajója csak úgy recsegett-ropogott a zajtól minden hullámhosszon. És mihelyt a zajból kikerült, ennek az űrrepülőtérnek a hívását vette. A navigátor köteles engedelmeskedni a repülésirányítóknak. Ezek meg itt még a szkafanderéből sem hagyták kibújni, rögtön vallatóra fogták. Pedig lélekben még mindig ott volt a pilótafülkében, még érezte, milyen kegyetlenül hasítottak a vállába, mellébe a biztosítóövek, mikor az űrhajó szétterpesztett lábai már nekicsapódtak a betonnak, de a fékezőrakéták még nem égtek ki teljesen, és tüzet okádva, őrjöngve rázták az egész hajótestet.

— Miről beszélnek? Hát most akkor hol kellett volna leszállnom?

— A rakománya a Grálé — magyarázta az alacsonyabbik, kivörösödött orrát törölgetve. Náthás volt. — De mi elkaptuk magát, még mielőtt orbitális pályára állt, és lehívtuk ide, mert szükségünk van Killianra. Az utasára.

— Killianra? — ámult el a fiatal pilóta. — De hát ő nincs a hajómon. Csak ketten vagyunk Sinkóval, a másodpilótával.

Most a házigazdákon volt a megdöbbenés sora.

— Hát hol van Killian?

— Most már biztos Montrealban. Szül a felesége. Előttem repült el egy teher komppal, mielőtt felszálltam.

— A Marsról?

— Hát persze, de miért? Miről van szó?

— A kozmoszban ugyanolyan általános kupleráj van mint a Földön — állapította meg London. Olyan erővel tömte a pipáját, mintha szét akarná törni. Dühös volt. A pilóta is.

— És nem tudtak volna megkérdezni?

— Biztosra vettük, hogy magával repült. Így szólt az utolsó rádiótávirat. Gosse megint kifújta az orrát, és nagyot sóhajtott.

— Felszállni most már úgysem tud — szólalt meg végre. — Pedig Marlin alig várja a sugárágyúkat. Most majd engem szid mindenért.

— Hiszen itt vannak — a pilóta fejével az ablak felé bökött, ahol hajójának karcsú orsója sötétlett a ködben. — Hat darab, ha jól emlékszem. Két gigajoule-osak. Úgy szétfújnak minden ködöt vagy felhőt mint annak a rendje.

— De nem tudom őket a hátamra venni és odacipelni Martinnak — morogta egyre savanyúbban Gosse.

A pilótát bántotta ez a hanyag és önkényes eljárás. Mégiscsak túlzás, hogy egy piti kis repülőtér, a parancsnok saját bevallása szerint egyszerűen eltéríti háromheti repülés után, anélkül, hogy megkérdezné, ott van-e a fedélzetén a várt utas. Nem sietett közölni, hogy a rakománya most már az ő gondjuk. Míg a géphibát ki nem javítja, úgysem segíthet, még ha akarna is. Hallgatott.

— Annyi biztos, hogy maga nálunk marad.

E szavakkal London kiitta a kávéját, és felállt az alumíniumszékről. Hatalmas termetű volt, mint egy nehézsúlyú birkózó. Az üvegfalhoz sétált. Alakjához remekül illett a háttér, a kietlen titáni táj: vad színű, zordon hegyek a rőt derengésben, amely a csúcsokat fedő barna felhők alatt átszivárog. A torony padlója enyhén remegett. Micsoda ócska kóceráj — gondolta a pilóta. O is felállt, hogy megnézze a hajóját. A rakéta szálegyenesen meredt ki a gomolygó ködből, akár egy világítótorony. Egy szélroham szétfújta a ködöt, de a túlhevülés foltjai már nem látszottak a fúvókákon. Lehet, hogy a távolság és a félhomály miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen kihűltek.

— Van itt gamma defektoszkópjuk? — A hajója fontosabb volt számára mint a házigazdák gondjai. Egyék meg, amit főztek.

— Van. De senkit sem engedek a rakétához közönséges szkafanderben — szólalt meg Gosse.

— Gondolja, hogy a máglya? — rezzent össze a pilóta.

— És maga mit gondol?

A kis termetű parancsnok is felállt, és odament hozzájuk. A domború ablakok mentén a padló réseiből kellemes meleg áradt.

— Mikor leszálltam, a hőmérséklet többször is meghaladta a biztonságos szintet, de a Geiger-mérők nem mutattak semmit. Én azt hiszem, csak a fúvóka. Talán kisöpörte a kerámiát a tűzkamrából. Éreztem, hogy valami kipotyog.

— A kerámia is kiment, de szivárgás is volt — állította határozottan Gosse. — A kerámia nem olvad.

— Az a tócsa? — csodálkozott a pilóta. Szemlélődtek a kettős üvegfalon át. Valóban, a tat alatt fekete tócsa terjengett. A szélvihar sodorta köd eleltakarta a hajó törzsét.

— Mi van a máglyában? Nehézvíz vagy nátrium? — kérdezte London. Fejjel magasabb volt a pilótánál. A rádió felcsipogott. Gosse odaugrott, föltette a gégemikrofonos fejhallgatót, és halkan beszélgetett valakivel.

— Ez nem jöhet a máglyából, — tétovázott a pilóta. — Nehézvízzel járok. Az az oldat kristálytiszta. Átlátszó. Ez meg fekete mint a szurok.

— Hát akkor a fúvókában robbant le a hűtés — hagyta rá London. — És szétvitte a kerámiát.

Mintha csak egy doboz gyufáról beszélne. Csöppet sem izgatta magát a géphiba miatt, amely fogva tartja a pilótát űrhajóstul ebben a porfészekben.

— Igen, az lehet, — bólintott a fiatalember. — Fékezéskor a legnagyobb a nyomás a tölcsérekben. Ha egy helyütt megreped a kerámia, a hősugár kisöpri az egészet. A kormányoldali hátsó fúvókából minden kijött.

London nem szólt semmit. A pilóta némi habozás után kibökte:

— Talán egy kicsit túl közel tettem le a hajót,

— Nem számít. Az a fontos, hogy nem dőlt el.

A pilóta fülét hegyezve várt valami dicséretfélét, de London csak felé fordult, és végigmérte kócos szőke hajától fehér szkafandercsizmájáig.

— Holnap kiküldök egy technikust defektoszkópiára, Üresbe tette a máglyát? — tette hozzá hirtelen.

— Nem. Egészen kikapcsoltam. Mint a dokkoláshoz.

— Akkor jó.

Tudta már a pilóta, hogy nincs, akinek töviről hegyire elmesélje, hogyan viaskodott a rakétával itt a fejük fölött. Kávét ugyan kapott — de nem illenék-e, hogy a házigazdák felajánljanak egy szobát meg egy zuhanyozót, ha már lerángatták ide? Jólesnék egy forró zuhany. Gosse még mindig a mikrofonba motyorgott. London fölébe hajolva állt. Homályos volt a helyzet, de csupa feszültség. Érezte már a pilóta, hogy ennek a két embernek fontosabb gondja van az ő kalandjánál, és hogy az a valami a Grál jelzéseivel függ össze. Csak foszlányokat tudott kivenni a hajójában — gépekről volt szó, amelyek nem érkeztek meg, és keresni kell őket.

Gosse fotelestül megpördült, a megfeszülő vezeték lerántotta a fejhallgatót a füléről a nyakába.

— Hol a társa, az a Sinko?

— A fedélzeten. Mondtam neki, hogy ellenőrizze a reaktort.

London le nem vette a parancsnokról kérdő pillantását. Gosse alig észrevehetően nemet intett.

— Semmi — mormolta.

— És a helikoptereik?

— Visszamentek. A látási viszonyok: nulla.

— A teherbírást megkérdezted?

— Nem fog menni. Mennyi a súlya egy gigasugárágyúnak? — fordult a pilótához, aki csak a fülét hegyezte.

— Nem tudom pontosan. Úgy száz tonna körül.

— De hát mit csinálnak? — makacskodott London. — Mire várnak?

— Killianra — felelte Gosse, és egy kacskaringósat káromkodott.

London kivett a faliszekrényből egy palack White Horse-t, megrázta, mintha az vizsgálná, elég hatékony gyógyír-e az adott helyzetben, aztán visszatette a polcra. A pilóta állt és várakozott. Már nem érezte a szkafander súlyát.

— Eltűnt két emberünk — szólalt meg végre Gosse. — Nem jutottak el a Grálig.

— Nem két emberünk, hanem három — helyesbítette komoran London.

— Egy hónapja — folytatta Gosse — kaptunk egy rakomány új Diglátort. Hat darabot a Grál számára. A Grál nem fogadhatta a hajót, mert nem készült el idejében a repülőtér új betonozásával. Amikor leszállt náluk az első konténeres hajó, az Akhilleusz, kilencvenezer tonna, a külön megerősített, bizottságilag garantált leszállópálya összeroppant. Még szerencse, hogy nem borult fel a hajó. Két napig tartott, míg kiemelték a gödörből, és elvontatták a javítóba. Nekiálltak cementet injektálni a beton alá, leraktak egy tűzálló burkolatot, és megnyitották a kikötőt. De azok a Diglátorok nálunk maradtak. A szakértő urak kimondták, hogy rakétával átszállítani nem kifizetődő. Különben is, az Akhilleusz kapitánya Ter Leoni. Hol fog ő egy kilencvenezer tonnás hajóval átugrani a Grálból idáig, száznyolcvan mérföldre? Bolhának való ugrás, nem annak a behemót hajónak. Marlin átküldte a két legjobb járművezetőjét, ők a múlt héten átvittek két gépet a Grálba. Azok már ott dolgoznak. Tegnapelőtt ugyanezek az emberek átjöttek helikopterrel újabb gépekért. Hajnalban elindultak, délben elhagyták a Nagy Fokot, és amikor lefelé indultak, megszakadt a kapcsolat. Sok időt elvesztegettünk azzal, hogy a Foktól maga a Grál veszi át az irányítást. Azt gondoltuk, azért nem jelentkeznek, mert innen tőlünk rádióárnyékban vannak. — Gosse nyugodtan, monoton hangon beszélt. London az ablaknál állt, és kifelé bámult. A pilóta figyelt. — Ugyanazzal a helikopterrel átjött hozzánk Pirx, az operátorokkal együtt. Letette a Cuivier-jét a Grálban, és meg akart látogatni. Réges-rég ismerjük egymást. Úgy volt, hogy a helikopter este érte jön, de nem jött, mert Merlin minden járművét a keresésre mozgósította. Pirx nem akart várni. Vagy nem várhatott. Reggel indulnia kellett volna, és ott akart lenni a hajója felkészítésénél. No és elkezdte rágni a fülemet, hogy hadd menjen vissza egy Diglátorral a Grálba. Megígértettem vele, hogy a déli útvonalon megy, amelyik hosszabb, de megkerüli a teknőt. Szavát adta, és megszegte. Láttam az ORSAN-on, amint lement a teknőbe.

— Mi az az ORSAN? — kérdezte a pilóta. Sápadt volt. A homlokát kiverte a veríték, de várta a magyarázatot.

— Orbitális járőröző szatellita. Nyolcóránként megy át fölöttünk, és éppen akkor adott nekem képet. Pirx lement a teknőbe, és eltűnt.

— Pirx? — kérdezte a pilóta, és egészen elváltozott az arca. — Pirx kapitány?

— O. Ismeri?

— Hogy ismerem-e?! — tört ki a pilóta. — Alatta szolgáltam mint gyakornok. O írta alá a diplomámat, Pirx? Annyi éven át épségben került ki a legrosszabb, — elakadt a szava. Forrt benne a harag. Két kézzel fölemelte a sisakját, mintha Gosse fejéhez akarná vágni.

— Hogy engedhette el egyedül a Diglátorral? Hogy tehetett ilyet? Hiszen ő hosszújáratú kapitány, nem sofőr.

— Ismerte azokat a gépeket, már akkor is, amikor maga még hátulgombolós volt — védekezett Gosse. Látszott rajta, hogy jogosnak érzi a szemrehányást. London kőarccal odament a monitorokhoz, amelyek között Gosse ült a fejhallgatóval a nyakában, és az orra előtt rázta ki a hamut a pipájából egy üres alumíniumdobba. Rámeredt a pipára, mintha nem tudná, mit tart a kezében, két marokra fogta, és a pipa eltört. London földhöz vágta a darabjait, visszament az ablakhoz, és megint ott állt mozdulatlanul, két kezét hátul görcsösen összefonva.

— Nem tagadhattam meg a kérését, Gosse nyilvánvalóan Londonhoz beszélt, ő azonban, mintha nem hallaná, csak bámult ki az ablakon a gomolygó, rőtes ködbe. Már csak a rakéta orra bukkant elő időnként a ködből.

— Gosse — szólalt meg hirtelen a pilóta —, adj nekem egy gépet.

— Nem adok.

— Van jogosítványom. Ezresekre.

Gossénak egy pillanatra felcsillant a szeme, de megismételte:

— Nem adok. Még sohasem vezetett járművet a Titánon.

A pilóta szó nélkül nekilátott lehámozni a szkafanderét. Lekapcsolta a széles fémgallért, legombolta a vállfedőket, alattuk széthúzta a villámzárat, mélyen benyúlt a mellrész mögé, és előhúzott egy levéltárcát, amely egészen összenyomódott, olyan régóta viselte a nehéz szkafander alatt. Vállán szétnyílt az űrruha, mintha felfejtődött volna. Gosséhoz lépett, és sorra elébe tette a papírjait.

— Ez a Merkúrról van. Ott egy Bigantot vezettem. Japán modell. Nyolcszáz tonnás. Ez itt a jogosítványom ezresekre. Az Antarktiszon jégkikötőt fúrtam egy svéd jégjáróval, a Krioperátorral. Ez itt fotókópia, második díj a grönlandi versenyeken. Ez a Vénuszról van.

Úgy dobta le a fényképeket, mintha csupa adu ász volna.

— A Holley expedícióval voltam ott. Ez itt az én termopedem, ez meg a váltótársamé. Mind a kettő prototípus, egész jók. Csak a légkondi szivárgott.

Gosse felnézett rá.

— De hát maga pilóta, nem?

— Átképeztem magam. Éppen Pirx kapitánynál. Először az ő Cuivier-jén szolgáltam. Mint parancsnok először egy teherhajót kaptam,

— Hány éves maga?

— Huszonkilenc.

— Hogy tudott már ennyiszer átváltani?

— Csak akarni kell, akkor lehet. Egyébként aki bolygójárműveket vezet, egy óra alatt megszokja bármelyik új típust. Annyi az egész, mintha robogóról motorkerékpárra szállna át.

Elhallgatott. Volt még egy köteg fényképe, de azokat már nem vette elő. Összeszedte kirakott papírjait a pultról, berakta a kopott bőrtárcába, és eltette a belső zsebébe. Aztán csak állt Gosse mellett, vállig kikapcsolt szkafanderben, kissé kipirulva. A monitorokon üres fénycsíkok futkostak. London az ablak alatti csőkorlátnak támaszkodva, némán figyelte a jelenetet.

— Mondjuk, hogy adnék magának egy Diglátort. Tegyük fel. Mihez kezd vele?

A pilóta elmosolyodott. Homlokán apró verítékcseppek csillogtak. Szőke haján még látszott a sisak halántékpárnáinak nyoma.

— Fogok egy sugárágyút, és átmegyek. Egy gigajoule-osat, a rakodótérből. A Grál helikopterei nem bírják fölemelni, de a Diglátornak a száz tonna meg se kottyan. Megyek, és egy kicsit körülnézek, Marlin abbahagyhatja a légi keresgélést. Tudom, mennyi ott a hematit. És mekkora köd van. Helikopterről úgysem látnak meg semmit.

— Maga pedig a géppel egyből lemegy a teknőbe.

A pilóta még szélesebben mosolygott, fehér fogai kivillantak. Gosse észrevette, hogy ennek a fiúnak — mert majdnem fiú még, csak az ormótlan szkafanderben látszott idősebbnek — szakasztott olyan a szeme, mint a Pirxé. Talán kicsit világosabb, de ugyanolyan ráncocskákkal a szeme sarkában. Hunyorít, és ettől olyan a nézése, mint egy napozó, nagy macskáé — egyszerre ártatlan és éber.

— Le akar menni a teknőbe, és „kicsit körülnézni” — mondta Londonnak, félig kérdő hangsúllyal, félig csúfolódva a vakmerő önkéntesen. Londonnak a szeme se rebbent. Gosse felállt, lerakta a fejhallgatót, a kartográfhoz lépett, és mint egy rolettát, lehúzta a Titán északi féltekéjének nagy térkép ét. Két vastag vonalra mutatott, amelyek a rétegvonalakkal szeldelt, sárgalila háttéren kanyarogtak.

— Mi itt vagyunk. Innen a Grálig légvonalban száztíz mérföld. Ezen a régi útvonalon, a feketén, száznegyvenhat. Négy embert vesztettünk itt el, amikor a Grált még betonozták, és csak nálunk lehetett leszállni. Akkoriban hipergolmeghajtású dízelpedipulátorokat használtunk. Tartós szép idő, az itteni körülményekhez képest. Két csapat gép sértetlenül eljutott a Grálba. Aztán egyetlen napon négy járótorony tűnt el. A Nagy Teknőben. Ebben a bevonalkázott körben. Nyomtalanul.

— Tudom — jegyezte meg a pilóta. — Tanultam. A négy ember nevét is tudom. Gosse ujjával arra a helyre bökött, ahol a fekete útvonalból dél felé elágazik a piros kerülő út.

— Meghosszabbították az utat, de senki sem tudta, meddig terjed a veszélyes terep. Geológusokat küldtek oda. Küldhettek volna fogorvosokat is. Azok is lyukszakértők. Egyetlen bolygón sincsenek vándorgejzírek, de itt vannak. Az a kék ott északon a Mare Hynicum. Mi és a Grál mélyen bent a szárazföldön vagyunk. Csakhogy ez nem szárazföld. Ez egy szivacs. A Mare Hynicum azért nem önti el a teknőt itt miköztünk és a Grál között, mert az egész part egy fennsík. A geológusok kijelentették, hogy ez az úgynevezett kontinens Fennoskandia balti pajzsához hasonlít.

— Tévedtek — szögezte le a pilóta. Hosszabb előadás ígérkezett. Letette sisakját a sarokba, elhelyezkedett egy fotelban, és két kezét illedelmesen összetette, mint egy jó tanuló. Nem tudta, vajon Gosse most az utat ismerteti vele, vagy el akarja rémíteni, de a helyzet meglehetősen kedvére volt.

— Hát ez az. A sziklák alatt hidrokarbon jég van. Ezt az istenverést a mélyfúrásoknál fedezték fel. Örök jég, persze áljég, szénhidrogén polimerekből. Nem olvad meg nulla Celsius-fokon sem, mi pedig még sohasem mértünk itt magasabb hőmérsékletet mínusz kilencven foknál. A teknőben csak úgy hemzsegnek a néhai vulkánok kráterei és a döglött gejzírek. A szakértők kijelentették, hogy ez vulkanikus tevékenység maradványa. Mikor aztán ezek a gejzírek életre keltek, iderepültek a fő szaktekintélyek. A szeizmoakusztikus műszerek kimutatták, hogy mélyen a kőzet alatt olyan kiterjedt barlanghálózat van, amilyet még nem látott a világ. Idehozták a barlangász szakértőket — itt emberek haltak meg, a biztosítók fizettek, hát végül a konzorcium is kinyitotta a zsebét. Aztán a csillagászok hozzátették: amikor a Szaturnusz holdjai a Titán és a Nap között vannak, a gravitációs dagály eléri a maximumát, a szárazföldi pajzs összenyomódik, és a köpeny alatti forró magból kinyomja a magmát. A Titánnak máig is izzó magja van. A magma megszilárdul, mielőtt még a kürtőkön át a felszínre jutna, de miközben megszilárdul, felmelegíti egész Orlandiát. A Mare Hynicum olyan, mint a víz, Orlandia alapja pedig olyan, mint egy szivacs. Az eltömődött föld alatti medrek keresztezik egymást, és ott törnek fel a gejzírek. A nyomás eléri az ezer atmoszférát. Sohasem lehet tudni, hol robban ki ez az átok. Maga pedig okvetlenül oda kíván menni, ugyebár?

— Természetesen — válaszolta ugyanilyen keresetten a pilóta. Szerette volna keresztbe rakni a lábát, de szkafanderben nem lehet. Emlékezett: egy kollégája, aki megpróbálta, székestül felborult.

— A birnami erdőről van szó? — tette hozzá. — Szökjek el máris, vagy beszélhetünk komolyan, parancsnok?

Gosse ezt elengedte a füle mellett.

— Az új út egy vagyonba került — folytatta. — Kumulatív töltetekkel át kellett vágni ezt a lávapadot, a Gorgó fő bordáját. Még a marsbeli Mons Olympus is elbújhat a Gorgó mellett. Dinamittal semmire se mentek. Volt itt nálunk bizonyos Harenstine, talán hallott is róla? aki azt javasolta, hogy a lávapad áttörése helyett vágjanak bele lépcsőt. Mert az olcsóbb. Az ENSZ-egyezményben elő kellene írni, hogy idiótákat tilos rászabadítani az űrkutatásra. A Tüphón falát, ezt itt, speciális atombombákkal törték át, miután alagutat fúrtak. Gorgó, Tüphón, szerencse, hogy a görögöknek annyi istenük volt, nem fogyunk ki a mitológiából. Na szóval, az új utat egy éve nyitották meg. Csak a teknő legdélibb csücskén halad át. A szakértők megparancsolták neki, hogy legyen biztonságos. De hát itt minden tele van barlangjáratokkal, egész Orlandia. Pedig akkora mint Afrika háromnegyed része! A Titán, amikor kihűlt, erősen nyújtott pályán keringett. Megközelítette a Roche-övezetet, amelybe egy rakás kisebb hold belepotyogott, és a Szaturnusz megőrölte őket, ebből lettek, ugye, a gyűrűi. Szóval a Titán fortyogva hűlt, és nagy buborékok keletkeztek rajta a periszaturniumban, aztán megfagytak az aposzaturniumban, aztán jöttek a leülepedések, eljegesedések, és ezt a hólyagos, szivacsos, amorf kőzetet befedték és lenyomták a mélybe. Nem igaz, hogy a Mare Hynicum csak olyankor ömlik be ide, mikor a Szaturnusz összes holdja megfelelő állásban van. Ezeket az áradásokat és gejzír kitöréseket nem lehet előre látni. Ezt lényegében mindenki tudja, aki itt dolgozik, a szállítók is, a pilóták is, maga is. Bár ez az út egymilliárdba került, nehézgépeket nem volna szabad ráengedni. Mi itt mind az égben vagyunk, a régi értelemben. Mi másért hívnák a bányánkat Grálnak? Csakhogy az ég piszkosul tőkeigényesnek bizonyult. Meg lehetett volna csinálni a dolgokat jobban is. De betartottak a pénzügyesek. A halottakért jó sokat kell kifizetni, de nem annyit, amennyibe a veszélyt csökkentő beruházások kerülnének. Jó, már majdnem befejeztem. Lehet, hogy ezek az emberek megússzák, még ha áradásba kerültek is. Jön az apály, és a Diglátor páncélja kibír collonként száz atmoszférát. Oxigénjük van háromszáz órára. Marlin kiküldte a légpárnás munkagépeket, és most javíttatja a két szupernehéz gépét. Tehát függetlenül attól, hogy maga mire képes, nem érdemes. Nem érdemes az életét kockáztatni. A Diglátor az egyik legnehezebb,

— Azt ígérte, hogy befejezi — vágott közbe a pilóta. — Csak egyetlen rövid kérdést, jó? És Killian?

Gosse kinyitotta a száját, köhécselt, aztán leült.

— Hiszen ezért kellett volna idehoznom — tette hozzá a pilóta. — Nem igaz?

Gosse alul megrántotta a térképet, mire az surrogva felcsavarodott. Cigarettát vett elő, és az öngyújtó lángja fölött mondta:

— Ez az ő ügye. O ismerte a terepet. Azonkívül szerződése volt. Nem tilthatom meg az operátoroknak, hogy szerződést kössenek a Grállal. Azt megtehetem, hogy lemondok, és alighanem meg is fogom tenni. Továbbá megtehetem, hogy elzavarok minden hősjelöltet.

— Ad nekem egy gépet — ismételte nyugodtan a pilóta. — Én megtehetem, hogy most rögtön beszélek a Grállal. Marlin nagyot ugrik örömében, kiadja az utasítást, és kész. Akkor maga köteles lesz gépet adni nekem. Marlinnak mindegy, Killian vagy én. Az instrukciókat pedig kívülről tudom. Kár az időért, Gosse úr. Szeretnék valamit enni, mosakodni, azután megbeszéljük a részleteket.

Gosse tehetetlenül pillantott Londonra, de csalódnia kellett, ha támogatásra várt.

— Ez úgyis nekivág — mondta a helyettese. — Hallottam róla attól a barlangásztól, aki nyáron a Grálban volt. Szakasztott olyan mint a te Pirx barátod. Lassú víz partot mos. Csak a pipámért kár. Fürödj meg, kolléga. A zuhanyozók lent vannak. És siess vissza, nehogy kihűljön a leves.

A pilóta hálásan rámosolygott Londonra, és kiment. Útközben olyan energikusan kapta fel fehér sisakját, hogy a szíjak csatjai mind nekicsapódtak szkafandere oldalának. Alig csukta be maga után az ajtót, London csörömpölni kezdett az edényekkel a melegítő körül.

— Mire jó ez? — kérdezte dühösen Gosse a felé fordított, széles háttól. — Mondhatom, segítőkész vagy!

— Te meg vajszívű barát vagy. Minek adtad oda Pirxnek azt a gépet?

— Muszáj volt. Szavát adta.

London hátrafordult, egy lábossal a kezében.

— Öregem, légy észnél. Szavát adta! Az ilyen, ha megígéri, hogy utánad ugrik a vízbe, akkor betartja a szavát. És ha szavát adja, hogy végignézi, amikor megfulladsz, akkor is utánad ugrik. Nincs igazam?

— Igazad van, de az ésszerűség, az nem számít?! — védekezett Gosse immár meggyőződés nélkül. — Hogyan segíthetne rajtuk ez a fiú?

— Nyomukra akadhat. Visz egy sugárágyút.

— Na jó, hagyd abba! Inkább meghallgatom a Grált. Hátha van valami hírük.

Még messze volt az este, de sötét felhők kavarogtak a torony kivilágított gombája körül. London az asztalnál sürgölődött, Gosse pedig egyik cigarettáról a másikra gyújtva, fejhallgatóval a fülén, figyelte a Grál-bázis meddő fecsegését a lánctalpas járművekkel, amelyeket a helikopterek viszszatérése után kiküldtek. Közben a pilótán járt az esze. Nem túlságosan is készségesen, minden kérdés nélkül változtatott irányt, hogy náluk szálljon le? Egy huszonkilenc éves űrhajóparancsnok, hosszújáratú kozmikus jogosítvánnyal, nem is lehet másmilyen, csak határozott és lelkes. Különben nem vitte volna máris ilyen sokra. Vakmerő fiatalságát csábítja a veszély. Ha ő, Gosse, hibás valamiben, az csak némi feledékenység. Ha megkérdezte volna, ott van-e Killian a fedélzeten, akkor ez az űrhajó már a Grál gondja lenne. Gosse parancsnok, aki húsz órája nem aludt, nem is ébredt tudatára, hogy gondolatban akaratlanul már el is temette a jövevényt. Mi is a neve? Tudta, de elfelejtette, és ezt a közelgő öregség jelének érezte. Megnyomott egy gombot a bal oldali monitoron. Zöld sorokban szöktek elő a betűk:

ŰRHAJÓ: HELIOS, II. OSZTÁLYÚ TEHERHAJÓ ANYAKIKÖTŐ: SYRTIS MAJOR PARANCSNOK PILÓTA: ANGUS PARVIS MÁSODPILÓTA: ROMÁN SINKO

RAKOMÁNY: MEGADJAM AZ ÁRULISTÁT

???

Kikapcsolta a képernyőt. Éppen megjöttek a vendégek, pulóverben és tréningnadrágban. A göndör hajú, sovány Sinko gondterhelten üdvözölte őket, mert a máglya mégiscsak szivárgott. Leültek a konzervleveshez. Gossénak nem ment ki a fejéből a gondolat, hogy ez az elszánt őrült, akire ő egy gépet fog bízni, elferdített nevet visel. Nem Parvisnak kellene hívni, hanem Parsifalnak, mert az illenék a Grálhoz. De nem volt tréfás kedvében, hát megtartotta magának az anagrammáit. Rövid vitájukat arról, hogy most ebédeltek-e vagy vacsoráztak, nem sikerült eldönteni, annyira különböző volt a fedélzeti, a földi és a Titán-idő; aztán Sinko lement, hogy megbeszélje a technikussal a defektoszkópiát a hét végére, amikorra a máglya kihűl, és a burkolat repedését ideiglenesen behegesztik, a pilóta pedig Gosséval és Londonnal a terem üres részében megszemlélte a Titán diorámáját. A holográf-vetítők háromdimenziós, színes képet adtak, kirajzolt útvonalakkal, a kép az Északi-sarktól az Egyenlítőig ábrázolta a Titánt. Lehetett kicsinyíteni, nagyítani, és Parvis megismerkedett az egész térséggel, amely innét a Grálig terjed.

Kicsi, de barátságos vendégszobát kapott, emeletes ággyal, ferde lapú kis íróasztallal, fotellel, faliszekrénnyel, és olyan szűk zuhanyozófülkével, hogy míg szappanozta magát, folyton beverte a könyökét a fülke falába. Leheveredett a plédre, és tanulmányozni kezdte a Londontól kölcsönkapott vaskos titanográfiai kézikönyvet. Először a BIRNAMI ERDŐ címszót kereste a tárgymutatóban, de sem a „B”, sem az „E” betűnél nem találta. A tudomány figyelmen kívül hagyta ezt az elnevezést. Lapozgatta a könyvet, míg el nem jutott a gejzírekig. A szerző szerint nem egészen úgy keletkeztek, ahogyan Gosse mondta. A Titán gyorsabban szilárdult meg mint a Föld és a többi belső bolygó, ezért összesűrűsödött gázok óriási tömegei maradtak a belsejében, ezek a kéreg törésvonalainál nyomást gyakorolnak a régi vulkánok talapzatára és a belőlük kiágazó magmaerek több száz kilométeres, ágas-bogas föld alatti hálózatára, a hajlásszögek bizonyos konfigurációja esetén pedig magas nyomású, légnemű szökőkutakként kitörhetnek a légkörbe. A bonyolult vegyi összetételű elegy széndioxidot tartalmaz, ez azonnal hóvá fagy, és a szélviharok sodorta hó vastag rétegben lepi be a síkságokat és hegyoldalakat. Angusnak hamar elment a kedve ettől az unalmas eszmefuttatástól. Eloltotta a villanyt, betakarózott, kicsit meglepődött, hogy sem a pléd, sem a párna nem röpköd, mert kis híján egy hónap alatt hozzászokott a súlytalansághoz — és nyomban elaludt. Valami belső lendület olyan hirtelen lökte át az álomból az ébrenlétbe, hogy kinyitotta a szemét, felült, már-már kiugrott az ágyból. Kábán nézett körül, az állkapcsát dörzsölgetve. Ettől a mozdulattól eszébe jutott, miről álmodott. Ökölvívásról. Egy hivatásos versenyzővel bunyózott, előre érezte, hogy veszíteni fog, és elterült, mert kiütötték. Meregette a szemét, az egész szoba körbefordult, mint éles kanyarban a pilótafülke, és most végre igazán felébredt. Egyetlen rövidzárlattal visszatért a tegnapi leszállás, a géphiba, a vita Gosséval, és a tanácskozás a dioráma előtt. Szobája olyan kicsi volt mint a teherszállító űrhajó pilótafülkéje, erről eszébe jutottak Gosse utolsó szavai, mielőtt elváltak: hogy fiatal korában tengerész volt egy bálnavadászhajón. Borotválkozás közben a döntését latolgatta. Ha Pirx neve el nem hangzik, kétszer is meggondolta volna a dolgot, mielőtt ilyen makacsul követeli, hogy egyezzenek bele a vállalkozásába. A váltogatott forró és jéghideg zuhany alatt énekelni próbált, de csak dünnyögés lett belőle. Úgy látszik, nincs formában. Érezte, hogy gondolatai a kockázatnál is roszszabb ostobaság felé kódorognak. Míg arcát a záporozó víz alá tartotta, a vízsugaraktól elvakulva, egy pillanatig a meghátráláson töprengett. De tudta, hogy lehetetlen. Zöldfülűre vallana az ilyesmi. Gondosan megtörölközött, beágyazott, felöltözött, és elindult megkeresni Gossét. Most sietni kezdett. Még sok a teendője: meg kell barátkozni az ismeretlen modellel, gyakorolni egy kicsit, felidézni a megfelelő reflexeket.

Gosse sehol sem volt. Az irányítótorony lábától két irányban húzódtak az épületek, alagutakon lehetett közlekedni köztük. A repülőtér helyének kijelölése gondatlanság vagy egyszerű tévedés következménye volt. A szondás vizsgálatok alapján úgy vélték, az ásványlelőhelyek ott vannak a hajdani vulkanikus völgy, valójában ősrégi kráter alatt, melynek kávéját a Titán szeizmikus görcsei duzzasztották fel. Tehát először ide dobták le a gépeket meg az embereket, és nekiálltak hordóforma lakóegységeket öszszeszerelni a bányászok számára, míg meg nem jött a hír, hogy pár száz mérfölddel arrébb hihetetlenül gazdag és könnyen kiaknázható uránlelőhelyek vannak. A projektum vezetősége ekkor két szárnyra szakadt. Az egyik fel akarta számolni az itteni repülőteret, és mindent elölről kezdeni északkeleten, a másik kötötte az ebet a karóhoz, hogy csakis itt kell folytatni a munkát, mert a teknőn túl vannak ugyan felszíni uránrétegek, de sekélyek, tehát kevés lesz a hozamuk. Az első hídfőállás felszámolásának híveire egyszer azt mondta valaki, hogy a szent Grált keresik, ez rajtuk ragadt, és a feltáró munkák területe a Grál nevet kapta. Az itteni repülőteret pedig fel sem számolták, ki sem építették. Nem volt elég erő, jobban mondva tőke, hát maradt a silány félmegoldás. Hiába számították ki ezerszer a közgazdászok, hogy hosszú távon kifizetődőbb bezárni a repülőteret a régi kráterben, és a munkákat egy helyen, a Grálban koncentrálni, győzött a pillanatnyi kompromisszum logikája. Egyébként a Grál még sokáig nem fogadhatott nagyobb űrhajókat, a Roembden kráternek viszont — a geológusról nevezték el, aki fölfedezte — nem volt saját javítódokkja, rakodó portáldaruja, legújabb felszerelése, és örökké folyt a marakodás, kinek kit kell kiszolgálni, és kinek mi haszna van ebből. A vezetőség egy része állítólag továbbra is hitte, hogy a kráter alatt urán van, csináltak egypár próbafúrást, de mindegyik hamvába holt, mert mihelyt idehoztak néhány embert és fúrógépet, a Grál nyomban rájuk uszította az igazgatóságot, elvitte a kapacitást, és az épületek megint üresen maradtak, a gépek meg elhagyatva álldogáltak szanaszét a Roembden kráter sötétlő falai között. Parvis, éppúgy, mint a többi szállító, nem vett részt ebben a kutya-macska háborúban, de kívülről valamelyest ismernie kellett, mert a szállítók egytől egyig kényes helyzetben voltak. A Grál újra meg újra megpróbálta, hogy kész tényeket teremt, és felszámolja a repülőteret, főleg miután a saját leszállóhelye kiépült, a Roembden meg igyekezett keresztbe tenni neki, mellesleg akár tett, akár nem tett, hasznosnak bizonyult, amikor a Grál nevezetes betonja sülylyedni kezdett. Parvis magánvéleménye az volt, hogy ez a folytonos marakodás lélektani és nem pénzügyi tényezőkből ered, valójában itt létrejött két szemben álló lokálpatriotizmus, a Roembden-kráteré meg a Grálé, minden egyéb csak érvek keresgélése az egyik vagy a másik fél javára. De nem lett volna ajánlatos, hogy ezt bárkinek is elmondja a Titánon dolgozók közül.

Az irányítótorony alagsora elhagyott föld alatti városra hasonlított, nézni is rossz volt, mennyi anyag hever itt fölöslegesen. Egyszer már leszállt a Roembdenben, mint másodpilóta, de akkor annyira siettek, hogy le sem jött a fedélzetről, csak a kirakodásra felügyelt a rakodótérben, és most annál is rosszkedvűbben nézte a ki sem csomagolt, még lepecsételt tartályokat, mivel azokat is felismerte közöttük, amelyeket akkor idehozott. Felbosszantotta, hogy sehol senki, hujjogatni kezdett, mint az erdőben, de csak a kongó visszhang felelt a raktár zárt folyosóin.

Felliftezett. A repülésirányító teremben megtalálta Londont, de ő sem tudta, hol lehet Gosse. A Grálból nem jött semmi új hír. A monitorok villogtak. Sült szalonna illata terjengett. London szalonnás rántottát készített. A tojáshéjakat a szemétaknába dobta.

— Honnan vesznek itt tojást? — csodálkozott a pilóta.

— Na, ezt meg kell hallgatnod.

London már tegezte.

— Jött egyszer egy elektronikus, akinek gyomorfekélye volt. Hozott egypár tyúkot, hogy betarthassa a diétáját. Először volt nagy tiltakozás, hogy büdösek a tyúkok, meg mit fognak enni, de a végén itt hagyott nekünk egy tyúkot meg egy kakast, és most a tyúkfarm a büszkeségünk. Nagy csoda ám a friss tojás ezen a vidéken. Ülj csak le, Gosse majd előkerül.

Angus rájött, hogy éhes. Rútul nagy darab rántottakat tömve a szájába, lélekben mentegette magát: kell a kalória mindaz előtt, ami vár rá. Megszólalt a telefon. Gosse hívatta. Megköszönte hát Londonnak a pompás reggelit, felhajtotta a kávéját, és leliftezett egy emeletet. A parancsnok a folyosón várta, már kezeslábasba öltözve. Ütött az óra. Angus szaladt a vendégszobába a szkafanderéért. Gyakorlottan belebújt, rákapcsolta az oxigéntartályt a szkafander kígyójára, de nem nyitotta meg a szelepet, és nem tette fel a sisakját, mert nem tudta, rögtön kimennek-e a hermetikus helyiségekből. A másik lifttel, a teherlifttel lementek az alagsorba. Itt is raktár volt, benne sok-sok tartály, akár a tüzérségi lőszeres ládák: oxigénpalackok meredtek ki belőlük ötös sorokban, mint a nagy kaliberű gránátok. Tágas volt a raktár, de úgy telezsúfolták, hogy csak szűk folyosók maradtak a különböző nyelvű feliratokkal teleragasztott ládarakások között. Minden földrész gyáraiból jöttek ide szállítmányok. A pilóta jó darabig várt Gosséra, aki elment átöltözni, és alig ismert rá, mikor megjelent a gépolajtól maszatos, nehéz szerelőszkafanderben, sisakja üvegén a noktovizorral.

A keszonfülkén át kiléptek a külvilágba. Az épület padlója kinyúlt a fejük fölé, mert a torony olyan volt mint egy üvegkalapos, óriási gomba. London már odafent sürgölődött, árnyéka eltakarta a monitorok zöld derengését. Megkerülték a torony kerek, ablaktalan lábát, amely úgy sötétlett fölöttük, mint a hullámverésnek kitett tengeri világítótorony, aztán Gosse elhúzta a hullámbádog garázs ajtaját. Hunyorogva kigyulladtak a fénycsövek. A nagy, üres hodályban a hátsó falhoz tolt emelődarunál állt egy járgány, olyasféle mint az amerikaiak régi holdautói. Nyitott alváz, padok lábtámasszal, semmi egyéb, csak a kerekekre szerelt ráma, a volán és a hátul zárt falú akkumulátortelep. Gosse kihajtott a torony körüli durva sóderre, és megállt, hogy a pilóta beülhessen. Elindultak a vöröses ködben egy alig kivehető, lapos tetejű, tuskóforma, alacsony épület felé. Messze, túl a hegygerincen, homályos fénypászmák derengtek, mintha légvédelmi reflektorok pásztáznák az eget. Persze nem efféle ócskavasaktól származott a fény. A Titánon a nap, főleg borús időben, alig-alig világít, ezért az uránércbányászathoz könnyű szerkezetű óriási tükröket, úgynevezett szollektorokat állítottak stacionárius pályára a Grál fölé, hogy a napfényt a bánya területére koncentrálják. Az elgondolás nem nagyon akart beválni. A Szaturnusz a holdjaival olyan bonyolult soktömeghatás-teret alkot, hogy a számítások rendre kudarcot vallanak. A mérnökök minden erőfeszítése ellenére a fényoszlopok folyton elhajlottak, gyakran a Roembden kráterig is elvándoroltak. A roembdeni remetéket az ide tévedő napfény nemcsak gúnyos mosolyra késztette, mert a kráter katlana ilyenkor, különösen éjszaka, a sötétségből kiszakítva, félelmetesen gyönyörű, lenyűgöző látványt nyújtott. Gosse is észrevette az északi fényhez hasonló, hideg derengést, és miközben a járgánnyal az akadályokat kerülgette — kis vulkáni kürtők csapjai meredeztek körülöttük, henger alakú kőtömbök, akár a csálé hordók —, azt dünnyögte maga elé:

— Felénk jönnek. Príma. Pár perc múlva kezdődik a díszkivilágítás.

Majd hozzátette, kajánságát már nem is titkolva:

— Derék fiú ez a Marlin.

Angus elértette a gúnyolódást, hiszen ha a Roembden világos, akkor a Grál egyiptomi sötétségbe borul, tehát Marlin vagy a helyettese már kirángatta az ágyukból a szollektorkezelőket, hogy indítsák be a motorokat, és pofozzák a helyükre az űrtükröket. De két fényoszlop tovább közeledett, és az egyikben már megcsillant a keleti gerinc egyik jeges csúcsa. A roembdeniek unalmas életében az is vigaszt jelentett, hogy kráterükben a titáni viszonyokhoz képest szokatlanul átlátszó a légkör. Néha heteken át csodálhatták a csillagos égbolton a Szaturnusz sárga korongját, lapos gyűrűivel. Bár a Titán ötször olyan messze van a Szaturnusztól mint a Hold a Földtől, az újoncok mindig elámultak, hogy a felkelő Szaturnusz milyen óriási. Távcsövön át jól látszottak felszínének tarka csíkjai, meg a fekete árnyékcseppek, amelyeket közelebbi holdjai vetettek rá fogyatkozáskor. Ezt a látványt a viharos északi szélnek köszönhették, amely olyan vadul száguldott át a kráteren, hogy főnhatás alakult ki. Olyan meleg sem volt sehol másutt a Titánon, mint itt a Roembdenben. A kezelőknek nyilván még nem sikerült ráncba szedni a szollektorokat, vagy a riadóállapot miatt nem is volt hozzá ember, mindenesetre a napfény pászmája már a katlan mélyéig vándorolt. Nappali világosság lett. Akár reflektor nélkül is furikázhattak volna. A pilóta látta az űrhajója körül szürkéllő betontérséget. Mögötte, ott, amerre ők igyekeztek, fantasztikus, megkövült fatörzsekként meredeztek az ősrégi kéregmozgások emlékét őrző, évmilliók óta megszilárdult vulkanikus dugók. Távlati rövidülésben olyannak rémlettek mint egy templom romos oszlopsora, s árnyékuk úgy futott, mintha sok-sok napóra mutatná az idegen, száguldó időt. A járgány elrobogott a szabálytalan oszlopsor mellett. Kegyetlenül rázott a hepehupás talajon, villanymotorjai vékony hangon nyivákoltak, a lapos tetejű épület még megbújt a félhomályban, de már látszott, hogy mögötte két fekete sziluett tör az ég felé — mint a gótikus templomok. Igazi nagyságukat csak akkor tudta felmérni a pilóta, amikor már kiszállt, és Gosse oldalán feléjük gyalogolt.

Ilyen kolosszusokat még életében nem látott. Sohasem kezelt Diglátort, ezt azonban óvakodott bevallani. Ha egy ilyen gépet szőrös bundába csomagolnának, King Kong lenne belőle. Arányai nem emberiek, inkább emberszabásúak. A függőleges hídszerkezethez hasonló oszloplábak tankszerű, hatalmas lábfejekben végződtek, amelyek szilárdan, mélyen belefúródtak a kavicsos talajba. Fent a toronylábakat kerek medence koronázta, s azon nyugodott a vastörzs, mint egy széles hajó. A felső végtagok ökleit csak akkor látta meg a pilóta, amikor hátraszegte a fejét. Úgy lógtak a vaskarok a törzs mellett, mint erőtlenül lebocsátott emelődaruk, ökölbe szorított acélkezekkel. Feje nem volt a két kolosszusnak, az pedig, ami messziről tornyocskának látszott, a vállakból égnek meredő antennáknak bizonyult.

Az első Diglátor mögött állt a másik, az ikertestvére. Könyökben behajlított karja majdnem érintette az első kolosszus páncélját — mintha éppen oldalba akarta volna bökni a társát, aztán úgy maradt volna. Mivel kicsit távolabb állt, mellén látni lehetett a csillogó üvegablakot. A sofőrfülkét.

— Ez a Castor, az meg a Pollux — mutatta be őket Gosse. Kézireflektorát végigfuttatta a két óriáson. A fénypászma kiemelte a félhomályból a lábvérteket, a kerek térdvédő páncélokat és a törzseket, amelyek feketén csillogtak, mint a bálnazsír.

— Az a balfácán Haartz még a hangárba se tudta bevezetni őket — mondta Gosse. Szabad kezével a hőmérséklet-szabályozó gombot kereste a mellén. Lélegzetétől kicsit bepárásodott a sisaküvegje.

— Alig tudott lefékezni ott a szikla előtt.

A pilóta könnyen kitalálta, hogy ez a szegény Haartz miért állította a két kolosszust a sziklás beszögellésbe, és miért látta jobbnak, ha itt is hagyja őket. A tömegtehetetlenség miatt. Éppúgy mint a mélytengeri hajó, az önjáró gép is annál lomhábban engedelmeskedik a kormányosnak, minél nagyobb a tömege. Már nyelve hegyén volt a kérdés, mennyit nyom a Diglátor, de nem akart felsülni a tudatlanságával, hát elvette Gossétól a kézireflektort, és elindult az óriás lábfeje mentén. Célirányosan tartva a lámpát, a várt helyen, szemmagasságban meg is találta az acélpáncélra szegecselt adattáblát. Maximális emelőkapacitás 14 000 kW, megengedett terhelési kapacitás 19 000 kW, nyugalmi tömeg 1680 tonna, többpajzsos Tokamak-reaktor Foucault-váltóval, Rolls-Royce gyártmányú hidraulikus főhajtómű és differenciálmű, alváz made in Sweden. Feljebb siklatta a fénykört, végig a rácsos lábszáron, de az egész törzset nem tudta egyszerre befogni. A kézilámpa fényében éppen csak kirajzolódott a fej nélküli, fekete vállak körvonala. Gosse felé fordult, de ő eltűnt. Biztosan elment bekapcsolni a repülőtér fűtőberendezését. A talaj menti csövecskék kezdték eloszlatni az alacsonyan gomolygó, ritkás ködöt. A napszollektor eltévedt fényoszlopa úgy kóválygott a kráterben mint a részeg, hol a raktárak tömbjét szakította ki a sötétségből, hol az irányítótorony gombáját, amelyen saját fényének zöld sávja húzódott keresztbe, hol tünékeny visszfényeket villantott fel távoli, jeges sziklákon, mintha mozgásával életre akarná ébreszteni a holt tájat. Hirtelen megugrott, végigsiklott a nagy betonpályán, átszökdécselt a toronygombán, a magmatuskók során, a földszintes raktáron, és telibe találta a pilótát, aki kesztyűjével védte a szemét, és sisakos fejét gyorsan hátraszegte, hogy a váratlan világosságban szemügyre vehesse az egész Diglátort. A rozsdamentes fekete mázzal lefestett kolosszus úgy ragyogott fel fölötte mint egy felágaskodott, kétlábú csatahajó. Mintha villanófényben fényképeztetné magát. Az edzett acél mellvértek, a csípő kerek talapzata, a combok oszlopai és meghajtóhengerei, a térdvédő páncélok, a rácsos lábszárak mind makulátlanul csillogtak, mutatván, hogy a gépet még sohasem használták. Angust öröm és félelem járta át. Elszorult a torka, nagyot nyelt, és a már távolodó fényben a kolosszus háta mögé indult. Amint a sarkához közeledett, a vasláb hasonlósága az emberi lábhoz előbb karikatúrává torzult, azután a kavicsba fúródott talpnál eltűnt. A pilóta most egy portáldaru talapzatánál állt, amelyet semmi ki nem szakíthat a talajból. A páncélozott sarok a hidraulikus szivattyú alapjául szolgálhat. A bokaízület megmutatta hajócsavarhoz hasonló forgócsapjait, a láb közepe táján, vagy két emelet magasan kidomborodó térd pedig valóságos malom volt. A markológép állkapcsainál nagyobb öklök mozdulatlanul függtek a vigyázzállásba merevedett kolosszus oldalán. Bár Gosse még nem került elő, a pilóta úgy döntött, hogy nem vár tovább. Észrevette a sarokhegesztésnél kiálló létrafokokat és fogantyúkat, hát elkezdett felfelé mászni. A bokaízületet keskeny lépcsőfok vette körül, innen már a rácsos lábszáron belül vezetett tovább a függőleges létra. Nem annyira nehéz, inkább furcsa volt felkapaszkodni rajta. Egy csapóajtóhoz vezetett, amelyet elég kényelmetlenül a jobb comb fölött helyeztek el, mivel eredeti helye, amelyet a tervezők a legésszerűbbnek tartottak, véget nem érő, egyébként meglehetősen alpári humorizálás forrása volt. Igazság szerint az első járógépek tervezői nem törődtek az effajta idétlenkedéssel, de később kénytelenek voltak számításba venni, mert kiderült, hogy senki sem jelentkezik gépvezetőnek, ha örökké azzal csúfolják, miféle nyíláson keresztül mászik fel góliátja hasába.

Amikor a csapóajtót kinyitotta, lámpácskák füzére gyulladt ki odabent. Keskeny csigalépcsőn ért fel a vezetőfülkébe. Olyan volt ez a fülke mint egy nagy üveghordó vagy üvegcső, amelyet vízszintesen illesztettek a Diglátor mellkasába, nem középütt, hanem a baloldalon, mintha a mérnökök oda akarták volna az embert elhelyezni, ahol egy eleven óriás a szívét hordja. A pilóta körülnézett a már szintén megvilágított fülkében, és nem csekély megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a vezérlőrendszerek mind ismerősek. Máris otthon érezte magát. Levette a sisakját, gyorsan kibújt a szkafanderből, bekapcsolta a légkondicionálást, mert a szkafander alatt csak trikóing és elasztikus nadrág volt rajta, később pedig meztelenre kell majd vetkőznie, hogy a góliátot mozgathassa. Kellemes, meleg levegő áradt a fülkébe, s a pilóta kinézett a domború ablakon. Odakint már elkezdődött a szokásos, szürke nappal, a Titánon mindig ilyen vihar előtti félhomály uralkodott. Úgy látta a távoli, zord, sziklás vidéket, messze túl a repülőtéren, mintha egy toronyház ablakán nézne ki, hiszen nyolc emelet magasságban volt. Még az irányítótorony gombáját is felülről nézte. Egészen a távoli hegygerincig csak a Helios orra nyúlt magasabbra mint az ő fülkéje. Az oldalsó, szintén domború ablakokon át gyenge kis lámpák fényében derengő aknákba látott, a gépházba, amely halkan, egyenletesen zümmögött, mintha letargiából vagy álomból ébredne. A fülkében nem volt semmiféle vezérlőpult, kormány, képernyő, semmi a világon, csak a sofőrruha, amely gyűrötten hevert a padlón, mint valami fémesen csillogó, üres bőr, a főablakhoz pedig apró, fekete kockák mozaikja tapadt, akár valami gyerekjáték, mert a kockákon parányi lábak és karok voltak láthatók — jobb kar és láb a jobb oldalon, bal a bal oldalon. Amikor a kolosszus jár, és minden jól működik benne, ezek a kis rajzok békés világoszöld fényt árasztanak. Zavar esetén a színük megváltozik: az apróbb hibát szürkészöld, a komolyat vörös fény jelzi. Maga a fekete mozaik az egész gépet ábrázolja, részletekre bontva. A fiatalember a klimatizátor enyhe melegében levetkőzött, a sarokba dobta trikóit, és hozzálátott, hogy belebújjon az operátorruhába. A rugalmas anyag simulékonyan beburkolta lábait, hasát, vállát, aztán mikor már nyakig ebben az elektronikus kígyóbőrben csillogott, akkor egyik ujját a másik után gondosan belebújtatta a kesztyűkbe. Amikor pedig egy mozdulattal felhúzta mellén a villámzárat, az addig fekete mozaikból csupa színes lámpácska lett. Egy pillantással megállapította, hogy a lámpácskák elrendezése ugyanolyan mint a szokványos jégjárókon, amelyeket az Antarktiszon vezetett, bár a tömegük meg sem közelítette a Diglátorét. Felnyúlt a mennyezetre az övekért, jobban mondva a hámért, amelybe szépen belebújt, szorosra húzta, és becsatolta a mellén. Mihelyt a csat bekattant, a hám szelíden, rugalmasan felkapta a pilótát: most a levegőben függött, mint valami jól kibélelt fűzőben, és szabadon mozgathatta a lábait. Ellenőrizte, hogy a karjait ugyanilyen könnyen tudjae mozgatni, majd megkereste a főkapcsolót, háta mögé nyúlva, megtalálta a kis fogantyút, és kattanásig benyomta. A kockákon a lámpácskák felragyogtak, fényerejük éppen a kétszeresére nőtt, és a pilóta hallotta, amint mélyen alatta beindulnak a végtagok motorjai, üresjáratban dorombolnak, halkan cuppogva, mert a hajtórudakból kicsöpög a fölösleges olaj, amelyet a korrózióvédelem végett még a földi gyárban töltöttek a golyóscsapágyakba.

Figyelmesen lefelé nézve, nehogy elvigye a raktárépület oldalát, megtette az első, óvatos, kicsi lépést. Kígyóbőre bélésében ezernyi elektróda volt, finom rugócskákkal bevarrva. A meztelen testéhez tapadó elektródák átvették az ideg— és izomrezdüléseket, hogy továbbítsák az óriásnak. Ahogyan az emberi csontváz minden ízületének a gépben ezerszeres méretű, hermetikusan zárt fémízület felelt meg, éppúgy a meghajló és kiegyenesedő végtagok minden izomcsoportjának ágyúcső méretű hengerek feleltek meg, amelyekben bőségesen olajozott dugattyúk jártak fel-alá. De az operátornak erre nem kellett gondolnia, tudnia sem kellett. Csak úgy kellett mozognia, mintha a földön járna, mintha a földet taposná, mintha lehajolna, hogy kinyújtott kezével megragadja a szükséges tárgyat. Mindössze két lényeges különbség volt. Először is maga a méret, hiszen egy emberi lépésnek a gép tizenkét méteres lépése felel meg. És ugyanígy volt minden mozdulattal. Tehát a hallatlanul precíz továbbítók jóvoltából elméletben lehetséges ugyan, hogy a gép fölvegyen az asztalról egy teli poharat, és tizenkét emelet magasra emelje, egyetlen csöppet sem loccsantva ki a vízből, és nem morzsolva szét vasfogójában az üvegpoharat, ez azonban az operátor különleges mutatványa, rendkívüli ügyességének bizonyítéka lenne, mert a kolosszusnak nem kavicsokat meg poharakat kell fölemelnie, hanem soktonnás csöveket, gerendákat, sziklákat, ha pedig megfelelő eszközt adnak a kezébe, működhet fúrótoronyként, buldózerként, emelődaruként — de mindig olyan gigász lesz, amely szinte kimeríthetetlen erejét az emberi ügyességgel kapcsolja össze.

A járótornyok úgy keletkeztek, hogy a tervezők meghatványozták a külső csontváz gondolatát. Maga a koncepció, az emberi test külső megerősítése, már sok huszadik századi prototípusban szerepelt. De a találmány elhervadt, mert a Földön mindig lehetett valamilyen egyszerűbb és jobb megoldást alkalmazni. A Naprendszer meghódítása idején aztán feltámadt az ötlet. Megjelentek a planetáris gépek, mindegyiket éppen olyanra tervezték, amilyenre egy-egy bolygón szükség volt, a helyi feladatok és körülmények figyelembevételével. A súlyuk tehát különböző volt, de a tömegtehetetlenségük mindenütt egyforma, és ebből ered a második leglényegesebb különbség a gépkolosszusok és az emberek között.

Az építőanyag teherbírásának és a meghajtóerőnek megvannak a határai. Ezeket a határokat a tömegtehetetlenség határozza meg, amely minden súlyos testtől távol is jelen van. A járótoronnyal nem lehet gyors mozdulatokat tenni, éppúgy, ahogyan nem lehet villámgyorsan megállítani a tengeren egy csatahajót, vagy pörgetni az emelődaru karját, mint egy propellert. Aki ilyesmit próbálna csinálni a Diglátorban, eltörné a végtagjait, tehát hogy az effajta balesetektől megóvják, a mérnökök biztosítékokat építettek minden hajtókarba, lehetetlenné téve minden olyan manővert, amely katasztrófához vezetne. Az operátor azonban kikapcsolhatja bármelyik ilyen biztosítékot, vagy akár az összesét is, ha komoly bajba kerül. Ez esetben tönkreteszi ugyan a gépet, de ő maga élve kikerülhet egy kőomlásból vagy más szorult helyzetből. Ha pedig ez sem segít, van még egy utolsó esélye, az ultimátum refugium: a vitrifikátor. Az embert ugyanis megvédi a járótorony külső páncélja, a fülke belső vértje, a fülkében pedig a gépvezető fölött őrködik a vitrifikátor harang alakú nyílása. Ez a berendezés szempillantás alatt megfagyasztja az embert. Igaz, feléleszteni a vitrifikált emberi testeket még nem képes az orvostudomány: a katasztrófák áldozatai ott pihennek a cseppfolyós nitrogénnel teli tartályokban, és türelmesen várják az eljövendő évszázadot, amikor majd a felélesztés trükkjét is kitalálják az orvosok.

Sok ember úgy vélekedett, hogy az orvosi kötelességek ilyetén áthárítása a bizonytalan jövőre nem egyéb mint hátborzongató dezertálás, az életben maradás üres ígérete, a megvalósulás minden garanciája nélkül. Mindamellett létezett ez a precedens, az orvostudomány végső próbálkozása, határesete, de nem az első a maga nemében. Hiszen amikor először ültettek át majomszívet halálos beteg emberekbe, az is felháborodást és szörnyülködést váltott ki. Egyébként a gépvezetők körében végzett felmérés megállapította, hogy nem sok reményt fűznek a vitrifikáló készülékhez. Az ő szakmájuk új volt, de a benne leselkedő halál olyan régi mint minden emberi vállalkozás. Így hát Angus Parvis, amint súlyos léptekkel járni kezdett a Titán talaján, nem is gondolt a feje fölött nyíló fekete harangra, amelyen kis rubinként fénylett átlátszó kalapkájába a kapcsológomb. Roppant óvatosan kikocogott a repülőtér betonjára, hogy ott próbálja ki a Diglátort. Hirtelen feltámadt benne az a réges-régi ismert érzés, hogy egyidejűleg hihetetlenül könnyű és nehéz, szabad és gúzsba kötött, lassú és gyors — csak a búvár érezhet hasonlót, akinek testsúlyát csökkenti a vízkiszorítás, de minél gyorsabban akar mozogni, annál nagyobb ellenállást tanúsít a folyékony közeg. A bolygógépek első prototípusai néhány órai működés után roncstelepre kerültek, mert még nem építettek beléjük mozgáskorlátozókat. Az újonc, aki pár lépést tett a járótoronnyal, úgy érzi, gyerekjáték az egész, aztán mikor végre akar hajtani valami egyszerű feladatot, például felrakni néhány gerendát egy épülő ház falaira, földig rombolja a falakat,

és összetöri a gerendákat, még mielőtt észbe kaphatna. De a biztosítékokkal felszerelt gép is csalóka lehet, amíg gyakorlatlan a vezető. A csúcsterhelés adatait leolvasni éppolyan könnyű mint átböngészni egy tankönyvet a síelésről, de még senkiből sem lett műlesikló bajnok, ha elolvasott egy ilyen könyvet. Angus, aki pedig már jól ismerte az ezreseket, most, amikor kezdetnek csak egy picikét meggyorsította lépteit, nyomban megérezte, hogy ennek a kolosszusnak a tömege majdnem kétszer akkora. Rögtön lelassította lábai mozgását, sőt meg is állt, és úgy függve üvegablakos fülkéjében, mint pók egy furcsa hálóban, megfontoltan lassú tornamutatványokba kezdett. Egyik lábáról a másikra állt, törzshajlításokat végzett, és csak azután járta körül néhányszor az űrhajóját.

A szíve erősebben vert a szokottnál, de hibátlanul sikerült minden. Látta a kopár, szürkésbarna völgyet az alacsonyan gomolygó ködben, a repülőtér határát jelző távoli lámpasorokat, az irányítótorony alatt pedig Gosse pici alakját — ilyen messziről már csak hangyácskának látszott. Nem túl zavaró, szelíd zümmögés vette körül, percről percre jobban meg tudta különböztetni benne az egyes hangokat: a háttérben a főmotorok mély dorombolását, meg a száztonnás lábakat mozgató motorok fojtott énekét a lendítéskor, szemrehányó morgását a túl hirtelen fékezéskor. Kihallotta már a hidraulika kórusát is, amint a gépezet az ezres vezetékeken át olajat nyomott a hengerekbe, hogy a dugattyúk egyenletesen emeljék fel, hajlítsák be és rakják le a betonra a tankcipős lábakat. Ha hegyezte a fülét, még a giroszkópok finom énekét is ki tudta venni, amelyek automatikusan segítették az egyensúly megőrzésében. Mikor egyszer szándékosan megpróbálkozott egy élesebb kanyarral, kiderült, hogy a kolosszus fordulékonysága elmarad a motorok kapacitása mögött: bár a motorok engedelmesen felbőgtek, a járótorony megingott, de azért nem került ki a vezető uralma alól, mert Angus rögtön megnövelte a kanyar ívét.

Aztán azzal kezdett szórakozni, hogy a beton szélén túl heverő, többtonnás sziklákat emelgette. Csikorogtak, szikráztak a kősziklák, amint kezeinek roppant acélfogói beléjük hasítottak. Egy óra sem telt bele, és Angus már biztosnak érezte magát a Diglátorjában. Abba az ismerős állapotba került, amelyet a tapasztaltabbak úgy neveznek: „az ember belenő a járótoronyba”. Elmosódott a határ közte és a gép között, a kolosszus mozdulatai immár a saját mozdulatai voltak. Utolsó gyakorlatként felkapaszkodott a kavicsos hegyoldalon, elég magasra, és olyan jól belejött már, hogy a lábai alól leguruló, szétzúzott kövek robajából meg tudta állapítani, mennyit követelhet meg az óriástól, amelyet máris szívébe fogadott. Csak amikor már lefelé igyekezett, a repülőtér hunyorgó lámpasorai felé, akkor szakadt vége hirtelen az örömének: tűszúrásként hasított belé a tudat, hogy miféle kirándulás várja, és hogy Pirx, meg a másik két ember, ugyanilyen óriásokba zárva, nemcsak elakadt, hanem nyomtalanul eltűnt a Titán nagy teknőjében. Maga sem tudta, hogy további gyakorlásképpen, vagy búcsúzóul, szűkülő körben még egyszer körüljárta az űrhajót, amellyel leszállt, aztán lefolytatott Gosséval egy rövid beszélgetést. A parancsnok már a torony ablakában állt, London mellett. Látta őket, megtudta, hogy az elveszettek sorsáról még mindig nincs semmi hír, majd búcsúzásképpen magasra emelte vasjobbját. Lehet, hogy ezt a gesztust másvalaki patetikusnak, netán bohóckodásnak tartotta volna. O bármiféle szó helyett inkább ezt választotta. Óvatosan sarkon fordult, a mennyezet alatti egyetlen monitorra kivetítette a bejárandó terep holografikus fényképét, bekapcsolta az irányszögmutatót, a Grálba vezető útvonal rajzával együtt, és tizenkét méteres léptekkel útnak indult.

Kétféle táj jellemző a Nap belső bolygóira: vannak célszerűek és lepusztultak. Célszerűen van berendezve a Föld minden tája — ezen a bolygón, ahol létrejött az élet, mindennek megvan a maga használati értéke. Persze ez nem mindig volt így, de a szerves munka évmilliárdjai megtették a magukét: a virágok azért színesek, hogy a rovarokat odacsalogassák, a felhők arra valók, hogy öntözzék a legelőket és az erdőket. Ott minden formát és dolgot az magyaráz, hogy valamiért hasznos, az pedig, ami olyan nyilvánvalóan haszontalan, mint az Antarktisz jégmezői vagy a kopár hegyláncok, amolyan meddő enklávénak számít, kivétel a szabály alól, vad, bár talán gyönyörű pusztaság, de még ez sem biztos, mert az ember, mikor nekilátott eltéríteni a folyókat, hogy a sivatagot termővé tegye, vagy amikor felmelegítette a sarkvidékeket, az egyik terület megjavításáért más vidékek elsivatagosodásával fizetett, és ezzel felborította a bioszféra éghajlati egyensúlyát, amelyet az élet fáradságos evolúciós munkája csak látszólag nemtörődöm módon szabályozott. Nem az óceánok mélye szolgált a támadásoktól óvó sötétséggel a mélyvízi élőlényeknek, hogy aztán szükség szerint lumineszcenciával megvilágíthassák, hanem megfordítva: a sötétség hívott életre éppen ilyen, a nagy nyomásnak ellenálló és világítva lebegő élőlényeket. Az élettől nyüzsgő bolygókon csak a föld alatt, a barlangokban jut bátortalanul szóhoz a természetnek az a teremtő ereje, amely, semmilyen alkalmazkodás szolgálatába nem állítva, teremtményeinek létküzdelmeibe be nem taszigálva, évmilliárdos koncentrációval, végtelen türelemmel hozza létre a besűrűsödő sóoldatok cseppjeiből a sztalaktitok és sztalagmitok fantazmagórikus erdeit, de ez az ilyen égitesteken a bolygóméretű munkáknak csupán sziklaboltozatok süket csendjébe szorított, rejtett kis része, és már csak ezért sem mutathatja meg, mire képes. Így támad az embereknek az a benyomásuk, hogy az effajta helyek a természetben nem mindennaposak, hanem csupán a természet marginális furcsaságai keletkeznek itt, kivételként a káosz szabálya alól.

A kiszáradt bolygókon viszont, mint a Mars vagy a Merkúr, amelyeket a napszél pusztít, az anyacsillagnak ez a megritkult, de szüntelenül fúvó lehelete, kopár sivatag a felszín, mert minden kialakuló formát elemészt az izzó hőség, és a krátertányérokat kitöltő porrá őrli. Csak ott, ahol örök és nyugalmas halál uralkodik, ahol a természetes kiválasztódásnak sem szitái, sem magvai nem munkálkodnak azon, hogy minden teremtményt a túlélés szigorú parancsai szerint formáljanak, ott nyílik tere az anyag bámulatos műveinek, s ott a semmit nem utánzó, senkinek alá nem vetett anyag az ember szeme láttára meghaladja az emberi képzelőerő határait. Éppen ezért lepték meg olyannyira a Titán fantasztikus tájai az első felderítőket. Az emberek a rendet az élettel azonosították, a káoszt pedig az unalmas kopársággal. A külső bolygókra kellett eljutniuk, a Titánra, e bolygók legnagyobb holdjára, hogy felismerjék, milyen téves volt ez az apodiktikus diagnózis. A Titán különös csodái, akár viszonylag biztonságosak, akár életveszélyesek, messziről és magasról nézve közönséges, zűrzavaros kőhalmaznak látszanak. Egészen másképp festenek azonban, ha az ember leszáll a Titánra. Akkor kiderül, hogy a szörnyű fagy ebben a térségben, ahol a Nap még világít, de már nem melegít, nem fojtja el, hanem éppenséggel ösztökéli az anyagi formateremtést. Lelassította ugyan, de éppen ezáltal tette lehetővé bravúrjait, megadta ugyanis az élet nem érintette és Nap nem perzselte természetnek azt a dimenziót, amely nélkülözhetetlen, mint az örökkévalósággal mért teremtő munka előfeltétele: időt adott neki, annyi időt, amelyben egyvagy kétmillió évszázad mit sem számít.

A természet építőanyagai itt nagyjából ugyanazok a vegyi elemek, mint a Földön, de ott ezek az elemek, mondhatni, a biológiai evolúció rabjai lettek, és csak annak keretében kápráztatták el az embert rafináltan bonyolult vegyületekkel, amelyek élő szervezetekké álltak össze, és létrehozták a szervezeteknek az élettől függő, faji hierarchiáit. Ebből adódott az a következtetés, hogy a magasrendű bonyolultság nem mindennemű anyag tulajdonsága, hanem csak az élő anyagé, mert szervetlen állapotban a káoszból nem születhet egyéb mint lávafolyamokat és kénköves hamuesőt okádó, vak vulkanikus görcsök.

A Roembden kráter gyűrűjének északkeleti része valamikor meghasadt. Aztán ezen a hasadékon át előkúszott egy fagyott gázból álló gleccser. A következő évmilliók során visszahúzódott, de a felszabadult területen ott hagyta ásványi üledékeit — amelyeket olyan elragadtatva és gondterhelten tanulmányoznak a krisztallográfusok és egyéb, nem kevésbé álmélkodó tudósok. Valóban, van itt néznivaló. A pilóta, azaz most már járótoronyvezető, letekintett a távoli hegyoldalak karéjában elterülő, tágas síkságra, amelyen szanaszét hevertek a — micsodák is? Mintha fantasztikus múzeumok és kőtárak kincsei szóródtak volna szét ezen a lapályon, mintha vízesésekként zúdultak volna ide az ijesztő torzalakok csontvázai, tetemei és oszladozó maradványai — vagy talán idétlen, őrült modelljei, egyik fantasztikusabb a másiknál. Szétroncsolt testrészek, töredékek olyan lényekből, amelyek csak valamilyen véletlen folytán nem kerülhettek be az élet körforgásába. Óriási bordákat látott, vagy talán pókok csontvázait, amelyek, vérfoltos, göcsörtös tojásokat szorongattak mohón lábszárcsontjaikkal, látott kristályagyarakkal összecsattant állkapcsokat, tányérforma csigolyák sorait, mintha özönvíz előtti hüllők a felbomlásuk után tekercsenként szórták volna szét a gerincoszlopukat. A fantasztikus kőmező egész gazdagságát a Diglátor magasságából tekinthette át a legjobban. A Roembden környékét az itt lakók temetőnek nevezték — és valóban, ez a táj évszázados viadalok csataterének látszott, valószínűtlen méretű, porladó csontvázak temetőjének. Angus észrevett egy kibicsaklott ízületet, amely valami hegymagas szörnyeteg teteméből származhatott volna, még az inak vértől vöröslő tapadási helye is látszott rajta, távolabb mintha lenyúzott állatbőrök hevertek volna, s a szivárványló szőrmét lágyan fésülgette, változó hullámokba rendezgette a szél. Még messzebb, a ködön át többemeletes ízeltlábúak alakja derengett, tépték, marták, s a végén felfalták egymást. Szögletes, tükörfényes tömbökből ugyanilyen csillogó agancsok meredtek elő, körülöttük piszkosfehér sípcsontok és koponyák hevertek szanaszét. Látta őket, és tudta, hogy az agyában burjánzó sok-sok célzatos kép, baljós értelmével együtt, csak optikai csalódás, amelyet az idegenség sokkhatása vált ki. Ha alaposan utánagondolna, talán eszébe is jutna, milyen vegyületekből származtak a milliárd éves kémiában éppen ezek a formák, amelyek a hematit foltjaitól vérfoltos csontoknak rémlenek, és milyen vegyületek hozták létre, túltéve a földi azbesztek szerény teljesítményein, ezt a legfinomabb gyapjúval vetekedő, szivárványos, selymes bundát. De az effajta elemzések biztos és ünnepélyes eredményei tehetetlennek mutatkoztak a látvány megdöbbentő hatásával szemben. Éppen azáltal, hogy itt soha semmi semmire nem szolgált, hogy itt nem működött az evolúció irgalmatlan, borotvaéles kése, amely minden facsemetéről amputálja a fennmaradását nem szolgáló valamennyi hajtást, éppen azért, mert a természet, mivel itt sem a születődő élet le nem igázta, sem a halál nem sújtotta, szabadjára ereszthette valódi természetét, a pazarlást, a korlátlan tékozlást, a semmire sem való, brutális fényűzést, a céltalan, szükségtelen, értelmetlen teremtés örökkévaló erejét — és ez az igazság, amely lassacskán átjárta a szemlélődőt, persze hasonlíthatatlanul megrázóbb volt annál a benyomásnál, hogy a hullamimikri kozmikus panoptikumát nézi, hogy itt valóban ismeretlen lények oszladozó tetemei hevernek a viharos égbolt alatt. Ezért hát mintegy fejre kellett állítani az egész eredendő és csak egy irányba menni képes gondolkodást: nem azért hasonlítanak ezek a formák csontokra, bordákra, koponyákra és agyarakra, mert valamikor az életet szolgálták — hiszen azt sohasem tették —, hanem a földi gerincesek csontváza és szőrméje, a rovarok kitinpáncélja és a kagylók héja azért mutat ugyanilyen szerkezetet, szimmetriát, kecsességet, mert a természet mindezt ott is elő tudja állítani, ahol sem élet, sem az életre jellemző célszerűség sohasem volt, és nem is lesz.

Az ilyetén filozofikus töprengésbe merült fiatal pilóta hirtelen összerezzent, mert eszébe jutott, honnan került ide, mi járatban van, és mi a feladata. Vas járműve pedig szempillantás alatt engedelmesen átvette és ezerszeresre növelte összerezzenését, lengéscsillapítói felnyögtek, egész tömegében ingadozni kezdett, ettől aztán a pilóta kijózanodott, és kissé elszégyellte magát. Gyorsan rendbe szedte gondolatait, és továbbment. Eleinte még feszélyezte, hogy gőzkalapács lábaival széttiporja ezeket az álcsontvázakat, de kerülgetni őket nemcsak ügyes-bajos, hanem hiábavaló próbálkozásnak is bizonyult. Ettől fogva már csak néha tétovázott egy kicsit, ha valami különösebb formájú akadály került az útjába, és a végén már csak olyankor tett kerülőt, ha még az ő engedelmes kolosszusának is nehezére esett volna átgázolni a látszólagos hullahegyen, és széttiporni a csontforma valamiket. Különben is, így közelről egyre csökkent, majd el is tűnt az a benyomása, hogy csonttengerben gázol, koponyákon tapos, szárnymaradványokat, járomcsontokat és szarvakat tipor szét. Hol úgy érezte, mintha valamiféle szerves gépek roncsai hevernének a lába alatt, tehát hibrid teremtmények, félállatok, melyek élet és élettelenség — értelem és értelmetlenség — keresztezéséből jöttek létre, hol meg úgy, mintha irídiumcsizmáival emberfeletti méretű, ágas-bogas ékszereket zúzna pozdorjává, tiszta fényű és megvakult drágaköveket, amelyek a sok kölcsönös egymásba hatolástól és metamorfózistól részben hályogossá váltak. És mivel járműve magasából folyton ügyelnie kellett, hová és milyen szögben rakja le toronylábait, s az útnak ez az első szakasza — a szükségszerű lassúság miatt — több mint egy óra hoszszat tartott, elnevette magát, mikor eszébe jutott, mennyit erőlködtek a földi művészek, hogy túllépjenek az emberi, tehát mindennek értelmet adó képzelet korlátain, mennyit vergődtek szegények saját fantáziájuk falai közé zárva, és milyen kevéssel jutottak túl a közhelyeken, agyukból minden ötletet kifacsarva, miközben itt a talaj minden négyzetméterén több eredetiség pompázik mint odalent száz tárlaton, akármennyi műgonddal és kínlódással is készültek azok. De mivel nincs olyan inger, amelyhez az ember hamar hozzá ne szokna, nemsokára már olyan közönyösen masírozott a kalkocitok, agátok, ametisztek, hegyikristályok, helyesebben távoli, földön kívüli rokonaik e temetőjén át, mintha közönséges kavicson lépkedne, és szempillantás alatt szétzúzott egy-egy ágacskát, amely évmilliók folyamán kristályosodott ki a maga megismételhetetlen formájában; nem jókedvéből, de kényszerűségből zúzta üveges porrá, mert a millió éves munka egy-egy különösen pompás termékének láttán elszorult a szíve, de hát olyan mérhetetlen sok volt belőlük, annyira kioltották egymás hatását, hogy végül már csak egyvalami tudta igazán megrendíteni.

Éspedig az, hogy ez a táj mennyire emlékezteti — de nemcsak őt, másokat is! — az álmok birodalmára, a lidérces víziókra és a porba sújtott szépség őrült látomásaira. Önkéntelenül szavakká formálódott benne a gondolat, hogy ez az a táj, ahol a természet álmodik, közvetlenül, minden pszichés áttétel nélkül kemény anyagi valósággá formálva nagyszerű iszonyatát, őrült rémálmait. Mert ugyanúgy, mint álmában, mindaz, amit látott, egyszerre tűnt teljesen idegennek és abszolút sajátjának, minduntalan emlékeztette valamire, de amit felidézett, az a következő pillanatban makacsul elsiklott előle, minduntalan badar képtelenségnek rémlett, amely valami tünékeny, kimondatlan, csalárd értelmet álcáz — mert itt mintha minden ősidők óta folyvást csak remek precizitással elkezdődött volna, de sohasem bírta magát befejezni, a teljes megvalósulás állapotába lépni, elszánni magát a fináléra — vagyis a saját rendeltetésére.

Ezt forgatta a fejében, elámulva a környezeten is, meg a saját gondolatain is, mert amúgy nem volt szokása a filozofálgatás. Már mögötte járt az emelkedő Nap, így most elébe vetődött az árnyéka, és bizsergetően furcsa volt felismerni a hosszan elnyúlt, szögletes árnyék mozdulataiban a torony gépi és ugyanakkor a saját emberi természetét — mert a menet közben hajóként imbolygó, fejetlen robot sziluettje az ő jellemző, egyéni mozdulatait produkálta, de mintha csak tüntető dac vezérelné, óriásira növelve, karikírozva mutatta be az ő mozgását. Igaz, nem először tapasztalta ezt a látványt, de a majdnem kétórás menetelés az elvarázsolt tájban valahogy szárnyakat adott a fantáziájának, vagy fogékonyabbá tette. Azt sem bánta, hogy amikor a Roembden után nyugat felé kanyarodott, elvesztette a rádiókapcsolatot az ottaniakkal. A harmincadik mérföldnél — tehát már nem sokára — úgyis kikerül a rádióárnyékból, de most szívesebben volt egyedül, megszabadulva a sztereotip kérdésektől és jelentésforma válaszoktól.

A láthatáron feketés sziluettek sötétlettek — nem tudta rögtön megállapítani, felhők-e vagy hegyek. Angus Parvis, aki a Grál felé haladt, és bármennyit kalandozott is az imént a képzelete, egyszer sem jutott eszébe, hogy neve hasonlít a Parsifaléhoz — mindig az a legnehezebb az embernek, hogy kilépjen a maga szellemi azonosságából, éppúgy, mintha a bőréből kellene kiugornia, és ráadásul egy mítoszban kikötnie —, most már nem a közvetlen környezetét figyelte, annál is kevésbé, mivel a színlelt halál, az idegen égitestre kihelyezett ásványi theatrum anatomicum díszletei megritkultak. Már közönyösen haladt el az itt-ott felcsillanó, kétértelmű alakzatok mellett, amelyek mintha titkon az ő pillantására várnának, és ez nem csupán színlelt közöny volt. Amióta eldöntötte, hogy mit fog tenni, megtiltotta magának, hogy arra a személyre gondoljon, aki ennek a döntésnek az oka. Ez nem esett nehezére. Űrhajós lévén, megtanulta, hogy sokáig egyedül legyen önmagával. Csak menetelt az imbolygó Diglátorral, a kolosszus csak jobbra-balra dülöngélve tudott járni, ez azonban nem volt neki újdonság. A lépésmérő óránként majdnem harminc mérföldet mutatott. A sárkányok és hüllők haláltáncainak kísérteties színpadát szelíd domborzat váltotta fel, a sziklákat a homoknál apróbb szemű, finomabb és könnyebb vulkanikus tufa borította. Gyorsabban is haladhatott volna, de tudta, hogy a nagyobb sebességnél fellépő mellékhatásokat nehéz sokáig elviselni, márpedig többórás menetelés állt előtte, az eddiginél jóval nehezebb terepen, még a teknő előtt. A lapos, fűrészfogas kontúrok a láthatáron már nem látszottak felhőknek. Feléjük haladt, s előtte úszott az árnyéka, torz figura, mert az óriási tömeg miatt a járótorony lábai csak harmad olyan hosszúak mint a test: amikor az óriást nagyobb sebességre kapcsolják, csak úgy tud hosszabbakat lépni, ha lábát a csípőjével együtt lendíti előre; ez lehetséges ugyan, mert a lábak gyűrűs csapágya, helyesebben alváza, amely a csípőnek felel meg, óriási csúszókorong, amelybe a törzset illesztették, de ilyenkor a jobbra-balra dülöngélésen kívül az egész óriás fel-le dobálja magát, és a táj úgy imbolyog a sofőr előtt mint a részeg. Futni ezek a nehéz gépek nem tudnak. A Titánon még az is nehezükre esik, hogy kétméteres magasságból leugorjanak. A kisebb égitesteken és a földi Holdon szabadabban mozognak. Egyébként a tervezők nem igyekeztek különösen gyorssá tenni ezeket a gépeket, hiszen nem azért kell járniuk, hogy közlekedési eszközül szolgáljanak, hanem hogy a nehéz munkákat a helyszínen végezhessék el; a járóképesség csak ráadás, amely önállóvá teszi a szorgos óriásokat.

Angusnak vagy egy órán át hol úgy rémlett, hogy perceken belül megreked a sziklakáoszban, hol meg úgy találta, hogy az útirányt zseniálisan jelölték ki, mert valahányszor egy újabb kőhalomhoz közeledett, ingatagon illeszkedő, lapos sziklák kártyavárához, amely úgy festett, hogy egy fuvallattól mennydörögve összeomlik, az utolsó pillanatban mindig megnyílt előtte egy kényelmes átjáró, soha nem kellett nyaktörő mutatványokat végeznie, vagy zsákutcából visszafordulnia. Arra ugyan hamar rájött, hogy a Titánon a bandzsa ember volna a tökéletes sofőr, mert egyszerre kell figyelni a magasból a gép előtti terepet és a fényes irányjelzőt, amely úgy remeg a félig átlátszó térkép hátterén mint egy közönséges iránytű, de ez is egész jól ment, mert megbízott a szemében is, az irányjelzőben is. A motorblokkok berregése és a gyors menetben rázkódó törzs rezonanciája elvágta ugyan a külvilágtól, de látni azért jól látta a Titán világát üvegfülkéje reflexmentes ablakain át. Akárhonnan nézett körül — mert valahányszor a simább terep megengedte, mindenfelé nézelődött —, a ködtengerek fölött hegyláncokat látott, ősidők óta nem működő, repedezett vulkánokkal megszakítva. A göcsörtös jégen járva, megfigyelhette a mélyen a felszín alatt sötétlő vulkanikus bombákat és érthetetlen eredetű, egyéb sötét alakzatokat — mintha tengeri csillagok vagy polipok volnának, belefagyva a jégbe, mint rovarok a borostyánba.

Aztán megváltozott a terep: itt is félelmetes volt, de más módon. Úgy rémlett, az égitesten valamikor hatalmas vulkáni kitörések voltak, vulkanikus bombák röpködtek, aztán mozdulatlanná dermedtek, és most vad, idegen ormokként meredeznek a vak lávapadokon és bazaltbordákon. Már beért ezekbe a vulkáni szurdokokba. A távolabbi falak annyira a szurdok fölé dőltek, hogy az egyszerűen lehetetlennek látszott. Hiába, így van ez: egy szelídebb bolygón nevelkedett lények nyelvén ki sem fejezhetőek ezek a vadul dinamikus, élettelen formák, a szeizmikus tevékenység megdermedt tanúi, hiszen a vulkánkitörések erejét megsokszorozta, hogy a gravitáció itt nem nagyobb mint a Marson. Ebben a labirintusban bolyongva az ember már nem érzi óriásnak lépkedő járművét. A góliát összezsugorodott, eltörpült a lávaszakadékok mellett. A láva kilométeres tűzesőjét valaha elvágta a kozmikus fagy, és mire zuhantában kihűlt, gigászi oszlopsorrá szabdalta szét. A szédületes oszlopsor tövében a Diglátor parányi rovarrá zsugorodott, amely a titánlakó igazi óriások hanyagul, de őrületes erővel épített, aztán otthagyott háza előtt kúszik. Mintha sűrű szirup folyt volna valaminek a pereméről, és cseppkőszerű, lecsüggő oszlopokká dermedt — és most egy hangya néz fel rá a padlórésen át. De az arányok még ennél is döbbenetesebbek voltak. Éppen ez a vadság, a káosznak ez a rendje, emberi szemnek oly idegen, hogy semmiféle földi hegy emlékét nem idézi, tette olyan kegyetlenül gyönyörűvé ezt a halott lávaerdőt, amely az égitest izzó mélyéből kiokádva, tűzből kővé dermedt az idegen nap alatt. Idegen, mert a Nap itt nem izzó korong, mint a Holdon vagy a Földön, hanem a rőt égboltba bevert, hidegen fénylő szög, amely kevés világosságot és még kevesebb meleget ad. Mínusz kilencven fok volt odakint — ennyi a hőmérséklet az ideihez hasonló, kivételesen meleg nyáron. A szurdok kijáratánál Angus meglátta, hogy lángban áll az égbolt — ez a tűzfény folyvást emelkedett, már az égbolt negyedét betöltötte, és Angus nem jött rá azonnal, hogy ez se nem hajnalpír, se nem a szollektor fénye, hanem a Titán anyabolygója — a sokgyűrűs, méz-sárga Szaturnusz.

Egyszerre csak a Diglátor ijesztően féloldalra dőlt, a kabin megingott, a motorok felbődültek, és ez a veszélyes helyzet, amelyet a giroszkópok reflexe gyorsabban hárított el mint az ő manővere, ráébresztette a pilótát, hogy nem a legjobbkor merült el csillagászati, sőt filozofikus témájú gondolataiban. Restelkedve sütötte le a szemét. Különös, hogy éppen most jutott eszébe, milyen komikusak a mozdulatai. Hámjában függve, lábait a levegőben lóbázta, de érzett minden döngő lépést, pedig mintha csak gyerekhintában ült volna. A szurdok meredeken emelkedni kezdett. Bár apróbbakat lépett, a gépházat betöltötte a turbinák éles süvítése. Mély árnyékba került, és mielőtt a reflektorait bekapcsolta volna, az utolsó pillanatban került ki egy sziklabordát, amely nagyobb volt a Diglátornál. A kolosszus ingamozgást végző tömege, engedelmeskedve Newton első törvényének, folytatni akarta egyenes vonalú mozgását, ezért a kikerülő manőver túlterhelte a motorokat. A békés, zöld jelzőlámpák mind bíborvörösre váltottak. A turbinák minden erejüket bedobva, kétségbeesetten felvonítottak. A fő giroszkóp fordulatmérője villogni kezdett, jelezve, hogy biztosítéka kiég — a fülke dőlése arra vallott, hogy a Diglátor felborul, és a pilótát elöntötte a hideg veríték a gondolattól, hogy ilyen hajmeresztően ostoba módon összetöri a rá bízott gépet. De csak a bal könyökpáncél súrolta a sziklát olyan recsegve-ropogva, mint a kőzátonyra futó hajó, az acélkönyök alól füst, por, szikraeső tört fel, és a járótorony, némi ingadozás után, viszszanyerte egyensúlyát.

A pilóta összerázkódott. Örült, hogy a szurdokban elvesztette a rádiókapcsolatot Gosséval, mert az automatikus adó jóvoltából a képernyőn láthatták volna dicstelen kalandját. Kilépkedett a mély árnyékból, és megkettőzött figyelemmel haladt tovább. Még mindig szégyenkezett, hiszen az a hiba, amely miatt kis híján felborult, a járművezetés ábécéjéhez tartozik. A mozdonyvezetőnek is a vérében van, hogy egészen más dolog csak magával a mozdonnyal elindulni, és megint más akkor elindulni, ha szerelvényt vontat. Olyan akkurátusan lépkedett hát mint valami díszszemlén, a kolosszus pedig megint gyönyörűen engedelmeskedett. Látta az ablakon át, amint kezének kis mozdulata nyomán meglendül az acélkapcsos mancs, és amint ő lép egyet a levegőben, megcsillan a fény a kilépő toronyláb térdpáncélján.

Már ötvennyolc mérföldre volt a repülőtértől. A térképről, a műholdas fényképekről, amelyeket az este tanulmányozott, meg a terep 1:800 méretű diorámájáról tudta, hogy a Grálba vezető út három nagy részre tagolódik. Az elsőhöz tartozik az úgynevezett temető és a vulkáni szurdok, amelyet éppen maga mögött hagyott. A másodikat már látta: ez az a megszilárdult lávamasszívumot átszelő mesterséges árok, amelyet termonukleáris töltetek sorával robbantottak ki, mert ezen a meredek falú masszívumon, az orlandiai vulkán legnagyobb lávafolyamán, nem lehetett másképp átkelni. A nukleáris robbanások szétrepesztették a barikádként magasló szeizmikus hegyvonulatot, és kettészelték, mint felhevített kés a vajtömböt. A fülkében látható titanogramon ezt az átjárót felkiáltójelek vették körül, jelezve, hogy itt semmilyen körülmények között nem szabad elhagyni a járművet.

A termonukleáris robbanások maradvány sugárzása még mindig veszélyes, ha az embert meg nem védi a járótorony páncélja. A szurdok kijárata és az átjáró között egymérföldes sima útszakaszt kellett megtennie, olyan fekete volt ez a lapály, mintha korom lepné. Itt megint hallhatta Gossét. Nem mesélte el, hogy sziklának ütközött, Gosse pedig közölte vele, hogy a Nagy Fok hasadékán túl, amikor épp félúton lesz, rádióirányítását átveszi majd a Grál. Ott kezdődött az út harmadik, utolsó szakasza is, a teknőn át.

A fekete por, amely elborította a síkságot a hegyvonulat két nyúlványa között, térden fölül belepte a Diglátor lábait. Gyors ütemben, ügyesen haladt a felvert porfelhőben a hasadék majdnem függőleges falai felé. A lávafalhoz közeledve át kellett gázolnia az omladékon, a kődarabok simán hasadt felületét üvegessé olvasztotta a robbanás napforrósága. Ezek a gyémántkemény repeszdarabok olyan hangos ropogással zúzódtak szét a Diglátor irídiumtalpai alatt, mintha géppisztolyok ropognának. De a hasadék alja tükörsima volt. Angus már a kormos falak között járt, léptei mennydörgő visszhangját hallgatva, amelyek immár a saját lépései voltak: belenőtt a gépbe, és a gép az ő óriásira nőtt testévé vált. A hasadék hirtelen elsötétedett, olyan vaksötét lett, hogy be kellett kapcsolnia a reflektorokat. Higanyfényük szétkergette a kőkatlan mélyén futkosó fekete árnyékokat, amelyek a lávafal domborulatai között a hasadék kapujából beeső barátságtalan, hideg, rőtes nappali fénnyel viaskodtak. Ahogy közeledett a szurdokkapuja, egyre nagyobbnak látszott. Az utolsó szakaszon a hasadék összeszűkült, már úgy rémlett, a kolosszus át sem fog férni, szögletes válla beszorul a kürtővé keskenyedett katlanba, de ez csak az érzékcsalódás volt — mind a két oldalától még jó pár méterre volt a fal. Más kérdés, hogy lelassított, mert a Pollux annál erősebben dülöngélt jobbra-balra, minél gyorsabban haladt, ezen nem lehetett változtatni. Kacsázó járása a dinamikusan meghajtott tömeg törvényeiből adódott, és a mérnököknek nem sikerült teljesen ellensúlyozniuk a nagy forgatónyomatékot. Az utolsó háromszáz méteren ismét egyre meredekebben emelkedett az út, Angus óvatosan lépkedett, és kissé előrehajolt magasan függő fülkéjében, hogy jól lássa, hová teszi le a toronylábát. Annyira figyelte, mi van a lába előtt, hogy csak akkor kapta fel a fejét, amikor minden oldalról nappali világosság áradt be a fülkéjébe, és egészen más, fantasztikus tájat látott maga előtt.

A Nagy Fok magányosan, karcsún, feketén, színegyedül nyúlt az égig a gyapjas felhők fehér és rőt óceánja fölött, egészen a horizontig. Megértette, miért nevezik némelyek Isten Ujjának. Lassan lefékezte lépteit, és megállva itt, ahonnét a legszebb volt a kilátás, megpróbálta a turbinák elcsitult zümmögéséből kihámozni a Grál hangját. Semmit sem hallott azonban, hát Gossét kezdte hívni, de ő sem válaszolt. Tehát még mindig rádióárnyékban van. Ekkor különös dolog történt. A repülőtérrel való rádiókapcsolat eddig valahogy feszélyezte, úgy rémlett, mintha akadályozná, talán azért, mert Gossénak nem a szavaiból, hanem a hangjából titkolt aggodalmat vélt kiérezni, mintha Gosse nem bízna az ő sikerében, és aggodalmában gyámkodó szándék is lappangott, ami neki egyszerűen az idegeire ment. És lám, most, amikor igazán magára maradt, mert sem emberi hang, sem a gráli rádiótorony automatikus üzenete nem jut el hozzá ebben a végtelen, fehér sivatagban, ahelyett hogy szabadon fellélegezne, olyan bizonytalan érzés fogja el mint azt az embert, aki bejutott a csodák kastélyába, és noha esze ágában sincs elmenni onnét, mégis szorongva látja, hogy a hívogatóan kitárt kapu magától bezárul. Összeszidta magát ezért a félelemhez hasonló, meddő hangulatért, és elindult a felhőtenger felszíne felé az elég szelíden lejtő, de helyenként eljegesedett hegyoldalon, egyenesen az égbe nyúló, fekete Nagy Fok irányában, amely mintha begörbített ujjként hívogatná.

A járótorony talplemeze egyszer-kétszer tompán csikorogva megcsúszott, jégbörtönükből kitépett kövek egész lavináját indítva útnak, de ekkora csúszástól még nem borul fel a Diglátor. Csak ügyelnie kellett, hogy a sarokszögeket minden lépésnél jó mélyen belevágja a jeges hórétegbe, így lassabban tudott haladni mint eddig. Két szakadék között, egy domború gerincen kocogott lefelé, akkorákat toppantva, hogy a jégszilánkok egész zuhatagai záporoztak a lábvértjére és térdpáncéljára. Közben le-lenézett a völgybe, amelynek alja időnként már előtűnt a gomolygó ködből, és minél lejjebb jutott, annál hatalmasabban uralta a tájat a távoli, tejfehér felhőkből kimagasló fekete ujj, a Nagy Fok. Leért a bolyhos ködfelhőkig, amelyek lassan és egyenletesen úsztak, mintha valami láthatatlan víz sodorná őket; már a combjáig, a csípőjéig értek, egy felhő körülvette a fülkéjével együtt, de aztán szertefoszlott. A Fekete Ujj néhány percig még átderengett a bolyhos fehérségen — kőbuzogány, amely mozdulatlanul mered ki a sarkköri óceán tajtékzó hullámai és jéghegyei közül, aztán eltűnt, mint a tengerfenékre leereszkedő búvár szeme elől. Megállt, és hallgatózott, mert úgy rémlett, gyenge, szaggatott csipogást hall. Addig forgatta jobbra-balra a Diglátort, míg ez a csábos ének egyforma erősen fel nem csendült mind a két fülében, egészen jól kivehetően. Nem magát a Grált hallotta, hanem a Fok irányjelző rádiótornyát. Egyenesen a torony felé kell tartania, és ha letér az útról, a csipogás felgyorsul, aszerint hogy melyik irányba tévedt: ha jobb felé, tehát a teknő veszélyes irányába, akkor éles, gyors figyelmeztető csipogást hall a jobb fülével, ha balra téved, a hegyoldal zsákutcája felé, akkor kevésbé riasztó, mély dudálás figyelmezteti. A lépésmérő a századik mérföldet mutatta. Túljutott tehát útjának nagyobbik, technikailag nehezebb részén. Rövidebb, veszélyesebb része itt bujkált előtte, a ködtakaró alatt. Feje fölött is tömör felhőréteg sötétlett, a látótávolság néhány száz méter volt, az aneroid biztosította, hogy itt húzódik a teknő megfelelő vájulata, pontosabban szólva, megbízhatóan szilárd pereme. Továbbment, a hallására és a látására egyaránt hagyatkozva, mert a környéket némileg megvilágította a hó, valójában persze fagyott szén-dioxid meg egyéb szilárd gázok anhidridjei. Fehér lepléből csak itt-ott álltak ki hordalék kövek, a gleccser maradványai, amely valaha itt vájt utat magának észak felől a vulkanikus masszívum repedésében, kimélyítette dél felé kúszó hatalmas tömegével, felszántotta, a letört szikladarabokat a fenékjéggel továbbsodorta, aztán később, mikor visszavonult vagy megolvadt a Titán mélyéből jövő magmahőtől, kiköpdöste ezeket a köveket, és hátrahagyta a kaotikus visszavonulásban szanaszét dobált morénát. A tájkép megfordult, mintha lent téli nappal volna, és ráborulna a felhőktől sötét éjszakai oldal. Angust most már a saját árnyéka sem kísérte. Biztos léptekkel haladt, apró kristályokkal behintett vascsizmáit mélyen a hóba verve, a visszapillantó panorámatükrökben láthatta óriási lábnyomait — a tirannoszaurusz, a földtörténeti középkorban élt legnagyobb kétlábú ragadozó hagyhatott ekkora lábnyomokat —, és hátrapillantva azt is mindig ellenőrizte, hogy a lábnyomok mind egyformán egyenesek-e. Mindeközben maga sem tudta, mióta, furcsa érzése támadt, amelyet igyekezett elhessegetni mint lehetetlent: egyre erősebben úgy érezte, hogy nincs egyedül a fülkében, egy másik ember van a háta mögött, és ezt ő onnan tudja, hogy jól hallja annak a másik embernek a lélegzését. Ez az érzékcsalódás — mert nem kételkedett benne, hogy érzékcsalódásról van szó, talán kimerítette, hogy állandóan a monoton rádiójelzésekre kell figyelnie — végül már annyira hatalmába kerítette, hogy visszafojtotta a lélegzetét. Ekkor az a másik ember hosszan, hangosan felsóhajtott. Érzékcsalódásról már aligha lehetett szó. Kővé dermedt, elbotlott, a kolosszus megingott. A jelzőlámpák villogása, a turbinák süvítése közepette Angus nagy nehezen talpra állította a gépet, lefékezte, egyre lassabban lépkedett, végül megállt.

A másik ember abbahagyta a lélegzést. Hát mégiscsak a Diglátor gépházának mély kútjaiból jött az a hang? Állva maradt, hosszan fürkészte körös-körül az egész vidéket, és egyszer csak megpillantott a hóborította, végtelen tájban egy fekete vonalkát, egy tussal rajzolt felkiáltójelet a horizont fehérségén, ott, ahol ez a fehérség nem árulta el, hogy hótorlaszok fala-e, vagy felhő. És jóllehet még sohasem látott mérföldes távolságból járótornyot ilyen téli tájban, úrrá lett rajta a bizonyosság, hogy az ott Pirx. Elindult hát felé, mit sem törődve az egyre hangosabb, gyors csipogással a fejhallgatójában. Gyorsabban lépkedett. A fehér fal tövében feketéllő kis vonal már figurácska volt, nehezen kivehető, mert szintén sebesen masírozott. Negyedóra is eltelt, mire a valóságos méretei mutatkozni kezdtek. Fél mérföld lehetett közöttük, talán valamivel több. Miért nem szólalt meg Angus, miért nem hívta a másikat az adójával? Ezt maga sem tudta, de nem mert megszólalni. Könnyekig erőltette a szemét, és már látta is az üvegablak mögött, a kolosszus szívében a pici emberkét, aki függeszkedve mozgott, mint a szálat eresztő pók. Követte, és mind a ketten hosszú porfelhőt hagytak maguk után, mint két hajó a farvíz tajtékos barázdáját. Angus üldözőbe vette a másikat, közben arra is figyelve, ami előttük történik, márpedig történt: fehéren gomolygó, kavargó förgeteg hullámzott a messzeségben, csillogó tajtékja fehérebben ragyogott a hónál. Ez volt a hideg gejzírek vidéke. Ekkor rákiabált az előtte haladóra, először, másodszor, harmadszor, de az válasz helyett meggyorsította lépteit, mintha szökni akarna megmentője elől, hát Angus is még gyorsabban robogott utána, mind erősebben dülöngélő törzzsel, és hatalmas karjait lengetve, a pusztulás felé. A lépésmérő a vonalon remegett — negyvennyolc mérföld óránként. Angus izgalomtól rekedt hangon kiabált a menekülő után, de hirtelen ajkára fagyott a kiáltás, mert a fekete figura felfúvódott, szélesebbre, hosszabbra nőtt, körvonalai elmosódtak, és Angus már nem embert látott a Diglátorban, hanem egy nagy árnyékot, amely alaktalan folttá terjedt szét, aztán szertefoszlott, és eltűnt. Egyedül volt, és saját magát próbálta utolérni — elég ritka jelenség, de a Földön sem ismeretlen, ilyen a Brocken-délibáb az Alpokban. Saját felnagyított tükörképe a világos felhők hátterén. Nem ő — csak a teste akart a felfedezés döbbenetében, irgalmatlan csalódásában, minden izmát megfeszítve, elkeseredett dühtől és kétségbeeséstől fuldokolva hirtelen megállni, ott helyben, azonnal, s ettől a kolosszus zsigerei felbődültek, a torony előredőlt. A jelzőlámpák vörösen felragyogtak, ahogy a felvágott erekből kibuggyan a vér. Az egész Diglátor megrendült, mint víz alatti sziklának ütköző hajó, az óriási tömeget vitte tovább a lendület, és ha Angus fokozatosan lassuló lépések sorával helyre nem billenti, függőlegesbe nem hozza, teljes hosszában elvágódott volna. A hirtelen túlterhelt aggregátok tiltakozó kórusa elcsendesült, Angus pedig, érezve, hogy kigyúlt arcán a csalódás és a düh könnyei peregnek, végre megállt szétterpesztett lábakon, úgy lihegve, mintha ő maga futott volna kilométereket ily nagy erőfeszítéssel. Kezdett észhez térni, kesztyűje puha belső párnájával letörülte a szemöldökén megült verítéket, s látta, hogy a járótorony óriási karja, felnagyítva ezt a reflexmozdulatot, fölemelkedik, széles csuklójával teljesen eltakarja a fülke ablakát, és nagy döndüléssel nekivágódik a fej nélküli törzsön ülő sugárágyúnak. Elfelejtette kikapcsolni jobb kezét az erősítővezetékből! Ez az újabb ostoba cselekedete végleg magához térítette. Megfordult, hogy visszamenjen a saját lábnyomait követve, mert az irányjelző hangok teljesen összezavarodtak. Vissza kell jutnia az útra, menni rajta, ameddig lehet, és ha elvakítja a gejzírvidék felől fúvó förgeteg — most már emlékezni fog rá, milyen az —, igénybe kell vennie a sugárágyút. Sikerült visszatalálnia odáig, ahol a délibáb felhő— és gáztükre végleg elbolondította. Vagy már korábban viselkedett bután, amikor nem optikai, hanem akusztikus csalódásnak engedve, nem hasonlította össze a rádión jelzett útirányt a fülkében lévő térképre berajzolt úttal? Ott, ahová a saját árnyalakja elcsalogatta, nem túl messze a kijelölt úttól — a lépésmérő mindössze kilenc mérföldet mutatott —, a térkép szerint nincs semmiféle gejzír. A gejzírek frontja északabbra húzódik — legalábbis az utolsó terepfelderítés szerint, amelyet a térkép feltüntet. A légi és radarfigyelés jelentései, meg az ORSAN fotói alapján Marlin azt javasolta, hogy a Roembdenből a Grálba vezető útvonalat helyezzék át délebbre, akkora kerülővel, hogy ha nehezen is, de biztosan át lehessen haladni a teknő legtávolabbi mélyedésén, amelyet a gejzírhó időnként befú ugyan, de eddig még sohasem töltött fel. A mélyedés alját legrosszabb esetben elbarikádozhatják a kéndioxid-hófúvások, de a Diglátor elég erős hozzá, hogy öt méter vastag hófalon is átgázoljon, ha pedig mégis elakad a hóban, és ezt rádión közli, a Grál küldhet érte automata talajmaró bányagépeket. Csak az a bökkenő, hogy senki sem tudja, hol tűnt el egymás után a három járótorony, mivel állandó rádiókapcsolatot csak a teknőn átvezető régi úton lehetett fenntartani, amelyen az előző katasztrófák óta nem járnak, a déli kiszögellést viszont a rövidhullámok egyenesen nem érik el, visszaverődő hullámokat felhasználni pedig nem lehet, mivel a Titánnak nincs ionoszférája. A műholdas továbbítókat kellene használni, csakhogy már egy hete összekutyult mindent a Szaturnusz: viharos mágneses terének csóvája minden sugárzást összezavar a lézeresen kívül, a Grál lézerei pedig átfúrják ugyan a felhőrétegeket, és eljuthatnak a járőröző műholdakhoz, de azok nincsenek fölszerelve ilyen széles skálájú hullámváltóval, tehát nem tudják átkódolni a fényimpulzusokat rádiójelekké. Csak annyit tehetnének, hogy a lézerjeleket fókuszálják, és továbbítják a teknőbe, de ennek sajnos semmi haszna. Ahhoz, hogy a továbbított lézeradás áthatoljon a gejzírviharokon, olyan kapacitású lézersugárzást kellene fellőni a műholdakra, hogy az elolvasztaná a tükreiket. A műholdakat még akkor helyezték pályára, amikor a Grál a munka megkezdéséhez készülődött, azóta a tükröket a korrózió lassacskán elhomályosította, és a sugárenergiából most már túl sokat elnyelnek, ahelyett, hogy kilencvenkilenc százalékos hatásfokkal visszavernék. Nos, ebben a zűrzavarban, amelyben szerepet játszott mindenféle figyelmetlenség, rosszul értelmezett takarékoskodás, sietség, késedelmes szállítás és az embereket mindenütt, tehát a kozmoszban is jellemző, közönséges butaság, tűntek el egymás után a járótornyok. A déli kiszögellés kemény talaja lett volna az utolsó mentsvár. De hogy ez a talaj valóban olyan kemény-e, arról Angus hamarosan meggyőződhetett. Ha arra számított, hogy elődei nyomára bukkan, reménye gyorsan szertefoszlott. Ment a megadott irányszög szerint, és bízott is benne, mert a terep emelkedett, és végül ki is jutott a hóförgetegből. Bal felől megpillantotta a felhőkbe vesző, régi magmafolyást, amelyről a szél már lefújta a havat. Óvatosan átkelt rajta. Kőlavinákon lépkedett, eljegesedett szurdokokat keresztezve, de a jég alatt meg nem fagyott gáz hólyagjai lapultak. Vaslába olykor betörte a jégkérget, és az üres gödörbe zuhant, ilyenkor a motorzúgást túlharsogta a repedő jég fülsiketítő recsegése-ropogása, csak a sarkvidéki jégtörő hajó kormányosa hallhat hasonlót, mikor a dübörgő jégfalakat ostromolja. Ilyenkor aztán kiemelte lábát a gödörből, gondosan megszemlélte, majd továbbindult, és folytatta fáradságos útját, amíg meg nem változott az egyenletes színezetű és magasságú kettős rádióhang. A jobb oldali felvisított, a bal oldali dörmögéssé mélyült. Kanyarodott hát, amíg a két hang egyforma nem lett. Egyszerre csak elég széles átjáró nyílt meg a feltorlódott jégtáblák között, amelyekről persze tudta, hogy nem jégből vannak, hanem szilárd szénhidrogénekből. Lefelé ereszkedett a száraz, kavicsos lejtőn, fékezve lépteit, amennyire csak tudta, mert nehéz volt a meredek lejtőn megtartani a járótorony ezernyolcszáz tonnáját. A felhőbe vesző vulkanikus kőfalak között most végre feltárult előtte a katlan, és szilárd talaj helyett meglátta a birnami erdőt.

Ezernyi szűk torokból törtek egyszerre az ég felé, a mérgező légkörbe az ammóniumos szökőkutak. Az ammóniumoxidok, amelyeket a kőzetek iszonyú nyomása szabad állapotban tartott, fortyogva, bugyborékolva törtek elő, gőzeiktől csak úgy kavargott a sötét ég. Angus tudta, hogy itt nem volna szabad gázkitöréseknek lenniük, a szakértők ezt kizártnak minősítették, de nem őrájuk gondolt: most vagy azonnal vissza kell fordulnia a Roembden felé, vagy követi tovább az útjelző hangok ártatlan csipogását, amely pedig vesztébe csalja, mint Odüsszeuszt a szirének dala. Sárgásbarna felhők gomolyogtak súlyosan és lustán az egész teknő felett, ezekből hullik az a furcsa, nyúlós, ragacsos hó, amely birnami erdőkké szilárdul. Azért hívják így őket, mert járnak. Persze egyáltalán nem erdők, csak nagy távolságból hasonlítanak hóborította vadonra. A feltörő vegyületek vad játéka, új meg új forrásaival, mert mindegyik gejzírcsoport a saját, makacsul egyenletes ritmusában zubog, teremti a törékeny porcelándzsungeleket, melyek negyedmérföldes magasságokba nőnek, mivel növekedésüket segíti a gyenge gravitáció, így a sűrűn burjánzó, üveges, fehér képződmények rétegei addig rakódnak egymásra, amíg az alsók már nem bírják megtartani a koronaágak égnek kapaszkodó tömegét, és hosszan tartó, fülsiketítő csörömpöléssel összeomlik az egész képződmény, mint egy országméretű porcelánbolt földrengéskor. „Porcelánboltnak” nevezte el valaki egyszer tréfásan a birnami erdők összeomlását, pedig csak madártávlatból, pontosabban helikoptertávlatból nézve olyan elragadó és ártatlan látvány. Közelről is törékeny, csipkés, fehér habos képződménynek tűnik ez a titáni erdő, mert megszilárdult sűrűjén nemcsak a járótorony, hanem a szkafanderes ember is átgázolhat. Igaz, nem könnyű előrehaladni ebben a habkőnél könnyebb, dermedt habban, amely valahol félúton van a jegesedés közben szétfújt hótömeg és a legvékonyabb porcelánszálakból szőtt csipke között. Ha gyorsan nem is, azért át lehet gázolni rajta, mert ez az óriási dzsungel valójában csak megszilárdult felhő, pókhálók szövevénye a fehér szín minden árnyalatában, opalizáló gyöngyházszíntől a vakító tejfehérig. De ha lehet is járni ebben az erdőben, azt sohasem lehet tudni, hogy éppen ez a része nincs-e már teherbíró képessége határán, és nem fog-e összeomlani, a saját súlya alatt szétroppanó üveg több száz méteres rétege alá temetve a vándort, márpedig ennek az üvegszerű anyagnak csak a szilánkjai olyan pehelykönnyűek.

Már az imént, amikor átkelt a fekete lávafolyáson, hírt adott magáról a még nem látható, fehér erdő: fehéren derengett az innenső oldal, mintha napfelkelte készülődne. Éppen olyan volt az a derengés mint a felhőkre vetődő világosság a Föld északi óceánján, amikor a hajó, még a nyílt tengeren úszva, a jégmezőkhöz közeledik.

Angus elindult az erdő felé. Azt a benyomását, hogy hajón áll, vagy ő maga hajó, fokozta a kolosszus egyenletes ringatózása. Míg lefelé ment a lejtőn, ellátott a horizont távoli, világos vonaláig, az erdő pedig felülről olyannak látszott mint a talajon elterülő felhő, amelynek egész felülete valami érthetetlen zsibongástól puffadozik. Himbálózva ment, és a felhő növekedett előtte, mint valami jégfal. Már kivehette, hogy hosszú, görbe nyelvek nyúlnak ki belőle, mintha fantasztikusan lelassulva mozgó hólavinák volnának. Amikor már csak pár száz lépés választotta el a havas nyúlványoktól, felismerte a bennük tátongó nyílásokat, voltak közöttük nagyok mint egy barlang szája, és kicsik mint az ürgelyuk. Körülöttük csillogott a félig homályos, félig fehér üvegszövevény, összefonódó, bolyhos gallyacskák és nagyobb, villás ágak, aztán vascsizmái alatt csikorogni kezdett a minden lépésnél beroppanó, éles, törékeny kavics. A kéthangú rádiójelzés folyvást biztosította, hogy jó irányban halad. Hát ment tovább, hallotta a növekvő közegellenállás miatt felgyorsult motorok zúgásán keresztül a térdeivel és testével széthasított bozót csikorgó töredezését, kezdeti szorongása már elmúlt, egy csöppet sem félt, de kétségbeesés fogta el a szívét, mert rájött már, hogy hamarább találna meg egy tűt a szénakazalban, mint itt akár egyet is az elveszettek közül. Ebben a bozótban nem marad nyoma, ha valaki áttört rajta, mert a gejzírekből szüntelenül feltörő szökőkutak táplálják a felhőt, így minden nyiladék és minden rés hamar benő, mint a hegedő seb. Átkozta magában ezt a szépséget itt körülötte, amely talán egyedülálló a világon. Aki birnami erdőnek nevezte el, Shakespeare-től kölcsönözve a nevet, bizonyára fejlett szépérzékű személy volt, de nem ilyen képzettársításokra hajlott most Angus a Diglátorban. A Titán birnami erdeje, ismert és ismeretlen okok szövevénye folytán, hol visszavonul, hol meg előrenyomul a teknőben, sok ezer, sok tízezer hektáron — maguk a gejzírek nem túl veszélyesek benne, mert jelenlétüket már messziről észleli az ember, még mielőtt meglátná a föld alatti nyomástól megszilárduló gázok vibrálva égbe szökellő oszlopait, bömbölésük pedig, amely olyan mennydörgő és olyan rémületesen süvítő, mintha maga a va júdó vagy dühöngő égitest üvöltene, megremegteti a talajt, és légörvényként földre nyomja körös-körül az egész rázkódó, töredező, üvegszilánkokat lövellő dzsungelt. Rendkívüli balszerencse kellene ahhoz, hogy valaki beleessen egy gejzír kráterébe, amikor az a gejzír két kitörés között éppen szünetet tart. A működő gejzíreket könnyű messze elkerülni, hiszen egyfolytában süvítenek, bömbölnek, és körülöttük halálos remegés rázza a fehér bozótot. A váratlan kitörés ellenben, még ha nincs is közel, szörnyű égszakadást-földindulást okoz.

Angus már-már a páncélablakhoz tapasztotta arcát, annyira figyelt kifelé, míg óvatosan, nagyon lassan lépdelt. Körülötte vastag, tejfehér fatörzsekként meredeztek a kővé dermedt szökőkutak, feljebb csillogó gomolyaggá ágaztak szét, csak alsó részük volt tömör és masszív. A jéggé dermedt talaj menti dzsungel tetején pedig egyre könnyedebb, lazább emeletek nőttek, anyagukból itt csontvázforma, pókhálószerű nyúlványok formálódtak, gubók, fészkek, indák, agancsok, a hal testéről letépett, de még lélegző kopoltyúk, mert itt minden, mindenütt nyüzsögve kúszott, mászott, tekergett, a sűrű zúzmarából vékony, tövises hajtások bújtak elő, tekercsekké csavarodtak, leülepedtek, szétfolytak, megint összeálltak, mint az ismeretlen magasságból folytonosan csurgó, csöpögő, megolvadó, ragacsos tej. Semmiféle földi szó nem írhatta le ezt a nyüzsgést az árnyéktalan, fehér, fénylő hallgatásban, ezt a csöndet, amelyen túlról felrémlett egy távoli, még csak ébredező moraj, a gejzírek kürtőjébe préselődő föld alatti folyam zubogása, és amikor Angus megállt, hogy hallgatózzon, merről jön ez a hangosodó zúgás, akkor vette észre, hogy kezdi elnyelni a birnami erdő. Nem úgy indult meg felé ez az erdő, mint a Macbeth-beli, hanem más történt: a semmiből, az itt teljesen mozdulatlan levegőből parányi hópelyhek váltak ki, nem havazott, csak hópelyhek tűntek fel a páncél sötét lemezein, a vállfedőkön, már az egész felső törzset bepöttyözte ez a hó, s egyre kevésbé hasonlított hóhoz, mert nem hullott le engedelmesen a géptest sima fémfaláról, nem gyűlt össze lazán mélyedéseiben, hanem hozzáragadt, mint a fehér szirup, kicsírázott, bolyhos, tejfehér szálakat eresztett, és Angus azon vette észre magát, hogy hóbunda nőtt rá, ezernyi tekergő, csillogó, hunyorgó szálacska borította be, a Diglátor teste óriási hóemberré, furcsa, fehér szoborrá vált. Ekkor tett egy kis mozdulatot, a gép megrándult, és a vaskarok, vaslábak megszilárdult lenyomatai hatalmas darabokban potyogtak le róla, estükben finom szilánkok halmazává hullva szét. A reflektor fénye kísérteties alakzatokat emelt ki a hömpölygő zubogásból, és csak vakított, de nem világította meg a talajt; Angus csak most jött rá, milyen hasznos a sugárágyú. A láthatatlan hősugár alagutat olvasztott a jégbozót ba, ebben haladt most, hol jobbról, hol balról hallva a földön gomolygó felhőből a gázkitörések robaját, mint az ágyúlövéseket, egyszer pedig elég közel haladt el egy gejzír vadul fel-fellövellő, szilánkesőt záporozó tollbokrétája mellett. Hirtelen megritkult a havas erdő, és valami tisztásféle nyílt az üveglombozat hólyagszerű kupolája alatt. A tisztás közepén fekete óriás feküdt, egymásnak dőlt vastalpait és kifordult törzsét mutatva felé, ez a ferdén heverő törzs olyan volt mint hajóroncs a zátonyon. Bal karja felfelé nyúlt, a fehér törzsek között feküdt, kezét eltakarta a sűrű lombozat, jobb karját a zuhanáskor a törzs a talajba gyűrte. Kitekeredve feküdt ott a vaskolosszus, de valahogy mégsem teljesen legyőzve, mert zúzmarás végtagjain kívül sehol sem borította hó. A törzs domborulata fölött kissé remegett a levegő a belülről még mindig áradó hőtől, Angus pedig sóbálvánnyá válva állt az ikertorony előtt, egyszerűen nem mert hinni a szemének, hogy mégiscsak megtörtént a valószínűtlen csoda — a találkozás. Már éppen meg akart szólalni, amikor egyidejűleg két dolgot vett észre. A felborult Diglátor alatt sárgás, olajos folyadék tócsája terjengett — megrepedtek a hidraulikus vezetékek, akkor pedig a jármű, legalábbis részben, mozgásképtelen. A fülke elülső ablaka pedig, amely most ovális hajóablakhoz hasonlított, szétverve tátongott, csak a szigetelőpárnák meredeztek az üres keretben. A sötét nyílás gőzölgött, mintha a haldokló kolosszus képtelen volna kiadni végső leheletét. A diadal, az öröm, a boldog meglepetés semmivé lett, a pilóta megborzongott. Még mielőtt óvatosan, lassan a roncs fölé hajolt, jól tudta, hogy üres. Reflektora félig-meddig bevilágította a fülkét, látta a szanaszét lógó vezetékeket és a hozzájuk kapcsolt, üres fémruhát — lehajolni nem tudott jobban, de nagy nehezen benézett az üres fülke minden zugába, remélve, hogy a hajótörött, aki szkafanderben mászott ki, hátrahagyott valami üzenetet vagy jelet, de csak egyvalamit fedezett fel: a felborult szerszámosládát és a kulcsokat, amelyek kiszóródtak belőle. Elég sokáig álldogált még a roncs fölött, és megpróbálta kitalálni, hogy mi történt. A Diglátort feldönthette egy lavina, betemette a törmelék, a vezető hiába próbálta felállítani a gépet, ezért kikapcsolta a biztosítórendszert, amely a megengedett kapacitást korlátozza, így aztán a túl nagy olajnyomástól megrepedtek a vezetékek. A fülke ablakát nem ő maga törte ki, hiszen kijuthatott a combajtón vagy a hátsó vészkijáraton át is. Inkább a lavina törhette be, amikor a járótorony feldőlt, és eredetileg laposan feküdt. Később fordulhatott az oldalára, mikor ki akart emelkedni a rázuhant törmelék alól. De a mérgező légkör rögtön behatolt a fülkébe, és azonnal megölte volna az embert, hamarabb mint a fagy. Eszerint a lavina nem érte készületlenül a sofőrt. Mikor az összetömörült bozót felülről nyomni kezd te a gépet, a vezető látta, hogy nem tud állva maradni, és még idejében szkafanderbe bújt. Azontúl viszont már csak a vészvezérlést használhatta, mert elektronikus bőrét előbb le kellett vetnie. Az ő Diglátorának nem volt magas hőfokú sugárágyúja, tehát az egyetlen értelmes módszerhez folyamodott, ami becsületére válik. Fogta a szerszámokat, bemászott a gépházba, és mivel látta, hogy a hidraulikát nem tudja megjavítani, mert túl sok cső megrepedt és túl sok olaj elfolyt, lekapcsolta a reaktorról a mozgatóátvitelt, aztán majdnem teljes kapacitásra állította a reaktort. A járótorony már mindenképpen odaveszett, de az atommáglya forrósága, ha kiégette is a motorház belsejét, illetve éppen azáltal, hogy vörös izzásig hevítette, átsugárzott a páncélon, és megolvasztotta a törmelékhegyet. Így keletkezett ez az üveges falú barlang, a formája is mutatja, hogy mekkora hő sugárzott ki a roncsból. Angus ellenőrizte az események rekonstrukcióját, a törzs hátához közelítve a Geiger-számlálót. Rögtön hangosan fölketyegett. A gyorsneutron-máglya már megolvadt a saját hevétől és biztosan kihűlt, de a külső páncél radioaktív is volt, és forró is. A sofőr tehát a kitört ablakon át hagyta el járművét, eldobva a hasznavehetetlen szerszámokat, és gyalog vágott neki az erdőnek. Keresni kezdte nyomait az olajtócsában, de nem találta, körüljárta hát a fémtetemet, nem csillog-e valahol a barlang falain akkora nyílás, amelyen kiférhetett egy ember. Sehol sem volt ilyen. Angus nem tudta fejben kiszámítani, mennyi idő telhetett el a katasztrófa óta. Két ember három nappal ezelőtt tűnt el az erdőben, Pirx úgy húsz-harminc órával később. Ebből a csekély időkülönbségből nem állapíthatta meg, hogy valamelyik grálbeli operátoré volt-e a roncs, vagy Pirxé. Állt ott, vasba zárt élő a halott ócskavas fölött, és józanul, hideg fejjel latolgatta, mihez kezdjen. Ebből a hő olvasztotta buborékból minden bizonnyal nyílt egy kijárat, amelyen át a gépvezető elment, de azóta behegedt a nyílás. A porcelánheg biztosan elég vékony. A Diglátorból nem láthatja meg. Kikapcsolta a gépet, villámgyorsan átöltözött a szkafanderébe, futott le a combon lévő csapóajtóhoz, csak úgy döngött a lépcső, leereszkedett a létrán a kolosszus lábfejéig, és leugrott az üveges talajra. A lavinából kiolvasztott barlang egy csapásra sokkal magasabbnak tűnt, vagy inkább mintha ő maga zsugorodott volna össze. Körüljárta a barlangot — majdnem hatszáz lépés. Odadugta sisakját az átlátszóbb helyekhez, megkopogtatta őket, sajnos sok ilyen volt, és amikor a kormányfülkéből hozott kalapáccsal kezdett ütögetni egy mélyedést két tölgyfavastag oszlop között, a fal összeroppant, mint az üveg, a boltozatról pedig törmelék kezdett a fejére potyogni. Először csak apránként, aztán egy nagy reccsenéssel könnyű kavicsok és üvegpor egész felhője szakadt rá. Akkor értette meg, hogy így semmire sem jut. A másik ember nyomait nem fogja megtalálni, és ő maga is kutyaszorítóba került. A hasadékot, amelyen át belépett a lavina kiolvadt barlangjába, máris fehér jégcsapok nőtték be, és híztak, mint a sóoszlopok, de nem ám földi oszlopok, mert karvastagságú ágaik nőttek, és sövénnyé fonódtak össze. Nem volt mit tenni. Sőt hosszan tanakodni sem volt idő, mert a barlang boltozata süllyedt, már majdnem a járótorony vállán nyugvó sugárágyú kupoláját érintette, mintha a Diglátor Atlaszként viselné a heggyé szilárdult gejzírkitörések egész súlyát. Nem is tudta, hogyan került vissza a fülkébe, amely kissé már megdőlt a milliméterenként lejjebb nyomott törzzsel együtt, hogyan bújt vissza elektronikus ruhájába, és mérlegelte még egy pillanatig, bekapcsolja-e a sugárágyút. De itt minden cselekedet előre nem látható kockázatokkal járt; a kiolvadt mennyezet vagy enged, vagy leomlik; néhány lépéssel visszajutott arra a helyre, közvetlenül a fekete roncs mellett, ahonnét lendületet vehetett, és mint a faltörő kos, teljes erőből nekirohant a befagyott barlangnyílásnak, nem azért, hogy szégyenszemre megfutamodjon, hanem hogy kijusson az üvegsírból. Azután majd meglátja, hogyan tovább.

A motorházban felbőgtek a turbinák. A két acélököl csapásától behorpadt a fehér fal, és repedések vonalai jelentek meg rajta, ezek a feketés hasadékok csillag alakban felfelé és oldalra futottak, és körös-körül mennydörgő robaj támadt. Az, ami történt, túl gyorsan játszódott le ahhoz, hogy megérthette volna. Olyan hatalmas erejű csapás érte fentről, hogy a kolosszus egyetlen mély vinnyogással megingott, kirepült a szétrepedt hasadékon, mint egy kártyalap, és a lezúduló nagy tömbök, göröngyök, törmelék lavinája alatt olyan hirtelen bukott előre, hogy minden lengéscsillapító ellenére Parvis zsigerei egészen a torkáig ugrottak. A zuhanás utolsó szakasza viszont fantasztikusan lassú volt: az érkezése útját eltorlaszoló törmelék úgy közeledett, az ablakon át nézve, mintha nem ő zuhanna, hanem ez a szilánkzáporral bombázott hósivatag emelkedne föl előtte; többemeletes magasságból közeledett ehhez a porfelhőkbe burkolt fehérséghez, mígnem a törzs bordáin, a süvítő motorokon, a motorházon, a páncél védőlemezein át elérte a végső, mennydörgő csapás. Elvakulva feküdt. Az ablak nem tört el, csak belefúródott a törmelékhalomba, amelynek teljes tömegét magán érezte, a Diglátor hátán. A turbinák már nem alatta bőgtek, hanem mögötte, üresjáratban, mert a túlterhelés tetőpontján maguktól üresbe ugrottak. Az ablak koromfekete hátterén vörösen égett minden jelzőlámpa. A jobb oldaliak lassan elhalványodtak, szürkébe, majd világoszöldbe mentek át, de a bal oldaliak egymás után kialudtak, mint a hűlő zsarátnok. Angus egy bal oldalára béna roncsban feküdt. Bizony roncsban — bal karját és lábát hiába mozdította, semmi sem történt. Csak a járótorony másik, szimmetrikus felének ábrája világított. Hirtelen mélyet szippantott a levegőből, és megérezte benne a forró olaj szagát: hát megtörtént. Lehet-e legalább kúszni a fél oldalára béna Diglátorral? Megpróbálta. A turbinák rögtön engedelmesen, unisono felbődültek, de akkor megint felvillantak a bíborvörös vészjelző fények. A lavina nem egyenesen előre lökte a kolosszust, balra zuhant, és a bal oldala fogta fel az ütés egész lendületét. Angus mélyeket lélegezve, szándékos lassúsággal, vaktában bekapcsolta a belső világítást, és megkereste a járótorony interoceptorat: ez arra való, hogy hiba esetén a meghajtó aggregátok mellőzésével tájékozódni lehessen a végtagok és a törzs helyzetéről. Rögtön megjelent a jármű éles vonalú képe. A két acélláb keresztbe feküdt egymáson, így hát a bal térdízület megrepedt. A bal lábfej a jobb mögé került, de a jobb is bénán feküdt, moccanni sem tudott. Biztosan összeakaszkodtak a szerkezet kiálló részei, a többit pedig megtette a lavina nyomása. A felhevült hengerfolyadék szaga most már erősen ingerelte, égette az orrát. Megint ügyködni kezdett, átkapcsolta az egész olajvezeték-hálózatot a sokkal gyengébb vészrendszerre. Hiába? Már érezte lábán, térdén, combján a fölmelegedett olaj puha síkosságát, és a feje fölötti lámpa halvány, fehér fényében, az ablakon fekve, meglátta, hogy a fülkébe folyik be az olaj. Már csak egy valamit tehetett. Kinyitotta a villámzárat, kibújt az elektronikus hacukából, meztelenül feltérdelve kinyitotta a faliszekrényt, amelyből most mennyezet lett, és felnyögött, mert rázuhant a szkafander, az oxigénpalackok megütötték a mellét, aztán fehér gömbként az olajtócsába gurult a sisak. Trikóit már eláztatta a hengerfolyadék. A nyugodt mesterséges fényben habozás nélkül, meztelenül bemászott a szkafanderbe, megtörölte a sisak alját, mert az is olajos lett, felrakta, becsatolta, és a most alagútformán vízszintes aknában négykézláb elmászott a combajtóhoz.

Sem a rendes csapóajtót, sem a vészkijárat ajtaját nem lehetett kinyitni. Senki sem tudja, mennyi időt töltött még ezután a fülkében, mikor történt, hogy levette a sisakját, és az olajos ablaküvegre fekve, felnyúlt a kis piros lámpához, hogy betörje a műanyag kalapkát, és teljes erőből benyomja a jövő mélyébe a vitrifikátor homorú gombját. Azt sem tudhatja senki, mit gondolt és mit érzett, a jéghalálra készülődve.




A TANÁCSKOZÁS


Gerbert doktor kényelmesen kinyújtózva, lábait bolyhos plédbe tekerve üldögélt a kitárt ablaknál, és egy fóliakötéses hisztogramköteget nézegetett. A szoba félhomályba borult, pedig világos nappal volt. A sötét hatást fokozta a füstösnek látszó, fekete mennyezet a gyantával átitatott, vastag keresztgerendákkal. Laposan összekötözött falemezek alkották a padlót, tömör, széles fagerendák a falakat. Az ablakon át a Felhővadász erdős lejtői látszottak, távolabb a Cracatalq masszívuma és a meredek falú, legmagasabb hegycsúcs, a letört szarvú bivalyhoz hasonlatos szirtfok, amelyet az indiánok évszázadokkal azelőtt Mennybement Kőnek neveztek. A szikláktól szürkéllő völgy fölött hatalmas hegyoldalak magasodtak, árnyékos katlanaikban jég csillogott. Az északi hágón át idelátszott a kéklő síkság. Azon is túl, nagyon messze vékonyka füstoszlop emelkedett az ég felé — egy működő vulkánról adott hírt. Gerbert doktor összehasonlítgatta a felvételeket, némelyikre jeleket rajzolt golyóstollal. A legcsekélyebb nesz sem zavarta meg a csöndet. A gyertyák lángja mozdulatlanul állt a hűvös levegőben. Fényük groteszk módon megnyújtotta a régi indián minták szerint faragott bútorok körvonalait. Az emberi állkapocs formájú nagy karosszék görbe agyarakban végződő, fogazott karfái hátborzongató árnyékokat vetettek a mennyezetre. A kandalló fölött fából faragott, üres szemű maszkok vigyorogtak, a Gerbert mellett álló asztalka lába pedig egy összetekeredett kígyó volt, feje a szőnyegen nyugodott, két szeme vörösen csillogó féldrágakő volt.

Valahol messze megszólalt egy csilingelő harangocska. Gerbert abbahagyta a felvételek tanulmányozását, letette a filmlemezeket, és felállt. A szoba egy szempillantás alatt átalakult. Tágas ebédlővé változott. A középen álló asztalon abrosz nem volt. A fekete asztallapon csillogtak az ezüst és zöld jáspis evőeszköz. Kinyílt az ajtó, és begördült egy tolókocsi. Húsos arcú, testes férfi ült benne, turcsi orra szinte elveszett kövér orcái között. Bőringet viselt. Udvariasan köszönt Gerbertnek, aki leült az asztalhoz. Közben belépett egy deszkasovány dáma, középen elválasztott fekete haja a választéknál ősz volt. Gerberttel szemben egy gutaütésre hajlamos képű, alacsony, kövér illető foglalt helyet. Amikor a meggyszín libériás inas felszolgálta az első fogást, megkésetten besietett egy dupla tokás, ősz férfi. Megállt a kőből rakott, masszív kandallónál a pohárszékek között, nyitott tenyereit megmelengette a tűznél, aztán leült arra a székre, ahová a béna házigazda tessékelte.

— Bátyjaura még nem ért vissza a kirándulásból? — kérdezte a sovány nő.

— Bizonyára ott ül Mazumac Fogán, és mifelénk néz — válaszolt a megkérdezett, aki behúzgálta foteljét a székek között számára hagyott résbe.

Gyorsan, jó étvággyal evett. Ebéd közben többé senki sem szólalt meg. Amikor az inas kitöltötte az utolsó csésze kávét, s az aromás kávéillat elvegyült az édeskés szivarfüsttel, ismét a sovány nő törte meg a csendet:

— Vanteneda, ma tovább kell mesélnie azt a történetet Mazumac Szeméről.

— Úgy van, úgy van — helyeseltek mindannyian.

Mondian Vanteneda kissé duzzogva összefonta ujjait kövér hasán. Aztán végighordozta tekintetét a jelenlévőkön, mintha lezárná a hallgatóság körét. A kandallóban megroppant egy szenesedő farönk. Valaki letette a villáját. Egy kiskanál csörrent, aztán csönd lett.

— És hol hagytam abba?

— Ott, hogy don Esteban és don Guilielmo, megismervén a Cratapulq legendáját, elindultak a hegyekbe, hogy eljussanak a Vörös Tavak Völgyébe.

— Egész vándorlásuk alatt — kezdte Mondian, kényelmesebben elhelyezkedve tolókocsijában — sem emberrel, sem állattal nem találkozott a két spanyol férfiú, csupán a magasban szárnyaló sasok vijjogását hallották néha-néha, olykor pedig keselyű röpült el fölöttük. Nagy fáradalmak után sikerült feljutniuk a Halott Kéz gerincére. Ekkor megpillantottak maguk előtt egy ágaskodó paripához hasonlatos, magas hegyormot, az ormótlan lófej a semmibe nyúlt, a ló nyakához hasonló, meredek sziklafal körül köd gomolygott. Don Estebannak ekkor eszébe jutottak a síkvidéki öreg indián különös szavai: „óvakodjatok a Fekete Ló sörényétől”. Tanácskozni kezdtek, tovább menjenek-e, don Guilielmónak, mint emlékeztek rá, alkarjára volt tetoválva a hegylánc vázlatos rajza. Élelemkészletük már kifogyóban volt, pedig még csak hatodik napja meneteltek. Megették hát a maradék sózott, kötélen szárított húst, és szomjukat oltották a Levágott Fej alatt fakadó forrásnál. De nem ismerték ki magukat ezen a vidéken, mivel a tetovált térkép pontatlan volt. Naplemente előtt a köd emelkedni kezdett, mint a tenger dagálya. Elindultak felfelé, a Ló hátán kapaszkodva, de hiába kaptattak olyan sebesen, hogy fülükben dobolt a vér, szájuk pedig úgy kapkodta a levegőt mint a döglődő állatoké, a köd gyorsabb volt náluk, és a Ló nyakán utolérte őket. Azon a helyen, ahol rájuk borult a fehér lepel, a ge rinc összeszűkül, és nem szélesebb a machete nyelénél. Így tehát, mivel tovább nem mehettek, leültek a hegygerincre lovagló ülésben, éppen úgy, ahogyan lóra ül az ember, és így zötyögtek előre a sűrű, nyirkos, fehér ködben, míg be nem sötétedett. Már erejük fogytán voltak, mikor véget ért a gerinc. Nem tudták, vajon szakadék pereméhez értek-e, vagy ez az a lejárat a Hét Vörös Tó Völgyébe, amelyről az öreg indián beszélt nekik. Ott ültek hát egész éjjel, hátukat egymásnak támasztva, testükkel támogatva és melengetve egymást, szembeszegülve az éjszakai széllel, amely úgy süvített a hegygerincen mint kés a kövön. Ha elbóbiskolnak, lezuhanhattak volna a tátongó mélységbe, így hát a szemüket sem hunyták le hét órán keresztül. Aztán felkelt a nap, és szétkergette a ködöt. Meglátták, hogy lábuk alatt olyan meredek a sziklagerinc, mintha egy fal tetején ülnének. Előttük nyolc láb széles szakadék tátongott. A Ló nyakán foszlányokra szakadozott a köd. Ekkor felismerték a messzeségben a fekete Mazumac Fejét, és meglátták a felszálló vörös füstoszlopokat, amint elvegyültek a fehér felhőkkel. Kezüket felvérezve lemásztak a szűk szurdokon, és elértek a Hét Vörös Tó Völgyének felső katlanába. Itt azonban Guilielmót minden ereje elhagyta. Don Esteban elsőnek kapaszkodott fel a szakadék fölé kinyúló sziklapadra, és kézen fogva vezette társát. Így mentek, mígnem egy görgeteghez értek, amelyen megpihenhettek. A nap már magasan járt, és Mazumac Feje köpködni kezdte rájuk a sziklapadokról lepattanó kőtömböket. Menekültek hát lefelé. Amikor a Lófej már olyan kicsinek látszott fölöttük mint egy gyermek ökle, megpillantották az első Vörös Forrást a rőtes tajték felhőjében. Ekkor don Esteban kiemelte dolmánya mögül az akantuszfa színűre cserzett szíjköteget, amelynek vörösre festett rojtjait számos csomóba kötötték. Hosszan jártatta rajtuk ujjait, az indián írást olvasva, mígnem rátalált a helyes útra.

Megnyílt előttük a Hallgatás Völgye. A völgy mélyén haladtak tovább, óriási sziklákon, amelyek között feneketlen rések tátongtak.

— Közel vagyunk már? — kérdezte Guilielmo suttogva, mert hangos szó már nem tudta elhagyni kiszáradt torkát.

Don Esteban intett neki, hogy hallgasson. Egyszerre csak Guilielmo megbotlott, és meglökött egy kavicsot, amely más kavicsokat rántott magával. Ettől a hangtól a Hallgatás Völgyének függőleges falai füstölni kezdtek, ezüst felhőbe borultak, és ezernyi mészkőoszlop zúdult le a völgybe. Don Esteban, aki éppen egy kiálló sziklaboltozat alatt ment át, berántotta barátját ebbe a fedezékbe, míg a pusztító lavina eldübörgött fölöttük, és továbbhömpölygött, mint a vihar. Egy perc múlva csönd lett. Don Guilielmo feje vérzett, mert fölsebezte egy kőszilánk. Társa csíkokat szaggatott inge hátából, és bekötözte a sebet. Végül, amikor a völgy már annyira összeszűkült, hogy fejük fölött az ég nem volt szélesebb egy folyónál, meglátták a sziklákon teljesen meztelenül csordogáló patakot, amelynek csiszolt gyémánthoz hasonlatosan kristálytiszta vize a föld alatti meder felé igyekezett. Most a térdig érő, jéghideg, sebes patakban kellett gázolniuk. Úgy érezték, csontig marja lábukat. De hamarosan elkanyarodott a patak, és ők száraz, sárga homokon álltak egy sokablakú barlang előtt. Don Guilielmo elgyengülve lehajolt, és észrevette, milyen furcsán csillog ez a homok. Szeméhez emelt egy maréknyit, rendkívül nehéz volt. Szájához tette kezét, és megharapdálta a homokot. Érezte, hogy tele van arannyal. Don Esteban felidézte az indián szavait, és körülnézett a barlangban. Az egyik sarokban függőleges, mozdulatlan, megszilárdult láng csillogott. Víz csiszolta kristálygömb volt, fölötte nyílás tátongott a barlang falában. A beeső fény mutatta, hogy az égre nyílik. Odament a kristálygömbhöz, és szemügyre vette. Formáját tekintve óriási, földbe ásott koporsóra emlékeztetett. Mélyében először csak milliárd lobogó lángocskát látott, szédítő ezüst kavargást. Aztán úgy rémlett, hogy körülötte minden elsötétedik, és széthajló, nagy nyírfakéreg lemezeket látott. Amikor eltűntek, úgy tetszett, hogy a jégtömb belsejéből valaki őt nézi. Rézbőrű arc volt, sok-sok éles ránccal, keskeny szemekkel, mint a késpenge. Minél tovább nézte, annál kihívóbban, gonoszul mosolygott. Káromkodva belevágta tőrét a kristályba, ám a penge tehetetlenül csúszott le róla. De a gúnyosan mosolygó, rézbőrű arc eltűnt. Mivel don Guilielmót szemlátomást lázroham gyötörte, társa megőrizte magában a kristálygömb titkát.

Továbbindultak. A barlangból folyosók labirintusa ágazott szét. Kiválasztották a legszélesebb folyosót, és meggyújtva a magukkal hozott fáklyákat, befelé tartottak. Egy helyen oldalfolyosó fekete torka tátongott. Tűzforró levegő csapott ki belőle. Nagy ugrással jutottak át ezen a szakaszon. Később a folyosó összeszűkült. Egy ideig négykézláb haladtak, aztán olyan szűk átjáróhoz értek, hogy hason kellett kúszniuk. Hirtelen megint kitágult a folyosó. Feltérdelhettek. Amikor már utolsó fáklyájuk is alig égett, lábuk alatt zizegni kezdett a talaj. A pislákoló fáklya halvány fényében még láthatták, mi van ott. Színarany rögök görgetegén térdeltek. De még ezzel sem érték be. Megismervén Mazumac Száját és Szemét, látni kívánták a Zsigereit is. Don Esteban egyszerre csak hátrasuttogta társának, hogy lát valamit. Guilielmo hiába meresztgette mögüle a szemét.

— Mit látsz? — kérdezte.

Esteban ujjait már perzselte a szurokfáklya vége. Hirtelen megállt: a falak elsiklottak valahová, csak a nagy sötétség volt előtte, benne a fáklya fény vörös barlangjával. Guilielmo látta, hogy társa előrelépked, s kezében imbolyog a láng, óriási árnyékokat vetve.

Egyszerre csak óriási kísértetarc rémlett föl előttük, a levegőben lebegve, szemeit rájuk függesztve. Don Esteban felkiáltott. Szörnyű kiáltás volt, de Guilielmo megértette a szavakat. Társa Jézust és az ő Anyját hívta, s az olyan emberek mint Esteban, csak akkor kiáltják ezeket a szavakat, ha szemtől szemben állnak a halállal. Amikor felhangzott a kiáltás, Guilielmo eltakarta kezeivel az arcát. Aztán mennydörgő robajt hallott, körülötte láng csapott fel, és elvesztette eszméletét.

Mondian Vanteneda hátradőlt, és némán elnézett valahová az ülők között, alakja sötéten rajzolódott az ablakra, melyet a hegyek fűrészfogas kontúrja fölött lilára festett a közelgő éjszaka.

— Az Araquerita felső folyásánál a szarvasra vadászó indiánok kifogtak a vízből egy fehér embert, akinek vállaihoz felfújt bivalybőr volt kötözve. Háta fel volt hasítva, és a bordái szárnyak formájában, hátrafelé kitördelve. Az indiánok Cortez csapataitól félve, el akarták égetni a tetemet, de éppen akkor tévedt falujukba a Félszeműnek nevezett Ponterone lovas járőre. A holttestet a táborba szállították, és ott felismerték don Guilielmót. Don Esteban sohasem tért vissza.

— Akkor honnan ismerheti bárki is ezt a történetet?

A kérdés csikorogva sértette fel a csendet. Belépett az inas egy kandeláberrel. Az imbolygó lángok megvilágították a kérdező férfi citromsárga arcát, vértelen ajkait. Udvariasan mosolygott.

— Az elején elmondtam az öreg indián meséjét. O azt magyarázta, hogy Mazumac mindent lát a szemével. Talán kissé mitologikusan fejezte ki magát, de lényegében igaza volt. Ez a tizenhatodik század elején történt, és az európaiak még nem sokat tudtak arról, mennyire megnövelheti látásunk erejét a csiszolt üveg. Két hatalmas hegyikristály, nem tudni, hogy a természet erőinek vagy emberi kéznek a műve, állt Mazumac Fején és a Zsigerek barlangjában, oly módon, hogy aki az egyikbe belenézett, látta mindazt, ami a másik körül történik. Rendkívüli periszkóp volt ez, két tükörprizma alkotta, amelyek harminc kilométerre voltak egymástól. Az indián, aki a Fej tetején állt, látta a két szentségtörőt, amint behatolnak Mazumac Zsigerei-be. Talán nemcsak látta őket, hanem vesztüket is okozhatta.

Mondian gyors mozdulatot tett a kezével. Az asztalra, a narancssárga fénykörbe egy szíjköteg hullott, egyik végénél vastag csomóba kötve. A kifakult bőrön mély bevágások voltak. Zizegve esett le, olyan száraz és öreg volt.

— Tehát volt valaki — fejezte be Vanteneda —, aki figyelemmel kísérte az expedíciót és hátrahagyta leírását.

— Akkor hát ön ismeri az aranybarlanghoz vezető utat?

Mondian mosolya egyre közönyösebbé vált, mintha az odakint eltűnő sziklacsúcsokkal együtt elúszna a jeges, néma hegyvidéki éjszakába.

— Ez a ház éppen Mazumac Szájának bejáratánál áll. Ha egy szót kimondtak benne, a Hallgatás Völgye mennydörögve megismételte. Kőből való, természetes hangszóró volt, ezerszer erősebb az elektromos megafonoknál.

— Hogyhogy--?

— A tükörlapot évszázadokkal ezelőtt villámcsapás érte, és egy halom kvarccá olvasztotta szét. A Hallgatás Völgye éppen az, amelyikre az ablakaink néznek. Don Esteban és don Guilielmo a Szelek Kapuja felől jöttek, de a Vörös Források már régen kiapadtak, és a hangok már nem indítanak el kőlavinát. Úgy látszik, a völgy rezonátor volt, és bizonyos hangrezgések hatására meglazult a mészkő oszlopok alapja. A barlangot elzárta egy föld alatti rengés. Volt ott egy függő szikla, amely két sziklafal közé ékelődött, és távol tartotta őket egymástól. A földrengés kilökte a helyéről, és a két sziklafal mindörökre összezárult. Hogy mi történt később, amikor a spanyolok megpróbáltak átjutni a szurdokon, ki zúdított kőlavinát Cortez gyalogosainak menetoszlopára — azt nem lehet tudni. Gondolom, azt már soha senki nem fogja megtudni.

— Ugyan, ugyan, kedves Vanteneda, hiszen a sziklafalakat fel lehet robbantani, vagy gépekkel áttörni, a vizet ki lehet szivattyúzni a barlangokból, nem igaz? — szólalt meg az alacsony, kövér illető az asztal végén. Vékony cigarót szívott, szipkával.

— Azt hiszi?

Mondian nem leplezte iróniáját.

— Nincs olyan erő, amely megnyitná Mazumac Száját, ha O nem akarja — mondta, erélyesen ellökve magát az asztaltól. A hirtelen fuvallat kioltott két gyertyát. A többi kékes lánggal égett, koromlemezkék röpködtek fölöttük, mint pici éjjeli lepkék. Benyúlt az arcok közé szőrös kezével, felkapta az asztalról a szíjcsomót, és helyben körbefordította kocsiját, akkora erővel, hogy a gumikerekek felsivítottak. A jelenlévők felálltak, és kifelé indultak. Gerbert doktor csak üldögélt, az imbolygó gyertyalángokat bámulta. Jeges fuvallat suhant be a nyitott ablakon át. Megborzongott a vacogtató hidegtől, az inasra nézett, aki nehéz köteg fahasábot cipelt be, és lerakta a kandalló kékre égett rácsa elé. Gyakorlottan szétszórta a parazsat, és művészi piramist épített fölé a gyújtósból, amikor valaki benyitott a másik ajtón,

és benyúlt egy falmélyedésbe. Megint szempillantás alatt átalakult az egész szoba. A terméskő kandalló, a tüzet rakó inas, a faragott támlájú székek, a gyertyatartók, a gyertyák, az ablakok, mögöttük a hegyvidéki éjszakával, eltűntek az egyenletes, tompa fényben; eltűnt a hosszú asztal is az ezüstneművel, és a kis fehér teremben a domború, sima mennyezet alatt csak Gerbert maradt egymaga, egy árva széken ülve, előtte négyszögletű lap a tányérjával és a maradék sült hússal: csak ennyi maradt az asztalból.

— Játszol? Most? Régi meséket? — kérdezte a jövevény, aki véget vetett a látványosságnak, és most azon iparkodott, hogy lehámozza magáról a felfújt, átlátszó fóliát, amely nyakig zárt, egérszürke kezeslábasát borította. Végül széttépte a fóliát, mert fémesen csillogó csizmáit sehogy sem tudta belőle kiszabadítani, eldobta a gyűrött burkot, és hüvelykujját végighúzta a mellén, amitől a kezeslábas szétnyílt. Fiatalabb volt Gerbertnél, alacsonyabb is, gallértalan inge szétnyílt izmos nyakán.

— Még csak egy óra van. Kettőre beszéltük meg, és a hisztogramokat úgyis kívülről tudom.

Gerbert egy picit zavartan mutatta fel a hisztogramok kötegét. A jövevény kikapcsolta csizmái vastag szárát, a fal mentén futó fémszegélyhez caplatott, és olyan gyorsan, mintha egy csomag kártyát keverne, sorra hívta elő a holografikus élőképeket: a lakoma, visszafelé lejátszva, síkság, meredek mészkőtornyok csoportjával, amelyek kísérteties denevércsontvázként derengenek a holdfényben, napsütötte dzsungel, a liánok között tarkán röpdöső lepkékkel, végül homoksivatag, magas termeszdombokkal. Mindegyik egy szempillantás alatt jelent meg, körülvette őket, és eltűnt, átfolyva a következőbe. Gerbert türelmesen várt, amíg kollégája megunja a szemlét. A fények és színek villódzása közepette, kezében a hisztogramok dossziéjával, gondolatban már messze járt az iménti színjátéktól, amellyel talán belső nyugtalanságát akarta elfojtani.

— Változott valami,? — kérdezte végül. — Vagy mi van?

Ifjabb kollégája helyreállította a kis terem aszketikus küllemét, és elkomolyodva, kissé bizonytalanul kibökte:

— Nem. Semmi sem változott. Csak Arago megkért, hogy menjünk be hozzá az értekezlet előtt.

Gerbert hunyorgott, mint akit kellemetlen meglepetés ért.

— És mit mondtál neki?

— Hogy megyünk. Mit nézel így? Nem fűlik a fogad ehhez a látogatáshoz?

— Hát nem vagyok éppen elragadtatva. Persze, nem mondhattál nemet. De úgyis nyakig vagyunk a pácban, akkor még a teológiát is belekeverni, Mit akar tőlünk? Mondott valamit?

— Semmit. Nemcsak rendes ember, hanem okos is. És diszkrét.

— Tehát diszkréten értésünkre adja, hogy kannibálok vagyunk.

— Szamárság. Különben is, nem bíróság elé megyünk. Azért hoztuk őket a fedélzetre, hogy felélesszük őket. Ezt ő is pontosan tudja.

— És a vérhistóriát is?

— Gőzöm sincs. De miért olyan borzasztó az? Kétszáz évig csináltak vérátömlesztéseket.

— Az ő szemében ez nem vérátömlesztés lesz, hanem holttestek meggyalázása, minimum. Vagy hullarablás.

— Azokon a hullákon már úgysem lehet segíteni. A szervátültetés is ősrégi dolog. Vallási szempontból, ehhez én nem értek, de azt tudom, hogy az ő egyháza nem ellenezte. És különben is, mitől lettek most egyszerre lelki görcseid? Attól, hogy egy pap, egy szerzetes mit szól a dologhoz? A parancsnok megengedte, a többség helyesli, sőt talán mindenki. Aragónak még szavazati joga sincs. O mint vatikáni vagy apostoli megfigyelő repül velünk. Mint utas és néző.

— Na jó, Viktor. De azért valld be, hogy ezektől a hisztogramoktól leesett az állunk. Nem kellett volna felhozni azokat a tetemeket az Euridikére. Én elleneztem. Miért nem szállították őket a Földre?

— Te is tudod, így jött ki a lépés. Azonkívül én úgy gondoltam, hogy ha egyáltalán valakit, hát őket megilleti a mi repülésünk.

— Sokra mennek vele, mikor legjobb esetben is csak egyet tudunk reanimálni, a többiek rovására.

Viktor Terna elkerekedett szemmel bámult Gerbertre.

— Mi ütött beléd? Térj már észhez. Hát mi vagyunk a hibásak? A Titánon nem voltak olyan körülmények, hogy fel lehetett volna állítani a diagnózist. Igaz vagy nem igaz? Halljam! Tudni akarom, hogy mégis kivel megyek ahhoz a domonkos atyához. Talán megtértél ősapáink hitéhez? Valami rosszat látsz abban, amit meg kell tennünk, amit követelnünk kell? Bűnnek tartod?

Gerbert, aki eddig nyugodtan hallgatta, most felfortyant.

— Nagyon jól tudod, hogy ugyanazt fogom követelni, amit te meg a főorvos. Azt is tudod, mit gondolok az egészről. A felélesztésben nincs semmi rossz. A rossz az, hogy két, reanimálásra alkalmas egyedből csak egyet lehet feléleszteni, és hogy senki helyettünk el nem dönti, melyiket válasszuk, Na, eleget papoltunk. Gyere. Essünk túl rajta.

— Nekem még át kell öltöznöm. Megvársz?

— Nem. Én máris megyek. Gyere utánam, oda hozzá. Hányadik fedélzet?

— Középső szelvény, harmadik. Öt perc múlva ott leszek.

Együtt léptek ki a teremből, de más-más liftbe szálltak. Gerbert bepötyögte a célszámokat, és elsuhant az ovális, ezüstös liftben. A tojás alakú jármű lágyan fékezett, domború fala spirálisan szétnyílt, mint a fényképezőgép blendéje. Szemben, a fényforrás nélküli, derengő világosságban magas küszöbű, homorú ajtók sora nyílt, mint egy régi hajón. Megtalálta a 84. számú ajtót, rajta a táblácska: „R. P. Arago, MA. DP. DA.” Mire azon kezdett volna töprengeni, hogy a DA betűk mögött Delegátus Apostolicus rejlik-e, avagy Doctor Angelicus — a gondolat ostoba és cseppet sem helyénvaló volt —, kinyílt az ajtó. Belépett a tágas kajütbe, amelynek minden falát üvegezett könyvespolcok borították. Két szemközti falat a mennyezettől a padlóig érő, nagy festmények díszítettek, világos keretben. A jobb oldalon Cranach festménye, A tudás fája, Ádámmal, a kígyóval, meg Évával, balról pedig egy Bosch-festmény, a Szent Antal megkísértése. Éppen szemlélni kezdte az égen úszó Bosch-szörnyeket, ám ekkor a Cranach-képet beszippantotta a könyvespolc, az átjáróban ott állt Arago fehér csuhában, és mielőtt a festmény ajtó gyanánt a helyére siklott, az orvos megpillantott a szerzetes háta mögött egy fekete keresztet a fehér falon. Kezet fogtak, és leültek az alacsony asztalhoz, amelyen szanaszét hevertek a papírok, grafikonok és egy csomó nyitott könyv, lapjaik közt színes jelzőcédulákkal. Arago keskeny arcú, majdnem kreol bőrű férfi volt, átható szürke szeme csak úgy világított őszes szemöldöke alatt. Csuhája túl bőnek tűnt. Zongoraművészre valló, inas kezében egy közönséges fa méterrudat tartott. Gerbert akaratlanul is elfordította a szemét, a régi könyvek sorát nézegette. Nem volt kedve elsőnek megszólalni. Várta a kérdéseket, de kérdés nem hangzott el.

— Gerbert doktor, ön nagyobb tudású nálam. De azért szót érthetünk Aszklépiosz nyelvén. Pszichiáter voltam, mielőtt a reverendát felöltöttem. A főorvos rendelkezésemre bocsátotta az adatokat erről a, műtétről. Ami kiderül belőlük, az igen visszatetsző. A vércsoportok és szövetek összeférhetetlenségét tekintve két ember jöhet számításba, de csupán egy ébredhet fel.

— Vagy egy sem — szaladt ki Gerbert száján, szinte akarata ellenére. Biztosan azért, mert a szerzetes megkerülte a helyes kifejezést: támadhat fel halottaiból. A dominikánus rögtön kitalálta a gondolatát.

— Számomra fontos az a megkülönböztetés, amely önnek bizonyára mellékes. Az eszkatológikus szintű vitának nincs értelme. A hozzám ha sonlóan gondolkodó személy az én helyemben azt mondaná, hogy az ember akkor tekinthető igazán halottnak, ha szervezete bomlásnak indult, vagyis ha testében helyrehozhatatlan változások mentek végbe. És hogy hét ilyen nyugszik a hajón. Tudom, hogy maradványaikat meg kell bolygatni, és megértem ennek szükségességét, bár helyeselni nem áll jogomban. Öntől, doktor, és a barátjától, aki hamarosan idejön, csak egy kérdésre akarok választ kapni. Meg is tagadhatják.

— Hallgatom — mondta Gerbert, érezve, hogy megdermed.

— Biztosan már sejti. A kiválasztás kritériumairól van szó.

— Terna sem mondhat mást, mint én. Semmiféle objektív kritériummal nem rendelkezünk. De hát ezt ön is tudja, Arago atya, hiszen ismeri az adatokat.

— Tudom. Az esélyek értékelése meghaladja az emberi erőt. A medikomok elvégeztek iksz billió számítást, és a kilenc ember közül kettőnek kilencvenkilenc százalékos esélyt adtak, az elkerülhetetlen hibahatáron belüli eltéréssel. Ez a kettő egyformán esélyes. Objektív kritériumok nincsenek, és éppen ezért bátorkodom megkérdezni, hogy melyek az önök szempontjai.

— Két problémánk van — felelte kissé megkönnyebbülve Gerbert. — Mint orvosok, a főorvossal együtt azt fogjuk kérni a parancsnoktól, hogy rendeljen el bizonyos változtatásokat a navigációban. Ami ezt illeti, ön mellettünk áll majd, ugye?

— Nem vehetek részt a szavazásban.

— Tudom. De az álláspontjának befolyása lehet,

— A tanácskozás eredményére? Hiszen az már eldőlt. El sem tudom képzelni, hogy ellenállásba ütköznének. A többség igennel fog szavazni. A végső döntés pedig a parancsnok kezében van, és csodálkoznék, ha az orvosok nem ismernék a véleményét.

— Több módosítást fogunk kérni mint amennyiről először szó volt. A kilencvenkilenc százalék nekünk nem elég. Minden további tizedesjegy fontos. A navigációs változtatás, azzal együtt, hogy az expedíció halasztást szenved, rengeteg energiát fog felemészteni.

— Erről nem tudtam. És a, másik probléma?

— A tetem kiválasztása. Teljesen tanácstalanok vagyunk, mert a botrányos hanyagság miatt, amelyet a rádiósok elegánsabban úgy neveznek, hogy túl voltak terhelve a távközlési csatornák, nem tudjuk megállapítani, hogy ezeknek az embereknek mi volt a nevük, a foglalkozásuk, semmit sem tudunk az életükről. Ami történt, valójában több volt mint hanyagság. Mikor a konténereket felhoztuk a fedélzetre, nem tudtuk, hogy abban a régi bányában, a Grálban is, meg a Roembdenben is, jórészt megsemmisült a számítógépek memóriája, még a leszerelési munkálatok közben. Bizonyos személyek persze felelősek voltak azoknak a sorsáért, akiket a parancsnok a mi beleegyezésünkkel a fedélzetre hozatott, és ezek az illetékesek kijelentették, hogy az adatokat meg lehet szerezni a Földről. Csak az nem derült ki, hogy ki, mikor, kinek adott ilyen értelmű utasítást. Kiderült viszont, hogy mindenki mossa kezeit.

— Ez gyakran előfordul, amikor sok ember hatásköre fedi egymást. Ami persze nem mentség, A szerzetes elhallgatott, Gerbert szemébe nézett, és halkan megkérdezte:

— Ön ellenezte, hogy az áldozatokat felhozzák a hajóra?

Gerbert kelletlenül bólintott.

— Abban a felfordulásban, az indulás előtt, nem sokat számított egy szál ember véleménye, főleg, ha az illető csak orvos, nem pedig tapasztalt űrhajós. Én elleneztem, mert voltak bizonyos aggályaim, de ne gondolja, hogy ettől most könnyebb a szívem.

— Tehát mi lesz? Milyen alapon szándékoznak dönteni? Kockadobással?

Gerbert kicsit megsértődött.

— A kiválasztás kizárólag miránk fog tartozni, mármint a tanácskozás után, amennyiben eleget tesznek a követeléseinknek, tisztán technikai szempontból. A navigációs ügyekben. Akkor ismételt boncolást végzünk, és még egyszer átvizsgáljuk a vitrifikátorok egész tartalmát, az utolsó hajszálig és porszemig.

— Mennyiben befolyásolja a reanimálandó személy kiválasztását, ha sikerül azonosítani?

— Talán semennyiben. Mindenesetre nem lesz orvosi szempontból értékelhető tulajdonság, minőség.

— Ezek az emberek — a szerzetes óvatosan mérlegelte szavait, lassan beszélt, mintha egyre vékonyabb jégen lépkedne — tragikus körülmények között szenvedtek balesetet. Némelyikük mindennapi munkája közben, mert az ottani bányák vagy üzemek dolgozója volt. Mások akkor, amikor az előbbiek megmentésére indultak. Elképzelhetőnek tart egy ilyen megkülönböztetést, már amennyiben lehetséges, mint kritériumot?

— Nem.

A válasz azonnali és kategorikus volt.

Az asztalnál ülőkkel szemben szétnyílt a könyvespolc, belépett Terna, és elnézést kért a késésért.

A szerzetes felállt. Gerbert is.

— Mindent megtudtam, amit lehetséges — szólt Arago. Magasabb volt mind a két orvosnál. Háta mögött Éva Ádám felé fordult, a kígyó a paradicsomi almafán tekergett. — Köszönöm, uraim. Meggyőződtem arról, amit úgyis tudnom kellett volna. Az önök szakterülete érintkezik az enyémmel. Mi senkit sem ítélünk meg érdemei és hibái szerint, ahogyan önök senkit sem az ilyen különbségek szerint mentenek meg. Nem tartóztatom önöket: ideje, hogy induljanak. Találkozunk a tanácskozáson.

Kimentek. Gerbert néhány szóban elmondta Témának, miről beszélgettek az apostoli megfigyelővel. A folyosó tökéletesen kerek elágazásában beszálltak a tojás alakú, tompán ezüstös járműbe. A kiválasztott akna megnyílt, és elnyújtott sóhajjal beszippantotta a kereketlen kocsit. Amint elsuhantak a fedélzetek előtt, fények villantak a kerek ablakokban. Ültek egymással szemben és hallgattak. Mindkettőjüket, nem tudva, miért, érzékenyen érintette a szentencia, amellyel a szerzetes a találkozást összegezte. Ez az érzésük azonban túl homályos volt ahhoz, hogy érdemes lett volna elemezgetni, mindaz előtt, ami rájuk várt.

A tanácsterem az Euridiké ötödik szelvényében volt. Az űrhajó repülés közben és messziről nézve hosszú, fehér hernyóra hasonlított, gyűrűformán kidomborodó szelvényekkel, méghozzá szárnyas hernyóra, mert oldalaiból lapos lemezek álltak ki, amelyek a hidroturbinák hengereiben végződtek. Az Euridiké lapos fejét csápok vagy rágok módjára sok-sok antenna tövisei övezték. A gyűrűforma szelvényeket harmincméteres átmérőjű, rövid hengerek kötötték össze, az egész gyűrűsor összekapcsolásáról és merevítéséről a kettős belső gerinc gondoskodott, amikor az űrhajó gyorsított, teljes sebességgel haladt vagy fékezett. A hidroturbináknak nevezett motorok valójában termonukleáris gyorsreaktorok voltak, az üzemanyag pedig a vákuumhidrogén.

Ez a meghajtás még a fotonmeghajtásnál is jobbnak bizonyult. A nukleáris üzemanyagok a fénysebességhez közeli sebesség esetén egyre kevésbé használhatóak, mert a kinetikus energia oroszlánrészét elviszi a sugárhajtómű lángja, amely fölöslegesen zúdul az űrbe, és a felszabaduló kapacitásnak csak egy kis töredéke hajtja a rakétát. A fotonmeghajtáshoz, vagyis fénymeghajtáshoz viszont több millió tonna anyaggal és antianyaggal kell megterhelni az űrhajót, mint annihilációs hajtóanyaggal. Az átfolyásossugárhajtású motorok ezzel szemben a csillagközi hidrogént használják fel üzemanyagnak. Hidrogénatomok mindenütt vannak a galaktikus űrben, de olyan szétszórtan, hogy az effajta motorok csak másodpercenként harmincezer kilométeres sebességen felül működnek hatékonyan, teljes hatékonyságukat pedig a fénysebességhez közeledve érik el. Az ilyen meghajtású űrhajó azonban nem tud magától felszállni egy bolygóról, mert ahhoz túl masszív, és magától felgyorsulni sem képes addig, amíg a reaktorok nyílásán berepülő atomok eléggé össze nem sűrűsödnek a begyújtáshoz. A tátongó bemeneti tölcsérek ilyenkor már elég gyorsan száguldanak ahhoz, hogy a kozmikus űrben is elegendő hidrogénatomot nyeljenek el, és a tűzkamrákban felvillanjanak a mesterséges napsugarak; a hasznos energia együtthatója egyre növekszik, és az űrhajó, amelynek nem kell üzemanyagot cipelnie, állandó gyorsulással suhanhat előre. Nem egészen egyévi, a földi gravitációnak megfelelő gyorsulás után eléri a fénysebesség majdnem kilencvenkilenc százalékát, és míg fedélzetén percek múlnak el, a Földön évtizedek.

Az Euridikét a Titán körüli pályán építették, hogy a Titánt használhassák fel indítóplatformnak. A hold tömegéből sok billió tonnát hagyományos atommáglyákkal energiává alakítottak át, hogy a lézerágyúk a koncentrált fény oszlopaival ellökjék az Euridiké gigászi tatját, mint ahogyan a lőpor gázai kilökik az ágyúcsőből a gránátot. A Titánt először, nagy asztrotechnikai munkával, meg kellett szabadítani sűrű légkörétől, aztán sugárkémiai üzemeket építettek rajta, majd hidronukleáris erőmű épült az egyenlítői kontinens lemezén, miután a hegyeket leolvasztották róla egyszer használatos műholdak kumulatív hőcsapásaival. A hőcsapásoktól a hegytömeg elolvadt, láva lett belőle, aztán krioballisztikus bombákkal fokozták a fagyot, hogy a vörösen szétfolyó lávatenger sima, kemény, mesterséges síksággá dermedjen. Így keletkezett a Mare Herculaneum. Ezen a tizenkétezer négyzetmérföldes síkságon állították fel a lézerágyúk erdejét, az expedíció valóságos Herkulesét. A kitűzött napon és másodpercben mind egyszerre kilőtték lézeroszlopaikat, hogy az Euridikét kilökjék stacionárius pályájáról. A koncentrált fény meghosszabbított oszlopa az űrhajó tattükreit kitolta a naprendszeren túlra. Amikor a taszító lézersugár gyengülni kezdett, az űrhajó besegített a saját rakétáival, aztán a Plútót elhagyva sorra ledobta kiégett rakétafokozatait. Csak itt kezdtek működni az űrt nyelő hidromotorok.

Mivel a motorok egész úton működtek, az űrhajó egyenletesen gyorsult, így a földivel egyenlő gravitáció érvényesült rajta. Persze csak a hossztengely irányában. Ezért az Euridiké minden gyűrű alakú szelvénye önálló egység volt. Fedélzetei keresztben helyezkedtek el, a hajó egyik szélétől a másikig, felfelé menni annyit jelentett: a hajó orrához közeledni, lefelé: a tat irányába tartani. Amikor az egész űrhajó fékezett vagy irányt változtatott, a meghajtás tengelye elferdült az egyes szelvények tengelyéhez képest. Ilyenkor a mennyezetek falakká váltak volna, vagy legalábbis megdőlnek a fedélzetek. Hogy ezt elkerüljék, minden szelvény tartalmazott egy gömböt, amely úgy forgott páncélágyában, mint egy golyóscsapágyban. A girosztátorok gondoskodtak róla, hogy mindegyik ilyen gömb — nyolc lakógömb volt — minden fedélzetét mindig merőlegesen érje a meghajtóerő. Az ilyen manőverek közben az egyes gömbök fedélzetei elhajlottak az űrhajó fő gerinctengelyétől. Hogy ilyenkor is közlekedni lehessen a szelvények között, csigaházaknak nevezett pótzsilipek alagútrendszere kötötte össze őket. Az alagutakban közlekedők csak olyankor érezték a gravitáció változását vagy hiányát, amikor liftjük a szelvények közötti hengereken haladt át.

Amikor a közgyűlésre sor került, először az indulás óta, az Euridiké előtt még majdnem egyévi folyamatos gyorsulás állt, az állandó gravitációt tehát semmi sem zavarta meg.

A teljes legénység közgyűlésének céljára a parlamentnek nevezett ötödik szelvény szolgált. A domború mennyezetű, nem túl magas amfiteátrumban négy padsor futott körül, a padsorokat egymástól egyforma távolságban lévő, lejtős feljárók keresztezték. Az egyetlen lapos fal mentén hosszú asztal helyezkedett el, jobban mondva összekapcsolt pultok sora, monitorokkal. Az asztal mögött ültek, a közönség felé fordulva, a navigátorok és a melléjük beosztott szakemberek.

Az expedíció különlegessége volt a parancsnokság sajátos összetétele. A repülést Bar Horab irányította, az energiaügyeket Khargner fődiszpécser, a kommunikációt De Witt rádiófizikus, a népes tudósgárda élén pedig, amelynek egyes tagjai már az utazás közben dolgoztak, másokra csak az úti célban vár szerep, Nomura polihisztor állt.

Amikor Gerbert és Terna belépett a felső galériára, már megkezdődött a tanácskozás. Bar Horab felolvasta a közgyűlésnek az orvosok igényeit. Senki sem fordult a belépők felé, csak a főorvos, Hrus, aki a parancsnok és a fődiszpécser között ült, vonta fel megrovólag a szemöldökét. Nem sokat késtek. A csendben minden irányból Bar Horab flegmatikus hangja hallatszott.

— …igényeik értelmében a gravitációt egy tizedére kell csökkenteni. Ezt szükségesnek tartják a hűtőházban nyugvó tetemek felélesztéséhez. A csökkentés azt jelenti, hogy a meghajtást az alsó határig kell lefékezni. Ezt megtehetem. Ily módon az egész útiterv, az összes kész számításokkal együtt, érvényét veszti. Készíthetünk új tervet. A jelenlegi programot öt egymástól független tervezőcsoport készítette a Földön, hogy minden hibalehetőséget kizárjanak. Erre mi nem vagyunk képesek. Az új programot nálunk két csoport fogja elkészíteni, következésképpen nem lesz olyan biztos mint a jelenlegi. A kockázat csekély, de létezik. Felteszem tehát a kérdést, szavazzunk-e vita nélkül az orvosok igényéről, vagy előbb tegyünk fel nekik kérdéseket.

A többség a vita mellett döntött. Hrus nem maga szólalt fel, hanem Gerbert felé intett.

— A parancsnok szavaiban bizonyos szemrehányás lappang — kezdte Gerbert, nem állva fel helyéről a legfelső padsorban. — Azoknak szól, akik átadták nekünk a Titánon talált holttesteket, nem törődve az állapotukkal. Ebben a kérdésben nyomozást lehet indítani, hogy a felelősöket megtaláljuk. De akár köztünk vannak, akár nem, a helyzeten ez mit sem változtat. Feladatunk az, hogy életre keltsünk egy embert, aki nem sokkal jobb állapotban maradt meg mint a fáraók múmiái. Egy kis orvostörténeti kitérőt kell tennem. A vitrifikálással először a huszadik században próbálkoztak. Gazdag aggastyánok cseppfolyós nitrogénba temettették magukat, remélve, hogy valamikor majd feltámasztják őket. Ez nyilvánvaló képtelenség. Ha a megfagyasztott holttestet felmelegítik, attól csak rothadásnak indul. Aztán megtanulták kis szövetdarabkák, petesejtek, sperma és egyszerű mikroorganizmusok mélyhűtését. Minél nagyobb testről van szó, annál nehezebb vitrifikálni. A vitrifikálás azt jelenti, hogy valamennyi testfolyadék villámgyorsan jéggé fagy, átugorva a kristályosodás szakaszát, mert a parányi kristályok helyrehozhatatlanul károsítják a finom sejtszerkezetet. A vitrifikálás a másodperc töredéke alatt fagyasztja kőkeménnyé a testet és az agyat. Könnyű dolog bármely objektumot villámgyorsan magas hőfokra hevíteni. Lehűteni majdnem nulla Kelvin-fokra, ugyanilyen gyorsan, az hasonlíthatatlanul nehezebb. A Titánon szerencsétlenül járt áldozatok harang alakú vitrifikátorai primitívek voltak, és nagyon brutálisan működtek. Amikor a konténereket a fedélzetre hoztuk, nem ismertük a vitrifikátorok szerkezetét. Ezért döbbentett meg minket annyira a testek állapota.

— Kiket döbbentett meg és miért? — kérdezte valaki az első sorból.

— Engem mint pszichonikust, Ternát, aki szomatikus, és természetesen a főorvosunkat is. Hogy miért? A konténereket úgy kaptuk meg, hogy nem mellékelték hozzájuk a múlt századi vitrifikátorok semmiféle ábráját vagy leírását. Nem tudtuk, hogy a harangokat, amelyekben a megfagyasztott emberek voltak, részben összenyomta egy jéghegy, és ott helyben hűtőtartályokba rakták őket, cseppfolyós héliumba, hogy a kompjárattal rögtön a mi hajónkra szállítsák. Az indulás után, amikor a Herkules lendületbe ho zott minket, négyszáz órán át dupla gravitációnk volt, és csak azután kezdhettük megvizsgálni a konténereket.

— Ennek három hónapja, Gerbert kolléga — szólalt meg ugyanaz a hang a terem alsó részéből.

— Úgy van. Ezalatt megállapítottuk, hogy semmiképpen sem tudjuk valamennyit feléleszteni. Három eset eleve reménytelen, mert az agyuk szétzúzódott. A többiek közül csak egyet tudunk feléleszteni, bár elvben két holttest is alkalmas a reanimálásra. Az a baj, hogy mindegyik embernek vér volt az érrendszerében.

— Igazi vér? — kérdezte valaki egy másik padsorból.

— Igen. Eritrociták, vörös vérsejtek, meg minden. A vérre vonatkozó adatok megvannak a holotékában, de vérátömlesztést nem végezhetünk, hiszen nincs hozzá vér, tehát elszaporítottuk a gerincvelőből nyert vérképző sejteket. Így vér már lenne. Fennáll azonban a szöveti összeférhetetlenség. Két agy alkalmas a reanimálásra. De az életfontosságú szervekből csak annyi van, amennyi egy embernek elegendő. Egyet rakhatunk össze abból a kettőből. Szerencsétlen helyzet, de így van.

— Test nélkül is fel lehet éleszteni az agyat — jegyezte meg valaki a teremben.

— Ez nem áll szándékunkban — felelte Gerbert. — Nem azért vagyunk itt, hogy hátborzongató kísérleteket végezzünk. Az orvostudomány mai színvonalán persze minden ilyesfajta műtét hátborzongató. De nem a jelzőkről van itt szó, hanem az illetékességről. Mi orvosi minőségünkben szólunk bele a navigációba, nem mint űrhajósok. Egyetlen kívülálló sem rendelheti el, hogy mit tegyünk. Ezért nem is részletezem a műtétet. A csontvázakat mészteleníteni és fémesíteni kellett. Héliummal el kell távolítani a fölösleges nitrogént a szövetekből, kannibál módon feltrancsírozni a többi holttestet az egy kedvéért. Ez a mi dolgunk. Elmagyaráznom csak azt kell, hogy mi indokolja a követelésünket. Az agy reanimálása alatt a lehető leggyengébb gravitációra van szükségünk. Legjobb lenne a teljes súlytalanság. Tudjuk azonban, hogy ahhoz ki kellene kapcsolni a motorokat, és ez teljesen felborítaná úti programunkat.

— Ne raboljuk az időt, kolléga — szólt közbe türelmetlenül a főorvos. — A parancsnok és a jelenlévők azt akarják tudni, mi indokolja a követelést.

Nem azt mondta, hogy „a követelésünket”, csak „a követelést”. Gerbert úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt az elszólást — mellesleg biztosra vette, hogy nem véletlen volt. Színlelt nyugalommal folytatta:

— Az ember agysejtjei normális körülmények között nem osztódnak. Nem szaporodnak, mivel az agysejtek a személyiség, az emlékezet és kü lönféle tulajdonságok hordozói, amelyeket együttesen jellemnek, léleknek vagy más ilyesminek szokás nevezni. Ha embereket olyan primitív módszerrel vitrifikálnak, mint ahogy a Titánon történt, akkor az agyban hézagok keletkeznek. El tudjuk érni, hogy a szomszédos agysejtek osztódással szaporodva kitöltsék a hézagokat, de ezáltal megszüntetjük az így kezelt agysejtek egyéni jellegét. Ahhoz, hogy a személyiség azonosságát megőrizzük, minél kevesebb agysejtet szabad csak osztódásra késztetnünk, mert az újonnan létrejövő agysejtek olyanok mint a csecsemő agysejtjei, újak és mintegy üresek. Még nulla gravitáció esetén sem biztos, nem lesz-e amnéziás a felélesztett személy, és ha igen, akkor milyen mértékben. A memória egy része véglegesen kitörlődik a virtifikálástól, még a legtökéletesebb kriosztátokban is, mert a szinapszisok finom érintkezései molekuláris szintű károsodásokat szenvednek. Ezért nem állítjuk, hogy a felélesztett személy pontosan ugyanaz az ember lesz, aki száz évvel ezelőtt volt. Csak azt állítjuk, hogy minél gyengébb lesz a gravitáció az agy reanimálása alatt, annál nagyobb az esély a személyiség megmentésére. Befejeztem.

Bar Horab mintegy akaratlanul a főorvosra pillantott, de ő látszólag mélyen elmerült a papírjai tanulmányozásába.

— A szavazást fölöslegesnek tartom — mondta ekkor Bar Horab. — Mint parancsnok elrendelem a meghajtás lefékezését az orvosok által megjelölt időpontban, annyi időre, amennyire szükségük van. A tanácskozást ezzel lezárom.

Némi mozgolódás támadt a teremben. Bar Horab felállt, megérintette Khargner karját, és mindketten elindultak a terem alsó kijárata felé. Gerbert és Terna szinte futott kifelé a felső galérián, még mielőtt valaki megszólíthatta volna őket. A folyosón a dominikánussal találkoztak. Nem szólt hozzájuk, csak biccentett, és elindult a kajütje felé.

— Ezt azért nem vártam Hrustól — fakadt ki Terna, miután beszálltak Gerberttel a tatliftbe. — Hanem a parancsnok, az aztán legény a talpán! Éppen ilyennek kell lennie egy parancsnoknak. Már éreztem, ahogy ránk vetik magukat a rokon szakos kollégák, elsősorban a mi szeretett „pszichonautáink”. De itt nem volt kecmec.

A lift már lassított, egyre ritkábban suhantak el előttük a fények.

— Hrus nem izgat — dörmögte Gerbert. — De ha éppenséggel tudni akarod, Arago beszélt Horabbal közvetlenül a tanácskozás előtt.

— Ezt honnan veszed?

— Khargner mondta. Az atya Horabnál volt, mielőtt velünk beszélt.

— Gondolod, hogy,?

— Nem gondolom, hanem tudom: ő segített nekünk.

— De mint pap. Mint teológus.

— Ahhoz én nem értek. O viszont ért az orvostudományhoz is, meg a teológiához is. Hogyan egyezteti össze ezt a kettőt, az már az ő dolga. Gyerünk átöltözni, elő kell készíteni mindent, aztán megadjuk az időpontot.

A műtét előtt Gerbert még egyszer elolvasta a holotékából átküldött jegyzőkönyvet. A munkálatok folyamán a nehéz bolygógépek leálltak, mert szenzoraik jelezték, hogy fém és azon belül szerves anyag van a közelben. A birnami görgetegekből egymás után hét öreg járótornyot emeltek ki, és belőlük hat emberi testet. Két Diglátor egymástól alig pár száz méterre feküdt. Az egyik üres volt, a másik embert őrzött a harangforma vitrifikátorban. A jégmezőt nyolcadik generációs talajmaró gépek szaggatták fel, amelyekhez képest a Diglátor törpe volt. A talajmunkák vezetősége leállította az automata óriásokat, és hozzálátott a további áldozatok felkutatásához, a birnami teknő ugyanis kilenc embert nyelt el. A kutatáshoz lépegető fúrógépeket küldtek ki, nagy érzékenységű bioszenzorokkal. Annak az embernek, aki otthagyta a Diglátorát, nem bukkantak nyomára. A járótornyok páncélja behorpadt az egymásra zúduló jéglavinák alatt, de a vitrifikátorok meglepően jó állapotban voltak. A felügyelőbizottság először azt tervezte, hogy a Földre küldik őket reanimálás végett, de akkor a fagyott testeknek háromszor kellett volna túlterhelést elszenvedniük: amikor a kis űrkomp felszáll a Titánról, majd amikor a Titán-Föld szállítórakéta felgyorsul, és amikor leszáll a Földön. A tartályok átvilágítása kimutatta, hogy valamennyi tetem súlyos sérüléseket szenvedett, többek között agyalapi törést, ennélfogva túl kockázatosnak minősítették ezt a bonyolult szállítási módot. Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy adják át a vitrifikátorokat az Euridikének, amely a legkorszerűbb reanimációs felszereléssel rendelkezik, és indulási gyorsítása minimális, tekintettel az űrhajó gigászi tömegére. Hátra volt még a tetemek azonosítása, amelyet a vitrifikátorok kinyitása nélkül nem lehetett elvégezni. Hrus, az Euridiké főorvosa, a parancsnoksággal és a SETI vezérkarával egyetértésben úgy döntött, hogy a Titán jegéből kiemelt holtak nevét és pontos adatait majd a Földről továbbítják rádión az űrhajónak, mivel a Titán számítógépes memórialemezeit már előzőleg kiszerelték, és a SETI svájci központjának archívumában helyezték el. Csakhogy a kommunikációs csatornák egészen az indulásig zsúfoltak voltak, valaki vagy valami — ember vagy számítógép — alacsony fontossági szintre sorolta be ezt az adattovábbítást, és mire az orvosok észrevették, hogy ezek az információk hiányoznak, az Euridiké már elhagyta a Titán körüli pályáját. Gerbert hiába fordult a parancsnokhoz, mert az űrhajó már gyorsult, a Herkules lézerek már javában taszítot ták ki az űrbe. Ebben a szakaszban a lézermeghajtás egész tolóereje a Titánra nehezedett, és a planetológusok úgy vélték, hogy a Titán darabokra hasadhat. Aggodalmaik nem igazolódtak, de a gyorsítás nem ment olyan simán, mint a tervezők remélték. A Titán kérgét a Herkules mélyen benyomta a litoszférába, a heves szeizmikus hullámok mozgásba hozták a lézerágyúk talapzatát, és jóllehet a mesterséges talapzat kibírta ezt a földrengést — pontosabban Titán-rengést —, a fényoszlop imbolygott és remegett. Csökkenteni kellett a kibocsátott kapacitást, kivárni a rengés csillapodását, és ismét rálőni a koncentrált lézersugarat az űrhajó tattükrére. Ez megzavarta a kommunikációt, halmozódtak az idejében el nem küldött információk, ráadásul a Titán, amelyet két évvel azelőtt távolabb mozdítottak a Szaturnusztól, és keringését lefékezték, hogy a Herkules látszólag mozdulatlan helyzetben taszíthassa el lézeroszlopával az Euridikét, rezegni kezdett. A több százezer régi termonukleáris töltet, amelyet vésztartalékként belelőttek a nehéz holdba, végül ezt a rezgést is kioltotta. Ám ez nem ment könnyen. A reanimálók tehát nem láthattak munkához, mivel az Euridikét heteken át hol eltalálta, hol eltévesztette a lézeroszlop, és valahányszor megint elérte a tatot, az egész űrhajó beleremegett a csapásba.

A sugár-összpontosítás nehézségei, a Titán szeizmikus rázkódásai, egypár segédrakéta bedöglése miatt ily módon egyre csak halogatták a felélesztést, és a késedelmet a repülő személyzet sok tagja azzal is mentegette, hogy az áldozatok életre keltésének esélyei úgysem valami fényesek. Amikor a gyorsulás már egyenletessé vált, a Földdel való kapcsolat napról napra romlott, no és persze elsőbbséget élveztek az expedíció sikere szempontjából döntő fontosságú rádióüzenetek. Végül az űrhajó megkapta a Földről öt vitrifikált személy nevét, fényképét és életrajzi adatait, ez azonban nem volt elég az azonosításhoz. A robbanásszerű vitrifikálás az arccsontokat szétmorzsolta. A krioténereken belül végbement másodlagos implóziók letépték a megfagyasztott emberekről a szkafander alatt viselt ruhát, s a ruha foszlányait az oxigén kilökte a megrepedő szkafanderből a nitrogénkoporsóba, és elporlasztotta. Utólag még beszereztek a Földről ujjlenyomatokat és a fogazat állapotára vonatkozó adatokat, de ez csak a zűrzavart növelte. A Grál és a Roembden ősrégi rivalizálása miatt a számítógépes munkanaplókat rendetlenül vezették, különben sem tudta senki, hogy a memórialemezek egyik-másik része megsemmisült-e, vagy Svájcon kívüli archívumokba került. Annyit lehetett tudni, hogy az Euridikén feléleszthető ember a következő hat név valamelyikét viselte: Ansel, Nawada, Pirx, Kochler, Parvis, Illuma. Az orvosok már csak arra számíthattak, hogy a megmentett személy a reanimálást követő amnéziából kilábalva, felisme ri majd a saját nevét ebből a listából — sőt talán már magától is eszébe jut. Ezt remélte Hrus és Terna. Gerbert, a pszichonikus, kételkedett benne. El is ment a parancsnokhoz, miután a műtét időpontját kitűzték, és előadta problémáját. A józan, gyakorlatias Bar Horab úgy vélte, hogy érdemes még egyszer átvizsgálni a vitrifikátorok tartalmát, amikor a testeket már kiemelték belőlük.

— Az volna a legjobb, ha kriminológusok, törvényszéki szakértők végezhetnék a vizsgálatot — jegyezte meg. — De mivel ilyenek nincsenek a fedélzeten, hát majd segít, — kicsit gondolkodott — Lakatos és Biela. A fizikusok is egyfajta detektívek — tette hozzá mosolyogva.

Átvitték hát a főlaboratórium szelvényébe az ívelt szarkofághoz hasonló krioténert, amelynek burkolata megfeketedett, mintha tűztől volna kormos. Masszív fogókba helyezték, nyitókulcsokat illesztettek a külső kapcsokra, és a tartály élesen nyikorogva, lassan, hosszában felnyílt. Belseje feketén tátongott a felhajló koporsófödél alatt. Alján hevert a szkafander, melynek tulajdonosa már hetek óta cseppfolyós héliumban nyugodott a nitrogéntömbbel együtt, amelybe belefagyott. Lakatos és Biela kiemelte és egy alacsony fémasztalra tette az üres szkafandert. Egyébként már megvizsgálták, amikor a tetemet kiemelték, de nem találtak benne egyebet, mint a klimatizációs vezetékeken fennakadt, fagyott textilfoszlányokat. Most apránként kibelezték a zúzmarás szkafandert, a nyakgyűrűtől, amelyhez a sisakot erősítik, a törzs és a pneumatikus nadrágszárak mentén egészen az ormótlan csizmákig. Kiszerelték belőle a spirálcsövecskéket, a szétszakadt oxigénvezeték darabjait, gondos boncolást végeztek: minden kis foszlányt nagyítóval megvizsgáltak, végül pedig Biela kézireflektorral bemászott a krioténer hengerébe. Hogy könnyebben mozoghasson, a manipulátor felvágta és széthúzta a fémpáncélt. A szkafander ugyanis a karöltőknél megrepedt, amikor a Diglátort összelapította a rázúduló birnami jéglavina, vagy esetleg a robbanásszerű vitrifikáció belső nyomásától. Ha a szkafandert viselő embernél volt valamiféle személyes holmi, az kicsúszhatott a felhasadt szkafanderből, s a sugárban kiáramló, megszilárduló nitrogénnel és emberi vérrel együtt a konténerbe kerülhetett abban a pillanatban, amikor a konténer nyílására rázuhant a különleges acélsisak, mely a szkafanderben elpusztult embert elvágta a külvilágtól.

Ahhoz, hogy az acélsisakot levágják a tartályról, hidraulikus satut kellett használni, mert a manipulátor fogói gyengének bizonyultak. A két fizikus és az orvos néhány lépésre elhátrált az acéllaptól, mert nagyon brutális eljárás következett, a vanádiumkések alól csak úgy röpködtek a jókora páncélszilánkok, mígnem a roppant ágyúlövedék kupakjához hasonló sisak megremegett, és lassan levált a tartály felső részéről. Megvárták, míg teljesen leválik. Amikor már nem röpködtek a salakfekete szilánkok, és a krioténerről lehasított kupak üres belsejét mutatta feléjük, Lakatos fölemelte a négykarú manipulátorral a mennyezet alá, Biela pedig ismét meg akarta vizsgálni a tartályt — ám ekkor mind megálltak egy pillanatra, mert a tartály páncélja megremegett, oldalai tovább hasadtak a hegesztése mentén, és lassan szétestek az acéllapon, mintha megismételnék a valaha már megtapasztalt agóniát. A távvezérelt markoló a nehéz sisakot lassan átvitte a terem túlsó végébe, és ott lerakta, mint egy üres bomba felét, olyan óvatosan, hogy meg sem csörrent az alumíniumasztalon.

Biela a szétnyílt tartályhoz lépett. A bélésmaradványok száraz lemezei sötétlettek benne, mint az égett avar. Lakatos is közelebb ment, és Biela háta mögül nézte, mi van a tartályban. Elég jól ismerte a vitrifikálás történetét. A Grál és a Roembden idejében robbanótöltetekkel csapták rá a kupakot a tartályra és benne az emberrel, hogy a test minél gyorsabban megfagyjon. A vitrifikálásra készülő embernek le kellett vennie a sisakját, bár szkafanderben maradt. Hogy az ütés szét ne zúzza a fejét, a kupak felfúvódó légpárnákkal volt kibélelve. A felhasadó légpárnák védték a megfagyasztott embert, mikor a szájába hatoló, kúp alakú fecskendő ontani kezdte a cseppfolyós nitrogént, rendszerint kitörve a fogait, sőt szétzúzva az állkapcsát. Az volt a cél, hogy az agy megfagyasztása minden irányból egyszerre történjen, tehát az agyalap felől is, a szájpadlás irányából. Ezeket a roncsolásokat az akkori technika nem tudta kiküszöbölni. A két fizikus apránként kitépte a törékeny bélésrétegeket, minden darabot leraktak egymás mellé, míg szerszámaik le nem csupaszították a krioténer belső fémfalát. A porladó bélésdarabok között találtak egy gyűrött tárgyat, amely megőrizte könyvecske formáját, sarkai megpörkölődtek, mintha tűzben lett volna. A félig elszenesedett tárgy olyan törékeny volt, hogy az érintéstől már-már hamuvá esett szét, hát üvegfödél alá tették, mert még a lehelet is kárt tehetett benne.

— Olyan mint valami kis irattartó. Még az is lehet, hogy állatbőrből van. Levéltárcának hívták az ilyet. Az emberek magukkal hordták. Az iratok pedig többnyire papírrá feldolgozott cellulózból voltak.

— Vagy műanyag polimerekből — fűzte hozzá Biela magyarázatához Gerbert.

— Nem valami biztató — sóhajtott a fizikus. — Ilyen körülmények között a cellulóz sem tartósabb mint a régi műanyagok. De hogy került ez a bigyó a tartályba?

— Azt könnyű elképzelni — magyarázta Lakatos, két tenyerét egymás felé közelítve. — Amikor az a szegény fickó bekapcsolta a vitrifikátort, alulról és felülről rácsapódott a tartály. Implóziós robbanótöltetekkel működött, persze nem úgy, hogy az embert agyonnyomja. A szkafander megtelt nitrogénnel, hónaljban megrepedt, és a kinyomuló levegő minden ruháját letéphette. Régen előfordult, hogy a közeli gránátrobbanás légnyomása minden ruhát letépett a katonáról.

— Most mit csinálunk vele?

Gerbert nézte, amint a fizikusok megszilárduló folyadékkal töltenek meg egy burát, majd kiemelik az öntvényt, amelyben úgy feketéllik a lapos holmi, mint rovar a borostyánban, és hozzálátnak a vegyelemzéshez. Találtak olyan vegyi anyagokat, amelyeket hajdan bankjegynyomáshoz használtak, cserzett és színezett állatbőrre jellemző szerves vegyületeket, továbbá ezüstnyomokat, parányi mennyiségben. Bizonyára fényképek maradványaiból származtak, mert a fényképezésnél használtak régen ezüstsókat. A sugárzás keménységét változtatva, rögzítették az öntvény egy lemezkéjét, és végül bonyolult betűrejtvényhez jutottak, betűk és kis körök, talán pecsétek rendetlen halmazához. A kromatográf elkülönítette a nyomtatott betűket a tintával írottaktól, mert a tinta szerencsére ásványi anyagot tartalmazott. A többit elvégezték a mikrotomográf szűrői. Az eredmény igen szerénynek bizonyult. Ha valóban személyazonossági igazolványt találtak, ami valószínűnek látszott, akkor a keresztnév egyáltalán nem olvasható, a vezetéknévből pedig csak az első betű: P. A vezetéknév négy-nyolc betűből állhat. Két személy neve kezdődött P betűvel — közülük éleszthetik fel az egyiket. Lehívták a monitorokra a cseppfolyós héliumban nyugvó emberek spinogramját. Ezekből a rétegfelvételekből, amelyek sokkal pontosabbak a hajdankori röntgenképeknél, évtizednyi pontossággal lehetett megállapítani az áldozatok életkorát az ízületek és az erek elmeszesedése alapján, mert amikor ezek az emberek éltek, az orvostudomány még nem tudta késleltetni a szklerózisnak nevezett elváltozásokat. A reanimálásra alkalmas két személy hasonló testalkatú volt, arckoponyájuk helyreállítása a plasztikai sebészekre várt, vércsoportjuk azonos volt, a bordák mésztartalma és az aorta csupán nyomokban észlelhető elmeszesedése szerint életkoruk harminc és negyven év között lehetett. Az életrajzi adatok szerint, amelyek a múltbeli betegségeket is feltüntették, egyikükön sem végeztek soha olyan műtétet, amely a testen heget hagyott volna. Az orvosok ezt tudták, de arra is kíváncsiak voltak, mit állapítanak meg a fizikusok: az átvilágítás a szervezetben lévő atommagok mágneses rezonanciáján alapult. A fizikusok csak a fejüket rázták: a nem bomló elemek atommagjai úgyszólván örök életűek. Más a helyzet, ha a testekben izotópok is vannak. Nos, valóban voltak, de ez is zsákutcának bizonyult. Mindkét személyt 100–200 rem nagyságrendű sugáradag érte valamikor. Valószínűleg élete utolsó óráiban.

Egy ember belső szerveit átvilágítani anonim és úgyszólván elvont foglalatosság. De maguk a meztelen hullák, a hélium alatt a nitrogénjégbe fagyva, szétroncsolt arcukkal olyan látványt nyújtottak, hogy Gerbert inkább megkímélte tőle a fizikusokat. Mindkét élettelen ember szemgolyói épségben maradtak — az orvosok titkos bánatára, mert ha egyikükre a biztos vakság várna, akkor nyilvánvaló lenne, hogy az ép látású személyt kell feléleszteni.

A fizikusok távozása után Terna leült az acélasztalra a kibelezett krioténer elé, és szótlanul nézett maga elé. Végül Gerbert nem bírta tovább a feszültséget.

— No, hát akkor mi legyen? — kérdezte. — Melyiket?

— Konzultálhatnánk Hrusszal, — mormolta tétován Terna.

— Minek? Tres faciunt collegium?

Terna felállt, a billentyűzetre csapott, a képernyő engedelmesen kimutatta a két zöld számoszlopot egymás mellett, jobb oldalon pedig egy pirosat, amely figyelmeztetően villogott. Terna kikapcsolta a készüléket, mintha nem bírná elviselni a látványt. Aztán megint a billentyű felé nyúlt, de Gerbert átfogta a vállát, és visszatartotta.

— Hagyd abba. Ezzel semmire se megyünk.

Terna a szemébe nézett.

— És ha még tanácsot kérnénk, — kezdte, de nem fejezte be a mondatot.

— Nem. Senki sem fog nekünk segíteni. Hrus.

— Nem Hrusra gondoltam.

— Tudom. Azt akartam mondani, hogy formálisan nézve a dolgot, Hrusnak döntenie kell, ha hozzá fordulunk. Kénytelen lesz, mert ő a főorvos, de a mi részünkről ez siralmas kibúvó lenne. Különben is láttad, milyen szélsebesen kereket oldott. Ne húzzuk az időt. Egy óra múlva, már kevesebb mint egy óra múlva Khargner lecsökkenti a meghajtást.

Elengedte Terna karját, és a vezérlőpulton benyomta a reanimációs terem készenléti kapcsolóit.

— A halottak nem léteznek — mondta közben. — Éppúgy nem léteznek, mintha meg sem születtek volna. Senkit sem ölünk meg. Újrateremtünk egy életet. Így fogd fel a dolgot.

— Remek — válaszolta Terna felcsillanó szemmel. — Igazad van. Ez lesz a mai jó cselekedetünk. Átengedem neked. Te választasz.

A falitáblán kivilágosodott a serleg köré tekeredő fehér kígyó, a készenlét jele.

— Nem bánom — mondta Gerbert. — Egy feltétellel. A dolog köztünk marad, és senki sem fogja megtudni. Elsősorban ő nem. Érted?

— Értem.

— Jól gondold meg. A műtét után az összes maradványt kidobjuk az űrbe. Minden adatot kitörlök a holotékában. De te meg én tudni fogjuk, mert a saját memóriánkat nem törölhetjük. Képes leszel elfelejteni?

— Nem.

— És hallgatni?

— Azt igen.

— Mindenki előtt?

— Igen.

— Mindvégig?

Terna habozott.

— Várj csak, hiszen mindenki tudja! Te magad mondtad el a tanácskozáson, hogy választhatunk.

— Muszáj volt, Hrus tudta, mi az ábra. De miután az adatokat kitöröltük, azt fogjuk hazudni, hogy itt és most olyan objektív tényezőket fedeztünk fel, amelyek e mellett az ember mellett szóltak.

Terna bólintott.

— Rendben van.

— Jegyzőkönyvet készítünk. Együtt fogjuk megírni. Két tételt meghamisítunk. Aláírod?

— Igen. Veled együtt.

Gerbert kinyitotta a faliszekrényt. Ezüstös kezeslábasok lógtak benne, fehér csizmával, üvegmaszkkal. Elővette a magáét, és belebújt. Terna követte a példáját. A terem központi liftoszlopának ajtaja kinyílt, a lift kivilágosodott. Aztán becsukódott mögöttük az ajtaja, a lift elsuhant lefelé, az elhagyott terem félig elsötétült, csak a falitábla fénypontjai fölött világított Aszklépiosz kígyója.




A HAJÓTÖRÖTT


Vakon és testetlenül tért eszméletre. Első gondolatai nem szavakból álltak. Kifejezhetetlen, vegyes érzések támadtak benne. Elúszott, eltűnt valahová, majd visszatért. Csak amikor visszanyerte belső beszédképességét, akkor tehette fel magában a kérdéseket: mitől rémültem meg? Mi ez a sötétség? Mit jelent ez? És miután ezt a lépést megtette, már azt is tudta gondolni: ki vagyok? Mi történik velem? Mozogni akart, hogy felismerje karjait, lábait, törzsét, tudva már, hogy van teste, vagy legalábbis lennie kellene. Ám egyetlen porcikája sem engedelmeskedett, meg sem moccant semmije. Nem tudta, nyitva van-e a szeme. Nem érezte a szemhéját, szeme rebbenését. Minden erejét megfeszítette, hogy kinyissa a szemét, és talán sikerült is. De semmi mást nem látott, csak ugyanolyan sötétséget, mint eddig. Ezek a fáradságos próbálkozások megint visszavitték a kérdéshez: ki vagyok? Ember. Ez a nyilvánvaló tény revelációnak tűnt számára. Úgy látszik, erősen éledezett már a tudata, mert rögtön ezután elmosolyodott magában, hogy no, ez aztán szép kis eredmény, ez a válasz. A szavak lassacskán tértek vissza, nem tudni, honnan, eleinte szétszórtan és összevissza, mintha halakat fogna ki ismeretlen mélységekből: vagyok. ÉN vagyok. Nem tudom, hol. Nem tudom: miért nem érzem a testemet? Most kezdte érezni az arcát, száját, talán az orrát, sőt meg is tudta mozdítani az orrcimpáit, bár ehhez óriási akaraterő kellett. Meregette a szemét minden irányba, és józanul okoskodva, mert a következtetés képessége is visszatért már, meg tudta állapítani: vagy megvakultam, vagy teljesen sötét van. A sötétségről az éjszaka jutott eszébe, az éjszakáról nagy térség, tele tiszta és hűvös levegővel, s ezen keresztül a légzés. Lélegzem-e? — kérdezte magától, és hallgatózva kémlelte a saját sötétségét, amely olyan hasonló volt a semmihez, és annyira különbözött tőle. Úgy rémlett neki, lélegzik, de nem úgy mint szokott. Nem működtette a bordáit, a hasizmait, érthetetlen módon lebegett, a levegő pedig magától hatolt belé és távozott belőle szelíden. Nem tudott másképp lélegzeni.

Volt már arca, tüdeje, szája és szemei, de semmit sem látott. Elhatározta, hogy ökölbe szorítja a kezét. Pontosan emlékezett, hogy mik azok a kezek, és hogyan kell őket ökölbe szorítani. Mégsem érzett semmit, és ekkor újra feltámadt benne a szorongás, immár racionális félelem, mert józan okoskodásból adódott: vagy megbénultam, vagy elvesztettem a karjaimat, és alighanem a lábaimat is. Ám ez a következtetés hamisnak tetszett — hi szen tüdeje van, ez biztos, és még sincs teste. Sötétségén és félelmén távoli, egyenletes, tompa hangok hatoltak át — a vére? És a szíve? Az dobog. Most megjött az első híradás a külvilágból: beszédet hallott. Rögtön működésbe lépett a hallása, de még tökéletlenül — tudta, hogy két ember beszélget, mert megkülönböztette a két hangot, de nem értette, mit mondanak. Ismerős nyelven beszéltek, de a szavak elmosódottan jutottak el hozzá, mint a párás üvegen vagy ködön át nézett tárgyak. Erősen figyelt, hallása lassan kiélesedett, és furcsa dolog történt — a hallása révén kilépett önmagából. Ezáltal valamilyen térbe került, amelyben volt fent és lent, jobbra és balra. Hirtelen még az is eszébe jutott, hogy ez gravitációt jelent, aztán egész figyelme a hallásában összpontosult. Két férfi hangját hallotta, az egyik magasabb és halkabb, a másik mély bariton, és mintha egészen közel volna. Hátha ő is képes volna megszólalni, ha megpróbálná? Előbb azonban még fülelni akart, nemcsak kíváncsiságból és reménykedve, hanem azért, mert gyönyörűséges dolog volt ilyen jól hallani és egyre pontosabban megérteni a beszédet.

— Én még héliumban tartanám — ez volt a közelebbi hang, amely magas, testes férfi képzetét keltette, olyan sok erő volt benne.

— Én nem — mondta a távolabbi és fiatalabb.

— Miért? Ártani nem árthat.

— Nézd az agyát. Nem, nem a calcarina. A jobb temporalis. A Wernicke. Látod? Már hall minket.

— Az amplitúdó kicsi, nem hiszem, hogy megérti, amit hall.

— Már mind a két homloklebeny, tulajdonképpen a normális állapot.

— Látom.

— Tegnap alfa még alig mutatkozott.

— Mert hibernálva volt. Ez normális. Akár érti, akár nem, még mindig túl sok a nitrogén. Növelem a héliumot.

Hosszú csönd és halk lépések.

— Várj csak, ide nézz.

Ez a bariton volt.

— Felébredt, nahát.

A folytatást nem hallotta, suttogtak. Már világosan tudott gondolkodni. Kik beszélnek itt? Orvosok. Baleset ért? Hol? Ki vagyok? Egyre gyorsabban gondolkodott, amazok pedig egymás szavába vágva sugdolóztak.

— Jó, a frontálisak kifogástalanok, de a talamusszal valami nem stimmel, kapcsold alacsonyabbra, nem ismerem ki magam. Add az Aszklepioszt. Vagy inkább a medikomot, Ez az. Élesítsd ki a képet. A köztiagy?

— Majdnem nullán áll. Ez furcsa.

— Inkább az a furcsa, hogy nem a nullán áll. Mutasd a légzésközpontot, mhm.

— Serkentsem?

— Nem, minek? Még nem tud magától lélegezni. Így biztosabb. Csak a kiazma fölött.

Valami pendülés.

— Nem lát — mondta csodálkozva a fiatalabbik hang.

— A kilencese már működik. És hogy lát-e valamit, az mindjárt kiderül.

A hallgatásban, a csöndben fémes kattanások jutottak el hozzá. És sötétségébe halvány, szürkés derengés úszott be.

— Ez az! — örvendezett a bariton. — Csak a szinapszisokon múlott. A pupillái már egy hete reagáltak. Egyébként — folytatta halkabban — nem fog tudni.

Érthetetlen suttogás.

— Agnózia?

— Dehogy. Jó volna, ha, nézd a felső szintet.

— Helyreáll a memóriája?

— Nem tudom. Vagy igen, vagy nem. Vérkép?

— Rendben.

— Szív?

— Negyvenöt.

— Szisztolés vérnyomás?

— Száztíz. Mi lenne, ha már lekapcsolnánk?

— Inkább ne. Várj. Adunk egy kis impulzust a gerincvelőnek, Úgy érezte, megrándul benne valami.

— Visszatér az izomtónus, látod?

— Nem nézhetem egyszerre a miogramot és az agyat. Mozog?

— A kezével, összevissza.

— És most? Figyeld az arcát. Hunyorog?

— Kinyitotta a szemét. Lát?

— Még nem. Mennyire reagálnak a pupillák?

— Négy luxra. Adok rá hatot. Lát?

— Nem. De érzékeli a fényt. Talamikus reakció. A medikom igazítsa meg az elektródákat, és adjon áramot. Ez az! Remek.

A ködben meglátott maga fölött valami halvány rózsaszínű és csillogó dolgot. És hallotta a hangot, meg a lélegzetvételt minden mondat után:

— Élni fogsz. Egészséges leszel. Ne próbálj beszélni. Ha megértettél, hunyd be kétszer a szemed. Kétszer.

Megtette.

— Nagyszerű. Beszélni fogok hozzád. Ha nem értesz, hunyoríts egyszer.

Nagyon igyekezett pontosabban kivenni azt a halvány és rózsaszínű valamit, de nem sikerült.

— Próbál megnézni téged — hallotta a távolabbi, másik hangot.

Honnan tudhatja?

— Látni fogsz engem is, meg mindent — mondta lassan a bariton. — Türelmesnek kell lenned. Érted?

Igent intett a szemhéjaival.

Meg akart szólalni, de csak valami hörgés támadt benne.

— Ne, ne — intette ugyanaz a hang. — Beszélgetni még korai. Nem tudsz beszélni, mert cső van a gégédben. Azon át kapod a levegőt. Még nem magad lélegzel, mi lélegeztetünk. Érted? Akkor jó. Most aludni fogsz. Amikor majd felébredsz és kipihented magad, akkor beszélgetünk. Mindent meg fogsz tudni, most pedig, altasd el, Viktor, de lassan, szép álmokat.

Nem látott többé, mintha benne aludt volna ki a fény, és nem fölötte. Nem akart elaludni. Talpra akart ugorni. De már az a sötétség is, amely ő volt, szétfolyt és eltűnt. Sokat álmodott, különös, szép álmai voltak, olyanok, amelyeket nem lehet megjegyezni, sem elmesélni. Sok valamivé vált szét, amelyek egyszerre érzik a dolgokat. Elúszott valahova messzire, és visszatért. Embereket látott, felismerte az arcukat, de nem tudott rájönni, kicsodák. Néha csak a látása maradt meg, s az korlátlanul szárnyalt, láthatatlan napok fényességével volt tele. Úgy rémlett, évszázadok múlnak el ezekben az álmokban és a közöttük lévő ürességben. Hirtelen feleszmélt. Nemcsak tudata, hanem teste is lett. Hanyatt feküdt, bolyhos, puha takaróba burkolva. Megfeszítette hátizmait. Bizseregtek a combjai. Fölötte halványzöld, lapos mennyezet volt, mellette vezetékek és üvegek csillogtak, de nem tudta oldalt fordítani a fejét. Rögzítette valami, egy homlokáig nyúló, puhán, rugalmasan tapadó fejtámasz. A szemét már könnyedén tudta mozgatni. Egy átlátszó fal mögött valamiféle készülékek ágaskodtak, látótere határán lámpácskák villogtak, és hamarosan észrevette, hogy ezek öszszefüggnek vele, mert ha mellkasát teleszíva, mélyebbet lélegzett, a lámpácskák ugyanabban a ritmusban felfénylettek. Ott pedig, ahová tulajdonképpen már nem látott el, egyenletes, monoton, lassú ütemben rózsállott valami, és ez a rózsaszínű lüktetés is az ő ritmusát követte — az ő szívverését. Semmi kétség: kórházban van. Tehát baleset érte. Miféle és hol? Szemöldökét ráncolva várta, hogy a magyarázat előbukkanjon az emléke zetéből, de hiába. Mozdulatlanul behunyta a szemét, minden akaraterejét erre a kérdésre koncentrálta, de nem jött válasz. Már nem érte be azzal, hogy kedvére mozgathatná a lábait, karjait, ujjait, ha nem volna takaróba burkolva. Igyekezett megköszörülni a torkát, nyelve a fogai belső felületéhez ért, végül megszólalt:

— Én. Én!

Megismerte a saját hangját. De hogy kié ez a saját hang, azt nem tudta, és nem értette, hogy ez miként lehetséges. Szabadulni próbált a szoros takaró alól, többször is megfeszítette az izmait. Ekkor furcsán hirtelen ólmos álmosság zuhant rá, és tudata megint kihunyt, mint az eloltott lámpa fénye.

Nem számolta a múló napokat. Az űrhajón az életciklust egyezményes, egyszerű módon a földi ritmushoz igazították. Nappal valamennyi fedélzeten, folyosón, a szelvények közötti átjáró alagútban nappali világosság volt. Tízkor kezdett esteledni, gyengült a mennyezetről és a falakból áradó aranyosfehér fény, nagyjából egy óra hosszat kékes félhomály uralkodott, aztán kialudt a világítás, csak a folyosók mennyezetén sorakozó éjszakai lámpák vezették a magányos vándort. Az éjszakát szerette ugyanis a legjobban. Nappal is szabadon járkálhatott az Euridikén — minden helyiségbe bemehetett, biztosították, hogy senkit se zavar, csak járkáljon, kérdezősködjön kedvére, de ő jobban szeretett éjszaka kóborolni.

Már jó erőben volt, reggelenként a tornateremben edzette magát, aztán iskolába ment. Ezt persze csak ő nevezte így. Leült a Memnor elé, hogy a képzettársításokat keltő szavak és képek segítségével élesztgesse memóriáját, és egyben megtanulja azt, ami oly nagyon idegen. A végtelenül türelmes gép előtt, amely semmiféle érzést, csodálkozást, fölényt nem tud kimutatni, ő sem jött zavarba. Ha valamit nem értett, a Memnor elmagyarázta képi segédeszközökkel, egyszerű ábrákkal, ügyesen alkalmazva az oktatóprogramokat, amelyeket más számítógépek memóriájából hívott elő. A holotéka archív részlegében sok tízezer film volt, illetve nem is film — fénykép, de nem olyan mint a régi fényképek, mert minden előhívott kép valóságos környezetté vált, minden ige testté lőn, bár csak időleges és tünékeny testté. Ha akarta, bejárhatta a piramisok belsejét, a gótikus katedrálisokat, a Loire menti kastélyokat, a Mars holdjait, városokat, erdőket, de ezt csak azért tette, mert tudta, hogy az effajta vizuális jelenségek a terápia fontos részét alkotják. Az orvosok igyekeztek úgy bánni vele mint a legénység akármelyik tagjával, sohasem mint pácienssel, sőt az volt a benyomása, hogy némileg kerülik, mintha csak hangsúlyozni akarnák, hogy semmiben sem különbözik a többiektől.

Vizuális memóriája már visszatért, számos élettapasztalattal együtt, ismét tudta mindazt, amit navigátorként és járótorony-kezelőként tudott. Persze, az űrhajók éppúgy megváltoztak mint a bolygóképek, tehát nagyjából úgy érezte magát, mintha egy tengerész a vitorlás hajók korából hirtelen az óriási óceánjáró luxushajók korába csöppenne. De tudásának hézagait kellő szorgalommal ki tudta tölteni. Elavult ismeretei helyett újakat tanult meg. Annál keservesebb volt beletörődnie, hogy sok mindent talán végleg elfelejtett. Egyetlen nevet sem tudott felidézni magában, a sajátját sem. És ami még furcsább, a memóriája mintegy kettéoszlott. Az, amit valaha átélt, halványan, de részletekben gazdagon éledt fel benne, olyasformán, ahogy a szülői ház zugaiban sok év múlva föllelt gyermekkori kacatok nemcsak képeket varázsolnak elő az emlékezetből, hanem érzelmi aurát is. Egyszer például a fizikusok műhelyében a desztillátorból kipárolgó kesernyés szag szempillantás alatt felidézett benne egy réges-régi képet, de nemcsak egy képet, hanem sokkal többet: világosan látta magát, noha éjszaka volt, egy repülőtéren, ahová a véletlen sodorta — nemcsak látta magát, ott állt a még izzó fúvókák alatt, frissen megmenekült űrhajója alatt, érezte a nitrátfüstnek ugyanezt a szagát, és valami nagy boldogságot, amelyről akkor semmit sem tudott, csak most értette meg, az emlék hatására. Nem mesélte el a dolgot Gerbert doktornak, pedig tulajdonképpen el kellett volna mesélnie, hiszen Gerbert a lelkére kötötte, hogy azonnal jöjjön el hozzá, ha valamilyen meglepő emlékkép feltámad benne, mert az ilyen reminiszcenciák a memória betemetett tájairól villannak fel, és ott kell a mélybe ásni, nem a pszichoterápia kedvéért, hanem hogy utakat törjenek az agyban, ébresztgessék és segítsék egyre teljesebben magára találni. Ésszerű tanács volt, Gerbert ért a szakmájához, ő pedig ésszerű embernek tartotta magát, mégis eltitkolta ezt az esetet az orvos elől. Úgy látszik, lényeges jellemvonása, hogy hallgatag. Nem szeret beszélni magáról, még kevésbé ilyen intim vallomásokat tenni. Különben is úgy gondolta: nem kutya ő, hogy egy szagról jusson eszébe, kicsoda. Persze belátta, hogy ez buta gondolat. Távol állt tőle, hogy okosabbnak tartsa magát az orvosoknál, de azért csak kitartott a döntése mellett.

Gerbert hamar kiismerte, milyen tartózkodó. Szavát adta neki, hogy a Memnorral folytatott társalkodásait nem rögzítik, és ő maga törölheti az oktatógép memóriáját minden szeánsz után, ha akarja. Meg is tette. A gép előtt nem voltak titkai. A Memnor segítségével rengeteg emlékét sikerült rekonstruálni, csak az emberi neveket nem — köztük a sajátját. Végül aztán egyenesen rákérdezett.

A gép sokáig hallgatott. A memóriatréningnek nevezett emlékidézés egy elég furcsán berendezett kajütben folyt. Volt itt egypár óvilági holmi, valóságos múzeumi darabok, udvari stílusban, ívelt lábú, aranyozott kis fotelok, a falakon régi holland mesterek festményei — azok, amelyekről eszébe jutott, hogy valaha a kedvencei voltak, aztán feltűntek itt, hátha segítenek. A festmények többször változtak, a cirádás keretekbe foglalt vászon pedig nem volt vászon, bár tökéletesen utánozta a vászon szövését és az olajfesték pici göröngyeit. A Memnor azt is elmagyarázta neki, hogyan készülnek ezek a tökéletes, ideiglenes másolatok. Maga az oktatógép láthatatlan volt, persze senki sem dugta el, de hát nem lévén egyéb mint az Aszklépiosz alrendszere, amelyet ezekhez a beszélgetésekhez elkülönítettek, nem öltött a kajütben olyan formát, amely a tanítvány hangulatát megzavarhatta volna, de hogy a hajótörött mégse csak a levegőbe beszéljen, ne is mikrofonba vagy a falnak szónokoljon, idevarázsolták neki a szobába Szókratész mellszobrát, akit ismert a görög mitológiából. Vagy talán a filozófiából. Az eléggé csapzott hajú beszélgetőpartner kőszobornak látszott, de időnként mégis élénk mimikával színezte vitáikat. A tanítványnak ez nem tetszett — valahogy ízléstelennek találta. De nem tudott semmilyen más konkrét formát kitalálni, Gerbertet sem akarta zavarni, hát inkább hozzászokott a szakállas archoz, és ha valami kényes témát akart megpendíteni, inkább fel-alá járkálva beszélt hozzá, nem nézve rá, mintha saját magához beszélne. Az ál-Szókratész ezúttal tétovázni látszott, mintha túl nehéz problémán töprengene.

— Nem tudok neked kielégítő választ adni. Nem túl jó az embernek, ha teljesen megismeri testi és lelki szerkezetét. A teljes megismerés kijelöli az emberi lehetőségek határát, ezt pedig az ember annál rosszabbul viseli, minél hajlamosabb arra születése óta, hogy szándékaiban ne ismerjen korlátokat. Ennyit előszörre. Másodszor, a nevek másképp rögződnek az emlékezetben mint a beszéddel kifejezett egyéb fogalmak. Miért? Mert a nevek nem alkotnak semmiféle összefüggő rendszert. Tisztán egyezményesek. Mindenkit hívnak valahogy, de hívhatnák egészen másképp is, attól még ugyanaz az ember lenne. A keresztneveket a véletlen határozza meg, a szülők képében. Sem a keresztnévnek, sem a vezetéknévnek nincs logikai és fizikai szükségszerűsége. Ha megengeded, hogy filozófus lévén, egy kis bölcseleti kitérőt tegyek, létezni csupán a dolgok és viszonylataik léteznek. Embernek lenni annyi mint bizonyos dolognak lenni, itt most mellőzhetjük, hogy élő dolognak. Testvérnek vagy apának lenni, az már viszonylat. Mármost ha egy újszülöttet minden módszerrel megvizsgálsz, mindent fölfedezhetsz benne, eljutsz egészen a genetikai kódjáig, de nem tudhatod meg a nevét. A világot az ember megismeri. A neveket csak megszokja. Ez a különbség a mindennapi életben nem érződik. De aki kétszer jött világra, az tapasztalja. Nincs kizárva, hogy eszedbe fog jutni a neved. Akármelyik pillanatban megtörténhet. Az is lehet, hogy sohasem jut eszedbe. Ezért tanácsoltam neked, hogy válassz legalább egy ideiglenes nevet. Nincs abban semmi becstelenség vagy hazugság. Abban a helyzetben leszel, mint a szüleid voltak a bölcsőd felett. Ok sem tudták, mielőtt összeházasodtak, hogy milyen nevet fognak neked adni. Mikor megszülettél, választottak neked egy nevet, aztán később, évek múlva, már el sem tudták volna képzelni, hogy van valami más, igazibb, veled született neved, és hogy ők nem azt adták neked.

— Elég dodonai módon beszélsz — mondta erre, leplezni próbálva, milyen érzékenyen érintették a haláláról szóló szavak. Nem értette, miért reagál így a jól ismert tényre, mikor pedig inkább ugrálhatna örömében, hogy feltámadt. — Különben sem a keresztnév érdekel. Tudom, hogy a vezetéknevem P-vel kezdődik. Összesen négyvagy hatbetűs. Parvis vagy Pirx. Tudom, hogy a többieket nem sikerült megmenteni. Jobb lett volna, ha nem mutatják meg nekem azt a listát.

— Arra számítottak, hogy magadra ismersz.

— Nem választhatok vaktában. Mondtam már neked.

— Tudom, és megértem az indítékaidat. Te az olyan emberek közé tartozol, akik nem sokat törődnek saját magukkal. Mindig ilyen voltál. Szóval nem akarsz választani?

— Nem.

— És felvenni valamilyen keresztnevet?

— Azt sem.

— Hát akkor mit akarsz?

— Nem tudom.

Talán hallott volna még egy-két meggyőző tanácsot, de most először, amióta ebbe a kajütbe jár, élt azzal a jogával, hogy törölje a memóriából a géppel folytatott összes beszélgetése tartalmát, és mintha ezt még kevesellné, a következő gombnyomással eltüntette a görög bölcs mellszobrát is. Ekkor valami értelmetlen, de mélységes, kaján elégtételt érzett, mintha meggyilkolta volna, méghozzá gyilkosság nélkül, azt, aki előtt túlságosan kitárulkozott, és aki, Senki lévén, olyan józanul és megfellebbezhetetlenül igazgatta az ő tanácstalanságát. Siralmas pótcselekvés volt ez, érv helyett, és meg is bánta, hogy így vett búcsút egy ártatlan eszköztől. De mivel szegény eszköznek igaza volt abban, hogy ő nem annyira önmagát akarta megtalálni a világban, mint inkább önmagában a világot, visszafojtotta hiábavaló dühét, szégyenkezését, és nagyjából meg is feledkezett róluk, inkább olyan dolgokkal kezdett foglalkozni, amelyek fontosabbak a saját múltjánál. Volt mit tanulnia. A Földön kívüli civilizációk keresésének legnagyobb és utolsó terve, a KÜKLOPSZ-terv tízegynéhány év után kudarcot vallott. Így vélekedtek azok, akik értelmes jelzéseket próbáltak kiolvasni a csillagok sugárzásából. A Hallgató Világegyetem rejtélye, a Silentium Universi, a földi tudománynak szóló kihívássá növekedett. A huszadik század alkonyán egy maroknyi asztrofizikus szélsőséges optimizmusa megfertőzött sok ezer más szakembert, a laikusokról már nem is beszélve. Ez a bizakodás aztán a visszájára fordult. A milliárdok, amelyeket rádióteleszkópok építésébe fektettek, hogy a csillagok és galaktikák millióinak sugárzását elemezzék, nem vesztek ugyan kárba, mert számos új fölfedezéshez vezettek, de a „Másik Értelem” várva várt hírét ezek sem hozták meg. Az orbitális űrállomásokon elhelyezett teleszkópok néhányszor elcsíptek egy-egy sajátosan viselkedő hullámsávot, ami újabb tápot adott a halványuló reményeknek. Ha ezeken a sávokon értelmes jelzés jött is, a vétel rövid volt, hamarosan megszakadt, és nem tért többé vissza. Lehetségesnek látszott, hogy a Nap körüli térséget ismeretlen csillagközi címzetteknek szóló üzenetek tűi döfködik át, megpróbálták hát megfejteni ezeket a feljegyzéseket, számtalan módszerrel, de mindig hiába. Nem sikerült teljes biztonsággal megállapítani, hogy ezek az impulzusok valóban jelzések-e. A hagyomány és az óvatosság szavára hallgatva, a szakértők úgy nyilatkoztak, hogy az efféle jelenségek egyszerűen a csillaganyag termékei, a legkeményebb sugárzást véletlenül koncentrálják keskeny sávokká vagy tűkké az úgynevezett gravitációs lencsék. A megfigyelés alapszabálya az volt, hogy természetes jelenségnek kell minősíteni mindent, ami nem nyilvánvalóan mesterséges eredetű. Az asztrofizika pedig már oly nagyot fejlődött, hogy minden alkalomra volt a tarsolyában egy hipotézis, amely pontosan „kimagyarázta” az észlelt sugárzást, anélkül, hogy bármiféle értelmes feladókra kellett volna hivatkozni. Paradox helyzet alakult ki: minél nagyobb számú elméletet produkált az asztrofizika, annál nehezebb lett volna bebizonyítani egy értelmes jelzés hitelességét. A huszadik század végén a KÜKLOPSZ-terv szószólói terjedelmes katalógust állítottak össze: milyen kritériumok alapján lehet megkülönböztetni azt, amit a természet gazdag erői egyáltalán képesek lehetnek létrehozni, attól, ami már semmiképpen sem lehet pusztán a természet műve, ennélfogva „kozmikus csodának” látszik? Földi viszonylatban példa lehetett az utóbbira, ha egy fa lehulló levelei betűket formálva, értelmes mondatot alkotnak, vagy ha egy folyó homokpartján a kisodródó kavicsok köröket és érintőket, vagy eukli deszi háromszögeket rajzolnak ki. A tudósok így amolyan tízparancsolatot állítottak össze, amelynek a Földön kívüli jelzések feladói kötelesek eleget tenni. A következő század elején aztán törölni kellett a kritériumlistának majdnem a felét. Nemcsak a pulzárok, nemcsak a gravitációs lencsék, nemcsak a csillagközi gázfelhők mézerei, nemcsak a galaxisok közepének roppant anyagtömegei bolondították el a megfigyelőket ezerféle szabályos, ismétlődő, sajátos rendszert követő impulzussorozattal. A „feladók tízparancsolatának” érvénytelenné vált tételei helyett újabbakat találtak ki, majd hamarosan ezeket is törölni kellett.

Ebből eredt az általános pesszimizmus — az a meggyőződés, hogy a Föld nemcsak a Tejútrendszerben egyedi jelenség, hanem a spirális galaxisok milliárdjaiban is. A tudomány, méghozzá éppen az asztrofizika további fejlődése után megkérdőjelezte ezt a pesszimizmust. Igencsak hitelesen hangzott az új elv, az antropikus elv fogalma: a kozmikus energia és anyag tulajdonságaival szorosan összefügg, hogy a világegyetem ténylegesen olyan, amilyen, és hogy ténylegesen létezik benne élet. Ha tehát a kozmoszban emberek vannak, akkor nagyon valószínű, hogy született élet a Földön kívül is. Sorra keletkeztek hát az elméletek, amelyek összeegyeztették a világegyetem életteremtő voltát a hallgatásával. Számtalan bolygón keletkezik élet, de értelmes lényeket csak rendkívüli körülmények igen ritka találkozása szül.

Nem az a baj, hogy túl ritkán keletkezik élet, hanem az, hogy többnyire nem fehérje alapú. Ismeretes, hogy a szilícium éppen olyan sokféle vegyületet képes alkotni mint a szén, a fehérjék építőköve, márpedig a szilícium alapú evolúciók sohasem jutnak el az értelem szakaszába, vagy az értelem egy más fajtáját fejlesztik ki, amely nincs semmilyen rokonságban az emberi szellemmel.

Nem az a baj, hogy az értelem felvillanásai különböző formájúak, hanem az, hogy rövid ideig tartanak. Az élet fejlődésének csak a korai szakaszai tartanak évmilliárdokig. A főemlősök, ha egyszer már kialakultak, százezer vagy kétszázezer év múlva óhatatlanul eljutnak a robbanásszerű technikai fejlődéshez. A technika robbanása nemcsak egyre gyorsabban emeli őket a természet erőinek egyre magasabb szintű hasznosítása felé. Ez a robbanás — mert a kozmikus óra szerint valóban robbanás — szét is szórja a civilizációkat, mindegyik más irányban fejlődik, nem érthetnek szót egymással. Sohasem találkozhatnak az értelem közösségében, mert ilyen közösség nem létezik. Antropocentrikus babona csupán, amelyet korunk embere a legősibb hiedelmekből és mítoszokból vett át. Értelem sokféle lehet, és éppen azért hallgat az ég, mert olyan sokféle van. Dehogy, de hogy, állították más hipotézisek. A talány megfejtése sokkal egyszerűbb. Az élet fejlődése, ha értelmet szül, ezt egyedi véletlenek sorozata révén teszi. Az értelmet már bölcsőjében megsemmisítheti, ha az anyabolygó közelében bármilyen csillagászati esemény történik. Ezek a kozmikus beavatkozások mindig vakok és véletlenszerűek; nem bizonyította-e be az őslénytan — a galaktográfia, a Tejút-regészet segítségével —, miféle kataklizmáknak, a mezozoikus őshüllők miféle hullahegyeinek köszönhetik az emlősök, hogy főemlőssé lettek, és az események — eljegesedések, özönvizek, elsi-vatagosodások, mágnesespólus-változások, mutációsidőmódosulások — miféle bonyolult sorozatából adódott az ember fejlődéstörténete? Mindamellett az értelem igenis kifejlődhet a napok trilliói között. A földi fejlődés útjára is léphet, akkor pedig ez a csillaglottó-nyeremény ezer év, kétezer év múlva katasztrófába torkollik, mert a technika mezején szörnyű csapdák lapulnak, és aki oda téved, könnyen otthagyhatja a fogát.

Az értelmes lények észreveszik ezt a veszélyt, hogyne vennék, de akkor már késő. A civilizációk megszabadultak a vallásos hittől, túltették magukat a vallás kései, elfajzott változatain, az e világi és csakis e világi vágyak teljesítését ígérő ideológiákon, és megpróbálják fékezni lendületüket, de ez már lehetetlen. Még ott is, ahol addigra szét nem robbantotta őket valamilyen belső antagonizmus.

A Titánról jött hajótöröttnek bőven volt rá ideje, hogy kérdéseket tegyen fel, és meghallgassa a válaszokat. Az értelmes lények eleinte csak elmélkednek önmagukról és a világról, ezt nevezik a Földön filozófiának, aztán áttérnek a cselekvésre, de abból is csak az derül ki egyre fájdalmasabban, hogy bármi volt is az, ami életre hívta őket, bizonyosságot csak egyet adott nekik: azt, hogy halandók. Éppen halandóságuknak köszönhetik létrejöttüket, hiszen halandóság nélkül nem működhetne a keletkező és kihaló fajok több milliárd éves váltakozása. Az őskőkorszakban, a középső kőkorszakban meg a többi földtörténeti korban élt lények halálának mélységes mély szakadékából születtek, és az értelemmel együtt kapták a bizonyosságot, hogy ők is meg fognak halni. Miután erre rájöttek, nagyon gyorsan, tucatnyi évszázad alatt kiismerik a természet szülői módszereit, az önbeteljesítő folyamatoknak azt a perfid és pazarló technológiáját, amelyet a természet használ, hogy az élet újabb meg újabb formáinak teret adjon. Ez a technológia csodálatot kelt, amíg felfedezői is bele nem tanulnak. Erre sem kell sokáig várni. Ellopják a növények, az állatok, a saját testük titkait, átformálják a környezetet, vagyis önmagukat, és uralmuk növelésében nem ismernek határt. Kiléphetnek a kozmoszba — hogy megtapasztalják, menynyire idegen tőlük, és milyen irgalmatlanul testükben hordozzák állati származásuk bélyegét. Legyőzik majd ezt az idegenséget is; a kiépült technoszférában nemsokára ők lesznek az ősi biológiai örökség utolsó maradványai. A régi nyomorúsággal, az éhínséggel, a járványokkal, az öregkor megannyi esendőségével együtt halandó testüktől is megszabadulhatnak. Ez az esély eleinte fantasztikus, távoli, rémítő keresztútnak látszik.

Az effajta, elég komor pátoszt és valami mérnökies világvégehangulatot árasztó általánosságok csak visszatetszést keltettek a hajótöröttben. O az expedíció céljára volt kíváncsi, ha már akaratlan résztvevője lett, az expedíció tervezetéhez pedig közelebb vitte az a nemrég íródott, de máris klasszikussá vált egzobiológiai munka, amelyben meglátta Hortega és Neyssel diagramját. Ez a diagram a pszichozoikumok kozmoszbeli fejlődését ábrázolja, fő vonulatával és elágazásaival. A fő vonulat kezdetét a korai technikai korszakra teszik. Ez rövid időszak; ezer évig, a mechanikus és az informatikai eszközök szakasza között, nincsenek is elágazásai. A következő évezredben az informatika kereszteződik a biológiával, így alakul ki a biotikus gyorsítás áramlata. Innentől a grafikon diagnosztikus értéke csökken, ködös prognosztizálásba megy át. A fő vonulat formáját tények és elméletek jelölték ki, az elágazások már csupán az elméletek eredői, de tény, hogy ezeket az elméleteket egyéb, igen hiteles teóriák támasztják alá. A fő vonulat kritikus útelágazása az az időszak, amikor az értelmesek konstruktőri ügyessége egyenlővé válik a természet életteremtő képességével. Az egyes civilizációk további sorsa nem látható előre. Ez az útelágazás jellegéből következik. A civilizáció bizonyos része megmaradhat a fő vonulatban, ha erősen visszaszorítja a már elérhető, de meg nem valósított autoevolúciót. A biokonzervatizmus határesete az a tételes jogalkotás (törvények, egyezmények, büntetőjogi szankciókkal járó tilalmak), amely kategorikusan szabályozza a természettől ellesett manipulációkat. Környezetmentő technikák keletkeznek: céljuk az, hogy a technoszférát súrlódásmentesen a bioszférához igazítsák. Ezt a feladatot végre is lehet hajtani, ám ez nem feltétlenül következik be; akkor a civilizáció, önpusztító válságok sorozatában, demográfiai hullámzásnak indul. Hanyatlása és regenerálódása sokszor megismétlődhet, ám ezért az önpusztító tehetetlenségért áldozatok milliárdjaival kell fizetnie. A csillagközi kapcsolatteremtés tehát nem tartozik legsürgősebb feladatai közé.

A fő vonulat konzervatívjai hallgatnak: ez nyilvánvaló.

Nem konzervatív biotikus megoldás sokféle van. A döntések általában visszafordíthatatlanok. Ezért olyan erős a széttartás a régi pszichozoikumok között. Hortega, Neyssel és Amicar vezette be a „kapcsolatablak” fogalmát. Ez az az időköz, amelyben az értelmesek MÁR ma gas szintű hasznos tudás birtokosai, de MÉG nem kezdték átalakítani természet adta értelmüket — az emberi agy megfelelőit. A „kapcsolatablak” kozmikus mércével mérve csupán egy pillanat.

A gyantás fadorongtól a petróleumlámpáig tizenhatezer év telt el, a petróleumlámpától a lézerig száz év, a fafáklya-lézer lépés megtételéhez szükséges információkülönbség hasonló a különbséghez, amely ahhoz a lépéshez kell, hogy eljussunk a genetikus kód felfedezésétől a posztnukleáris iparba való bevezetéséig. A „kapcsolatablak” szakaszában az ismeretek mértani haladvány szerint növekednek, a szakasz vége felé hiperbolikus görbe szerint. A kapcsolatablak mint párbeszéd-lehetőség időtartama peszszimista becslés szerint ezer földi év, legjobb esetben ezernyolcszázkétezerötszáz év. Az ablakon kívül csak a néma csönd van — éretlen és érett civilizációk számára egyaránt. Az előbbiek még nem képesek kapcsolatot teremteni, az utóbbiak vagy betokosodnak, vagy olyan aggregátokat hoznak létre, amelyek fénysebesség feletti úton-módon kommunikálnak egymással. A fénysebesség feletti kommunikáció kérdéséről heves viták folytak. Az anyag vagy energia semmilyen fajtáját nem lehet annyira felgyorsítani, hogy a fénysebességet túllépje, ám ezt a korlátot meg lehet kerülni, állították némelyek. Tegyük fel, hogy egy pulzár, a neutroncsillag mágneses mezejével együtt, majdnem fénysebességgel forog. Az általa kibocsátott sugár köröket ír le a pulzár tengelye körül, és kellő távolságban már a fénysebességet meghaladó sebességgel szeli át a tér egyes szakaszait. Ha mármost e sugár útjának egymást követő szakaszain megfigyelők tartózkodnak, az Einstein által fölfedezett korlát fölött igazíthatják össze óráikat. Csak ismerniük kell a „pulzár-A megfigyelő-B megfigyelő” háromszög oldalainak távolsági adatait és a „világítótorony” forgási sebességét.

Ennyit tudott meg az Euridiké feltámasztott utasa a kozmikus civilizációkról egy év alatt, miközben az űrhajó szüntelenül gyorsult. Akkor elért egy korláthoz, amelyen képtelen volt átvergődni. A géppedagógus nem adta ugyan jelét, hogy elégedetlen csekély tehetségű tanítványával, ez azonban nem változtatott a tényen: a tanítvány sehogy se tudta felfogni a sziderális energetika rejtelmeit és összefüggéseit a gravitációs technikával és ballisztikával. Pedig hát a legújabb felfedezéseknek éppen ezekre a gyümölcseire épült a terv, hogy expedíciót indítanak a Hárpia csillaghalmazba, amelyet a múlt századi csillagászok elől még eltakart a Szenezssáknak nevezett ködfelhő. Az Euridiké útiterve úgy szólt, hogy megkerüli a Szeneszsákot, belép a Hádésznak elkeresztelt kollapszár „időkikötőjébe”, egyik szelvényét leküldi egy bolygóra, mégpedig a Hárpia Dzétájának Quintájára, megvárja a felderítők visszatérését, majd hazafelé menet végrehajt egy rejtélyes manővert, amelynek neve: átkelés a retrokronális teroidon — ennek jóvoltából alig nyolc évvel indulása után visszatér a Nap közelébe. A titokzatos átkelés nélkül csak kétezer év múlva térne vissza, illetve valójában sohasem.

Az Euridiké felderítő űrhajója egy egész parszeket önállóan fog megtenni, legénysége ezalatt embrionált állapotban lesz. Szóba került az emberek vitrifikálása is, de ezt a változatot elvetették, mert a jéggé fagyasztottak felélesztésének esélye csak kilencvennyolc százalék volt. A múlt századi űrhajók pilótája, mikor az oktatógép ezeket a dolgokat magyarázta neki, úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek a szinkrofazotron működését magyarázzak. Vagy a Memnor képességei voltak elégtelenek, vagy az övéi. Azonkívül rájött, hogy teljesen emberkerülő lett, és nem éldegélhet tovább Robinsonként, csak elektronikus Péntekjével társalogva. Elliftezett az Euridiké orrszelvényében lévő obszervatóriumba, hogy megnézze a csillagokat. A hatalmas teremben érthetetlen készülékek csillogtak, hiába kereste a reflektor ágyútalpát vagy az ismert szerkezetű távcsövet — vagy egyszerűen az eltolható tetejű kupolát, amelyen át a csillagászok az eget szemlélik. A magas csarnokban egy lelket sem talált, pedig be voltak kapcsolva a falakon körös-körül végighúzódó, emeletes lámpafüzérek. A lámpasorok mentén keskeny galériák húzódtak a falon, a készülékek magas oszlopai kapcsolták össze őket. Az ördögnek tartozott ezzel a felfedezőúttal. Visszatért a kajütjébe, s az asztalán meglátott egy régi, szamárfüles könyvet, rajta egy cédulán Gerbert üzenetét, ő adta kölcsön a könyvet, esti olvasnivalónak. Az orvosról mindenki tudta, hogy egy halom fantasztikus témájú könyvet cipelt magával a fedélzetre, és jobban szerette őket mint a káprázatos holovíziós mozit. Az űrhajós meghatódott, mikor meglátta a könyvet. Oly régóta repül megint a csillagok között, oly régóta nem látta a csillagokat, és ami még rosszabb, sehogy sem tud baráti szót váltani az emberekkel, akiknek ezt az újabb utazását köszönheti — az új életével együtt. A kajütjét a kérése szerint rendezték be: kicsit olyan, mintha egy tengeri hajón volna, de olyan is, mint a kormányos vagy a navigátor szobája egy régi teherszállító űrhajón — az utasszállító űrhajók kabinjaihoz cseppet sem hasonlít, nem időleges lakóhely, mint egy hotelszoba, hanem otthon. Még emeletes ágya is van. A felső ágyra szokta lerakni a ruháját, mikor levetkőzik. Most is ágyba bújt hát, meggyújtotta az olvasólámpát, magára terítette a plédet, és bűntudatosan arra gondolva, hogy már megint passzív és lusta, még most az egyszer, de talán már utoljára, kinyitotta a könyvet ott, ahol Gerbert megjelölte. Egy darabig meg sem értette, mit olvas, annyira meghatódott a közönséges, nyomtatott betűktől. A betűk formája, az elöregedett, sárgás papír, a valódi kézi kötés, a könyv domború gerince mind valami hihetetlenül otthonos, egyetlen, elveszített és újra megtalált kincsnek tűnt — pedig Isten a tudója, sohasem volt valami nagy könyvmoly. De most olyan ünnepélyesnek érezte az olvasást, mintha a rég elhunyt szerző valamikor ígéretet tett volna neki, és noha sok-sok akadályt kellett leküzdenie, beváltotta ígéretét. Volt egy furcsa szokása: találomra kinyitotta a könyvet, és ott kezdte olvasni. Az íróknak ez nem nagyon tetszett volna. Nem tudta, miért csinálja így. Talán az az öntudatlan szándék vezette, hogy ne az előre elkészített kapun át lépjen be a kitalált világba, hanem mindjárt ott legyen benne. Most is így tett.

„…azt akarja, hogy elmeséljem?

A professzor összefonta a karját.

— Először Bom kikötőjébe hajóztam — kezdte, hátradőlve a fotelban. Behunyta a szemét. — Folyami gőzössel utaztam Bangáiig. Ott kezdődik a dzsungel. Aztán hat hétig lóháton folytattam az utat, tovább nem lehet. Még az öszvérek is megdöglenek. Az álomkór. Volt ott egy öreg sámán, Nfo Tuabé — franciásan ejtette ki a nevét, az utolsó szótagot hangsúlyozva. — Azért utaztam oda, hogy lepkéket gyűjtsek. De ő megmutatta az utat.

Rövid szünetet tartott. Kinyitotta a szemét.

— Tudja-e, hogy mi a dzsungel? Honnan tudhatná? Az eleven, zöld téboly. Minden remeg, figyel, mozog, falánk élőlények nyüzsögnek a bozótban, őrült virágok, akár a színrobbanások, ragadós pókhálókba akadt rovarok. ezer meg ezer ismeretlen faj. Ott nem úgy van mint nálunk, Európában. Nem kell keresni őket. Éjszaka az egész sátrat ellepik a lepkék, akkorák mint a tenyerem, vakon rohamoznak, százával hullanak a tűzbe. Árnyékok suhannak a vásznon. A négerek reszketnek, a szél ijesztő hangokat hoz mindenfelől. Oroszlánok, sakálok. No, de ez még semmi. Aztán jön a gyengeség és a láz. Ha a lovakat már otthagyta az ember, gyalog kell továbbmenni. Volt nálam szérum, kinin, germanin, amit csak akar. Végül egy napon. nem számoltam a napokat, ott érzi csak az ember, hogy a hetekre osztás és az egész naptár milyen nevetséges csinálmány. egy napon nem lehet továbbmenni. A dzsungel véget ér. Még egy néger falu. A folyóparton. A folyó nincs rajta a térképen, mert évente háromszor elnyeli a futóhomok. Egy darabon a föld alá bújik a medre. A falu: egypár napégette agyagkunyhó. Ott lakott Nfo Tuabé. Angolul nem tudott, persze. Két tolmácsom volt. Az első a partvidéki dialektusra fordította, amit mondtam, a második a dialektusról busman nyelvre. Az egész dzsungelsáv fölött, a hatodik szélességi foktól, egy régi királyi család uralkodik. Az egyiptomiak leszármazottai, azt hiszem. Magasabbak és sokkal intelligensebbek mint a közép-afrikai négerek. Nfo Tuabé még térképet is rajzolt nekem, megjelölte rajta a királyság határait. Kigyógyítottam a fiát az álomkórból. És ő ezért.

A professzor, még mindig csukott szemmel, belső zsebébe nyúlt. Jegyzetfüzetéből kiemelt egy papírlapot, amelyen piros tintával rajzolt, kusza vonalak kanyarodtak.

— Nehéz kiigazodni rajta. Itt végződik a dzsungel, mintha elvágták volna. Ez a királyság határa. Megkérdeztem, mi van azután. Éjszaka nem akart beszélni róla. Újra el kellett jönnöm, nappal. És csak akkor, abban az ablaktalan, büdös kunyhójában. el sem tudja képzelni azt a fülledt bűzt. akkor mondta meg, hogy azután a hangyák vannak. Fehér, vak hangyák, amelyek nagy városokat építenek. Sok-sok kilométeren át minden az ő birodalmuk. A vörös hangyák harcolnak a fehérekkel. Nagy, eleven folyóként jönnek a dzsungelen át. Ilyenkor az elefántok csordába verődnek, és elhagyják a vidéket, nagy alagutakat törve a bozótban. A tigrisek is elmenekülnek. Még a kígyók is. A madarak közül csak a keselyűk maradnak. A hangyák vonulása kiszámíthatatlan: néha egy álló hónapig jönnek, éjjelnappal, mint egy nyüzsgő, rozsdavörös folyam, és ami az útjukba kerül, elpusztítják. Elérik a dzsungel szélét, megtalálják a fehér hangyák várait, és elkezdődik a harc. Nfo Tuabé egyszer látta őket életében. A vörös hangyák legyőzik a fehérek őreit, aztán bemennek a fehér hangyák városaiba. Sohasem térnek többé vissza. Senki sem tudja, hogy mi történik velük. De a következő évben újabb csapat érkezik a dzsungelen át. Így volt ez már az apja, a nagyapja és a dédapja idejében. Így volt mindig. A fehér hangyák városában termékeny a talaj. Hajdanában a négerek megpróbálták hasznosítani, felgyújtották a termeszek várait. De elvesztették ezt a harcot. A vetéseik elpusztultak. A kunyhókat, karámokat fából építették. A termeszek föld alatti folyosókon eljutnak a faházakhoz, és úgy szétrágják belülről a deszkát, hogy egyszerre csak egy érintéstől összeomlik a ház. Megpróbáltak agyagkunyhókat építeni. Akkor a munkások helyett megjelentek a katonák. Ezek — mutatott egy nagy tégelyre.

Az edényben, kis kapcsokkal az üveglemezhez erősítve, óriási termeszek feküdtek. Néhány harcos, hatalmas és valahogy nyomorék példányok. Testük harmadrészét szarupáncél fedte, ágas-bogas ollóban végződő sisakrostéllyal. A karcsú lábakat és a potrohot majdnem agyonnyomta a túlburjánzó páncél tömege.

— Ez nem újdonság önnek, igaz? Tudjuk, hogy vannak vidékek, ahol a termeszek uralkodnak. Dél-Amerikában. Kétféle katonájuk van, egyfajta belső rendőrség és a védők. A termeszvárak nyolc méter magasak is lehet nek. Homokból és ürülékből épülnek, keményebbek a portlandi cementnél. Semmilyen acél meg nem birkózik ezzel a cementtel. Szem nélküli, fehér, puha rovarok, amelyek tíz-egynéhány millió éve élnek így, elvágva a fénytől. Tanulmányozta őket Packard, Schmelz és még sokan. De egyikük sem sejtette, nem is gyanította. Érti már? Megmentettem a fiát, és ő hálából. Ó, milyen bölcs volt. Tudta, mi az, amivel királyi módon mondhat köszönetet a fehér embernek. Az a galambősz, öreg néger. a bőre már nem is fekete volt, hanem szürke, mint egy füstben pácolt álarc. Azt mondta nekem:

— Mérföldeken át csupa termeszvár van. Az egész síkságot elborítják. Mint egy erdő, mint egy halott erdő, csupa megkövült, hatalmas fatörzs, egyik a másik mellett, alig lehet átférni közöttük. Mindenütt kemény talaj, tompán kong az ember lába alatt, zegzugos minta fedi, mintha vastag zsinórokból volna. Ezek a csatornák, amelyekben a termeszek járnak. Ugyanabból a cementből épültek, mint a várak. Messzire nyúlnak, föld alá bújnak, megint felszínre jönnek, elágaznak, kereszteződnek, bejáratok nyílnak belőlük a várak belsejébe, és úgy félméterenként kiszélesednek, itt mennek el egymás mellett az ellenkező irányba futó termeszek. Ott, a város közepén, millió megkövesedett termeszboly között, amelyekben fortyog az erőszakos, vak élet, van egy másfajta vár. Kicsi, fekete és görbe mint a kampó. — Megmutatta barna hüvelykujjával, hogy milyen. — Ott van a hangyák népének a szíve. — Többet nem akart mondani.

— És ön hitt neki? — suttogta a másik.

A professzor fekete szeme csak úgy perzselt.

— Visszatértem Bomba. Vásároltam ötven kiló dinamitot egyfontos rudakban, amilyeneket a bányában használtak. Csákányokat, lapátokat, ásókat, fúrókat, mindent, ami csak kell. Kéntartályokat, fémcsöveket, álarcokat, hálókat, mindenből a legjobbat, amit csak kaphattam. Kannaszám a repülőgépbenzint, rovarirtó szerek egész arzenálját, amit csak el lehet képzelni. Aztán felbéreltem tizenkét teherhordót, és elindultam a dzsungelbe.

Ismeri Collenger kísérletét? Ráfogták, hogy mese az egész. Igaz, nem volt mirmekológus, csak amatőr. Kettéfűrészelt egy egész termeszvárat, felülről lefelé, és acéllemezzel elválasztotta a két felét, hogy semmiképpen ne érintkezhessenek egymással. Fiatal vár volt, a termeszek még csak építették. Hat hét múlva kiemelte az acéllemezt, és kiderült: a termeszek úgy építették az új folyosókat, hogy a torkolatuk az acéllap két oldalán pontosan egymáshoz illeszkedett. egy milliméterrel sem különböztek, semmilyen irányban. Mint amikor az emberek alagutat építenek, egyszerre kezdik a munkát a hegy két oldalán, és a hegy mélyében találkoznak. De hogyan kommunikáltak egymással a termeszek az acéllemezen át? Aztán. ott volt Gloss kísérlete. Szintén ellenőrizetlen. Azt állította, ha megölik a termeszkirálynőt, a rovarok a vártól több száz méterre is azonnal izgatottan kezdenek viselkedni, és hazatérnek.

Megint elhallgatott. A kandalló vörös parazsába bámult, amelyben felfellobbantak a kék lángocskák.

— Ami az utamat illeti. hát igen. Először a vezető szökött meg, aztán a tolmács. Otthagytak csapot-papot, és eltűntek. Reggel, mikor felébredtem a moszkitóhálóban, az embereim gyanúsan hallgattak, a szemüket meregették, rémült arcokat vágtak, összesúgtak a hátam mögött. A végén egymáshoz kötöztem őket, és a kötél végét a kezemre csavartam. A késeket magamhoz vettem, hogy el ne vághassák a zsinórt. Az örökös kialvatlanságtól vagy az erős napsütéstől szemgyulladást kaptam. Reggel nem bírtam kinyitni a szememet, úgy összeragadt. És az a hőség. Az ingem a verítéktől merev, mint a keményített ruha, a sisakhoz nem szabad kívülről hozzáérni, mert hólyagosra perzseli az ember ujját. A puskacső éget, mint a tüzes vas.

Harminckilenc napig törtünk magunknak utat a dzsungelben. Nem akartam átmenni az öreg Nfo Tuabé faluján, mert megkért erre: így váratlanul érkeztünk ki a dzsungelből. Egyik percről a másikra véget ért ez a pokoli, fülledt labirintus, a falevelek, indák, rikoltozó papagájok, majmok tömkelege. Előttünk, ameddig a szem ellát, csak a síkság, sárga, mint a vén oroszlán bőre. És a síkságon, a kaktuszcsomók között a tuskók. Termeszvárak. Belülről épülnek, vakon, hát a legtöbbje csálé. Itt töltöttük az éjszakát. Reggel szörnyű fejfájással ébredtem. Előző nap óvatlanul levettem egypár percre a sisakomat. A nap már magasan járt. Akkora hőség volt, hogy a levegő perzselte a tüdőmet. A tárgyak képe remegett, mintha égne a homok. Egyedül voltam. A négerek átrágták a kötelet, és elszöktek. Csak egy tizenhárom éves gyerek maradt, Uagadu.

Elindultam. Kettesben elcipeltük a poggyászt úgy harminclépésnyire. Aztán visszamentünk a többi holmiért. Ötször kellett fordulni, és a nap égetett, mint a sátán. Hiába volt rajtam fehér ing, sebesre égett a hátam, és a sebeim elgennyedtek. Hason fekve kellett aludni. De ez nem érdekes. Egész nap mentünk befelé a Termeszek Városába. Nem tudom, van-e ennél iszonyúbb a világon. Képzelje el: minden irányban, elöl, hátul két emelet magas kőhalmok. Néha olyan közel egymáshoz, hogy alig bírja az ember átpréselni magát. Göcsörtös, szürke oszlopok végtelen erdeje. És belül, ha megálltunk, az a halk, állandó, egyenletes moraj, amely olykor kopogássá erősödik. A fal, ha az ember hozzáér, szüntelenül zsibong, remeg, éjjel-nappal. És a földön mindenütt az alagutak, mint a kötegszám szét szórt, szürke rőzse. Egyszer-kétszer beszakadt a lábunk alatt egy ilyen alagút. Végtelen sorokban meneteltek benne a fehér rovarok. Rögtön megjelentek a szarvas, sisakos katonák, vakon vagdalkoztak az ollóikkal, és égető, ragacsos folyadékot lövelltek ránk.

Így mentem két álló napig, sehogy sem tudtam tájékozódni. Napjában kétszer, háromszor, négyszer felmásztam egy magasabb halomra, kerestem azt, amelyikről Nfo Tuabé beszélt. De csak a kőerdőt láttam. Mögöttünk a dzsungel zöld csík volt, aztán már csak kék vonal a láthatáron, végül eltűnt. A vízkészletünk fogyott. A termeszvárak sehogy sem akartak véget érni. A távcsövön át egyre újabbakat láttam, egészen a horizontig, ahol összeolvadtak, mint a búzakalászok. Egyre jobban bámultam azt a gyereket. Zokszó nélkül végigcsinált velem mindent, pedig azt sem tudta, minek. Így mentünk négy napig. Egészen kába voltam a napsütéstől. A védőszemüvegek nem használtak. Csupa vakító fény volt az ég is, amelyre nappal föl sem lehetett nézni, meg a homok is, amely izzott, mint a higany. És köröskörül a termeszvárak végtelen oszlopsorai. Sehol egy élő lélek. Idáig még a keselyűk sem merészkedtek. Csak egy-egy magányos kaktusz árválkodott a homokon.

Végre este lett. Kiosztottam az aznapi vízadagot, aztán felmásztam egy nagyon magas termeszvárra. Még Caesar korából származhatott. Már reménytelenül nézelődtem, mikor egyszerre csak megláttam a távcsőben egy fekete pontot. Először azt gondoltam, piszkos az üveg. Tévedtem. Ez volt az a vár.

Másnap már hajnal előtt fölkeltem. Alig tudtam felébreszteni szegény gyereket. A fekete pont felé kezdtük cipelni a holmikat, az iránytű szerint. Vázlatot is rajzoltam a környékről. De a termeszvárak, bár némileg alacsonyabbak lettek, egyre közelebb voltak egymáshoz. Végül már olyan sűrű rácsot alkottak, hogy nem tudtam magam átpréselni rajta. A kis néger még átfért, hát átadogattam neki a csomagokat, két cementoszlop között állva. Aztán feljebb másztam, míg át nem tudtam vergődni. Így ment ez öt óra hosszat. Ezalatt talán száz métert tettünk meg. Láttam, hogy így semmire sem jutunk, de valahogy elöntött a láz. Nem szó szerinti értelemben, mert állandóan harmincnyolc fok körül volt a hőmérsékletem. Ezt az éghajlat teszi. Lehet egyébként, hogy ez az agyra is hat valahogy. Fogtam öt font dinamitrudat, és felrobbantottam az utunkban álló várat. Fedezékbe húzódtunk, és meggyújtottam a kanócot. A robbanás ereje lefelé hatott, nem is dördült nagyot. Megremegett a föld. De a többi termeszvár nem omlott össze. Abból, amelyiket felrobbantottam, csak fehér testektől nyüzsgő, nagy kéregdarabok maradtak. Eddig nem tettünk kárt egymásban. Most megkezdődött a harc. A robbanás kráterén nem lehetett átjutni. Termeszek tízezrei másztak elő a gödörből, és jöttek, mint a partra kicsapó hullámok. Minden kis göröngyöt végigtapogattak. Meggyújtottam a ként, hátamra vettem a tartályt. Tudja, milyen ez a szerkentyű. A kerti locsolóhoz hasonlít. Vagy a lángszóróhoz. Maró füst csapott ki a kezemben tartott csőből. Fölvettem a gázálarcot, a másikat odaadtam a fiúnak. Odaadtam neki az erre a célra csináltatott, acélhálós csizmákat is. Így sikerült átjutnunk. A füstoszlop szétkergette a termeszeket. Amelyik el nem menekült, az fölfordult. Egy helyütt benzint kellett használnom, szétlocsoltam és felgyújtottam, hogy tűzgáttal tartsam távol magunktól a termeszek áradatát. Még vagy száz métert kellett megtennünk a fekete termeszvárig. Alvásról szó sem lehetett. Ültünk az állandóan füstölgő kéntartály mellett, kézilámpákkal világítva. Micsoda éjszaka! Viselt valaha hat óráig egyfolytában gázálarcot? Nem? Hát akkor képzelje el, milyen lehet egy átforrósodott gumiormányt viselni. Ha pedig meglazítottam az álarcot, hogy szabadabban lélegezzek, akkor a füsttől fuldokoltam. Így telt el az éjszaka. A fiú egyfolytában reszketett. Aggódtam, nem lázas-e.

Végre nappal lett megint. Fogyott a vizünk. Már csak egy kannányi volt. Legfeljebb három napra elég, ha módjával oltjuk a szomjunkat. Sürgősen vissza kellett volna fordulnunk.

A professzor elhallgatott, kinyitotta a szemét, és a kandallóba bámult. A parázs már kihunyt. Lámpafény ömlött el a szobán: szelíd, zöldes fény, mintha tengervízen szűrődne át.

— Akkor elértünk a fekete termeszvárhoz. Fölemelte a kezét.

— Mint egy görbe ujj. Olyan volt. A felszíne sima, mint a csiszolt márvány. Alacsonyabb tornyok vették körül, és ami a legkülönösebb, nem függőlegesek, hanem feléje hajoltak, mint groteszk bókban kővé dermedt bábok.

Minden holminkat egy helyre hordtam ebben a negyvenlépésnyi átmérőjű körben, és munkához láttam. Nem akartam dinamittal felrobbantani a fekete várat. Amióta ebbe a körbe beléptünk, a termeszek nem mutatkoztak többé. Végre levehettük a gázálarcot. Micsoda megkönnyebbülés! Néhány percig nem volt nálam boldogabb ember a földön. Leírhatatlan gyönyör szabadon lélegezni. és előttem ott az a fantasztikusan görbülő, fekete vár, semmihez sem hasonló, amit addig ismertem. Táncoltam és énekeltem, mint az őrült, nem bántam, hogy csak úgy szakad rólam a veríték. Az én Uagadu gyerekem rémülten nézett. Talán azt gondolta, hódolok a fekete bálványnak.

De aztán hamar észbe kaptam. Kevés okom volt az örvendezésre. Fogytán a víz, a száraz élelem két napra ha elég. Igaz, ott vannak a termeszek. A négerek ínyencfalatnak tartják őket. De én nem tudtam magamon erőt venni. Persze az éhség a legjobb szakács.

Megint elhallgatott. Csillogott a szeme.

— Nos, hogy rövidre fogjam. kedves barátom, én szétvertem azt a termeszvárat. az öreg Nfo Tuabé igazat mondott.

Előrehajolt. Vonásai élesebbé váltak. Most már megállás nélkül beszélt.

— Először is volt benne egy fonadékréteg, rendkívül sima és erős, vékony fonadék. Belül a központi kamra, termeszek vastag rétegével körülvéve. De hogy egyáltalán termeszek voltak-e? Életemben nem láttam még ilyeneket. Óriásiak, laposak, mint a tenyerem, ezüst szőrszálak borították őket, tölcsérforma fejük valami antennafélében végződött. Ezek az antennák egy öklömnyi, szürke tárgyhoz kapcsolódtak. Hallatlanul öreg rovarok voltak ezek. Mozdulatlanok, mintha fából volnának. Nem is próbáltak védekezni. A potrohuk egyenletesen lüktetett. De amikor letéptem őket arról a központi tárgyról, arról a rendkívüli, kerek valamiről. rögtön elpusztultak. Szétestek a kezemben, mint a porladó rongy. Sem időm, sem erőm nem volt ahhoz, hogy mindent megvizsgáljak. Kiemeltem a kamrából azt a tárgyat, acéllemez dobozba zártam, és rögtön elindultam visszafelé az én Uagadummal.

Nem érdekes, hogyan jutottam vissza a tengerpartra. Találkoztunk a vörös hangyákkal. Áldottam a percet, amikor úgy döntöttem, hogy visszacipelek egy kanna benzint. Ha nem tudok tüzet gyújtani. De mindegy. Ez külön történet. Csak egyvalamit mondok el: az első pihenőhelyen figyelmesen megnéztem azt a tárgyat, amelyet elhoztam a fekete termeszvárból. Amikor megtisztogattam a rárakódott szennytől, kiderült, hogy tökéletesen szabályos golyó, valami nehéz anyagból, amely átlátszó, mint az üveg, de hasonlíthatatlanul erősebb a fénytörése. No és ott a dzsungelben mutatkozott egy bizonyos jelenség, amellyel eleinte nem törődtem. Azt gondoltam, biztosan érzékcsalódás. De amikor elértem a civilizált partvidékre, és még később is, meggyőződtem róla, hogy nem volt érzékcsalódás.

Hátradőlt a fotelban, és majdnem láthatatlanná vált az árnyékban, csak feje vált el a világosabb háttértől. Lassan folytatta:

— Üldöztek a rovarok. Lepkék, molyok, cserebogarak, hártyás szárnyúak, amit csak akar. Éjjel-nappal repültek utánam, mint egy zúgó felhő. Illetve nem utánam, hanem a poggyászom után, a fémdoboz után, amelyben a golyó volt. A hajón kissé javult a helyzet. Radikális rovarirtó szereket használva, megszabadultam az üldözőimtől. Újak nem jöttek, mert a nyílt tengeren nincsenek. De mihelyt partra szálltam Franciaországban, kezdődött minden elölről. És a legrosszabbak a hangyák. Ahol egy óránál hoszszabb időre megálltam, feltűntek a hangyák. Vöröshangyák, tuskóhangyák, fáraóhangyák, feketék, szürkék, kicsik és nagyok, jöttek, áramlottak ahhoz a golyóhoz, rámásztak a dobozra, elborították vastag, nyüzsgő rétegben, szétrágtak, elpusztítottak minden anyagot, amibe csak becsomagoltam, egymást fojtogatták, megdöglöttek, savat lövelltek, hogy szétmarják az acéldobozt.

Szünetet tartott.

— Ez a ház, amelyben vagyunk, azért áll ilyen magányosan, minden védelmi intézkedés, amit alkalmazok, azért van, mert szüntelenül ostromolnak a hangyák. — Felállt. — Kísérleteket végeztem. Gyémántfúróval lefaragtam a golyóról egy mákszemnél nem nagyobb forgácsot. Ugyanúgy vonzotta a hangyákat mint az egész golyó. Arra is rájöttem, hogy ha vastag ólomköpennyel veszem körül, akkor megszűnik a hatása.

— Valami sugárzás.? — szólalt meg rekedt hangon a másik. Mint a hipnotizált, úgy függött az öreg tudós sötétbe vesző arcán.

— Lehetséges. Nem tudom.

—.és megvan az a golyó?

— Megvan. Akarja látni?

A másik felugrott. A professzor maga elé engedte az ajtóban, visszament az íróasztalához a kulcsért, és vendége után sietett a sötét folyosón. Beléptek egy ablaktalan, szűk kamrába. Üres volt, csak a sarokban állt egy régimódi, nagy páncélszekrény. A mennyezetről függő, csupasz villanykörte gyenge fénye kékesen csillant meg a páncéllemezen. A professzor biztos kézzel a zárba illesztette a kulcsot. Elfordította, kattantak a visszahúzódó reteszek, a vastag ajtó kinyílt. A professzor hátralépett. A páncélszekrény üres volt.”




A SETI


A fizikusok kajütjei a negyedik szinten voltak. Már jól eltájékozódott az Euridikén. Áttanulmányozta a hajó térképét — ez az űrhajó cseppet sem hasonlított azokra, amelyekkel ő repült hajdanában. A hármas zsilippel elválasztott, néptelen tatszelvényben olyan furcsa gépezetek voltak, ame lyeknek a nevét és a rendeltetését nem is értette. Az egész óriási, hernyóforma űrhajót keresztül-kasul átszelték a közlekedő alagutak, mint egy henger alakú nagyváros föld alatti utcahálózata. Az ő izmaiban másféle vándorlások emléke pihent: ovális keresztmetszetű, szűk folyosók vagy kútszerű, kerek aknák, amelyekben a súlytalanság állapotában kellett úszkálni, időnként könnyedén ellökve magát, hogy a kanyarban be tudjon fordulni, a teherűrhajók rakodóterébe pedig egyszerűbben is be lehetett jutni a szellőzőaknán keresztül, amelyben mintha igazi szél süvített volna, ha bekapcsolta a kompresszort, és hagyta, hogy a léghuzat magával sodorja — a levegőben kalimpáló lába ilyenkor fölösleges, csökevényes szervnek rémlett, amellyel nem tudott mit csinálni. Szinte visszakívánta most a súlytalanságot, pedig hányszor káromkodott miatta, ha valamit meg kellett javítani, mert Newton törvényei szigorúan érvényesültek, és ha jól meg nem kapaszkodott a másik kezével, akkor egy kis kalapácsütéstől merőlegesen elrepült, kapálózva és bukfencezve, amit csak az esetleges szemlélő talált viccesnek.

Itt a liftek, valójában kereketlen, tojásdad fülkék olyan domború ablakokkal, hogy az ember formátlanná zsugorodott torzképét látta bennük, nesztelenül suhantak, útközben mindig közölve az elhagyott szektorok számát, és villogó számjegyekkel jelezték a megérkezést.

A folyosó padlóját párnázott, de durva szövésű bélés borította, a sarkon éppen eltűnt egy teknősbéka formájú porszívó, ő pedig végigment az ajtók előtt, amelyek enyhén domborúak voltak, mint az egész fal, és magas küszöbüket rézveret díszítette, bizonyára így találta szépnek a belsőépítész. Egyéb okot nemigen tudott kitalálni. Megállt Lauger kajütje előtt, és egy csapásra szétfoszlott a magabiztossága. Még mindig nem sikerült elérnie, hogy ugyanolyan legyen mint a legénység akármelyik tagja. Nagyon kedvesek voltak hozzá a kantinban, hol ez, hol amaz invitálta lelkesen az asztalához, de szívélyességüket valahogy túlzottnak érezte, igyekeztek úgy tenni, mintha valóban egy volna közülük — és csak véletlenül adódott volna úgy, hogy egyelőre semmilyen feladatot nem bíztak rá. Igaz, beszélgetett már néha Laugerral, és éppen Lauger mondta, hogy nyugodtan benézhet hozzá, amikor csak akar, de ettől nemhogy felbátorodott volna, inkább még idegesebben toporgott. Végtére Lauger nem akárki: első fizikus, és nemcsak az Euridikén. Sohasem hitte volna, hogy valaha kétségek fogják gyötörni, miként viselkedjen valakivel szemben, az „illem” szó itt ugyanolyan furcsán hangzott, mint a „flört” egy piramis sírkamráiban. A kilincs nélküli ajtó, mikor még csak épp megérintette az ujja hegyével, olyan gyorsan kinyílt, hogy kis híján visszahőkölt, mint vadember az autó előtt. A tágas szoba meglepően rendetlen volt. Tekercsek, lemezek, papírok, atlaszok hevertek halomszám a félkör alakú, nagy íróasztal körül, a félkör közepén forgószék volt, mögötte a falon nagy, fekete tábla, futkosó színes fényekkel. A mozgalmasan szikrázó tábla két oldalán alulról megvilágítva spirálködök nagy fényképei függtek, távolabb pedig részben nyitott, oszlopszerű hengerek domborodtak ki a falból, bennük polcokon számítógéplemezek. A bal sarokban óriási, négyszögletes készülék nyúlt fel ferdén a mennyezeten is túlra, előtte hozzákapcsolt kis szék volt, a nézőke alatti részből pedig apró ugrásokkal papírszalag tekeredett elő valami grafikonnal, a szalag már széles karikákban kígyózott a padlón. Egyébként a padlót régi perzsaszőnyeg borította elmosódott hieroglifamintával. Ettől a szőnyegtől teljesen elámult. A lemeztartó oszlop egyszerre csak eltűnt, helyén átjáró nyílt a másik szobába. Ott állt Lauger, vászonnadrágban és pulóverben, hajzata borbély után kiáltott. Cinkosan és ártatlanul mosolygott a vendégére. Húsos arca olyan volt, mint egy idő előtt megöregedett gyereké, s éppolyan kevéssé hasonlított magas szintű absztrakciók megteremtőjére, mint Einstein, amikor még valami hivatalban körmölt.

— Jó napot kívánok. — szólalt meg a vendég.

— Gyere csak, kolléga, gyere. Éppen jókor jöttél: egy csapásra beléphetsz a fizika és a metafizika világába. — És magyarázólag hozzátette: — Itt van nálam Arago atya.

Követte Laugert a másik, kisebb szobába, ahol letakart hajóágy volt, meg egy asztal, körülötte néhány kis fotel. Az asztalnál a dominikánus nagyítóval nézegetett valami tervrajzot, vagy talán számítógépes bolygótérképet, mert szélességi fokok húzódtak rajta.

Arago hátrább húzta a mellette lévő fotelt. Leültek mind a hárman.

— O Marek. Ismeri, atyám? — kérdezte Lauger, és választ sem várva, folytatta: — Sejtem, hogy nehéz a dolga, Marek úr. Nem könnyű egy gépbe zárt szellemmel társalogni.

— A gép semmiről sem tehet — mutatott rá a szerzetes, érezhető iróniával a hangjában. — Azt fecsegi, amit belétápláltak.

— Mármint amit önök tápláltak belé — kontrázott dacos mosollyal a fizikus. — Az elméletek nem vágnak egybe, de soha nem is vágtak. Az ablak feletti civilizációk sorsáról beszélünk — magyarázta az új vendégnek. — De ha már így belecsöppent a vitánkba, röviden elmondom az elejét. Azt már tudja, hogy a régi fogalmak az ETI* témájában igencsak átalakultak. Még ha millió civilizáció van is a galaktikában, létezésük időbeli szórása olyan nagy, hogy nem lehet először szépen megállapodni a bolygólakó házigazdával, aztán meglátogatni. A civilizációkat nehezebb életben találni mint a kérészlepkét. Ezért nem a lepkét keressük, hanem a bábot. Tudja, mi az a kapcsolatablak?

* Extraterrestrial Intelligence.

— Tudom.

— No látja! Átfésültünk vagy kétszázmillió csillagot, és fölfedeztünk tizenegymillió jelöltet. Többségüknek a bolygói vagy élettelenek, vagy az ablak alatt, vagy az ablak fölött vannak. Képzeld el — tért vissza hirtelen a tegezésre —, hogy kezedbe került egy tizenhat éves leányzó fényképe, beleszerettél, és útnak indulsz, hogy elnyerd a kegyeit. Sajnos, az utazás ötven évig tart. Mire odaérsz, a leányzó megvénült, vagy meg is halt. Ha pedig szerelmes levelet írsz neki, te öregszel meg, mire megérkezhet a válasz. Ennyi lenne dióhéjban az eredeti CETI-koncepció. Nem lehet több évszázados intervallumokkal beszélgetni.

— Szóval mi a bábhoz repülünk? — kérdezte. Egy ideje Mareknek kezdték szólítani, és most, maga sem tudta, miért, eszébe villant, nem a szerzetestől ered-e ez a név, aki, hozzá hasonlóan, tagja is a legénységnek, nem is.

— Nem tudjuk, mihez repülünk — felelte Arago. Lauger elégedettnek látszott a válasszal.

— Így van. Az élet születésére alkalmas bolygókat arról ismerjük fel, hogy a légkörük összetétele megfelelő. Ilyen bolygó sok ezer van a galaktikánkban. Ezekről katalógust készítettek, és mi kiválasztottunk belőle majdnem harmincat, amelyhez reményeket lehet fűzni.

— Tehát ahol értelmes élet létezhet?

— Az értelem csírájában még láthatatlan. Mikor beérik, kirepül az ablakból. Korábban kell odaérni. Honnan tudjuk, hogy az úticélunk megéri a fáradságot? A Quintáról van szó, ez a Hárpia Dzétájának ötödik bolygója. Van róla egy csomó adatunk.

— In dubio pro reo — mondta a dominikánus.

— És ki a vádlott ön szerint, atyám? — kérdezte Lauger, de megint nem várt válaszra, hanem folytatta: — Az értelem első kozmikus tünete a rádiózás. Sokkal előbb megjelenik mint a rádiócsillagászat. No, nem olyan nagyon sokkal. úgy száz évvel előbb. A rádiózó bolygókat akkor lehet fölfedezni, amikor az adóik összkapacitása már gigawattos nagyságrendű. A Quinta rövidhullámon és ultrarövidhullámon kevesebbet sugároz mint a napja. Élettelen bolygóhoz képest hihetetlenül sokat. Ha elektronizált bolygóra gondolunk, akkor olyan közepes mértékű a sugárzás, mert a nap zaj szintje alatt marad. De valami van ott, valami rádiózás, a küszöb alatt. Erre bizonyítékaink vannak.

— Közvetett bizonyítékok — helyesbítette az apostoli delegátus.

— Igaz, sőt még a többes szám is túlzás. Egyetlenegy közvetett bizonyítékunk van — bólogatott Lauger. — De ami még fontosabb, a Quintán pontszerű elektromágneses felvillanásokat észleltek, és az egyik ilyen felvillanást teljes felbontásban regisztrálta a Mars körül keringő két műhold spektroszkópja. Sokba került a Földnek ez a két műhold: miattuk indult el az expedíciónk.

— Atombombák? — kérdezte az ember, aki már belenyugodott, hogy Marek a neve.

— Nem. Inkább a bolygótechnika kezdetei, mert tiszta termonukleáris robbanások voltak. Ha a Quintán úgy mentek volna a dolgok, mint a Földön, akkor uránszármazékokkal kezdődött volna. Azonkívül a felvillanások csak a sarkkörön belül jelentek meg. Tehát az ottani Antarktiszon vagy Északi-sarkvidéken. Jégmezőket lehet így felolvasztani. De nem ebben van közöttünk a nézeteltérés — pillantott a dominikánusra. — Azon vitatkozunk, hogy az érkezésünkkel kárt okozhatunk-e nekik. Arago atya úgy véli, hogy igen. Én is így gondolom.

— Akkor miben nem értenek egyet?

— Szerintem a tét akkora, hogy megéri a kockázatot. Károk nélkül nem ismerhetjük meg a világot.

Már kapiskálta, miről is folyik itt a szó. Megfeledkezett róla, ki ő. Elkapta a régi hevület.

— Ön. ön, atyám. jobb meggyőződése ellenére repül velünk? — fordult egyenesen a paphoz.

— Természetesen — bólintott Arago. — Az egyház azok közé tartozott, akik ellenezték az expedíciót. Az úgynevezett kapcsolat trójai falónak bizonyulhat. Pandora szelencéjét nyithatja fel.

— Az atyát már megfertőzte a tervezet mitológiai szókincse — nevette el magát Lauger. — Euridiké, Jupiter, Hádész, Kerberosz. mindent a görögöktől loptunk. Csak a hajónkat inkább Argónak kellene nevezni, minket pedig pszichonautáknak. Nos, mi igyekszünk minél kevesebb kárt okozni. Ezért ilyen bonyolult az akció.

— Contra spem spero. — sóhajtott fel a szerzetes. — Mármint azt remélem, hogy nem lesz igazam.

Lauger nem reagált, más gondolatok foglalkoztatták.

— Mire a Quintát megközelítjük, legalább háromszáz év telik el, fedélzeti idő szerint. Ez azt jelenti, hogy már az ablak felső részében érjük el őket.

Csak nehogy annál is később! A manővereink másodperces csúszásai óriási gyorsulást vagy késedelmet jelenthetnek. Ami meg a károkat illeti. ön is tudja, atyám, hogy a technicizált civilizáció tehetetlen, bár nem stacionárius. Más szóval, nem könnyű letéríteni a pályájáról. Akármi történik is, nem az égből jött istenek szerepében fogunk ott leszállni. Nem primitív kultúrákat kerestünk, és a CETI-ben nincsenek asztroetnológusok.

Arago hallgatott, félig lehunyt szemhéjai alól nézett a fizikusra. A beszélgetés tanúja, összeszedve bátorságát, megkérdezte:

— És jó ez?

— Mi? — csodálkozott el Lauger.

— Nem létezőknek tekinteni azokat, akik nem észlelhetők. Ez az egyenlet csak praktikus szempontból helyes.

— Nevezhetjük ezt opportunizmusnak is, ha úgy tetszik — felelte hűvösen Lauger. — Olyan feladatot választottunk, amely végrehajtható. A kapcsolatablaknak van empirikus kerete, de van etikai indokolása is. Nem barlanglakóknak fogjuk feltálalni a huszonegyedik század tudását. De nem helyes, hogy fejedelmi többesben beszélek. Én részt vettem a terv elkészítésében, és azért vagyok itt, mert kapcsolaton a tudás cseréjét értem. Cserét. Nem gyámkodást, nem világjobbító kioktatást.

— És ha ott a gonosz uralkodik? — kérdezte Arago.

— Létezik univerzális gonosz? Egyetemes és mindenütt érvényes? — tamáskodott Lauger.

— Attól tartok, hogy létezik.

— Akkor azt kellett volna mondani, „non possumus, és nem venni tudomást a tervről.

— Én csak a kötelességemet teljesítem.

E szavakkal a pap felállt, fejet hajtott előttük, és kiment.

Lauger hátradőlt a fotelban, nehezen értelmezhető grimaszt vágott, úgy mozgatta a száját, mintha keserű ízt érezne, végül rezignáltan dünnyögte:

— Becsülöm azért, hogy mindig ki tud borítani. Mindennek szárnyakat ad. Vagy szarvakat. No, mindegy. Nem ezért akartam magával beszélni. Felderítőket küldünk ki a Quintára. Egy leszállásra alkalmas egységgel. A Hermésszel. Kilenc vagy tíz embert. A négy parancsnok személye már biztos. A többieket titkos szavazással jelöljük ki. Akar bekerülni az urnába?

Először meg sem értette.

— Hát leszállni a bolygóra.

Tűz csapott benne magasra. Hitetlenkedő, boldog elragadtatás. Lauger látta, hogyan ragyog fel a szeme, és figyelmeztette:

— Ha bekerül a neve az urnába, attól még nem biztos, hogy részt vehet a felderítésben. Nem a tudományos érdemeken múlik. A legnagyobb elméleti szakember is lehet gyáva nyuszi. Ide kemény emberek kellenek. Olyanok, akik semmitől sem törnek össze. Gerbert kiváló pszichonikus, pszichológus, lélekbúvár, de a bátorságot nem lehet laboratóriumban mérni.

Szünetet tartott.

— Tudod, hogy te ki vagy?

Elsápadt.

— Nem.

— Akkor megmondom. A birnami jégerdőben meghalt jó pár járótoronyvezető. Gejzírkitörésbe kerültek. Hivatásos gépvezetők voltak, a munkájukat végezték, egyik sem tudta, hogy a halálba megy. Két ember önként elindult megkeresni őket. Te ebből a kettőből vagy valamelyik.

— Honnan tudhatja.? Gerbert doktor azt mondta, hogy.

— Gerbert doktor meg az asszisztense hajóorvosok. Nagyon jó orvosok, de a számítógépekhez nem értenek. Úgy gondolták, ragaszkodniuk kell az orvosi titoktartáshoz, ha már nem sikerült azonosítani a feltámasztott személyt. Nem akartak pszichés traumát okozni, ezzel érvelnek. Az Euridikén lehallgatás nincs, de van egy törölhetetlen memóriaközpont. Csak hárman férhetünk hozzá, a parancsnok, a főinformatikus és én. Nem szólsz erről az orvosoknak, ugye?

— Nem szólok.

— Rosszul esne nekik. Tudom, hogy ezt nem akarod.

— De nem fogják kitalálni, ha.

— Nem hinném. Az orvosok folyamatosan vizsgálják az egész legénység egészségi állapotát. A szavazás titkos. Csak a tanács tagjai szavaznak. Az öt szavazatból hármat meg fogsz kapni. Legalábbis erre számítok. És azért szólok már előre, mert alaposan neki kell gyürkőznöd a munkának. Tudom, hogy a szimulátorokban jó asztrogátornak bizonyultál, a múlt századi kategóriában, akkori mércével elérted a legjobb fokozatot. de nem a mai mérce szerint. Mától fogva egy évig csillagközi hajósinas leszel. Ha beválsz, akkor meglátod a Quinta-lakókat. Es most Isten áldjon, mert még rengeteg munkám van.

Felálltak. Magasabb volt a híres fizikusnál, és fiatalabb. O nem jön velünk — gondolta. Lauger kikísérte az ajtóhoz. De a vendég nem látta sem őt, sem a fekete képernyőn villogó szikrákat, nem is emlékezett, elköszönte, mondott-e valamit. Arra sem, hogyan került vissza a kabinjába. Szédelgett, mint a részeg. Be akart menni a kis gardróbszobába, tévedésből másik ajtót nyitott ki, meglátta a tükörben a saját arcát, és azt mondta:

— Meglátod a Quinta-lakókat.

Nekiveselkedett hát a tanulásnak. A statisztikai számítások mérlege mindent összevéve világos volt. A bolygókon megszületik és évmilliárdokig fejlődik az élet, de még néma. A civilizációk nem azért nőnek ki belőle, hogy elpusztuljanak, hanem hogy átalakuljanak azzá, ami már emberen túli. Mivel a technogén civilizációk születési gyakorisága az átlagos spirális galaktikákban nagyjából állandó, egyforma ütemben születnek, érlelődnek és tűnnek el. Bár mindig újak keletkeznek, a kommunikáció szakaszából, vagyis a kapcsolatablakból gyorsabban eltűnnek, semhogy jelzéseket lehetne váltani velük. A primitíven tengődő civilizációk némasága érthető. A fejlettek hallgatásáról számtalan hipotézist gyártottak. Egész könyvtárra valót, de ide egyelőre nem járt. Olvasta viszont a következőket: az adott percben, az adott évszázadban (csillagászati szempontból ez mindegy) a Föld tekinthető az egyetlen MÁR technikai és MÉG biológiai civilizációnak a Tejútrendszerben. Úgy látszott tehát, hogy a CETI számításait végleg eltemetheti. Másfél évszázad múltán azonban kiderült, hogy nem így van. Legyőzni a távolságot két csillag között, hogy az idevalósi Értelmes Élőlények találkozhassanak Amazokkal, és vissza is térhessenek, egyszerű űrrepüléssel lehetetlen. A fénysebességhez közeli sebességgel száguldó űrhajósok sem láthatnák meg sohasem azokat, akik felé elindultak, sem azokat, akik a Földön maradtak. Mindkét bolygón legalábbis évszázadok telnének el a fedélzeti idő néhány éve alatt. A tudománynak ez a kategorikus kijelentése késztette az egyházat a maga teológiai reflexiójára: Az, Aki a világot teremtette, elérhetetlen álommá tette a teremtett lények csillagközi találkozását. Gátat emelt közéjük, tökéletesen üres és láthatatlan, de áthatolhatatlan gátat: az iszonyatos távolságot, amely csak az O léptékével mérhető, nem az emberével. De hát az emberi történelem mindig más irányt vesz mint a jósok gondolták. A végtelen űr szakadéka olyan gátnak bizonyult, amelyen áthatolni valóban nem lehet. De meg lehet kerülni ravasz manőverek sorával.

A galaktika átlagideje azonos — ő maga az óra, amely a saját életkorát, tehát az időt is mutatja. De ott, ahol a legerősebb a gravitáció, a galaktikus idő hirtelen megváltozik. Határai támadnak, ahol megáll. Ezek a Schwarzschild-övezetek — az önmagukba zuhant csillagok fekete burkai. Ez a burok az eseményhorizont. A felé közeledő tárgy fokozatosan elmosódik a távoli megfigyelő szemében, majd eltűnik, még mielőtt elérné a Fekete Lyuk felszínét, mert a gravitáció hatására megnyúló idő a fényt eltolja először az infravörös felé, majd az egyre hosszabb elektromágneses hullámok felé, míg végül már egyetlen visszaverődő foton sem tér vissza a megfigyelő személyhez, mivel a Fekete Lyuk horizontja örökre elnyel minden atomot és minden fényrészecskét. Persze a Fekete Lyuk felé közeledő utast űrhajóstul atomokra tépi a növekvő gravitáció. A gravitációs áramlás minden anyagi objektumot először fonallá formál, amelynek meghosszabbítása a Fekete Gömb sugara, mígnem az összes atom végleg eltűnik a Fekete Lyukban.

Az összeomlott csillagot, a kollapszárt nem is lehet tetszés szerinti pályán körülrepülni; a gravitációs áramlások megölik az utasokat és széttépik az űrhajókat. Lehetne az az űrhajó akár egy neutroncsillag is, a legsűrűbb kozmikus törpe, összepréselt atommagok gömbje, olyan szilárd anyag, amelyhez képest az acél puhább a gáznál, az sem segítene. A kollapszár az ilyen gömböt is orsóvá formálja, széttépi és elnyeli egy szempillantás alatt, csak a röntgensugárzás marad belőle hírmondónak, amely végvonaglásai közben kiáramlik az űrbe. Ilyen egykettőre kivégzik a jövevényeket a kollapszárok, amelyek a Napnál néhányszorta nehezebb csillagokból keletkeztek. Ha viszont a Fekete Lyuk tömege száz vagy ezer naptömeggel egyenlő, akkor horizontjánál a gravitáció olyan gyenge lehet mint a földi. Egyelőre semmi veszély nem fenyegeti az űrhajót, ha odáig elér, a legénység talán észre sem veszi, hogy a horizont alá kerültek. Csak éppen kijutni nem tudnak soha többé ebből a láthatatlan burokból. A hajót napok vagy órák alatt, a csapda tömegviszonyaitól függően, magába szívja az óriási kollapszár, és a csillag centruma felé zuhanva, az űrhajó megsemmisül.

A gravitációs sírok ilyen elméleti modelljeit állította fel az asztrofizika a huszadik század vége felé. Ahogy az már a tudománytörténetben lenni szokott, a modell fogyatékosnak bizonyult. Túlságosan leegyszerűsítette a valóságot. Először a kvantummechanika helyesbítette: minden Fekete Lyuk annál gyengébben sugároz, minél nagyobb. A gigászok, amelyek rendszerint a galaktikák központjában vannak, szintén eltűnnek majd valamikor, de „kvantumgőzölgésük” százmilliárd évig fog tartani. A kozmosz hajdani csillagpompájának utolsó maradványai lesznek.

A további számítások és szimulációk újabb különbségeket tártak fel a Fekete Lyukak között. A csillag, amikor összeomlik, mert gyengülő centrifugális sugárzása már nem tud ellenállni a gravitációnak, nem lesz azonnal gömb alakú. Összeomlása közben rezeg, mint egy vízcsepp, hol koronggá lapul, hol orsóvá nyúlik. Ezek a rezgések nagyon sűrűn követik egymást. Frekvenciájuk a kollapszár tömegétől függ. A kollapszár úgy viselkedik mint egy gong — amely önmagát üti. De az elnémult gongot meg lehet rezegtetni, ha ráütnek. A Fekete Gömböt is ráveheti a csillagtechnika, hogy megint rezgésbe jöjjön. Csak ismerni kell, no és kell megfelelő, 1044 erg nagyságrendű energia, amelyet úgy bocsátanak ki, hogy rezgésbe hozza a Fekete Gömböt. Mi célból? Hogy létrehozzák azt, amit az asztrofizikusok, lerázva magukról a vizsgált óriás nyomasztó hatását, „időhagymának” neveztek el. Ahogy a hagyma közepét veszik körül a rétegek, keresztmetszetben éppoly karikákat mutatva mint a fa évgyűrűi, úgy veszik körül a rezgő kollapszárt a gravitáció által meghajlított idő, pontosabban téridő bonyolult rétegei. A távoli megfigyelők úgy látják, hogy a Fekete Lyuk másodpercekig rezeg, mint egy hangvilla. De annak a számára, aki ott van a kollapszár közelében, a görbült idő valamelyik rétegében, a galaktikus óra által mutatott idő semmit sem jelent többé. Ha tehát az űrhajó bekerül a téridőt újra meg újra deformáló Fekete Lyukba, beúszhat a bradikronba, és a lelassult időnek ebben az övezetében maradhat évekig — majd elhagyhatja ezt az időkikötőt.

A külső megfigyelő szemében az űrhajó eltűnik, mihelyt érinti a Fekete Lyukat, láthatatlan marad a bradikronban vesztegelve, majd ismét kiúszik a külső térbe. Az egész galaktika, minden távoli szemlélő úgy látja, hogy a rezgésbe hozott kollapszár néhány másodpercig rezeg, lapos korong és orsóforma között váltakozva. Ugyanígy rezgett egyébként agóniájában, amikor összeomló csillag volt, tehát amikor nukleáris tüzének kiégése után beomlott a saját súlya alatt.

A bradikronban veszteglő hajó számára majdnem megállhat az idő. De ez még nem minden. A rezgő kollapszár nem úgy viselkedik, mint egy ideálisan rugalmas labda, hanem inkább mint egy fel-felpattanó, egyenlőtlenül deformálódó hőléggömb. Ez a kvantumeffektusok felfokozódásából következik. Ily módon a bradikronok mellett feltűnhetnek retrokronok: visszafelé folyó idő áramlatai, folyamai. A távoli megfigyelők számára egyik sem létezik. Csak az veheti hasznát a megállt vagy megfordult idő ilyetén sávjainak, aki beléjük hatol.

A terv úgy szólt, hogy a Hárpia csillagkép fölötti magányos kollapszárt használják fel kikötőnek, amelyhez kipányvázzák az Euridikét. Az expedíció feladata ugyanis nem az, hogy kapcsolatba lépjen akármelyik, erre alkalmas civilizációval, hanem hogy elérjen egy olyan civilizációt, amely, mint az ég felé szárnyaló lepke, már-már kirepül a kapcsolatablakból — már az ablak felső pereménél libegteti szárnyát, és ott kapja el a lepkevadász. Ez a művelet csak úgy valósítható meg, hogy megállnak az időben, olyan távolságra a lakott bolygótól, hogy a földi pszichonauták még éppen odaér jenek, mielőtt az ottani civilizáció kiválik a Hortega-Neyssel-féle fejlődési vonal fő áramlatából. Ezért az expedíciót három szakaszra osztották fel. Az első szakaszban az Euridiké eléri a kollapszárt a Hárpia csillaghalmazban, amelyet vadászatuk és időmanővereik területének kiszemeltek. A kollapszárnak a találó Hádész nevet adták. Az Euridiké előtt ugyanis útra kelt egy utasok nélküli kolosszus, az Orpheusz nevezetű, egyszeri felhasználásra készült rakéta. Ez gravitációs ágyú, működési elve szerint g r a c e r gravitation amplification by collimated excitation of resonance). Amikor az Euridiké megadja a jelzést, az Orpheusz a saját frekvenciájának megfelelő rezgésbe hozza a Fekete Lyukat.

Bár a földi jelenségek mércéjével mérve óriási, a rezgésbe hozandó kollapszár tömegéhez viszonyítva az Orpheusz csak porszem, de hasznosítani tudja a gravitációs rezonancia jelenségét. Amikor átadja rezgő lelkét a Hádésznak, ezzel egy összehúzódásra és egy kitágulásra készteti, s akkor a fekete pokol megnyitja torkát, az Euridiké becsusszanhat, és szépen besiklik a bradikronikus áramlások örvényébe. Előzőleg a fedélzetről megállapíthatják, hogy az öt fényévnyire lévő Quinta bolygón virágzik-e már a technika, és e diagnózis alapján kijelölik a látogatás megfelelő időpontját. Az időpont kijelölése után az Euridiké beáll az időkikötőbe a Hádeszben, amelyet az Orpheusz gracersugara rezgésbe hozott. Mivel az Orpheusz csak egyetlen ilyen koncentrált gravitációsugarat tud kilőni, és a kilövéssel önmagát is megsemmisíti, a műveletet nem lehet megismételni. Ha előszörre nem sikerül, mert az időviharokban valamilyen navigációs hibát követnek el, vagy ha tévesen ítélték meg a quintai civilizáció fejlődési ütemét, vagy bármilyen más tényezőt figyelmen kívül hagytak, akkor az expedíció máris kudarcot vallott, ami a legjobb esetben azt jelenti, hogy üres kézzel térnek vissza a Földre. A tervet tovább bonyolítja az a szándék, hogy a Hádész poklában igénybe veszik a retrokrónokat, vagyis az egész galaktika idejéhez képest visszafelé folyó időt, avégett hogy az expedíció indulása után mindössze tízegynéhány évvel visszatérhessen a Nap közelébe, holott a Hárpiát ezer parszek választja el a Földtől. A visszatérés pontos dátuma persze a határozatlansági intervallumba tartozik: a bradikronokban és retrokronokban hajózva, a töredék másodpercek éveket jelentenek a gravitációs présektől és malmoktól távoli időben. Elméje sehogy sem tudott megbékélni ezekkel az ismeretekkel, mert csúnya ellentmondások táncoltak közöttük. A legfontosabb a következő volt.

Az Euridiké az időtlenségben, vagy mondjuk, az egyetemestől eltérő időben fog vesztegelni a kollapszár közelében. A felderítők elrepülnek a Quintára, és visszatérnek — ez több mint hetvenezer órába, vagyis körülbe lül nyolc évbe telik. A kollapszár a gracerlövés hatására csak néhány másodpercig rezeg a korong— és orsóforma között — így látja minden távoli megfigyelő. Tehát amikor a felderítők visszatérnek, már nem találják a hajót a kollapszár kikötőben. A Fekete Lyuk már jóval előbb visszanyeri nem rezgő gömb formáját. Márpedig a terv szerint a Hermésznek, a Quintáról visszajövet, az időkikötőben kell találnia az anyahajót. De a kikötőt nem fogja megtalálni, hiszen az csak másodpercekig létezett, hírehamva sem lesz, mire a Hermész visszatér. Hát hogy is van ez?

— Egyes fizikusok — magyarázta neki Lauger — azt állítják, hogy ezt éppolyan jól értik, mint ahogyan értik azt, hogy micsoda egy kő vagy egy szekrény. Pedig valójában csak azt értik, hogy az elmélet megegyezik a mérési eredményekkel. A fizika, édes fiam, keskeny palló az emberi képzelet számára felfoghatatlan szakadékok fölött. Válaszok halmaza bizonyos kérdésekre, amelyeket felteszünk a világnak, a világ pedig csak azzal a feltétellel válaszol, hogy nem tesszük fel neki a további kérdéseket, azokat, amelyeket a józan ész kiabál teli torokból. Mert mi a józan ész? A majmokéval azonos érzékszerveken alapuló értelem. Ez az értelem a maga földi kuckójában kialakult szabályok szerint akarja megismerni a világot. De a világnak, túl ezen a kuckón, az értelmes majomemberek fészkén, olyan tulajdonságai vannak, amelyeket nem lehet kézbe venni, megnézni, körbeharapdálni, hallani, fogdosni, és ily módon kiismerni. A Hermész felderítőútja az időkikötőben veszteglő Euridiké számára néhány hétig fog tartani. A Hermész legénysége számára nagyjából másfél évig. Ebből három hónapig repülnek a Quintára, egy évet töltenek a Quintán, negyedévig repülnek visszafelé. Az olyan megfigyelők számára, akik sem a Hermészen, sem az Euridikén nem tartózkodnak, a Hermész kilenc év alatt teljesíti feladatát, az Euridiké pedig erre az időre eltűnik a szemük elől. A fedélzeten mért idő szerint az Euridiké péntekről szombatra ébred, visszahátrál a péntekbe, és akkor a kollapszár kiköpi a térbe. A Hermészen lassabban fog telni az idő mint a Földön, mert a fénysebességhez közeli sebességgel fog repülni. Az Euridikén még lassabban telik majd az idő, aztán a manőverei jóvoltából visszafelé halad: a bradikronból ugyanis átmegyünk a retrokronba, onnan pedig kiugrunk a galaktokronba. Vagyis az Euridiké a gravitációsan megnyúlt időből átkel a fordított időbe, majd abból fölmerülve, találkozik a Hermésszel a ránctalan téridőben. Ha az Euridiké a variokronokban hajózva egy másodperccel elhibázza a manővereit, akkor nem fog a Hermésszel találkozni. Nincs itt semmi ellentmondás, gondolj csak bele, a világ oldaláról nézve. Az ellentmondások abból adódnak, hogy a csekély földi gravitációban kifejlődött értelmünk összeütközik a billiószorta nagyobb gravitáció jelenségeivel, ennyi az egész. A világ a természet törvényeinek nevezett egyetemes szabályok szerint van berendezve, de ugyanaz a szabály különböző hatásfokkal érvényesülhet. Teszem azt: aki bekerül a Fekete Lyukba, annak számára a tér olyan lesz mint az idő, mert éppúgy nem tud kihátrálni a Fekete Lyukból, ahogy nem tudunk visszafelé mozogni a földi időben, vagyis visszatérni a múltba. Nem tudjuk elképzelni, hogy mit élne át az ilyen ember, még ha feltételezzük is, hogy nem pusztul el azonnal az eseményhorizont alatt. Mégis, szerintem a világ barátságosan van berendezve, hiszen azon is úrrá tudunk lenni, ami ellentétes az érzékeinkkel. És gondolj csak bele, a gyerek megtanul beszélni, holott nem érti sem a nyelvtani szabályokat, sem a mondatszerkezetet, sem a beszéd belső ellentmondásait, amelyek rejtve maradnak a beszélő előtt. Látod, belekergettél a filozofálásba. Az ember végső igazságokra vágyik. Gondolom, így viselkedik minden halandó értelem. Mi az a végső igazság? Az út vége, ahol már nincsenek sem további titkok, sem további remények. Ahol már semmit sem lehet kérdezni, hiszen minden válasz elhangzott. Ilyen hely pedig nincs. A kozmosz labirintusokból épült labirintus. Mindegyikből egy újabb nyílik. Ahová mi magunk nem tudunk belépni, oda eljutunk a matematikával. Kocsit szerkesztünk belőle, hogy azzal közlekedjünk a világ nem emberi térségeiben. Matematikából a kozmoszon túli világokat is fel lehet építeni, függetlenül attól, hogy léteznek-e. Azonkívül faképnél lehet hagyni a matematikát a világaival együtt, és a hit szárnyán átlendülni a túlvilágra. Olyan formátumú emberek foglalkoznak ezzel, mint Arago atya. A különbség köztünk ugyanaz, mint bizonyos dolgok megvalósulásának elérhetősége és bizonyos dolgok megvalósulásának reménye között. Az én szakmám azzal foglalkozik, ami elérhető, az övé azzal, ami csak várható, de szemtől szembe csak a halál után érhető el. Te mit értél el a halálod után? Mit láttál?

— Semmit.

— Éppen ez a differentia specifica a tudás és a hit között. Úgy tudom, az a tény, hogy a felélesztettek nem láttak semmit, nem ingatta meg a vallás dogmáit. A kereszténység újabb eszkatológiája kijelenti, hogy a feltámasztott személy elfelejti túlvilági tartózkodását. És hogy ez, a magam szavaival élve, amolyan isteni cenzúra, amely megtiltja az embereknek, hogy ideoda ugráljanak a világ és a túlvilág között. Credenti non fit iniuria. Ha érdemes egy ennyire rugalmas hitért élni, amire Arago a bizonyíték, mennyivel könnyebb készpénznek venni azokat az ellentmondásokat, amelyek jóvoltából eljuthatsz a Quinta-lakók közé. Bízz a fizikában úgy, ahogy Arago bízik a hitében. A fizika, a hittel ellentétben, hajlamos a tévedésre.

Szabadon választhatsz. Fontold meg a dolgot. És most már menj. Dolgoznom kell.

Éjfél felé járt, mire visszakerült a kajütjébe, és hol Laugerre, hol a szerzetesre gondolt. A fizikus a maga helyén van, de az atya? Mit remél? Mire számít? Csak nem misszionáriusi küldetésre? Valóban létrejött már a teológia felépítménye, amely Istennek az embertől idegen adományaival és teremtményeivel foglalkozik, és Arago azért jött, hogy ennek a szószólója legyen? Miért mondta abban a beszélgetésben, hogy ott a gonosz uralkodhat? Csak most értette meg, milyen szörnyű gondolatokkal viaskodhat ez az ember. Nem önmagát félti — hanem a hitét. A Megváltás az ő hite szerint az emberiségnek szóló kegyelem, és ő most nem emberi lények felé hajózik — olyan világ felé, amelyről nem szól az ő Evangéliuma. Lehet, hogy így gondolkodik. És mivel hisz Isten mindenütt jelenvalóságában, hisz a mindenütt jelenvaló, személyes gonoszban is, mert a démon, aki Krisztust megkísértette, létezett már az Angyali Üdvözlet és a Fogantatás előtt. De hát azért hozta magával a dogmákat, amelyek az életét jelentik, hogy aláássa őket? Csüggedten rázta a fejét. Laugertól mindent meg lehet kérdezni — de az atyától nem. Az Evangéliumban egy szó sincs arról, mit mondott Lázár a feltámasztása után. O sem segíthet semmivel Arago atyának, pedig feltámadt halottaiból. A hit, hogy megóvja magát, önvédelemből, ezeknek a felélesztéseknek más, laikus, e világi nevet adott, és ily módon nem szenvedett csorbát. Persze, nem sokat értett ehhez, és csak azért tudta átérezni a szerzetes gyötrő magányosságát, mert ő most már nem magányos, tanácstalan és passzív, véletlenül a fedélzetre fölszedett, kihalászott hajótörött. Vetkőzni kezdett, az Euridiké tökéletes csendjét figyelve. Az űrhajó a fénysebesség határán repült. Nemsokára fékezni kezd. Akkor majd minden helyiségben a kritikus percet mutatják az órák, hogy a legénység idejében hanyatt fekhessen az ágyakon, és leszíjazza magát. A hajótest gömbjei száznyolcvan fokos fordulatot tesznek a páncélfalú szelvényekben. Körös-körül minden összekavarodik. A kavargás, a vertigo, csak egy percig tart. Aztán megint néma nyugalomba dermed minden. A hajtómű lángjai nem a tatot söprik, hanem az orr mentén lövellnek előre. Ettől némileg megjavul a kapcsolat a Földdel. Sokéves késéssel utolérik az Euridikét az üzenetek azoktól, akiket a legénység otthon hagyott a Földön. Hozzá nem érkezik ilyen lézerlevél, mert nincs a Földön senkije. De múlt helyett van már jövője, amelyért érdemes élni.




Az expedíció őstörténete veszekedésektől volt hangos. A vállalkozást, bár elvileg végrehajtható, sokan ellenezték. A siker különbözőképpen számított esélyei nem voltak valami nagyok. Ezer címszó alatt sem fért el az események listája, amelyek ilyen vagy olyan módon az expedíció pusztulását okozhatják. Talán ezért sikerült végül is nyélbe ütni. Majdnem teljes hiábavalósága, félelmetes veszélyessége olyan nagyszerű kihívás volt, hogy akadtak emberek, akik vállalták. Mire az Euridiké növekvő gyorsulással elsuhant, még nagyobb mértékben növekedtek a vállalkozás költségei mint az ellenfelek és bírálók joggal hangoztatták. De ha egy beruházás elindul, akkor már viszi a saját lendülete, és vonja maga után a többit. A vállalkozás gazdasági része éppolyan látványosan recsegett-ropogott mint a Titán az Euridiké indítása után. Az olvasásba merült utas átlapozta az előkészítő munkálatok válságait, a hajóépítés zökkenőit és különféle rút földi velejáróit: a gyártási zavarokat, meg a hozzájuk kapcsolódó politikai és korrupciós botrányokat. Mit érdeklik őt ezek, ha egyszer már repül? Annál nagyobb érdeklődéssel böngészte az űrhajózás történetét, a naprendszeren túli utak és az Alfa Centauri felé küldött űrszondák dokumentációját, meg azokat a jelentéseket, amelyekben minduntalan felbukkant a Grál és a Roembden dolgozóinak neve — talán azt remélte, hogy felismeri közöttük hajdani jó ismerőseit. És mint fonál mentén a gombolyaghoz, a felismert név nyomán talán még önmagához is eljut. Voltak pillanatok, elalvás előtt vagy éppen ébredezve, amikor már-már úgy érezte, kisvártatva eszébe jut minden, különösen mivel álmában elég gyakran tudta, ki volt. De mire felébredt, csak az a bizonyosság maradt, hogy az igazságot álmodta. Mire inaséve letelt, s a fékező Euridiké a fénycsóváját már a kollapszárba fúrta, amely igazi lyukként, csillagtalan sötét foltként növekedett az égen, a sok edzés, tanulás, olvasás közepette már felhagyott múltidéző kísérleteivel. De mégsem egészen: ébren már tetőtől talpig a Hermész egyik pilótája volt, de álmaiban, amelyekről senkinek sem beszélt, még mindig az az ember volt, aki bement a birnami erdőbe.




A HÁRPIA BÉTÁJA


Az Euridiké csökkentett meghajtással két napig lassított, az evolvensnek nevezett pályán repülve a Hárpia Bétája felé, amely kollapszár lévén, látha tatlan. Már átsuhant néhány, egymástól távol eső izográvon, amelyek gravitációs árama még elviselhető a legénység és az űrhajó számára. Az optimális számítással kijelölt útirány biztonságos volt, de azért korántsem problémátlan. Az izográvok, a tér azonos görbületű pontjain áthaladó vonalak, úgy tekeregtek az izolokátorokon mint kígyók a fekete tűzben. A vezérlőteremben, amelyet szakaszosnak neveztek, mert csak az erősen változékony gravitációs erőtérben kormányozta a hajót, az ügyeletesek csak nézték az előttük villogó monitorokat, közben dobozos sört iszogattak, és hogy unalmukat elűzzék, apró-cseprő szamárságokról beszélgettek. Az ügyelet igazság szerint az űrhajózás klasszikus korának hagyományos maradványa volt. Senki meg sem próbált volna kézi vezérlésre átállni — nincs olyan ember, akinek ehhez elég gyorsak lennének a reakciói.

A kollapszár azok közé tartozott, amelyeket későn és nagy üggyel-bajjal fedeztek fel, mivel magányos csillag. Azokat a legkönnyebb felfedezni, amelyek egy kettős rendszer tagjai, s a közelükben van egy „élő” csillag, amely fénylik, és külső rétegeit folyamatosan elszippantja a Fekete Lyuk; a testvércsillag anyaga szűkülő spirálban száguld a Fekete Lyuk felé, s a legkeményebb röntgenfelvillanások kíséretében belezuhan. A testvércsillagtól elszippantott gázok akkréciós koronggal veszik körül a kollapszárt, ez az óriási kerék roppant egészségtelen tartózkodási hely mindennemű objektum számára, tehát az űrhajók számára is. Nincs az az űrhajó, amely ilyen vidéken át tudna vitorlázni, mert mielőtt a kollapszár beszippantaná az eseményhorizont alá, a sugárzás rég elpusztítja az emberi agyakat éppúgy mint a számítógépet.

A Hárpia csillagkép magányos kollapszárját azért sikerült felfedezni, mert Alfája, Gammája és Deltája pályájában perturbációkat idézett elő. A négyszáz naptömegnyi csillag, amely a találó Hádész nevet kapta, azzal árulta el növekvő jelenlétét, hogy a takarásába került csillagok eltűntek, a horizontja körül lévő csillagok pedig látszólag közelebb kerültek egymáshoz, a kollapszár ugyanis gravitációs lencseként eltérítette a fényüket. Annihilációs burka kétharmad fénysebességgel forgott az egyenlítő magasságában, a centrifugális erők és a Coriolis-erők hatására kidudorodva, ezért a Hádész nem volt tökéletesen gömb alakú. Eseményhorizontja ettől még ideálisan gömb alakú lett volna, de gravitációs viharok kavarogtak fölötte, s ezek eltorzították az izográvokat. A gravitációs viharok vagy ciklonok okait nyolc elmélet magyarázta, mindegyik másképpen, közülük a legeredetibb, amely persze nem szükségképpen állt a legközelebb az igazsághoz, abból indult ki, hogy a hipertérben a Hádész egy másik világegyetemmel érintkezik, és az a másik kozmosz érezteti hatását, megrázkódtatva a kollapszár iszonyú „magját”, centrumát, szingularitását, ezt a hely nélküli helyet és idő nélküli időt, ahol a téridő görbéje végtelenül nagy értéket ér el. Ez az elmélet a Hádész magjának „másik oldaláról”, ahol az összemorzsolt téridő elképzelhetetlen, infinit világát mégiscsak eligazgatják egy idegen univerzum transzflnális mérnökei, valójában csak a csillagászok matematikai fantaziálása volt — azért rugaszkodott így neki a fantáziájuk, mert megrészegültek a teratopológiától, a régi Cantor-elmélet legújabb és különösen divatos dédunokájától. Ezt a kollapszárt is Cantornak akarták elnevezni, de fölfedezője ragaszkodott a mitológiai névhez. Igazság szerint sem a SETI földi vezérkara, sem az Euridiké parancsnoksága nem sokat törődött azzal, mi játszódik le valójában az eseményhorizont alatt, és erre megvolt a kézenfekvő, gyakorlati okuk: az eseményhorizont átléphetetlen határ, és akármit takarjon is, annyi biztos, hogy a pusztulás kapuja.

A Hádész fölött az űrben repülve, az Euridiké ügyes manőverekkel ellensúlyozta a gravitáció minden változását, mégpedig úgy, hogy vastag sugárban lőtte ki a nehéz elemeket, amelyeket hidrogénből és deutériumból szintetizált az Olimos-ciklus segítségével. Milliárd tonnákat elcsorgatva, ravaszul egyensúlyozott, mivel a Hádész, békésen tűrve, hogy viselkedésének törvényeit ilyen trükkösen kihasználják, bőven ellátta az űrhajót energiával — rengeteg sok energia szabadult fel mindabból, amit a kollapszár örökre elnyelt. Az Euridiké nagyjából úgy repült mint a léghajó, amely azért nem süllyed, mert gondolájából sorra kidobják a ballasztzsákokat. De igazán csak nagyjából; nincs az az élő kormányos, aki ezt a játékot igazgatni tudná.

Az űrhajó sokszelvényes, csuklós teste, amely messziről a roppant Fekete Lyuk fölött tekergő, mérföldes, fehér gilisztához hasonlított, igen érdekes látvány lehetett volna a megfigyelőnek, de hát nem volt és nem lehetett, aki megfigyelte, mert az Euridiké derék társán, az Orpheuszon, amely majd megnyitja előtte a poklot, nem volt ember. Az automata hős folyamatos lézerkapcsolatban volt gigászi nimfájával, és várta a jelet, amelynek hatására majd rezgésbomba lesz belőle, hivatalosabb nevén egyimpulzusú gracer. Egy hasonló, csak ezerszer kisebb gracert már kipróbáltak a Naprendszerben, szétlőtték vele a Szaturnusz egyik nagyobbacska holdját. Mivel a lézerkapcsolat is romlani kezdett, az Orpheusz megkapta végleges működési programját, engedelmesen elnémult, és gépháza központjában elkezdte a visszaszámlálást. Közelebb került a kollapszárhoz mint az Euridiké, a fény és minden más elektromágneses hullám ott már szétkenődött és elhajlott, az infravörösön át a rádióhullámok és azon túli hullámok spektrumába szorult. Amikor a Hádész irgalmatlanul gyúrni kezdte maga körül az időt és teret, hogy gyilkos horizontja alatt péppé zúzza össze, az Euridiké elvégezte utolsó, kritikus megfigyeléseit a Quintán, a Hárpia hatodik napjának ötödik bolygóján, az expedíció tulajdonképpeni célpontján. Már jó előre kilőttek az űrbe, messze a kollapszártól, néhány keringő asztromatát, ezek alkották a Quinta figyelésére szolgáló planetoszkópot, nem is akármilyet — olyan távcsövet, amelynek nyílása, fókusztávolsága két csillagászati egység. A Quinta képe, jobban mondva háromdimenziós modellje, eleinte homályos, kékes-cirmos felhőgömbként állt össze a holovizorban, és lebegett az obszervatórium csarnokában, a galériák emeletei között. Mellesleg hiába, mert nem nézte senki. A holoszkóp csak azért került az obszervatóriumba, mert a japán gyártó cég ingyen felajánlotta az expedíciónak, persze reklámcélokból, hogy a földi planetáriumok minél többet rendeljenek belőle. Valóban hatásos képet adott, de az asztrofizikusok jóformán semmi hasznát nem vették. Azért engedték beépíteni, mert az egész berendezés elfért az orrcsarnok falain, és az átlátszó kupola alatt elhelyezett planetoszkóp látványos képei éppen megfeleltek dísznek az üres csarnokban. Indulás előtt csak úgy rajzottak a vendégek az űrhajóra, és szívesen megbámulták a ködfelhők vagy bolygók lebegő képét — legalább ennyit lássanak a kozmikus tájból, amelyet elfed az Euridiké ablaktalan teste.

A Titánról felszedett hajótörött a Marek keresztnéven kívül már vezetéknevet is viselt — Tempe. Így hívták azt a völgyet, ahol Orpheusz először meglátta Euridikét. Ezt a vezetéknevet Bar Horab adta neki a felderítőcsapat egyik kibővített, bizalmas tanácskozásán. Tulajdonképpen nem ő nevezte el így; ezen a tanácskozáson jelölték ki Marek Tempét a Hermész másodpilótájának, és a parancsnok úgy viselkedett, mintha ezen kívül semmiről sem tudna. Lauger tagadta, hogy ő találta volna ki a nevet, vagyis inkább tréfával ütötte el a választ: mindannyiukat megszállták a görög mitológia felidézett szellemei, mondta. Amíg a fékezés közbeni állandó gravitáció megengedte, gyakran meglátogatta Laugert, és hallgatta vitáit Golddal és Nakamurával, a két asztrofizikussal. Többnyire az „ablak fölötti” civilizációk talányos kérdéséről folyt a beszélgetés. Ezek azok a civilizációk, amelyek már letértek a Hortega-Neyssel-diagram fő vonaláról. Mivel sorsukról semmit sem lehet tudni, alaposan megmozgatják a fantáziát. A rejtély megszállott búvárai nagyjából kétféle nézetet vallottak, aszerint hogy e civilizációk hallgatásának okát a szociológiában vagy a kozmológiában vélték fölfedezni. Gold, fizikus létére, a szociológiai magyarázat híve volt, méghozzá a szociolízisnek nevezett, szélsőséges elméletet vallotta. A társadalom, belépve a technikai gyorsulás korába, előbb tönkreteszi élő környezetét, aztán szeretné megmenteni, de a megőrző intézkedések elégtelennek bizonyulnak, és a bioszféra helyébe — részint az igények, részint a szükség hatására — artefaktumok lépnek. Teljesen átalakított környezet keletkezik, de nem mesterséges a szó emberi értelmezése szerint. Az emberek szemében mesterséges az, amit ők maguk csináltak; természetes marad szerintük az, ami vagy érintetlen, vagy csak hasznosítják, például a turbinákat forgató víz vagy a megművelt termőföld. Az ablak fölött ez a különbség nem létezik többé. Mivel immár minden mesterséges, semmit sem tekintenek annak. A termelést, az intelligenciát, a kutatómunkát „átültetik” az egész környezetbe; az elektronika vagy annak ismeretlen megfelelői és elágazásai váltják fel az intézményeket, a törvényhozó testületeket, a közigazgatást, az oktatást, az egészségügyet, eltűnik a nemzetek etnikai identitása, eltűnnek a határok, a rendőrség, a bíróságok, az egyetemek, a börtönök. Ekkor bekövetkezhet a „másodlagos barlanglakó korszak” — általánossá válhat az írástudatlanság és a semmittevés. Nem kell szakmát tanulni ahhoz, hogy valaki megéljen. Aki akar, az persze tanulhat, mert mindenki azt csinálhatja, amihez éppen kedve szottyan. Ez nem jelent feltétlenül stagnálást: a környezet engedelmes, gondoskodó gyám, és tőle telhetőleg át is tud alakulni az óhajok vagy követelések szerint. De annyira-e, hogy az már haladás? Erre nem válaszolhatunk, hiszen a haladás fogalmának mi magunk tulajdonítottunk más-más jelentést az egyes történelmi korszakokban. Nevezhető-e a tudomány haladásának az a helyzet, amikor a szakosodás úgy felaprózza a megismerő, építkező, szellemi és alkotótevékenységet, hogy minden szakmában mindenki egyre mélyebben ássa fel a maga egyre kisebb kertecskéjét? Ha a gépek mindent gyorsabban és jobban kiszámítanak mint az eleven lény, akkor minek számolgatna tovább? Ha a fotoszintetikus rendszerek változatosabb és egészségesebb táplálékot állítanak elő mint a földművesek, pékek, szakácsok, cukrászok, akkor mi értelme szántani-vetni, gabonát őrölni és kenyeret sütni? No és ha létezik civilizáció, amely eljutott a szociolízisnek ebbe az állapotába, akkor miért nem sugározza szét a kozmosz minden csücskébe a maga nagyszerű receptjét, a tökéletes és kényelmes társadalom titkát? Nos, minek is tenné, hiszen civilizáció ott már egyáltalán nem létezik, ha a civilizációt az örökké éhes gyomrok és agyak közösségének tekintjük.

Az a társadalom már csak az egyedek óriási halmaza, és bajosan akad benne olyan egyed, aki életfeladatának tekintené, hogy kozmikus méretekben hírül adja, milyen jól vagy rosszul megy a sora. A mesterséges környezetet bizonyára olyan technikai koncepció alapján hozzák létre, hogy ne tehessen szert egy bolygó méretű „személy” tulajdonságaira. Az ilyen mes terséges környezet, az SENKI, akárcsak a rét, az erdő, a pusztaság. Csupán annyi a különbség, hogy nem magának növekszik, nem magának virágzik, hanem valaki másnak. Más lényeknek. Elbutulnak ettől ezek a más lények, tohonya haspókokká válnak, életüket üres szórakozásokkal töltik, amelyeket tálcán kapnak bolygóméretű gyámjuktól? Nem szükségszerűen. Ez felfogás kérdése. Amit az egyik hiú ábrándozásnak vagy naplopásnak tekint, a másiknak életre szóló szenvedélye lehet. Honnan lenne akkor mércénk, megítélési alapunk, mikor egy más világ másfajta lényeiről van szó, a miénktől már eleve eltérő történelem másfajta korszakáról?

Nakamura és Lauger a kozmológiai hipotézist vallották. Aki a kozmoszt megismeri, a kozmoszban hal meg. Nem olyan értelemben, hogy ott veszíti életét — az aforizma egészen mást jelent. A csillagászat, az asztrofizika, az űrhajózás csak szerény, parányi kezdet. Már mi magunk is megtettük a következő lépést, elsajátítván a csillagtechnika elemeit. Nem is a terjeszkedésről van szó, arról, amit régebben „az Értelem lökéshullámának” neveztek: az Értelem a saját bolygója után úrrá lesz a szomszédos bolygókon, majd kirajzik a galaktikákba. De minek? Hogy egyre sűrűbben benépesítse az űrt? Nem arról van szó, hogy „crescite et multiplicamini”, hanem olyan tevékenységekről, amelyeket nem vagyunk képesek megérteni, még kevésbé a jelentésüket meghatározni. Megértheti-e egy csimpánz, hogy min töri a fejét egy kozmogonikus? Netán annyi az egész, hogy az univerzum egy nagyon nagy lángos, a civilizáció pedig egy gyerek, aki igyekszik minél hamarabb befalni a lángost? Az űrlények inváziója olyan gondolat, amelyben a ragadozó, az úgy-ahogy ki-kupálódott majomember agresszív ösztönei tükröződnek. Mivel ő maga szívesen megtenné felebarátjával, amit nem kíván saját magának, ugyanígy képzeli el a Fejlett Civilizációt. Galaktikus csatahajók flottái fognak lerohanni egy szegény kis bolygócskát, hogy az idegen csillaglakók megkaparinthassák a ropogós dollárokat, a temérdek briliánst és csokoládét, meg persze a szép nőket. Úgy kell nekik egy földi nő mint nekünk egy nőstény krokodil. De hát akkor mivel foglalkoznak azok az ablakfölöttiek? Olyasmivel, amit mi nem tudunk felfogni, de lám, mégsem nyugszunk bele, hogy az Idegenek tevékenységét egyszerűen nem érhetjük fel ésszel. Tessék, mire készülünk: lyukat fúrunk a Hádész időhagymájába, hogy elbújjunk benne. De nem bújócskát játszunk. Fülön akarunk csípni egy civilizációt, mielőtt kirepül az ablakból. Elenyésző a valószínűsége, hogy más expedíciók is útra kelnek majd ilyen célból. Unokáink legfeljebb tisztelettel gondolnak majd ránk — mint mi az argonautákra, akik útra keltek az aranygyapjúért.

Khargner, aki szintén ott szokott lenni Laugernál, ezt az okfejtést a kapcsolatablakon túli civilizációkról úgy nevezte: „megértés a meg nem értés által”. Újabban már nem ért rá részt venni a vitákban, mert a célhoz közeledve szinte állandóan ott kellett lennie a hajtóerő-szabályozóban.

Marek Tempe, aki tudta, hogy valójában másképp hívják, de nem szabad elárulnia, amit tud, tekintettel az orvosokra, elalvás előtt a Hermész legénységének személyi adataival ismerkedett. A tíztagú csapatból csak Gerbertet ismerte jól, meg a fekete szemű kis Nakamurát, aki ott szokott lenni Laugernál. A parancsnokról, aki alatt szolgálni fog, jóformán semmit sem tudott. Steergard a neve, ő Bar Horab első helyettese, második szakmája a szociodinamikus játékelmélet. A felderítőcsoport minden résztvevőjének egyik szakmája azonos egy másikéval, hogy baleset vagy betegség esetén ne gyengüljön a csapat működőképessége. Az energiavezérlő a Hermészen Polassar lesz, a gravisztikus-sziderátor. Ot Marek csak mint remek úszót ismerte az Euridiké uszodájából, ahol megcsodálhatta izmos testét, mikor háromcsavaros műugrást mutatott be. Ilyenkor mégsem mehetett oda Polassarhoz, hogy megkérje, magyarázza el neki a csillagtechnika rejtelmeit, hát megpróbált egyedül belekóstolni ebbe a témába, de hiába, mert már az előszó megértéséhez töviről hegyire ismernie kellett volna a relativitáselmélet kifinomult utódait. Az első pilóta Harrach lett. Magas, testes, lobbanékony ember, az informatikában is otthonosan mozog, és Halbannal, az asztromatikussal együtt ő vette gondjaiba a Hermész számítógépét. Illetve, ahogy a szóban forgó számítógép egyszer kifejezte magát, ez a két ember a számítógép növendéke. Úgynevezett utolsó generációs számítógép ez, mivel nagyobb számítókapacitású komputer egyszerűen nem lehetséges. A határt az anyag olyan tulajdonságai szabják meg, mint a Planck-állandó és a fénysebesség. Nagyobb számítókapacitás csak az úgynevezett imaginárius számítógépek esetében lehetséges, ezeknek a tervezői a létező világtól független, tiszta matematikával foglalkozó teoretikusok. Ami viszont a tervezőmérnököket illeti, az ő dilemmájuk abból ered, hogy minél több idegsejtet kell minél kisebb térbe összezsúfolniuk, ennek pedig megvannak a nélkülözhetetlen, de egymásnak ellentmondó feltételei. A jelek átfutási ideje nem lehet hosszabb mint a számítógép alkotóelemeinek reakcióideje. Ellenkező esetben az átfutási idő korlátozza a számítási sebességet. A legújabb relék a másodperc százmilliárdod része alatt reagálnak. Akkorák mint egy atom. Ezért maga a számítógép csupán három centiméter átmérőjű. Minden olyan komputer, amely ennél nagyobb, lassabban működne. A Hermész számítógépe a fél vezérlőtermet elfoglalja ugyan, de nem maga a komputer ilyen terjedelmes, hanem a különféle se gédkészülékek, dekóderek, alegységek, a hipotéziskészítő, nyelvészeti és egyéb meditátorok, amelyek nem reális időben működnek. De kritikus helyzetekben, in extremís a számítógép galambtojásnál nem nagyobb, villámgyors magja hozza meg a döntéseket. Neve GOD, General Operational Device. Némelyek úgy vélték, ez a rövidítés nem a véletlen szülötte. A Hermészen két GOD működik, az Euridikén tizennyolc.

Steergard, Nakamura, Gerbert, Polassar és Harrach azok, akiket már az Euridiké indulása előtt beválogattak a felderítőcsapatba. Csak később tisztázódott a további résztvevők személye: Arago mint tartalékos orvos, ami a titkos szavazás váratlan eredményének látszott, Tempe mint másodpilóta, Rotmont, a logisztikus, és két szakértő, akiket a SETI földi elnökségének tucatnyi egzobiológusa és egyéb szakembere közül választottak ki — Kirsting és El Salam. Az utazás utolsó heteiben ez a tíz ember az Euridiké ötödik szelvényébe költözött, amely a Hermész belsejének pontos másolatát tartalmazta, hogy jól megismerkedhessenek egymással és a rájuk váró feladattal. Naponta eljátszották a szimulátorokban a Quinta megközelítésének különböző változatait és a Quinta-lakókkal való kapcsolatteremtés taktikáit. Thetes, egy másik SETI-delegátus, aki ezt a szimulációt irányította, ugyancsak megizzasztotta a Hermész leendő legénységét: a legagyafúrtabb géphibákkal bombázta őket, többfélével is egyszerre, vagy az idegen bolygó hangját imitáló, érthetetlen jelzések áradatát zúdította rájuk. Nem tudni, hogyan és miért terjedt el közben az a szokás, hogy az apostoli delegátust ne atyának, hanem Arago doktornak szólítsák. Mareknek az volt a benyomása, hogy a pap maga akarta így. A szimulációkat a program befejezése előtt félbeszakították, mert Bar Horab hívatta a felderítőket, hogy elmondja nekik, milyen friss hírekkel szolgáltak a Dzéta naprendszerének megfigyelői. Azt persze már régen tudták, hogy a Dzéta K osztályú, nyugodt csillag, összesen nyolc bolygója van, a négy belső bolygó kicsi, tömegük a Merkúréhoz és a Marséhoz hasonlít, igen élénk vulkáni tevékenységgel és vékonyka légkörrel büszkélkedhetnek. Jóval messzebb három Jupiter nagyságrendű, óriási gázgömb kering a Dzéta körül, mindegyiknek nagy gyűrűje van, hevesen kavargó légkörükben a hidrogén olykor fémes állapotba préselődik. A Jupiternél kétszerte nagyobb tömegű Septima több energiát sugároz ki az űrbe mint amennyit a napjától kap: nem sok hiányzik ahhoz, hogy beinduljon benne a magfúzió, és csillaggá váljon. Mindezektől a kis és nagy bolygóktól elüt a Quinta, amely másfél év alatt kerüli meg a Dzétát — és messziről éppúgy kéklik, akár a Föld. Fehér felhők borítják, réseiken át óceánok és szárazföldek körvonalait lehet fölfedezni. Csak az a baj, hogy majdnem öt fényév távolságból szemlélik, és ez ko moly nehézségeket okoz. Az Euridiké optikai eszközeinek felbontóképessége nem tud megbirkózni a feladattal. Az űrbe kilőtt műholdak sem adnak elég éles képet. Jelenleg a Quinta az Euridikéről nézve a második negyedben van. Korongjának fele világos, és éppen itt fedezték fel a színképben jelentős mennyiségű víz és hidroxil vonalait. Mintha az egyenlítőnél, éppen fölötte, rendkívül sűrű vízgőz kígyója övezné a Quintát. De a légkör fölött. Úgy festett a dolog, hogy a Quintának jéggyűrűje van, amelynek belső széle a légkör felső rétegeit súrolja. Hamarosan szét fog esni. Az asztrofizikusok három-négytrillió tonnára becsülték a tömegét. Ha vize az óceánból származik, akkor az óceán mintegy húszezer köbkilométer vizet veszített — víztömegének alig több mint egy százalékát. Csakhogy egy óceán vize semmiféle természetes okból nem repül föl az égbe, hogy ott jéggyűrűvé fagyjon. Nagyon valószínű tehát, hogy a jelenséget szándékosan idézték elő, mert csökkenteni akarták a tengerszintet, hogy a szárazföldek ily módon felszabaduló peremét lakhatóvá tegyék. Másfelől ez az akció, úgy látszik, gyatrán sikerült — a jéggyűrű túl alacsony pályán kering, ezért az óceán megfagyasztott része pár száz év múlva vissza fog potyogni. Ilyen nagyszabású munkát ennyire trehány módon elvégezni — ez már nemcsak furcsa, hanem érthetetlen. Ráadásul a Quintán még rejtélyesebb, gyors ütemben lejátszódó jelenségeket is észleltek. Az elektromágneses zaj, amelyet a bolygó több helye szabálytalanul kisugároz, jelentősen fölerősödött. Mintha egy csapásra több száz Maxwell-féle adót kapcsoltak volna be. Megélénkült az infravörös sugárzás is, a centrumokban apró felvillanásokkal. Ezek lehetnek nagy tükrök, amelyek a napfényt koncentrálják erőművek működtetéséhez. De csakhamar kiderült, hogy a sugárzásból itt is kevés esik a hősugárzás tartományába. A felvillanások színképe sem a Dzétasugarakéra nem hasonlított (tehát nem a napfényt koncentrálták valamiféle tükrök), sem nukleáris robbanás színképére. A rádiózaj viszont folyvást erősödött. Rövid— és középhullámú volt, számos hullámhosszon. A méteres sugárzás moduláltnak rémlett.

Ez a hír nagy izgalmat keltett az űrhajón, főleg miután valaki elferdítve adta tovább: azt mesélte, irányított sugárzás ez, mint a radar, tehát a bolygó már észrevette az Euridikét. Az asztrofizikusok nem győzték cáfolni ezt a pletykát. Nincs a világon olyan radar, amely felfedezne egy űrhajót a kollapszár közelében. De ahhoz így is elegendők voltak a hírek, hogy a nulla óra táján a legénység diadalittas hangulatban ünnepeljen. Hiszen immár semmi kétség: a Quintát fejlett civilizáció lakja, és technikájuk olyan magas szintű, hogy nem holmi apró űrhajókat küldözgetnek a kozmoszba, hanem egész óceánokat röppentenek fel az űrbe.

Amikor a felderítőcsapat az induláshoz készülődött, az Euridiké módosított pályán repült, a Hádész viszonylag nyugodt aphéliumában. Abbamaradt a piezoelektromos jelzőkészülékek csipogása, amely korábban arról tanúskodott, hogy a hajótest bordáiban és gerincében folyton változik a feszültség. A rajtirányító központ eladdig vak képernyőin ferdén felragyogott a galaxis spirális karja, s némi jóakarattal és képzelőerővel fel lehetett fedezni a fehérlő csillaghalmazok és sötét porfelhők között a mozdulatlanul fénylő csillagporban a Hárpia Dzétáját. Bolygóinak optikai észleléséhez persze a fantázia nem volt elég. A technikusok felkészíették a Hermészt az indulásra. A tatszelvény raktáraiban sürögtek-forogtak a rakodógépek, zúgtak a szivattyúk, remegtek a csőkígyók, amelyeken át az Euridiké hipergolt pumpált a felderítő űrhajó tartályaiba. A vezérkar ellenőrizte a hajtóműveket, a navigációs rendszert, a klimatizációt, a dinatronok működését, hol GOD közvetítésével, hol nélküle, a párhuzamos közvetítővonalakon. A numerikus blokkok és programjaik, a rádiólokációs emittorok egymás után jelezték, hogy készen állnak. Az antennák előbújtak és visszahúzódtak, mint egy gigászi csiga szarvai, mély basszus hangon berregtek a turbinák, amelyek oxigént szivattyúztak a Hermész alagsori tartályaiba, ettől a mély berregéstől finoman vibrált a Hermész nyitott dokk alakú ágya, és mindeme sürgés-forgás közepette a milliárd tonnás Euridiké tatjával lassan a Hárpia Dzétája felé fordult, mint egy lövésre készülődő ágyú.

A Hermész legénysége elbúcsúzott a parancsnoktól és a jó barátoktól. Ahhoz túl sok ember volt az anyahajón, hogy mindenki mindenkivel akár csak kezet szoríthatott volna. Aztán Bar Horab és még egypár vezető, aki otthagyhatta a helyét, elkísérte a Hermész legénységét, és ott álltak a hengeres szelvényközi alagútban, míg a dokk nagy kapuja bezárult, becsukódtak a kis személyajtók az emelőlift mögött, majd a Hermész elkezdett lassan kicsúszni az indítóhangárból, hófehéren, apránként siklott előre, óvatos, centiméteres lökésekkel taszították a hidraulikus karok, hiszen száznyolcvanezer tonnás tömege a súlytalanság ellenére is megőrizte soha el nem tűnő tehetetlenségét. Az Euridiké technikusai meg a biológusok, Terna és Hrus már felkészítették a Hermész legénységét a sokéves álomra. Nem vitrifikálták, nem is hibernáltak őket, hanem az embrionálás módszerét alkalmazták. Embrionált állapotban az emberek úgy élnek mint születésük előtt — magzati életet élnek, vagy valami ahhoz hasonlót, lélegzés nélkül, víz alatt lebegnek. Már réges-régen, amikor az ember első lépéseit tette a kozmoszban, kiderült, mennyire földi teremtmény, és milyen kevéssé képes alkalmazkodni azokhoz az óriási erőkhöz, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a legrövidebb idő alatt nagy távolságot tegyen meg. Az erőtel jes gyorsulás összepréseli a testet, különösen a levegővel teli tüdőt, összenyomja a mellkast, és lehetetlenné teszi a vérkeringést. Mivel a természet törvényein nem lehet változtatni, az űrhajósoknak kell alkalmazkodniuk. Erre való az embrionálás. Először is a vért cseppfolyós oxigénhordozóval helyettesítik, amely a vér más tulajdonságaival is rendelkezik, például alvadékony, és gondoskodik a szervezet ellenálló képességéről. Ez a folyadék a tejfehér onax. A testet lehűtik a téli álmukat alvó állatok hőmérsékletére, és műtéti úton megnyitják azokat a véredényeket, amelyeken át egykor a magzat vércseréje folyt az anyaméhben. A szív tovább működik, de a tüdőben a gázcsere lassan megszűnik, a tüdő összeesik, és megtelik onaxszal. Amikor már sem a mellkasban, sem a zsigerekben nincs levegő, az eszméletlen embert a vízhez hasonló rugalmas folyadékba merítik. Az űrhajóst elhelyezik az embrionátorban, a torpedó alakú, kétméteres tartályban. Ez nulla fok fölötti hőmérsékleten tartja a testet, ellátja tápanyagokkal és oxigénnel, mégpedig az onax révén, amelyet a köldökön és a mesterséges véredényeket át a szervezetbe szivattyúz. Az így preparált ember baj nélkül elviseli az óriási nyomást, akár a mélytengeri halak, amelyek ezer méter mélyen úszkálnak az óceán felszíne alatt, és nem morzsolja szét őket a vízoszlop óriási nyomása, mert testszöveteikben ugyanolyan nagy a nyomás mint a kinti. Az embrionátorban lévő folyadékot is olyan sűrűre szivattyúzták, hogy a testfelület minden négyzetcentiméterére több száz atmoszféra nyomás nehezedjék. Minden ilyen tartályt ingás felfüggesztésű kapcsok tartanak az űrhajón. Az emberek úgy pihennek páncélgubóikban mint az óriási bábok, olyan helyzetben, hogy a gyorsítás és fékezés erői mindig a mellüktől a hátuk felé nehezedjenek rájuk. Testük, amely több mint nyolcvanöt százalék vizet és onaxot tartalmaz, levegőt pedig semenynyit, éppen olyan nyomásálló mint maga a víz. Ezért nem baj, ha az űrhajó állandó gyorsulása hússzor akkora nyomást teremt mint a földi gravitáció. Ekkora gyorsulásnál a test súlya két tonna, és még egy atléta sem lenne képes légző-mozgásokat végezni a bordáival. De az embrionáltak nem lélegeznek, így sebesen repülhetnek a csillagok között, testük teherbírásának csak a szövetek molekuláris finomszerkezete szab határt.

Amikor a tíz embrionált szív már csak percenként egyet dobbant, az eszméletlen emberek gondozását GOD vette át, az Euridiké szakemberei pedig visszatértek az anyahajóra. Az operátorok ekkor lekapcsolták az anyahajó számítógépeit a Hermészről, és a halott, mert áramtalan kábeleken kívül már semmi sem kötötte össze a két űrhajót.

Az Euridiké tatja, rajta a fotontükör gigászi lapjaival, szétnyílt, és előbukkant a felderítőhajó. Acélmancsok nyúltak utána, elvágták az immár fölösleges kábeleket, mint a cérnát, és kitaszították a Hermész testét az űrbe. Ekkor a Hermész két oldalmotorjából sápadt iontűz lövellt ki, ám ez az impulzus túl gyenge volt ahhoz, hogy elmozdítsa — ilyen óriási tömeg nem tud egyhamar felgyorsulni. Az Euridiké már visszahúzta katapultjait, tatja bezárult, és mindazok, akik a vezérlőteremből figyelték az indítást, most fellélegeztek — GOD töredék másodpercnyi pontossággal munkához látott. A Hermész eddig néma hipergolrakétái fellángoltak. A lendületet növelő segédrakéták csatlakoztak. Az ionmotorok is megtették, amit csak tudtak. Kékes, átlátszó lángjuk összekeveredett a rakéták vakító tüzével, a hajótest a remegő tűzoszlopra támaszkodva simán és nyílegyenesen elúszott az örök éjszakába, az elsötétített vezérlőteremben csak a képernyők fénye világította meg a parancsnok mellett álló emberek arcát, és ebben a derengésben halálsápadtnak látszottak. A Hermész egyre hosszabb, folyamatos lángot lövellt feléjük, amint növekvő sebességgel távolodott. Amikor a távmérők a megfelelő távolságot mutatták, a látómező szélén pedig ott bukfencezett az üres henger, amely az utolsó percig összekapcsolta a Hermészt az Euridikével, de a rajttűz elrepítette a sötétségbe, akkor a milliárd tonnás űrhajó tattükre összezárult, központi nyílásán lassan kibújt az emittor tompa kúpja, felvillant egyszer, kétszer, háromszor, a fényoszlop elsuhant a messzeségbe, és éppen eltalálta a Hermészt. Az Euridiké két vezérlőtermében az izgatottan figyelő csoportok egy emberként kiáltottak fel örömükben és — valljuk be — kellemes meglepetésükben, hogy ilyen simán ment minden. A Hermész nemsokára eltűnt a vizuális monitorokról. Már csak egyre kisebb, fényes gyűrűk látszottak, mintha egy láthatatlan óriás cigarettázna a csillagok között, és fehér füstkarikákat eregetne. A karikák egyre kisebbek lettek, majd remegő ponttá olvadtak össze — a felderítőhajó tükre visszaverte az Euridiké lézersugarát, amely követte útját.

Bar Horab nem várta meg a színjáték végét, visszament a kajütjébe. Előtte állt a legnehezebb hetvenkilenc óra: most kell beindítani az Orpheusz gracerének csillagtechnikai akcióját, hogy a rezgések létrehozzák a gravitációs időkikötőt, aztán be kell hajózni ebbe a kikötőbe, pontosabban elmerülni benne, mert ez azt jelenti, hogy teljesen el lesznek vágva a külvilágtól.

Az Orpheusznak kiküldött indítóparancs két napig suhant az űrben, és éppen ez alatt a két nap alatt meghökkentő dolgok történtek a Quintán. Az asztrofizikusok mindaddig, amíg műszereik végleg meg nem vakultak, szorgalmasan figyelték a Hárpia csillagainak térségéből érkező egész galaktikus sugárzást. Az Alfa, a Delta meg a többi csillag színképe, egészen a Dzétáig bezárólag, semmit sem változott, így jó minőségű megfigyeléseket szerezhettek a Quintáról. A sugárzás megszűrődött, miközben a bolygóról eljutott az Euridikéhez, a szűrt színképeket a számítógépek lépcsős erősítői összehasonlították, egymásra helyezték és pontosították. A legjobb vizuális nagyításban a Dzéta naprendszere akkora foltocska volt, amelyet a kinyújtott kezünkben tartott gyufaszál feje eltakar.

A planetológusok figyelme természetesen a Quintára összpontosult. A spektro— és hologramokból nem annyira a bolygó képe alakult ki, mint inkább a számítógépek találgatásai erről a témáról. Mivel az információk forrását a minden lehetséges sugárzás spektrumában szabálytalanul szóródó fotonnyalábok alkották, az Euridiké obszervatóriumában éppúgy mint hajdan a földi csillagvizsgálókban, az első teleszkópok mellett, nem sikerült egyetértésre jutni a kritikus kérdésben: mit látnak valóban, és mi az, amiről csak azt hiszik, hogy látják?

Az emberi elme, éppúgy, mint bármely más információ-feldolgozó rendszer, nem képes élesen elhatárolni a teljes bizonyosságot a sejtésektől. A megfigyelést megnehezítette a Quinta napja, a Dzéta, továbbá a Dzétanaprendszer legnagyobb bolygójának, a Septimának a gázcsóvája, végül a csillagok erős háttérsugárzása. Eddig annyit sikerült megállapítani, hogy a Quinta fizikailag sok tekintetben hasonlít a Földre. Légköre 29 % oxigént, elég sok vízgőzt, és mintegy 60 % nitrogént tartalmaz. A sarkvidéki fehér jégsapkák albedója olyan magas, hogy már a földi Nap környékéről észlelhetők voltak. A jéggyűrű bizonyára már az Euridiké indulása óta keletkezett, vagy legalábbis azóta vált észlelhető méretűvé. Most, kozmikus mércével közelről, már teljes bizonyossággal megállapíthatták, hogy a Quinta erős rádiósugárzása mesterséges jellegű. Légköri viharok kisüléseiről már szó sem lehetett. A Quinta rövidhullámú rádiósugárzása már ugyanolyan erős volt mint a napjáé. A Földön ez akkor következett be, amikor világszerte elterjedt a televíziózás.

Röviddel azelőtt, hogy alámerültek volna a gravitációs kikötőbe, a megfigyelések váratlan és meglepő eredményekkel szolgáltak, ezért Bar Horab tüstént összehívta a szakértőket, bár tudta, hogy a tanácskozás eredményeit már úgysem juttathatják el a Hermész legénységéhez. A tanácskozásnak egyetlen lehetséges célja volt: minél hamarabb diagnosztizálni, mi történik a bolygón, és az információt a felderítők után küldeni. A nagy energiájú kvantumokkal mint írásjelekkel kódolt levél majd utoléri a Hermészt és az embrionátorokban szunnyadó legénységet, GOD veszi az üzenetet, és majd átadja az embereknek, miután a Dzéta naprendszerének peremén felélesztette őket. A csillaglevelet úgy kell rejtjelezni, hogy csak GOD olvashassa el. Az óvatosság ajánlatosnak látszott: a Quintán végbement változások így együttvéve elég aggasztóan festettek.

Rövid felvillanások sorozatát észlelték a bolygó termoszférája és ionoszférája fölött, valamint a bolygó és holdja között, mintegy kétszázezer kilométerre a Quintától. A felvillanások időtartama húsz-harminc nanoszekundum volt. Színképük megfelelt a napsugárzás spektrumának, némileg megkurtítva az infravörös és ibolyántúli tartományban. A felvillanások egy-egy sorozata néhány óra hosszat tartott, minden ilyen sorozat után sötét kis sávok jelentek meg a bolygó korongján az egyenlítői övezetben, a jéggyűrű mindkét oldalán. Egyidejűleg fölerősödött a méteres hullámhosszú sugárzás, meghaladta az addig észlelt maximumot, a déli félteke sugárzása pedig ugyanakkor gyengült.

Éppen mielőtt a tanácskozást megkezdték, a bolygó korongjának középpontját célba vevő bolométer száznyolcvan Kelvin-fok nagyságrendű hirtelen hőmérsékletcsökkenést mutatott ki, aztán lassú emelkedést. A hideg folt akkora területre terjedt ki mint Ausztrália. A folt fölött először eltűnt a felhőréteg, viszont a foltot mindenfelől nagyon világos felhősánc vette körül, és még mielőtt a felhők visszatértek, a bolométer a folt kellős közepén lokalizálta a pontméretű „hidegforrást”. A hirtelen lehűlés tehát az ismeretlen természetű forrásból körkörösen terjedt.

A Quinta nagy holdjának a nappal ellentétes irányba forduló, sötét féltekéjén megjelent egy villogó pont, amely úgy remegett, mintha a holdkéreg mozgásától függetlenül mozogna. Mintha közvetlenül a hold felszíne fölött tízezred másodperces frekvenciával remegne egy sugárzó pont, amelynek anyaga millió Kelvin-fok hőmérsékletű nukleáris plazma.

A tanácskozás megnyitása után a hideg folt eltűnt a felhők alatt, a Quinta felhőtakarója pedig megnövekedett, nagyobb felületet borított be mint addig bármikor: a bolygó korongjának kilencvenkét százalékát.

Könnyű elképzelni, mennyire megoszlott a szakértők véleménye. Az elsőnek kínálkozó hipotézist, nevezetesen, hogy kísérleti vagy háborús atomrobbanásokat észleltek, vita nélkül elvethették. A felvillanásoknak, mint a színkép mutatta, semmi közük sem volt uránszármazékok robbanásához vagy termonukleáris reakcióhoz. Kivételt képezett a holdon feltűnt plazmaszikra, ennek termonukleáris spektruma azonban folyamatos volt. Azt a gondolatot sugalmazta, hogy mágnesesen rögzített, nyitott hidrogén-hélium reaktor működik a holdon. A nukleonikusok azonban el sem tudták képzelni, mi lehet egy ilyen reaktor rendeltetése. A bolygó körüli térben észlelt felvillanások származhattak speciálisan koncentrált lézerektől, amelyek eltaláltak valamilyen fémtárgyakat — talán nikkel-magnetit meteorokat —, vagy sok vasat, nikkelt és titániumot tartalmazó, 80-100 km/sec sebességgel mozgó testek frontális ütközéséből. De az sem volt kizárható, hogy a napsugárzás egy részét elnyelő, energiaátalakító tükrök robbantak fel valamilyen baleset folytán.

A tanácskozásból ádáz vita lett, mindegyik szakértő mondta a magáét. Emlegettek klímaszabályozást nagyon nagy fotonkonverterek segítségével, meg fotoelektromos fókuszokat, ez azonban nem illett össze az egyenlítői fagyközponttal. A legmeglepőbb eredményt azonban a Quinta teljes rádiósugárzásának Fourier-elemzése szolgáltatta. Mindennemű moduláció nyomtalanul eltűnt, az adók kapacitása viszont megnőtt. A bolygó rádiólokációs térképén százával tűntek fel a fehérzaj-adók, sugárzásuk formátlan foltokká mosódott össze. Ezt a fehérzajt sugározta a Quinta minden hullámhosszon. Mármost ez a zaj vagy zavaró jelzések sugárzását jelentette, vagy látszólagos káosszal leplezett, rejtjelezett kommunikációt, vagy szándékosan létrehozott rádiós zűrzavart.

Bar Horab sürgős választ követelt arra a kérdésre, mit üzenjenek a Hermésznek a következő tizenkét óra folyamán, mert azután minden kapcsolat megszakad vele. Konkrétabban: mire készüljenek fel a felderítők, következésképpen hogyan járjanak el, ha ott lesznek a Dzéta naprendszerében?

A felderítés programját már régen kidolgozták, de a most megfigyelt jelenségeket az nem láthatta előre. Ez nyilvánvaló. Jó ideig senki sem szánta rá magát, hogy megszólaljon. Végül Tuyma asztromatikus, mint a SETI tanácsadó csoportjának szóvivője kissé tétován kijelentette, hogy semmiféle hasznos tanácsot nem továbbíthatnak a Hermésznek: utánuk kell küldeni a tények leírását, valamint hipotetikus értelmezését, a felderítők pedig majd eldöntik, mire véljék az egészet. Bar Horab hallani akarta a hipotéziseket, akármennyire ellentmondanak is egymásnak.

— Bármi történt is a Quintán, annyi biztos, hogy ezek a változások, amelyeket megfigyeltünk, nem nekünk szóló jelzések — mondta Tuyma. — Ebben mindannyian egyetértünk. Némelyek úgy vélik, hogy a Quinta észrevette a jelenlétünket, és a Hermész fogadására készülődik a maga módján. Ennek a feltevésnek nincs semmilyen racionális alapja. Szerintem egyszerűen a mi aggodalmunk, vagy mondjuk ki nyíltan, félelmünk tükröződik benne. Az az ősi, primitív félelem, amelyből hajdanában a katasztrófát jelentő kozmikus invázió fogalma született. A jelenségek ilyetén magyarázatát én képtelenségnek tartom.

Bar Horab konkrétumokat óhajtott hallani. Azt, hogy a felderítők féljenek-e vagy sem, majd eldöntik ők maguk. Most az új jelenségek mechanizmusáról van szó.

— Az asztrofizikus kollégáknak vannak konkrét hipotéziseik, ezeket előadhatják — felelte Tuyma, nem sértődve meg a parancsnok iróniáján, hiszen nem neki volt címezve.

— Halljuk! — bólintott Bar Horab. Tuyma Nisten és La Pira felé intett.

— A hőmérséklet és az albedo ugrásszerű változását okozhatta, hogy egy meteorraj érkezett a Quinta rendszerébe, és a meteorok műholdakkal ütköztek össze. Ebből eredhettek a felvillanások — fejtegette Nisten.

— És azt mivel magyarázod, hogy a felszíni villanások színképe a Dzétáéhoz hasonlít?

— A Quinta körül keringő objektumok egy része lehet a gyűrű külső pereméről lehasadt jégtömb. Ezek a jégtömbök csak akkor verték vissza felénk a napfényt, amikor a beesési és visszaverődési szög véletlenül éppen ilyen volt. A jégtömbök lehetnek akármilyen szabálytalanok, lehet eltérő forgatónyom atékuk.

— Na és a jégfolt? — kérdezte a parancsnok. — Az meg mitől keletkezett? Tudtok mondani valami lehetséges okot?

— Hát ez homályos ügy. Ámbár valamilyen természetes mechanizmust is ki lehetne éppenséggel találni.

— Mint ad hoc hipotézist — vetette közbe Tuyma.

— Tanakodtunk erről a vegyészekkel — szólalt meg Lauger. — Végbemehetett valami endotermikus reakció. Nekem, őszintén szólva, nem tetszik egy ilyen kuriózum, bár léteznek vegyületek, amelyek egymással reakcióba lépve, hőt nyelnek el. A kísérő körülmények arra utalnak, hogy itt valami cifrább dolog történt.

— Miféle? — firtatta Bar Horab.

— Nem természetes, bár nem is feltétlenül szándékos. Például üzemi katasztrófa valami óriási hűtőházban, kriotronüzemben. Mint amikor leég egy gyár, csak ellenkező előjellel. De én ezt sem tartom valószínűnek. A véleményemnek nincs semmi konkrét alapja. egyikünkének sincs. De már maga az, hogy ezek a változások időben így egybeestek, arra mutat, hogy valamiképpen összefüggnek.

— Ez a hipotézis is negatív értékű — jegyezte meg az egyik fizikus.

— Szerintem nem. Ha sok ismeretlent egy közös ismeretlen nevezőre hozunk, az információnyereség, nem pedig veszteség. — mosolyodott el Lauger.

— Ezt fejtsd ki részletesebben — fordult hozzá a parancsnok. Lauger felállt.

— Elmondom, amennyit tudok. A csecsemő, amikor mosolyog, ezt vele született feltevések alapján teszi. Számos ilyen, statisztikai jellegű feltevés van: hogy a rózsaszínű foltok, amiket lát, emberi arcok, hogy az emberek rendszerint pozitívan reagálnak egy kisgyerek mosolyára és így tovább.

— Mire akarsz kilyukadni?

— Arra, hogy minden mindig bizonyos feltevésekre épül, bár ezeket többnyire hallgatólagosan fogadjuk el. Mi egy eseménysorról vitázunk, amelyről nemigen látszik valószínűnek, hogy egymástól független események sorozata. Felvillanások, a rádiósugárzás kaotikussá válása, a Quinta albedójának megváltozása, plazma a holdon. Miből eredhet mindez? Civilizációs tevékenységből. De megmagyarázza ez a szóban forgó jelenségeket? Ellenkezőleg: csak elhomályosítja, mivel hallgatólagosan feltételeztük, hogy képesek vagyunk megítélni a Quinta-lakók cselekedeteit. Hadd emlékeztessek rá, hogy a Marsot valamikor öreg bolygónak, a Vénuszt pedig fiatalnak tartották a Földhöz képest: csillagászaink ükapái akaratlanul is feltételezték, hogy a Föld ugyanolyan mint a Mars és a Vénusz, csak éppen fiatalabb az előbbinél, és idősebb az utóbbinál. Ebből lettek a Mars csatornái, a Vénusz vad dzsungelei meg a többi, aztán mindezt a mesék közé kellett sorolni. Én azt hiszem, semmi sem tud értelmetlenebbül viselkedni mint az értelem. Lehetséges, hogy a Quintán értelem működik. talán többféle értelem is, de számunkra felfoghatatlanok, mert az indítékok egészen másfélék.

— Háború?

Valahonnan a terem mélyéből hangzott el a kérdés. Lauger, nem nézve arrafelé, folytatta:

— A háború nem olyan fogalom, amely egyszer s mindenkorra magában foglalná a pusztító kihatású konfliktusok halmazát. Parancsnok, ne számíts a megvilágosodásra. Mivel nem ismerjük sem a kezdeti, sem a határfeltételeket, az ismeretlenek semmiképpen sem változhatnak ismert tényezőkké. A Hermésznek semmi mást nem üzenhetünk, mint azt a tanácsot, hogy legyenek óvatosak. Pontosabb tanácsot akarsz? Szerintem csak annyit tudunk, hogy két lehetőség van: vagy értelmes lények értelmetlen cselekvése, vagy érthetetlen, mert a mi gondolkodásunk kategóriáiba be nem illeszthető cselekvés. De ez csak az én véleményem, semmi több.




A QUINTA


Alámerülés előtt a rádiólokátorok még utoljára megmutatták a Hermészt, amint egy óriási hiperbola szakaszát teszi meg az égen, egyre följebb emelkedve, a spirálgalaxis karja fölé, majdnem fénysebességgel száguldva az űrben, a rádióvisszhang kezdett már növekvő időközökben érkezni róla, jelezvén, hogy a Hermészen immár a relativisztikus hatások érvényesülnek, és fedélzeti ideje mindinkább eltér az Euridiké idejétől. A felderítők és az anyahajó kapcsolata végleg megszakadt, amikor az automata adó jelzései megnövelték a hullámhosszot, több kilométeres sávokká nyúltak, és annyira meggyengültek, hogy az utolsót a legérzékenyebb indikátor az indulás utáni hetvenedik órában jegyezte fel, amikor a Hádész, melybe az öngyilkos Orpheusz belelőtte magát, felnyögött a maga módján, gravitációs rezgésbe jött, és megnyitotta időszakadékát. Bármi történjék ezután a felderítő űrhajóval és a belé zárt emberekkel, arról az ő idejük szerint sok évig senki tudomást nem szerezhet.

Az emberek, akik a halálhoz hasonló, embrionált alvásukban nem álmodtak, s így még álmukban sem érzékelték az idő múlását, mit sem tudtak a hosszú utazásról. Az embrionátor alagútjában a fehér szarkofágok fölött a periszkóp páncélüvegén át bevilágított a Hárpia Alfája, a kék óriás, amelyet egyik aszimmetrikus robbanása messzire lőtt a csillaghalmaz többi csillagától, mert fiatal nap lévén, belső nukleáris kemencéjének belobbanása óta még nem állapodott meg. Az Euridiké eltűnése után GOD megkezdte a manőverezést. A Hermész az ekliptika fölé emelkedve, kőként zuhant a Hádész felé, eleinte távolodva a célcsillagoktól, hogy aztán a Hádész gravitációja jóvoltából könnyebben elérhesse őket, oly módon kerülte meg ugyanis a kollapszárt, hogy annak gravitációs mezeje derekasan meglendítette. Majdnem fénysebességre gyorsulva, a Hermész kétoldalt kinyújtotta sugárreaktorainak tölcséreit. Az űr annyira üres volt, hogy a beszívott atomok nem bizonyultak elegendőnek a reaktorok begyújtásához, ezért GOD tritium-injekciókkal piszkálta a hidrogént, míg a szintézis be nem indult. A motorok addig fekete torkában felvillant a fény, egyre erősebben, gyorsabban, fényesebben lüktetett, mígnem a hélium tűzoszlopai kilőttek az űr sötétségébe. Az Euridiké lézere a vártnál kisebb induló segítséget adott a felderítő űrhajónak, mert az egyik hipergolrakéta gyatrán működött, és a tattükör kissé elhajlott, aztán az Euridikét elnyelte az űr, de GOD hamarosan bepótolta a veszteséget a Hádésztól lopott pótkapacitással.

Amikor a Hermész már a fénysebesség kilencvenkilenc százalékával haladt, a motorok tölcséreiben sűrűsödött az űr, bőségesen volt hidrogén, az állandó gyorsulás már sokkal jobban növelte az űrhajó tömegét mint a sebességét, GOD hajszálnyi eltérés nélkül tartotta a 20 g gravitációt, a négy szer ekkora terhelésre méretezett űrhajónak ez meg se kottyant. Ilyen sebességgel repülve egyetlen élő szervezet sem bírná el a saját súlyát, hacsak nem a bolhánál kisebb. Az ember súlya több mint két tonna. Ekkora súly alá préselve mozdítani sem bírná a bordáit, ha lélegezni akarna, és a szíve meghasadna a cseppfolyós ólomnál súlyosabb vért szivattyúzva. De a Hermész utasai nem lélegeztek, és a szívük sem dobogott, noha éltek. A legénység ugyanabban a cseppfolyós közegben lebegett, amely a vérét is helyettesítette. A szivattyúk, amelyek százszoros terhelésnél is működnének (bár ekkorát az embrionáltak már nem bírnának ki), keringették ereikben az onaxot, szívük pedig percenként egyszer vagy kétszer összehúzódott, de nem önállóan működött, hanem az éltető mesterséges vér keringése mozgatta.

A kellő időpontban GOD pályamódosítást végzett, és most egyenesen a galaxis csillagainak korotációs sűrűsödése felé repülve, a Hermész kilőtte maga elé a védőkorongot. A korong néhány mérfölddel megelőzte az űrhajót, és ebben a távolságban maradva, páncélként védelmezte a sugárzástól. Nélküle a sűrűsödő kozmikus sugárzás túl sok idegsejtet pusztított volna el az emberek agyában. A kék Alfa már az űrhajó tatja mögött fénylett. A Hermész hosszú tatjában, a fedélzet alagútjában mégsem volt teljes sötétség, mert a reaktorok köpenye átengedett egy mikroszkopikus mennyiségű kvantumszivárgást, és a falaknál a Cserenkov-sugárzás derengett. Ebben a sápadt félhomályban látszólag mozdulatlan, változatlan, tökéletesen néma volt minden, csak két ízben hatolt át éles villanás az embrionátort a felső vezérlőteremtől elválasztó zsilip vastag falú ablakán. Az első alkalommal a védőpajzs addig vak monitorja hideg, fehér fénnyel felvillant, majd rögtön kialudt. GOD egy teraszekundum alatt felébredt, és kiadta a megfelelő parancsot. Az áram elfordította a kart, az űrhajó orra megnyílt, és lángot okádott, hogy a kilőtt új védőpajzs pótolja a régit, melyet szétzúzott egy maréknyi kozmikus por — az űrhajó olyan sebességgel repült, hogy a védőpajzs az ütközés erejétől széthasadó atomok izzó felhőjévé foszlott. A Hermész átrepült ezen a tatja mögött hosszan elhúzódó, napfényként ragyogó tűzijátékon, és tovább száguldott. Az automata néhány másodperc múlva lefékezte az új védőpajzs nemkívánatos oldalrezgéseit, egyre lassabban fel-felvillant a két oldalrakéta narancssárga ellenőrző lámpája, mintha egy fekete macska hunyorogna sárga szemével cinkosan és megnyugtatóan GOD-ra. Aztán megint minden mozdulatlanná dermedt az űrhajón, mígnem újabb csipetnyi meteormorzsával vagy üstökösporral találkozott, és a védőpajzs felújításának művelete pontosan megismétlődött. Végül a céziumórák elektronokkal tiktakoló atomjai megadták a várt jelet.

GOD-nak semmilyen mutatót nem kellett néznie, mert a mutatók a saját érzékszervei voltak, és agyának állapotával olvasta le őket — azzal a három centiméteres átmérőjű agyával, amelyet az Euridikén a tréfás kedvű szakemberek kicsisége miatt tyúkagynak neveztek. GOD a fényérzékelők útmutatására figyelve, tartotta az irányt, miközben a kikapcsolt, majd visszafordított motorok megkezdték az űrhajó lefékezését. A manőver pompásan sikerült: a vezércsillagok meg sem rezzentek a lokátorokban, így nem is kellett módosítani a beprogramozott repülési görbét. Ahhoz, hogy a majdnem fénysebesség a Dzétához viszonyított parabolikus sebességre, tehát másodpercenként körülbelül nyolcvan kilométerre csökkenjen egy mikroparszekre a Dzéta legkülső bolygója, a Júnó előtt, elvben egyszerűen meg kellett fordítani a tolóerőt, míg a hidrogén üzemanyag fogytán a sugármotorok maguktól leállnak, akkor pedig a hipergolrakétákkal lehet folytatni a fékezést. Ám GOD még idejében vette az Euridiké figyelmeztetését, és mielőtt hozzálátott volna a reanimáláshoz, átprogramozta a fékezést. A hidrogén-hélium fúvókák fénye és az öngyulladó üzemanyag belobbanása könnyen felismerhető, mint mesterséges, technikai jelenség, GOD pedig most azt az aranyszabályt követte, hogy „ne nagyon bízzál a te Értelmes Testvéredben”. Nem böngészte a bibliatudományi irodalmat, nem elemezte, hogy mi is történt annak idején Ábel és Káin között, csak éppen a Júnó árnyékában kapcsolta ki a sugármotorokat, és a Júnó gravitációját használta fel a fékezésre és irányváltoztatásra. A Dzéta következő bolygójának segítségével áttért a parabolikus sebességre, és csak ekkor indította be a reanimátorokat.

Közben kilőtt néhány távvezérelt automatát, amelyek a tat— és orrfúvókákra álcázó készülékeket: elektromágneses mixereket helyeztek. A hajtóművek lángoszlopa ettől fogva elmosódott, sugárzásuk színképe szétszóródott. A fékezés legkényesebb szakasza a naprendszer küszöbén, a Júnó mögött játszódott le: GOD olyan ügyesen tervezte meg és hajtotta végre, ahogyan egy utolsó generációs számítógéphez illik. Egyszerűen átszelte a Hermésszel az óriási gázbolygó légkörének legfelső rétegeit. Az űrhajó előtt izzó plazmapárna keletkezett, a Hermész ebben lassult le, közben GOD teljes erőre kapcsolta a klimatizálóberendezést, hogy az embrionátorban a hőmérséklet legfeljebb két fokkal emelkedjen. A plazmapárna szempillantás alatt megsemmisítette a védőpajzsot, de azt már úgyis le kellett volna dobni; más típusú pajzs került a helyére, amolyan védőkalap, amely a bolygók között a kozmikus portól és az üstökösmaradványoktól védi az űrhajót. Ezen a tüzes útszakaszon a Hermész megvakult, de már a Júnó árnyékkúpjában kihűlt, s ekkor GOD el lenőrizte, hogy a fékező utas nyomán a Júnóból feltörő lángfelhők, mármár protuberanciák, visszahullanak-e a nehéz bolygóra Newton törvényeihez híven. Nemcsak a Hermész jelenlétét álcázta, hanem még a nyomait is eltüntette. Az űrhajó kikapcsolt motorokkal a távoli aphéliumban vitorlázott, amikor az embrionátorban minden lámpa kigyulladt, és a medikomok feje tettre készen a tartályok fölé hajlott.

A program szerint először Gerbertnek kellett volna felébrednie, hogy mint orvos, szükség esetén segíthessen. Ez a sorrend azonban felborult. Mindig is a biológiai tényező volt az ilyen bonyolult műveletek leggyengébb láncszeme. Az embrionátor a fedélközben kapott helyet, és az űrhajóhoz képest parányi magocska volt, többrétegű páncéllal körülvéve, sugárvédő szigetelőköpenyén két csapóajtó nyílott, ezek a lakószobákba vezettek.

A Hermész központjából, amelyet városkának neveztek, közlekedőaknákon át lehetett a kétszintű vezérlőterembe jutni. A hajóorrban voltak a munkafedélzetek, a laboratóriumok sorával, amelyekben a súlytalanság állapotában és gravitációban egyaránt lehetett dolgozni. A tatban voltak az erőgépek — az annihilációs konténerek, az emberek számára hozzáférhetetlen sziderális gépház, és a különleges rendeltetésű kamrák. A tat külső és belső páncélja között bújtak meg az alváz egységei, a Hermész ugyanis leszállhatott bármely szilárd bolygón, és ilyenkor kinyújtott, ízelt lábakon állt. Leszállás előtt persze meg kellett vizsgálni a talaj teherbírását, mert az óriási lábak mindegyikére harmincezer tonna súly jutott. A fedélköz egyik oldalán raktározták a felderítőszondákat meg a távoli önálló felderítésre képes, repülő vagy járó alkotmányokat — voltak köztük járótornyok is.

Amikor GOD bekapcsolta a reanimáló rendszereket, a Hermészen a felélesztéshez kedvező súlytalanság uralkodott. Az elsőnek felélesztett Gerbert szívműködése és testhőmérséklete normalizálódott, mégsem tért eszméletre, GOD lelkiismeretesen megvizsgálta, aztán jó ideig habozott, mielőtt döntött volna. Önállóságra volt kárhoztatva. Pontosabban szólva, nem habozott, hanem a hatékony eljárások különböző valószínűségi eloszlásait vetette össze. Számításaiból kiderült, hogy két egyformán ígéretes dolgot tehet. Vagy nekiáll feléleszteni a parancsnokot, Steergardot, vagy kiemeli az orvost az embrionátorból, és átviszi a műtőbe. GOD pontosan úgy cselekedett mint az ember, aki feldob egy pénzdarabot, ha másképpen nem tudja eldönteni, mit csináljon. És valóban, ha sok az ismeretlen tényező, és nem tudjuk, melyik a jobb megoldás, legjobb taktika a véletlenre bízni magunkat. A randomizator a parancsnokot mutatta, és GOD eszerint járt el. Két óra múlva Steergard, még kábán, felült a nyitott embrionátorban, és eltépte a meztelen testét borító, átlátszó hártyát. Körülnézett, keresve azt, akinek már ott kellene állnia fölötte. A hangszóró mondott neki valamit. Tudta, hogy ez géphang, tehát Gerberttel valami történt, de nem értette tisztán az újra meg újra elmondott szavakat. Fel akart állni, beverte a fejét az embrionátor félig felhajtott tetejébe, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Az első emberi hang a Dzéta naprendszerében egy zamatos káromkodás volt. Ragacsos, fehér folyadék csordogált Steergard hajából a homlokán át az arcára, a mellére. Megint túl hirtelen akart felállni, és ezúttal félig ülő helyzetben, bukfencezve végigrepült az alagúton az embertartályok mentén, egészen a csapóajtóig. Háttal a puha falbélésnek ütközött az ajtó és a mennyezet közötti sarokban, és kidörgölve szeméből az ujjaihoz tapadó, tejszerű folyadékot, végigpillantott az embrionátor henger alakú belsején. A nyitott födelű szarkofágok között már nyitva voltak a fürdőszobába vezető ajtók. Meghallgatta, mit is mond a gép. Gerbert él, mint a többiek is, de nem tért magához az umbilikátor kikapcsolása után. Nem lehet komoly baja: az enkefalográfok és elektrokardiográfok mind az előírásos görbét mutatják.

— Hol vagyunk? — kérdezte.

— A Júnó mögött. Az út zavartalan volt. Átvigyük Gerbertet a műtőbe?

Steergard egy picit gondolkodott.

— Ne. Majd én megnézem. A hajó állapota?

— Hibátlan.

— Kaptál táviratokat az Euridikétől?

— Igen.

— Sürgősségi fokuk?

— Egyes. Közöljem a tartalmukat?

— Miről szólnak?

— Az eljárás módosításáról. Közöljem a tartalmukat?

— Milyen hosszúak azok a táviratok?

— Háromezer-hatszázhatvan szó. Közöljem a tartalmukat?

— Közöld, de csak rövidítve.

— Ismeretleneket nem tudok rövidíteni.

— Hány ismeretlen van?

— Az is ismeretlen.

Az eszmecsere folyamán Steergard ellökte magát a mennyezettől. A Gerbert krioténere fölötti zöld-piros lámpa felé repülve, látta magát a fürdőszobaajtó tükrében: izmos törzsén fénylett az onax, sőt még csöpögött is elkötözött köldökcsonkjából, mint egy óriási újszülött köldökzsinórjából.

— Mi történt? — kérdezte. Csupasz lábaival megtámaszkodott az orvos konténere alatt, és tenyerét Gerbert mellére tette. Az alvó férfi szíve egyenletesen dobogott. Félig nyitott száján ragacsosan fehérlett az onax.

— Mondd el azt, ami biztos — szólt oda a gépnek. Közben két hüvelykujjával kinyitotta Gerbert száját, benézett a torkába, érezte meleg leheletét, mutatóujját bedugta a fogai közé, és óvatosan megérintette a szájpadlását. Gerbert megrázkódott, és kinyitotta a szemét. Csupa könny volt a szeme, de világos és tiszta. Steergard csöndes elégtétellel állapította meg, milyen hatékony ez a primitív élesztgetés. Gerbert azért nem ébredt fel, mert köldökéről nem kapcsolódott le teljesen a fogó. Steergard elvágta a katétert, a cső felugrott, fehér folyadékot fröcskölve. A köldök magától bezárult. Steergard most két kézzel masszírozni kezdte fekvő társa mellét, érezve, mennyire ragad a tenyere. Gerbert nyitott szeme rámeredt, mintha csodálkozna.

— Nincs semmi baj — mondta Steergard. De Gerbert nyilván nem hallotta.

— GOD!

— Tessék.

— Mi történt? Az Euridikével van valami? Vagy a Quintával?

— Változások történtek a Quintán.

— Összegezd.

— A zavaros adatok összege is zavaros.

— Mondd el, mit tudsz.

— Az alámerülés előtt ugrásszerű albedováltozások történtek, a rádiósugárzás háromszáz gigawatt fehérzajt ért el. A holdon egy fehér pont rezeg, amelyet mágnesesen rögzített plazmának tartanak.

— Mi az utasítás?

— Óvatosság és álcázott felderítés.

— De konkrétan?

— Cselekedjünk saját belátásunk szerint.

— Távolságunk a Quintától?

— Egymilliárd-háromszázmillió mérföld légvonalban.

— Álcázás?

— Végrehajtottam.

— Mix?

— Igen.

— Megváltoztattad a programot?

— Csak a megközelítését. Az űrhajó a Júnó árnyékában van.

— Az űrhajó teljesen működőképes?

— Teljesen. Felélesszem a legénységet?

— Ne. Megfigyelted a Quintát?

— Nem. A Júnó termoszférájában csökkentettem le a kozmikus sebességi.

— Akkor jó. Most hallgass és várj.

— Hallgatok és várok.

Érdekesen kezdődik — gondolta Steergard, még egyre az orvos mellét masszírozva.

Gerbert most felsóhajtott, és megmozdult.

— Látsz engem? — kérdezte a meztelen parancsnok. — Ne beszélj. Csak hunyd le a szemed.

Gerbert behunyta a szemét, és elmosolyodott. Steergardról már folyt a veríték, de tovább masszírozta.

— Diadochokynesis…? — javasolta Steergard.

Gerbert behunyta a szemét, és bizonytalan kézzel megérintette az orra hegyét. Aztán mosolyogva néztek egymásra. Az orvos behajlította a térdét.

— Fel akarsz állni? Ne siess.

Gerbert nem válaszolt, megkapaszkodott az ágya szélében, és megmozdult. Felülés helyett a lendülettől a levegőbe repült.

— Vigyázz, nulla g — figyelmeztette Steergard. — Csak lassan.

Gerbert körülnézett az embrionátorban, már egészen kitisztult a feje.

— Hogy vannak a többiek? — kérdezte, hátrasimítva homlokába ragadt haját.

— Most folyik a reanimálás.

— Ne segítsek, Gerbert doktor? — kérdezte GOD.

— Nem kell — mondta az orvos. Sorra ellenőrizte a mutatókat a szarkofágok fölött. Tenyerét az emberek mellére tette, megnézte szemgolyóikat, megvizsgálta kötőhártyareflexüket. A fürdőszobából kihallatszott a víz zubogasa és a szellőzők zúgása. Steergard zuhanyozott. Mire az orvos az utolsó emberhez, Nakamurához ért, a parancsnok már a kabinjából jött vissza sortban és fekete trikóingben.

— Hogy vannak az emberek? — kérdezte. 322.

— Mindenki egészséges. Rotmontnál aritmia nyoma.

— Maradj mellettük. Én megnézem a postát.

— Vannak hírek?

— Öt évvel ezelőttiek.

— Jók vagy rosszak?

— Érthetetlenek. Bar Horab azt javasolta, hogy változtassuk meg a programot. Mielőtt alámerültek, valamit észleltek a Quintán. És a holdon.

— Mi a csudát?

Steergard az ajtóban állt. Az orvos Rotmontnak segített felállni. Hárman már zuhanyoztak. A többiek ide-oda úszkáltak a levegőben, sorra felismerték egymást, megnézték magukat a tükörben, kissé zűrzavarosán beszélgetni próbáltak.

— Szólj, ha mindenki észnél lesz. Időnk van elég. — E szavakkal a parancsnok ellökte magát a csapóajtótól, átlebegett csupasz társai között, mint víz alatt a fehér halak között, és eltűnt a vezérlőterem bejáratában.

A helyzet mérlegelése után Steergard az ekliptika síkjára vezette ki a hajót, a legkisebb sebességgel elhagyva az árnyékkúpot, hogy hozzáfoghasson a Quinta megfigyeléséhez. A bolygó a nap közelében állt, sarló formájúnak látszott. Egész felszínét felhők borították. Rádiózaja négyszáz gigawattra erősödött. A Fourier-analizátorok semmilyen típusú modulációt nem mutattak ki. A Hermész már olyan védőburokkal vette körül magát, amely a hősugárzáson kívül minden sugárzást elnyelt, nehogy rádiólokátorokkal fölfedezhessék. Steergard jobbnak látta, ha túlzásba viszi az óvatosságot, mint ha bármit is kockáztat. A műszaki civilizáció csillagászatot jelent, a csillagászat érzékeny bolometereket, tehát még egy kisbolygó is felhívhatja magára a figyelmet, ha melegebb az űrnél. A vízgőzhöz is, amelyet most a manőverezéshez használt, némi szulfidot kevert, hogy a szeizmikus gázokhoz hasonlítson. Igaz ugyan, hogy kisbolygókon nemigen észlelhető vulkanikus tevékenység, főleg ha olyan kicsi a tömegük mint a Hermészé, de az óvatos parancsnok még egy szondát is kilőtt az űrbe, és a Hermészre irányította, hogy biztos lehessen benne: a kis gőzmotorok használata, amely a további pályamódosításhoz szükséges, még akkor is majdnem észrevehetetlen marad, ha majd egyenesen a Quinta felé tartanak. A hold felől akarta megközelíteni a bolygót, hogy pontosabban szemügyre vehesse.

Már valamennyien összegyűltek a gravitáció nélküli vezérlőteremben. Olyan volt ez a terem mint egy nagy földgömb belseje, kúpos mennyezetével, a monitorok zárt falával, a tapadókárpitos fotelokkal. Ha az ember megfogta a karfát, és az üléshez nyomta magát, szépen odaragadt. Ha fel akart állni, egy erőteljes mozdulattal el kellett löknie magát. Ez egyszerűbb és jobb volt mint az övek. Itt ültek hát mind a tízen, akár egy kis vetítőteremben, és a negyven monitor a bolygót mutatta, mindegyik a színkép más szeletében. A legnagyobbik, központi monitor szintetizálni tudta a monokróm képeket, tetszés szerint egymásra helyezve őket. A felhőket passzátszelek és ciklonok kavarták, réseikben homályosan látszott az óceánok partjainak erősen tagolt körvonala. A szűrt fényben hol a felhőtenger felszíne látszott, hol a bolygó előbukkanó felülete. Közben a monoton előadást hallgatták, amellyel GOD szerencséltette őket. Az Euridiké utolsó rádióüzenetét ismételte el. Biela arra a feltevésre hajlott, hogy a Quintalakók technikai infrastruktúráját földrengés károsította. Lakatos és néhány társa a naturalistának nevezett hipotézis mellett kardoskodott. Szerintük a bolygólakók az óceán vizének egy részét kilökték az űrbe, hogy megnöveljék a szárazföldek területét. Az óceán fenekén ezért csökkent a víznyomás, és ettől felborult a litoszféra egyensúlya. A belső nyomástól nagy repedések keletkeztek a bolygó kérgén, amely éppen az óceán alatt a legvékonyabb. Ezért abbahagyták a víz kilövését a kozmoszba. Egyszóval, a környezetváltoztató tevékenység katasztrofális hatással járt. Mások úgy vélték, ez téves hipotézis, mivel nem veszi figyelembe a további érthetetlen jelenségeket. Azonkívül az olyan lények, akik bolygóméretű munkálatokra képesek, előre látták volna a szeizmikus következményeket. A Föld modelljéből kiinduló számítások szerint a litoszféra kataklizmáját csak az váltotta volna ki, ha az óceán térfogatának legalább egynegyedét eltávolítják. Az a nyomáscsökkenés, amelyet akár hattrillió tonna víz eltávolítása okoz, nem váltana ki globális pusztulást. Az ellenhipotézis „láncdominó” típusú katasztrófát feltételez, mint a balsikerű gravitológiai kísérletek nem kívánt hatását. További vélemények: a bolygólakók szándékosan pusztították el az elavult technikai bázist; akaratlanul zavarták meg az éghajlatot, mikor a vizet kisöpörték az űrbe; civilizációjuk ismeretlen okból káoszba süllyedt. Egyik hipotézis sem tudta úgy egymáshoz illeszteni az összes észlelt jelenséget, hogy összefüggő egészet alkossanak. Ezért Bar Horab utolsó rádióüzenete, amelyet a Hadészba menekülésük előtt küldött, felhatalmazta a felderítőket, hogy cselekedjenek mindenben saját belátásuk szerint, mellőzve a program valamennyi előre kidolgozott variánsát, ha így látják jónak.




VADÁSZAT


A Dzéta aphéliumában, legnagyobb bolygóitól távol, Steergard elliptikus pályára vezette az űrhajót, hogy az asztrofizikusok elkezdhessék a Quinta megfigyelését. Mint az ilyen naprendszerekben lenni szokott, csóvájukat vesztett, régi üstökösök maradványai kóboroltak az űrben, darabokra törve és kőzetté szilárdulva, mert már oly sokszor megközelítették a napot. A szanaszét kószáló kőtömbök és porcsomók között GOD észrevett egy négyezer kilométerre lévő objektumot, amely nem hasonlított meteorra. A rádiólokátor visszaverődő sugara fémnek mutatta. Nem lehetett nagy vastartalmú magnetittömb, mert ahhoz túl szabályos volt az alakja. Mint egy lepke, amelynek rövid, vaskos potroha van, és a szárnyai helyén kétoldalt tompa csonkokat visel. Négy fokkal melegebb volt a jeges sziklatömböknél, nem forgott a tengelye körül, mint egy meteorhoz vagy üstökösmagtöredékhez illik, hanem csak repült egyenesen maga elé, a meghajtás minden nyoma nélkül. GOD megvizsgálta a színkép valamennyi sávjában, míg végül fölfedezte, mi tartja egyensúlyban: gyenge, ritka és ezért alig látható argonsugár. Lehet űrszonda vagy kis űrhajó.

— Megfogjuk ezt a lepkét — határozta el Steergard.

A Hermész üldözőpályára állt, és amikor már alig egy mérföldnyire volt zsákmányától, kilőtt egy markolós rakétát. A különös lepke háta fölé érkezve a csapda kitárta száját, és rácsattintotta fogsorait a lepke két oldalára. A tehetetlen jószág látszólag passzívan repült tovább a fogak szorításában, de kisvártatva fölmelegedett, és hátrafelé kilövellt gázsugara sűrűbbé vált. A monitoron, amely eddig azt mutatta, hogy a vadászat a program szerint folyik, kérdőjelek villantak fel.

— Bekapcsoljam az energianyelőt? — kérdezte GOD.

— Ne — mondta Steergard. A bolométert nézte. Az elfogott tárgy háromszáz, négyszáz, ötszáz Kelvin-fokra melegedett, de hajtósugara alig erősödött. A hőmérséklet görbéje megremegett, és lefelé hajlott. A zsákmány hűlni kezdett.

— Milyen meghajtás ez? — kérdezte a parancsnok. A vezérlőteremben mindenki hallgatott, hol a vizuális monitorra néztek, hol a látható fény sávján túli sugárzást mutató monitorokra. Csak a bolométer világított.

— A radioaktivitás nulla?

— Nulla — nyugtatta meg a parancsnokot GOD. — A sugárzás gyengül. Mit csináljak?

— Semmit. Várunk. Sokáig repültek így.

— Felvegyük a fedélzetre ezt az izét? — szólalt meg végül El Salam. — Vagy előbb átvilágítsuk?

— Nem érdemes. Már döglődik. már meghajtása sincs, és kihűlt. GOD, mutasd meg közelről.

A markoló elektronikus szemei himlőhelyes, fekete kérget mutattak.

— Idehozzuk? — kérdezte GOD.

— Még ne. Kocogtasd meg egypárszor. De csak módjával.

A markolóból ovális végű rugó nyílt ki. Módszeresen ütögetni kezdte a befogott tárgyat, pikkelyes hamut szórva.

— Lehet benne ütésálló detonátor — jegyezte meg Polassar. — Én azért átvilágítanám.

— Nem bánom — egyezett bele váratlanul Steergard. — GOD, spinografáld meg.

A Hermész orrából kilőtt két orsó alakú szonda utolérte a kövér lepkét, és a kellő távolságból közrefogta. A vezérlőterem felső monitorai életre keltek, összefonódó sávok, csíkok, árnyékok cikáztak rajtuk, közben a képernyők szélén felvillantak az atomok jelzései: szén, hidrogén, szilícium, mangán, króm, az oszlopok egyre magasabbak lettek, végül Rotmont megszólalt:

— Ezzel semmire se megyünk. Fel kell hozni a fedélzetre.

— Kockázatos — dünnyögte Nakamura. — Jobb lenne távirányítással szétszerelni.

— GOD? — kérdezte a parancsnok.

— Lehet. Öt-tíz órába telik. Elkezdjem?

— Ne. Küldd ki a teletomot. Vágja fel a páncélját a legvékonyabb helyen, és adjon képet a belsejéről.

— Fúróval?

— Igen.

A zsákmányt körülrajzó szondákhoz egy újabb csatlakozott. A gyémántfúró nem boldogult a burokkal, mert az se volt puhább nála.

— Csak lézerrel lehet — közölte GOD.

— Akkor azzal. Minimális impulzussal, hogy a belsejét meg ne olvassza.

— Nem kezeskedem érte — mondta GOD. — Mehet a lézer?

— Csak finoman.

A fúrófej visszahúzódott, és eltűnt. A rücskös felületen felizzott egy fehér pont, és mikor a füstfelhőcske eloszlott, a kiolvasztott lyukon át bebújt a teleobjektív feje. A monitoron kormos csövek látszottak, mindegyik egy domború lemezbe torkollott, és az egész kép kissé remegett. Ekkor GOD megszólalt:

— Figyelem! A spinográfia szerint az objektum középpontjában excitonok vannak, és a virtuális részecskék összenyomták a Fermi-féle konfigurációs teret.

— Értelmezés? — kérdezte Steergard.

— Több mint négyszázezer atmoszféra nyomás a fókuszban, vagy Holenbach-féle kvantumeffektus.

— Valami bomba?

— Nem. Valószínűleg a hajtóerő forrása. A hajtósugár tömege argon volt. Már kimerült.

— Felhozhatjuk ezt az izét a fedélzetre?

— Fel. A komplex energiamérleg nullával egyenlő.

A fizikusokon kívül senki sem értette, mit jelent ez.

— Felhozzuk? — kérdezte a parancsnok Nakamurától.

— GOD jobban tudja — mosolygott a japán. — És te mit mondasz?

El Salam bólintott. Bevontatták hát a trófeát az orrban lévő vákuumkamrába, és a biztonság kedvéért energianyelőkkel vették körül. Alig fejezték be ezt a műveletet, GOD máris újabb felfedezésről adott hírt. Észlelt egy objektumot, amely az előbbinél jóval kisebb, burkolata elnyeli a rádiólokátor sugarait, csak az anyag spinrezonanciája jóvoltából fedezte fel: hasas, szivar alakú tárgy, tömege nagyjából öt tonna. Megint kirepültek a szondák, és felizzítva a szigetelőköpenyt, kihámozták belőle a fémesen csillogó orsót. Reagálásra késztetni hiába próbálták. Hulla volt: oldalában kiolvasztott lyuk tátongott. A lyuk peremének állapota arról tanúskodott, hogy a sérülés nem túl régen keletkezett. Ezt a zsákmányt is felhozták a hajóra.

A vadászat tehát könnyen ment. A nehézségek csak akkor kezdődtek, amikor meg akarták szemlélni a terítékre került zsákmányt, és fel akarták boncolni a vadat.

Az első roncs, amely a csarnokban húsztonnás, ormótlan testével óriási teknősbékára emlékeztetett, rücskös kérgével elárulta, hogy legalább százesztendős, annyi lyukat ütöttek rajta a belé ütköző mikrometeorok és kozmikus porszemcsék. Pályája az aphéliumban a Dzéta legtávolabbi bolygójánál is messzebb nyúlt. A szilárd páncéllal ellátott teknősbéka anatómiája meglepte a boncolókat. A jegyzőkönyv két részből állt. Az első részben Nakamura, Rotmont és El Salam teljes egyetértésben leírták az objektum belsejében talált és megvizsgált berendezéseket, a második részben pedig kifejtették gyökeresen eltérő véleményüket a berendezések rendeltetéséről. Polassar, aki szintén részt vett a vizsgálatban, mindkét fizikus véleményét megkérdőjelezte. Ez a jegyzőkönyv annyit ér, mutatott rá, mint az egyip tomi piramisok leírása, amelyet pigmeusok készítenek. Hiába értenek egyet abban, hogy milyen anyagból épült az objektum, ez korántsem magyarázza meg a rendeltetését. A vénséges vén műholdnak sajátos energiaforrása volt. Piezoelektrit elemeket tartalmazott, ezeket egy olyan konverter töltötte fel, amilyennel a fizikusok még sohasem találkoztak. A tisztán mechanikus nyomáserősítők soklépcsős satujába préselt elektritek fellazulva áramot adtak, olyan adagokban, amelyeket egy fázisimpedanciás gátlórendszer szabályozott, de hirtelen, teljes kisülésre is képesek voltak, ha a páncél szenzorai rövidre zárták a gátlórendszert. Akkor az egész áram végigfut a kétcsévés indukciós tekercsen, és mágneses robbanással a levegőbe repíti. Az akkumulátorok és a köpeny között salakkal teli zsákok vagy zsebek voltak. Félig üveges erek haladtak át rajtuk, megkopott tükörbéléssel — talán erózió marta fényvezetékek. Nakamura feltételezte, hogy ez a roncs valamikor túlhevült, ettől alegységeinek egy része megolvadt, és szenzorai elpusztultak. Rotmont ezzel szemben úgy gondolta, hogy a lepusztulást hideg úton váltotta ki valami katalízis. Mintha valamiféle, kétségkívül élettelen mikroparaziták rágták volna szét a műhold elülső részének vezetékhálózatát. Méghozzá nagyon régen. A páncél belső felszínét több rétegben méhkaptárok sejtjeihez hasonló, de sokkal apróbb kamrácskák borították. Csak kromatográffal lehetett hamujukban felismerni a szilíciumsavakat, a kettős hidrogénkötésű aminosavak szilíciumos megfelelőit. A boncolók véleménye itt azután végleg külön utakra tért. Polassar ezeket a maradványokat a páncél belső szigetelésének tartotta, Kirsting viszont olyan rendszernek, amely félúton van az élő szövet és az élettelen anyag között — ismeretlen eredetű és szerepű technobiológia terméke.

Hosszan elvitatkoztak a jegyzőkönyvek fölött. A Hermész utasainak immár bizonyítékuk volt arra, milyen színvonalon állt a Quinta-lakók technikája száz évvel ezelőtt. Ennek a technikának az elméleti alapjai nagyjából összevethetők a huszadik század végi földi tudománnyal. De inkább az intuíció, mint a tárgyi bizonyíték, azt sugalmazta nekik, hogy az idegen fizika fejlődésének fő iránya már akkor eltért a földiétől. Sem szintetikus víruskutatás, sem technobiotika nem létezhet, ha előzőleg el nem sajátítják a kvantummechanikát, az pedig, mihelyt egy kissé nekilendül, elvezet az atommagok széthasításához és szintéziséhez. Ebben a korszakban a műholdak vagy kozmikus szondák legjobb energiaforrása a mikroatommáglya. Márpedig a műholdban a radioaktivitásnak semmi nyoma nem volt. Elképzelhető-e, hogy a Quinta-lakók átugrottak a nukleáris robbantások és láncreakciók szakaszát, s egyből ott termettek a következő szakaszban — abban, amikor a gravitációt már az erős kölcsönhatások kvantumaivá lehet konvertálni? Ennek ellentmond a vén műhold piezoelektrites eleme.

Még több fejtörést okozott a kettes számú zsákmány. Ennek negatívenergia-eleme volt, ilyen energia akkor keletkezik, ha a műhold majdnem fénysebességgel repül a nagy bolygók gravitációs terében. Pulzációs meghajtórendszerét szétzúzta az a valami, ami olyan pontosan telibe trafálta — talán egy gigajouleos lézerlövés. Radioaktivitást ez sem mutatott. Belső falait monomolekuláris szénvegyületek szálkötegei alkották — derekas eredmény a szilárdtest-technikában. Az energiakamra mögötti, szét nem zúzódott rekeszben megrepedt csövecskéket találtak, bennük szupravezető szálakkal, ezek sajnos ott szakadtak meg, ahol a legérdekesebb dolog következett volna, kesergett Polassar. Mi lehetett ott? A fizikusok már olyan találgatásokba bocsátkoztak, amilyenekre földhözragadtabb körülmények között gondolni sem mernének. Hátha az a roncs egy gyorsítót tartalmazott, amely bomlékony szupernehéz részecskéket állított elő? Anomalonokat? De minek? Ha személyzet nélküli kutatólaboratórium volt, ennek volna is értelme. De hogy az volt-e? És annak mi lehet az oka, hogy a megolvadt fém a sugártalálat helyén valami archaikus szikrakamrára emlékeztet? A szupravezető nióbiumötvözet pedig a szét nem repedt vezetékekben hézagokat mutat: endotermikus katalízis rágta szét. Mintha valamiféle „erovírusokat”, erodáló vírusokat juttatott volna oda az áram, vagy inkább a szupravezető. A legfurcsábbak a pusztulás parányi fókuszai, amelyek mindkét műholdban megtalálhatók. Ezeket nem okozhatta semmiféle erőszakos külső hatás. Többnyire a vezetékek csatlakozásait rágta szét valami, gömbölyű kis üregeket hagyva hátra. Rotmont, a vegyész, akit segítségül hívtak, aktív nagymolekulás mikrobafélék működésének eredményét ismerte fel ezekben a kis üregekben. Sikerült izolálnia jó pár ilyen parányt. Ami a formájukat illeti, aszink-ronikus kristályok voltak, és megőrizték szelektív agresszivitásukat. Némelyikük kizárólag a szupravezetőket támadta meg. Rotmont megmutatta kollégáinak az elektronmikroszkóp alatt, hogyan rágják bele magukat ezek az élettelen élősdiek a szupravezető szálba, vagyis a nióbiumvegyületbe — ezzel táplálkoztak, és a megemésztett anyag rovására szaporodtak. Rotmont úgy vélte, hogy ezek a „viroidok”, ahogyan elnevezte őket, nem keletkezhettek csak úgy maguktól a műhold belsejében. Feltételezte, hogy a készüléket még a szerelés folyamán fertőzték meg a viroidokkal. De minek? Ez valami kísérlet? Ahhoz nem kellett volna a műholdakat kilőni az űrbe.

Felmerült tehát a gondolat, hogy a műholdak építése folyamán szándékos szabotázs történt. Őszintén szólva igen kockázatos ötlet. Mert ha így fogják fel a dolgot, akkor a vizsgált jelenségek mögött valamilyen konfliktus rejlik. Ellentétes szándékok összeütközése. A legtöbben úgy vélték, ez a felfogás csak úgy bűzlik az antropocentrikus sovinizmustól. Biztos-e, hogy a két műholdnak nem lehetett valamilyen molekuláris szintű hibája? Valami élettelen rákos burjánzás a finom és bonyolult mikrostruktúrában? A vegyész kijelentette, hogy az első, régi műhold — az üldözéskor még lepkének nevezett teknősbéka — esetében ez a lehetőség kizárható. A másodiknál ez már nem ugyanilyen biztos. Bár nem értették, milyen célból épült a két kozmikus jármű, szembeszökő volt, hogy a két műhold építése közötti időben a technika nagyot haladt. Az „erovírusok” mégis megtalálták és szétrágták az érzékeny csatlakozásokat mind a két műholdban. A vegyész, miután rátalált erre a nyomra, már nem tudott és nem is akart letérni róla. A két zsákmányul ejtett műhold vezetékeinek mikroelektronikus vizsgálata gyorsan ment, mert az analizátor GOD irányításával végezte. Ha nem siettetik így a dolgot, egy év sem lett volna elég ehhez a nekrohisztológiához. Az eredmény: mind a két műhold bizonyos elemei egyfajta immunitásra tettek szert a katalitikus roncsolással szemben, mégpedig olyan szűkre szabottan célirányos módon, hogy nyugodtan beszélhetünk immunológiai reakcióról, az élő szervezetek és a vírusok analógiájára. A tudósok fantáziájában már felködlött a kép: mikroháború, amelyet katonák, ágyúk, bombák nélkül vívnak, s amelyben a legpontosabban célba találó titkos fegyver egy félkristályos pszeudoenzim. Ahogy az már lenni szokott, ha a vizsgálódó különösen makacs, a feltárt jelenségek egészleges értelme nemhogy egyszerűsödne, a munka során egyre újabb bonyodalmak mögé rejtőzik.

A fizikusok, a vegyész és Kirsting szinte már ki sem tették a lábukat a fedélzeti főlaboratóriumból. Az élettelen tápanyagon már tucatnyi típusú „védekező” és „támadó” vegyület szaporodott. Ám eközben elmosódott a határvonal az idegen technika szerves részei és a beléjük hatolt, pusztító valamik között. Kirsting rámutatott, hogy abszolút objektív értelemben ilyen határ egyáltalán nem vonható meg. Tegyük fel, hogy a Földön tartózkodik egy roppant bölcs szuperkomputer, amely semmit sem tud az élet jelenségeiről, mert elektronikus ükapái már elfelejtették, hogy valamiféle biológiai lények építették őket. Megfigyel és vizsgál egy embert, aki éppen náthás, beleiben pedig pálca alakú mikrobák vannak. Vajon szerves, természetes tulajdonsága ennek az embernek, hogy vírusok tartózkodnak az orrában, vagy nem? Tegyük fel továbbá, hogy emberünk a vizsgálat folyamán elesik, beveri a fejét, és az ütés helyén daganat keletkezik. Ez a daganat bőr alatti vérömleny. Megsérültek az erek. De azt is gondolhatná vala ki, hogy a daganat egyfajta védőpárna, amely azért jött létre, hogy a következő ütésnél jobban megvédje a koponyacsontot. Lehetetlen ez az értelmezés? Nekünk nevetségesen hangzik, de ez nem tréfa, hanem emberen kívüli megismerő beállítottság.

Steergard meghallgatta a bőszen vitatkozó szakértőket, de csak bólogatott, és adott nekik további öt napot a vizsgálódásra. Rájuk is fért. A földi technobiotika már egy fél évszázada egészen más utakon járt. Az úgynevezett „nekroevolúcióval” nem foglalkoztak tovább, mert nem tartották kifizetődőnek. Elképzelni sem tudták, hogy valaha is létrejöhet bármiféle „gépi fajteremtés”. De ki az, aki mérget vehetne rá, hogy a Quintán sem létezik ilyesmi? A parancsnok végül már csak azt kérdezte: a további felderítés lényeges tényezőjének kell-e tekinteni azt a hipotézist, hogy a quintai műholdak gyártói között konfliktus dúl? De a szakértők már olyan messzire jutottak az analízisben, hogy semmiféle biztos tényezőről nem akartak beszélni. A bizonyosság nem hipotézis, és a hipotézis nem bizonyosság. Ahhoz már eleget tudtak, hogy felfogják, mennyire ingatag kiindulóelvekre épül a tudásuk. Elkeseredésüket csak fokozta, hogy még a fiatalabbik roncsban sem találtak semmilyen kommunikációs rendszert vagy ahhoz hasonlót, semmit, ami legalább egy picikét hasonlítana ahhoz, ami a véges automaták elméletéből és az informatikából levezethető. Talán végleg szétrágták a viroidok azt a valamit, ami az ideghálózatnak megfelelne? De akkor is maradt volna nyoma. Legalább egy-két foszlánya. Talán maradt is, de ők nem tudják felismerni. Ha egy zsebszámológépet szétlapítanak egy hidraulikus préssel, ugyan ki tudná belőle levezetni Shannon vagy Maxwell elméletét?

Az utolsó tanácskozás rendkívül feszült hangulatban játszódott le. Steergard már nem is várt pozitív megállapításokat. Csak azt kérdezte: nem létezőnek tekinthetők-e a közvetett bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy a Quinta-lakók elsajátították a csillagtechnikát? Ezt tartotta a legfontosabbnak. Ha sejtette is egyik-másik jelenlévő, miért lovagol a parancsnok ezen a kérdésen, nem szólt semmit. A Hermész lustán úszott a sötétségben, ők pedig az ismeretlenek dzsungelében botladoztak. A pilóták — Harrach és Tempe — némán hallgatták a tanácskozást. Az orvosok sem szóltak hozzá. Arago már nem viselte szerzetesi csuháját, és amikor beszélgettek — valahogy úgy adódott, hogy sokszor üldögéltek együtt négyesben a felső szinten, a vezérlőterem fölött —, sohasem említette azt, amit egykor mondott: „és ha ott a gonosz uralkodik?” Mikor Gerbert azt mondta, hogy a várakozásokat mindig lehűti a valóság, Arago nem értett egyet vele. Hány akadályt leküzdötték már, amelyeket elődeik a huszadik században leküzdhe tetlennek tartottak! Milyen simán ment az utazás, veszteség nélkül tettek meg fényéveket, az Euridiké pontosan beletalált a Hádészba, ők meg eljutottak a Hárpia csillaghalmaz kellős közepébe, és csak órák vagy napok választják el őket a lakott bolygótól.

— Úgy találja, atyám, ránk fér a pszichoterápiás kezelés? — mosolygott Gerbert. O volt az egyetlen, aki még mindig atyának szólította a dominikánust. Nehezére esett volna kollégát mondani.

— Csak az igazságot mondom, semmi többet. Nem tudom, hogy mi lesz velünk. Ez a tudatlanság a veleszületett állapotunk.

— Értem, mire gondol, atyám — tört ki Gerbert. — Hogy a Teremtő nem óhajtotta az ilyen expedíciókat, az efféle találkozásokat, a „civilizációk érintkezését”, és ezért választotta el őket a tér szakadékaival. Mi meg nemcsak kompótot főztünk a tudás almájából, de már éppen a tudás fáját fűrészeljük.

— Ha meg akarja ismerni a gondolataimat, állok szolgálatára. Én úgy vélem, a Teremtő semmiben sem korlátozott minket. De azt nem tudhatjuk, mi fog kinőni a tudás fájának oltványaiból.

A pilóták nem hallgathatták tovább a teológiai vitát, mert a parancsnok hívatta őket: a Quinta felé indultak. A navigációs pálya beállítása után a parancsnok megjegyezte:

— Nem számítottam rá, hogy ilyen hangulat fog eluralkodni a fedélzeten. Szép dolog a szárnyaló fantázia, de azért jobb, ha megvannak a határai. Ti is halljátok, miről folyik állandóan a szó: érthetetlen konfliktusok, mikrogépek, nanoballisztika, ilyen-olyan harcok. pedig ez az egész csak egy nagy rakás előítélet, ócska ballaszt, csak arra jó, hogy ne lássunk tisztán. Ha ennyire megijedünk egypár kibelezett roncstól, akkor elferdül a gondolkodásunk, és minden további lépésről azt hisszük majd, hogy őrülten kockázatos. Megmondtam ezt a tudósoknak, azért mondom el nektek is. Hát akkor: jó utat! A Septimáig GOD tarthatja az irányt. Utána ti legyetek a kormánynál. Állapodjatok meg, hogyan váltjátok majd egymást.

A hajtóművek már beindultak, volt némi gyenge gravitáció is. Harrach elment Tempével az Euridikéről elhozott régi könyvért. Amikor a kabin ajtajában elváltak, a jóval magasabb termetű Harrach lehajolt, mintha valami titkot akarna közölni, és megjegyezte:

— Tudta Bar Horab, kit tegyen ide a Hermészre. Igaz? Ismertél valaha jobb parancsnokot?

— Talán ismertem. Nem jobbat. Olyant mint ő.




A HOLD


A jégtömbökből álló gyűrű óriási, de labilis, lapos kerékként övezte a bolygót. Lakatos és Biela számításai, amelyeket az Euridiké alámerülése előtt, az utolsó napokban végeztek, helytállónak bizonyultak. A gyűrű, amelyben a Quinta gravitációja okozta perturbációk következtében egy nagy és három kisebb rés keletkezett, nem maradhat fenn ezer évnél tovább, mert állandóan növeli az átmérőjét és veszíti a tömegét. Külső peremét a centrifugális erők tágítják, belső széle olvadozó jégmorzsává és gőzzé válik a légköri súrlódástól, ily módon az ismeretlen módszerrel az űrbe juttatott víz egy része állandó esőzés formájában visszahullik a bolygóra. Nemigen hihették, hogy a Quinta-lakók szándékosan ítélték magukat erre az özönvíz előtti, folyton zuhogó esőre. A gyűrű eredetileg háromnégytrillió tonna jégből állt, és ez évente sok milliárd tonnával fogyott. Rejtélyek egész sorozata lappangott itt. A gyűrű megzavarta az egész bolygó éghajlatát. Nemcsak az örökös esőzéssel, hanem óriási árnyékával is, amely a nap körül keringő bolygónak hol az északi, hol a déli féltekéjét takarta el. Visszaverte a napfényt, és ezzel nemcsak az átlagos hőmérsékletet csökkentette, hanem a passzátszelek áramlását is megzavarta. A gyűrű árnyékának mindkét oldalán csak úgy nyüzsögtek a viharok és a ciklonok.

Ha a bolygólakók csökkenteni tudták az óceánok szintjét, nyilván rendelkeztek volna annyi energiával, hogy a vízeséseknek, pontosabban vízrepüléseknek megadják a második kozmikus sebességet, és ily módon elsöpörjék a jégtömeget a bolygó közeléből — akkor a jégtömböket vagy felolvasztja a nap, és nyomtalanul eltűnnek, vagy jégmeteorok formájában keringenek tovább a kisbolygók között.

Ha nincs elég energia, akkor a tervezők lemondtak volna erről a balsikerű vállalkozásról. A csődöt előre látni egészen könnyű feladat volt. Tehát nem a bolygótechnika hibája miatt, hanem valami más okból hagyták abba a sok-sok évvel ezelőtt megkezdett munkát. Ez a következtetés kézenfekvőnek látszott. A gyűrű, ez a lapos korong, benne tizenötezer kilométer átmérőjű lyukkal, amelynek közepén a bolygó csücsült, különböző fajta jégdarabokból állt: középső sávjai nagy jégtömbökből, külső széle apró és polarizált jégkristályokból, ami szintén csak szándékos beavatkozás eredménye lehet. Tehát keletkezésekor a gyűrű még engedelmeskedett azoknak, akik mozgását és formáját meghatározták. Megalkotói az egyenlítő síkjába helyezték, stacionárius pályára, de belső széle éppen az egyenlítő fölött kaotikus péppé olvadt. Az egész gyűrű úgy festett mint egy kozmikus építmény, amelynek építését félbehagyták. De miért?

Az óceánokból két nagy kontinens emelkedett ki, meg egy kisebb, ez háromszor akkora volt mint Ausztrália, de az északi sarkkörnél terült el, ezért a felderítők elnevezték Norsztráliának. Az infralokátorok a szárazföldeken nem szeizmikus eredetű, melegebb pontokat fedeztek fel, talán nagy erőművek hősugárzását. Ezek azonban sem kőolajjal, szénnel vagy más ásványi üzemanyaggal működő hőerőművek, sem atomerőművek nem voltak. Az előbbieket elárulta volna a légszennyező füst, az utóbbiakat a radioaktív hamu. Mint ismeretes, az atomenergia felhasználásának korai szakaszában a Földön a sugárzó hulladék biztonságos eltávolítása volt a legnagyobb gond. Persze olyan technikusoknak, akik képesek az óceánok egy részét kilökni a gravitációs tölcsérből, gyerekjáték lenne kilőni a radioaktív égéstermékeket. A jéggyűrű azonban sehol sem mutatta radioaktivitás nyomát. A Quinta-lakók vagy az atomenergia felhasználásának más formáját találták fel, vagy egészen másfajta energiát használnak. De milyet?

A bolygó gázcsóvát húzott maga után, ebben jócskán volt vízgőz, amely főleg a jéggyűrűből származott. A Hermész, miután stacionárius pályára állt a Marshoz hasonló, de annál nagyobb Sexta bolygó mögött, amelynek sűrű légkörét mérgezővé tette a vulkánok szüntelen gőzkibocsátása meg a sok légnemű ciánvegyület, kiküldött a Quinta megfigyelésére hat műholdat, és ezek éjjel-nappal továbbították az észlelés eredményeit. GOD öszszeállította belőlük a Quinta részletes képét. A rádiózaj volt a legfurcsább. A nagy szárazföldeken több száz erős adó működött, a fázisvagy frekvenciamoduláció minden jele nélkül. Semmi egyebet nem sugároztak, mint kaotikus fehérzajt. Antennáikat sikerült pontosan lokalizálni mint egyirányú vagy körkörös adókat — mintha a Quinta-lakók elhatározták volna, hogy elzárják valamennyi elektromágneses közlőcsatornát, a legrövidebb hullámoktól a kilométeresekig. Persze lehet, hogy csak vezetékes kommunikációjuk van — de mire jó nekik ez a fehérzaj, amelyre sok gigawattnyi energiát pazarolnak? Még furcsábbnak bizonyultak a műholdjaik — egyáltalán, minél tovább figyelték a bolygót, annál több lett a „furcsaság”. Majdnem egymillió műhold keringett a bolygó körül magas és alacsony pályán, egy részük majdnem körpályán, más részük erősen nyújtott elliptikus pályán, amelynek aphéliuma messze a hold mögé nyúlt. A Hermész szondái olyan műholdakat is észleltek, amelyek egy macskaugrásnyira voltak tőlük, némelyik alig nyolc-tízmillió kilométerre. A műholdak mérete és tömege nagyon eltérő volt. A legnagyobbak valószínűleg üresek voltak, az űrben felfúvódó, vezérlés nélküli ballonok. Egy részük már behorpadt, mert szivárgott belőle a gáz. Minden héten előfordult egyszer-kétszer, hogy egy műhold a jéggyűrűbe ütközött, ez igen hatásos látvány volt: a jégkristályok felhője a szivárvány minden színében csillogott-villogott, színeire bontva a nap sugarait. A csillogó, színes felhő aztán lassan eloszlott az űrben. Ilyen ütközést csak a passzív műholdak produkáltak, de voltak ám aktívak is — egy részük csak annyiban mutatkozott aktívnak, hogy nem tért le szabályos pályájáról, amihez állandó pályamódosításra volt szükség, más részük a formáját is változtatta érthetetlen módon, mint valami óriási fémfólia tekercs, de a Quinta jéggyűrűjével ezek sohasem ütköztek össze. A műholdakról készített háromdimenziós, holografikus térkép első pillantásra olyan volt, mintha méhek, sáskák és parányi legyek óriási raja keringene a bolygó körül. Ez a sokrétegű raj nem összevissza keringett. Rögtön feltűntek benne az egyszerű szabályszerűségek — az egymáshoz közeli pályán keringő műholdak gyakran párosával vagy hármasával jártak, de olyanok is akadtak, különösen a stacionárius pályán keringők, tehát mindig a bolygó felületének ugyanazon pontja fölött tartózkodók között, amelyek sajátos táncfigurákat mutattak be, hol a naphoz közeledve, hol távolodva tőle.

A lokalizációs mérések szaporodtával GOD elkészített egy koordinátarendszert, a grafikonok szferikus összesítését. Nehéz feladat volt megkülönböztetni az „élettelen” és „élő”, tehát passzívan sodródó vagy vezérelt, illetve önvezérlő műholdakat, hiszen bonyolult soktömeg-problémát kellett megoldani, a Quinta, a holdja és a napja nagy tömegének gravitációs terében mozgó rengeteg parányi tömeggel. A még élesebb megfigyelés végül a rakéta— és műholddarabkák milliárdjait fedezte föl, ezek a roncsdarabok sok esetben a napba zuhantak. Némelyikük toroid, vagyis gyűrű alakú volt, és ezekből vékony tüskék meredtek ki — sőt a legnagyobbak, félúton a bolygó és a holdja között, bizonyos aktivitást is mutattak. A tüskék kétpólusú antennák voltak, és adásukat a bolygó háttérzajából kiszűrve, a rádióhullámoknál rövidebb hullámú zajként sikerült azonosítani. Ennek a zajnak egy része a kemény röntgensugárzás tartományába esett, és nem juthatott el a Quinta felszínére, mert elnyelte a légkör. GOD naponta újabb adagokkal gyarapította az ismeretek tárházát, és miközben Nakamura, Polassar, Rotmont és Steergard a rébuszokból álló rébuszon törte a fejét, a pilótáknak, akik távol tartották magukat a tudós okoskodástól, már megvolt a saját külön bejáratú véleményük: röviden az, hogy a Quinta a mániákus őrült mérnökök bolygója, bővebben kifejtve: lám, a SETI milliárdokat pazarolt el, és agyongürcölte magát, hogy találjon egy őrült civilizációt. De azért ők is érezték, hogy ebben az őrültségben van valami rendszer. Felmerült bennük a teljes abszurdumig vitt „rádióháború” képe: már senki sem sugároz műsort, mert mindegyik fél kizárólag a többiek zavarásával van elfoglalva.

A fizikusok eközben az emberi tulajdonságok ellentéteiből gyártott hipotézisekkel próbáltak GOD-nak tippeket adni. Hátha a Quinta-lakók anatómiája és élettana olyan gyökeresen különbözik az emberekétől, hogy a képeket és a beszédet valamilyen másfajta, nem akusztikus, nem vizuális érzékszervek és kódok helyettesítik náluk? Talán tapintási érzetek? Szagok? A gravitációval összefüggő észlelések? Hátha az a fehérzaj energiát továbbít, és nem információkat? Hátha az információ asztrofizikai eszközökkel, áramlások hullámain jut el a feladótól a címzetthez? Talán felhagyhatnánk már azzal a próbálkozással, hogy ezt a látszólag értelmetlen elektromágneses üvöltést így meg amúgy szűrögessük, és jobb volna teljesen megváltoztatni az egész elemzőprogramot? GOD a szokásos, egykedvű türelemmel válaszolgatott nekik. Sokat tudott az emberi érzelmekről, de neki nem voltak érzelmei.

Ha a fehérzaj valóban energiát hordoz, akkor létezniük kell felvevő rendszereknek, és azoknál elkerülhetetlen egy bizonyos minimális szivárgás, vagyis veszteség, mert a százszázalékosan hatékony energiaátadás lehetetlen. A bolygón azonban nem látható semmiféle olyan felvevő létesítmény, amely a kisugárzott energiával arányos lenne. Az energiának az a része, amely átjut a légkörön, sok műholdat elér. De a többi adó és a többi műhold elnyomja ezt a célirányos sugárzást, mégpedig tökéletesen. Olyasmi az ábra, mintha rengeteg sok ember akarna egymással beszélgetni, de úgy, hogy mindenki egyszerre beszél, és egyre hangosabban ordít. Lehet akkor mindegyik beszélő a bölcsek bölcse, a hangok eredője mégsem egyéb mint vad üvöltözés.

Másodszor, bármilyen sávot használnak is hírközlésre, a közlőcsatornák telítődése esetén keletkezhet fehérzaj, de a quintai zajnak van egy sajátos tulajdonsága. Ez a zaj nem „abszolút káosz”. Inkább ellentétes sugárzások eredője. Mindegyik adó nagyon pontosan betartja a maga hullámhosszát. Más adók pedig oly módon zavarják vagy némítják el, hogy megfelelő fázisban visszafordítják az adó amplitúdóját. Ezt az elektromágneses állapotot GOD oly módon szemléltette, hogy a rádióhullámokat eltolta az optikai tartományba. A bolygó nyugalmas, fehér korongját tarka rezgések képe váltotta fel. Amikor GOD a koherens adókat zöld színnel jelenítette meg, a reléket fehérrel, az „ellenadókat” vörössel, a Quinta korongján tarkán viaskodtak egymással a színek. A szétömlő piros rózsaszínűre festette a relék fehérjét, de közben benyomult a zöld is; a színek elkent pókhálója rezgett előttük; olykor tisztán kivillant valamelyik szín, de rögtön megint elmosódott.

Közben megérkeztek az információk a Quinta holdjára kiküldött távolsági felderítőszondáktól. Az öt szondából kettő odaveszett, nem tudni, hogyan, mert a periszeléniumban tűntek el, amikor a Hermészről nem láthatták őket. Steergard meg is rótta ezért az elővigyázatlanságért Harrachot: az ő dolga lett volna, hogy a járőr után kísérőt küldjön, amelynek segítségével a hold mögött is szemmel tarthatják az összes szondát. Szerencsére három szonda így is megkerülte a Quinta holdját, és mivel a zajdzsungelen át másféle jelzést nem tudtak küldeni, lézerkóddal juttatták el felvételeiket a Hermészre. Az információ annyira sűrítve érkezett, hogy egyetlen nanoszekundumos impulzus ezer bitet tartalmazott. GOD nem egészen egy percig vette ezt az üzenetet, majd közölte, hogy az aposzeléniumból elindult a járőrszondák felé három quintai műhold, amelyeket eddig nem észleltek, mert nagyon kicsik. Most azért fedezte fel őket, mert beindított motorjuk hőt fejlesztett, gyorsulásukat pedig kimutatta a Doppler-effektus. Annak semmi jele, hogy a bolygóról adtak volna parancsot a járőrszondák elfogására. Ehhez az idő is kevésnek tűnik. A forró pontok nyílegyenesen közeledtek a szondákhoz — frontális ütközés ígérkezett. A parancsnok elrendelte a védekező műveletet. A háromtagú járőr kilőtte álcázóeszközeit: fémfóliák és ballonok egész tömegét. Az elfogó műholdakat azonban nem sikerült megtéveszteni, ezért a járőr most nátriumfelhőt lőtt ki, és oxigént fecskendezett belé. Tűzfelhő lobbant fel. Mihelyt a quintai rakéták eltűntek benne, a járőrszondák csigavonalban kisurrantak az égő felhőből, de nem repültek vissza az űrhajóhoz, hanem öngyilkos hévvel egymásnak rontottak, és felrobbantak. Steergard visszarendelte a fedélzetre valamennyi megfigyelőszondát orbitális pályájáról, GOD pedig már kiírta a felderítés eredményeit. A hold kráteres, sivatagos túlsó felén ide-oda rohangál egy tűzpont, a fényképe szerint nukleáris plazma, és olyan sebesen száguldozik, hogy ha a megfelelően koncentrált mágneses mező ott nem tartaná, kirepülne az űrbe, és ott rögtön kialudna. De mi az, ami ott ingázik két öreg kráter között — másodpercenként hatvan kilométeres sebességgel? Mi ez a kóbor lángocska? GOD megnyugtatta a társaságot, hogy a bolygó nem fedezte fel a Hermészt, tehát nem is üldözik. Ennek semmi jele. A folyamatos zajból csak egy-egy reccsenés hallatszik ki, amikor valamelyik műhold belép a légkörbe, vagy a jégkorongba ütközik. Mindezt GOD tökéletesen észlelte, mert a Sexta légkörét használta fel lencsének a rádiótávcsövekhez.

És most mit tegyenek? Erről megoszlottak a vélemények. Nem akarták tudatni érkezésüket a Quinta-lakókkal. Az álcázást folytatni kell, amíg legalább egyet meg nem oldanak a számtalan rejtély közül. Tanakodtak, küldjenek-e automata leszállószondát a hold túlsó oldalára, vagy szálljanak le ők maguk az űrhajóval. A két módszer esélyeiről GOD ugyanannyit tudott mint az emberek: jószerivel semmit. A járőrszondák megfigyelései szerint a hold lakatlan, bár van légköre. A tömege csak másfélszer akkora mint a földi Holdé, tehát természetes módon nem tudhatná ezt a légkört megtartani. Még rejtélyesebb a légkör összetétele: nemesgázok — argon, kripton és xenon, meg némi hélium. Mesterséges beavatkozás nélkül ez a légkör pár száz év alatt elpárologna.

Arról, hogy itt technikai munkálatok folytak, még ékesszólóbban tanúskodott a plazmalángocska. A hold azonban hallgatott, mágneses tere sem volt, és Steergard úgy döntött, hogy leszállnak. Ha vannak ott valamiféle lények, csak valahol lent, mélyen a kráterek és kalderák lyuggatta sziklaréteg alatt élhetnek. A kővé dermedt lávatengeren fényesen csillogtak a legnagyobbik kráterből minden irányban elágazó sávok. Steergard elhatározta, hogy mielőtt leszállnak, üstökössé alakítja át a Hermészt. A hajótest két oldalán megnyíltak az álcázókészülékek, fehér habot szivattyúztak ki a tartályokból, gázt fecskendeztek alá, ez felfújta a habot, és csakhamar szabálytalan formában megszilárdult buborékok nagy gubója vette körül az egész hajót. A Hermész úgy lapult a gubó szivacsos tömegében mint gyümölcsben a magja. Még közelről nézve is szakasztott olyan volt mint egy krátertölcsérekkel borított, hosszúkás sziklatömb. A szétpattant buborékok maradványaitól olyan lett ez a burok mint egy kisbolygó felszíne, amelyet időtlen idők óta bombáznak a porfelhők és meteorok. Meghajtás nélkül persze nem tud leszállni a Hermész, ezért a hajtósugárra az üstökös csóvájának szerepét osztották ki, a perihélium felé haladó üstökös csóvája ugyanis a nappal ellentétes irányba mutat. Ezt az illúziót a hajtómű deflektorai keltették. A pontos színképelemzés persze felderítené a hajtóerőt és a gázsugár összetételét, amely nem igazán jellemző az üstökösökre. Ennyi kockázatot azonban vállalni kellett. A Hermész hiperbolikus sebességgel átsuhant a Sextától a Quinta pályája felé — végtére akadnak, ha ritkán is, ilyen nagy sebességű, mert a naprendszeren kívülről jövő üstökösök —, és kétheti repülés után lefékezett a hold mögött, majd kiküldte televíziós szemekkel ellátott manipulátorait. Igazán éppen úgy festett mint egy rücskös, vén sziklatömb — a műszikla csak erélyes ütéstől nyomódott be rugalmasan, mint egy ballon. Magát a leszállást nem lehetett álcázni; tattal lefelé belépve a hold légkörébe, a Hermész a rakéták tűzoszlopával elégette a tat körüli burkot, a többit pedig megtette a légköri súrlódás. Letépte az izzó álcát, és a tűzoszlopon álló, csupasz, páncélos kolosszus lecövekelt hat szétterpesztett lábán, persze csak miután egy rakétasorozattal megvizsgálta, elég teherbíró-e a talaj. Az elégett burok még jó ideig hamuesőbe burkolta az űrhajót. Amikor a hamueső végre elállt, apránként szemügyre vették a Hermész új környezetét, egészen a horizontig. A plazmaingától elválasztotta őket a nagy kráter magas partja. A légnyomás négyszáz hektopascal volt, így a helikoptereket is felhasználhatták légi felderítésre — immár nyíltan. Elkezdődött a játék, melynek szabályait még nem ismerték, de a tétjét igen. A nyolc helikopternek, amelyet másmás irányban, ezermérföldnyire kiküldtek, nem történt semmi baja. Felvételeikből elkészült a térkép, amely a leszállási pont körül elterülő nyolcezer négyzetkilométert ábrázolta. Egy tipikus, légkör nélküli égitest térképe, teljes összevisszaságban szétszórt kráter tölcsérekkel, amelyeket részben kitölt a vulkanikus tufa. Csak északkeleten volt más a kép: a mágneses kamerák lefilmezték a mozgó tűzgömböt. Sebesen suhant a sziklás talaj fölött, amely útja mentén sekély, forró szurdokká olvadt. Ezt a területet még egyszer megvizsgálták a helikopterek, méréseket és színképelemzést végeztek madártávlatból és leszállva. Az egyiket szándékosan a napgolyó közelébe vezérelték. Mielőtt elégett, pontosan megadta a tűzgömb hőmérsékletét és terajoule nagyságrendű sugárzó energiáját. A tűzgömböt változó mágneses tér táplálta és vezérelte. A térerősség 1010 gauss volt.

Steergard a szurdok mágneses altalajának mélyszondázása után megbízta GOD-ot, hogy készítse el az ott rejlő hálózat sémáját a csomópontokkal, amelyekből számos akna vezetett mélyen a litoszféra alá, és nem nagyon lepődött meg a diagnózistól. Az óriási létesítmény rendeltetése nem derült ki. De ahhoz nem fért kétség, hogy az építkezést a munka kellős közepén abbahagyták, az alagutak és aknák bejáratait pedig lezárták, pontosabban beszórták robbanótöltetekkel, miután a nehézgépeket bedobták az aknákba. A plazmagömböt, ezt az izzó mikronapot a mágneses vezetékek útján egy termoelektrikus átalakító rendszer táplálta, amely a litoszféra mélyéből merítette az energiát — vagy ötven kilométerrel a hold kérgének külső köpenye alatt.

A parancsnok kiküldött ugyan erre a területre egypár nehéz terepjárót, hogy alaposabb vizsgálatokat végezzenek, és megvárta, míg visszatérnek, de aztán elrendelte, hogy tüstént induljanak. A fizikusok, akiket lenyűgöztek a hold alatti energetikai üzem roppant méretei, szerettek volna még maradni, sőt talán kinyitni az eltorlaszolt alagutakat. Steergard nem engedte. Érthetetlen volt a zsákmányolt műholdak állapota, érthetetlen ez az építkezés, amelyhez ekkora lendülettel fogtak hozzá itt a lávasivatagban, még érthetetlenebb — ha a tudatlanságot fokozni lehet — a munkálatok abbahagyása; kapkodó evakuálás rémlett föl előtte, de erről nem beszélt a többieknek. A baljós gondolatot, amely földerengett benne, megtartotta magának.

Meddő fáradozás egy idegen technika részleteit vizsgálgatni. Töredékei, akár egy törött tükör darabkái, nem adnak összefüggő képet. Csak annak homályos következményei, ami szétzúzta őket.

A dilemma nem e civilizáció eszközeiben rejlik, hanem benne magában. Mikor ezen gondolkodva, érezte a rábízott feladat egész nyomasztó súlyát, Arago megkérdezte az interkomon, hogy felkereshetné-e.

— Ha rövid beszélgetésre gondol, akkor igen. Ötven perc múlva indulunk — felelte, bár egy porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést. Arago rögtön megjelent.

— Remélem, hogy nem zavarom.

— De igen, most éppen zavar, tisztelendő atya — felelte, és nem állva fel, egy fotelra mutatott. — Mindamellett tekintettel a. missziójának jellegére, meghallgatom.

— Nincs semmilyen rendkívüli meghatalmazásom, sem misszióm. Engem éppúgy kirendeltek a magam helyére, mint önt a magáéra — felelte nyugodtan a dominikánus. — Egy különbséggel. Az én döntéseimtől semmi sem függ. Az önéitől minden.

— Tudom.

— Ennek a bolygónak a lakói olyanok mint egy élő szervezet, amelyet lehet tetszés szerint vizsgálgatni, de nem lehet a létezése értelméről faggatni.

— A medúza nem válaszol, de az ember?

Steergard a papra nézett, és tekintetében több volt mint érdeklődés. Mintha fontos válaszra várna.

— Az ember igen, de nem az emberiség. A medúzák semmiért sem felelősek. Közülünk mindenki felelős azért, amit tesz.

— Sejtem, mire céloz. Tisztelendőséged tudni akarja, mit döntöttem.

— Igen.

— Nyílt sisakkal lépünk fel.

— A kapcsolatot követelve?

— Igen.

— És ha nem tudnak eleget tenni ennek a követelésnek?

Steergard megrendülten állt fel — a szerzetes arra kérdezett rá, amin ő titokban töpreng. Olyan közel állt Aragohoz, hogy térdük majdnem összeért, és halkan megkérdezte:

— Hát akkor mit csináljunk?

Arago is felállt, kiegyenesedett, kezét nyújtotta, és megszorította a parancsnok kezét.

— Helyesen fog dönteni — mondta, és kiment.




ANGYALI ÜDVÖZLET


A rajt után a parancsnok az ismét elmaszkírozott űrhajót stacionárius pályára állította a hold fölött, azon az oldalon, amely a Quintáról nem látható, és sorra behívta társait, hogy mindegyikük mondja el, hogyan látja a helyzetet, és mit tenne az ő helyében. A vélemények szóródása óriásinak bizonyult. Nakamura a kozmikus hipotézishez ragaszkodott. A quintai technika színvonala bizonyítja, hogy csillagászatuk már régóta fejlett. A Dzéta a bolygóival a spirálgalaxis két karja között kering, és úgy ötezer év múlva veszélyesen megközelíti a Hádészt. A kritikus közelséget pontosan nem lehet meghatározni, mert sok tömeg kölcsönhatásának megoldhatatlan problémájáról van szó. De kevéssé valószínű, hogy a Dzéta katasztrófa nélkül elhaladhatna a kollapszár mellett. A veszélybe került civilizáció a menekülés útját-módját keresi. Különböző tervek születnek, például az, hogy áttelepülnek a holdra, vezérelhető bolygóvá alakítják, és átköltöznek a Hárpia Etájának naprendszerébe, amely csak négy fényévnyire van, és ami a legfontosabb, távolodik a kollapszártól. Hozzálátnak a terv megvalósításához, de már a kezdeti szakaszban elégtelennek bizonyulnak a tudás és az energia készletei. Az is lehetséges, hogy a civilizáció egyik része, az államok egyik tömbje híve a tervnek, a másik pedig ellenzi. Tudjuk, milyen ritkán fordul elő, hogy a különböző területek szakértői teljes egyetértésre jutnának egy különösen bonyolult és nehéz feladat ügyében. Felmerül egy másik terv — űrhajókon kell elvándorolni, vagyis menekülni. Ez a koncepció válságba sodorja a társadalmat: a Quinta lakossága bizonyára több milliárd főnyi, és az űrhajóipar nem képes akkora flottát építeni, hogy a bolygó egész lakosságának exodusát véghezvihessék. Földi analógiával élve, az egyes országok ipari potenciálja között nagy a különbség. Az élboly űrflottát épít magának, a holdon elkezdett munkákat pedig abbahagy ja. Lehetséges, hogy az űrhajógyári dolgozók, abban a tudatban, hogy a mentőhajók nem nekik készülnek, szabotázsakciókat követnek el. Erre megtorlás következhet, felfordulás, anarchista támadások és rádiós propagandaháború. Így ez a terv is megreked a kezdeti szakaszban, a naprendszerben keringő rengeteg műhold pedig ennek a tervnek elvetélt maradványa. Bár ez a helyzetértékelés erősen hipotetikus, nem nulla értékű. Ennélfogva a Quintával mielőbb kapcsolatba kell lépni. A Quinta-lakóknak átadott csillagtechnika megmentheti őket.

Polassar ismerte Nakamura felfogását, de úgy vélte: japán barátja kiforgatja és félremagyarázza a tényeket, hogy a bolygóméretű exodus feltevését alátámaszthassa velük. A csillagtechnika nem jelenik meg váratlanul, mint derült égből a villámcsapás. Az az energia, amelyet a holdon az asztonoszferikus létesítmény felhasznál, három nagyságrenddel kisebb mint amekkorát a gravitológia ipari hasznosítása kínálna. Azonkívül semmi sem mutat arra, hogy a Quinta-lakók az Éta naprendszerét vendégszerető helynek találhatnák. Az Éta néhány millió év múlva minden hidrogénjét elégeti. Ekkor vörös óriássá válik. Végül pedig Nakamura úgy csoportosította át az egész Hárpia és a Hádész mozgásadatait a gravitációs bizonytalansági tartományban, hogy a Dzéta kritikus áthaladása a kollapszár közelében már ötven évszázad múlva valószínű legyen. De ha figyelembe veszszük a galaxis spirális karjai okozta perturbációkat, erre az áthaladásra húsz-egynéhány ezer évvel később kerül csak sor. Attól a hírtől, hogy huszonötezer év múlva baj lesz, csak értelmetlen lények eshetnek pánikba. A gyerekcipőben járó tudomány, mint a földi a tizenkilencedik században, úgy láthatja, hogy fejlődése a végéhez közeledik. Az érettebb tudomány, noha nem ismeri a majdani fölfedezéseket, tudja, hogy azok mértani haladvány szerint növekednek, és a tudomány ilyenkor pár év alatt jóval több új ismeretre tesz szert mint korábban évezredek alatt. Hogy a Quintán mi történik, azt nem tudjuk, de kapcsolatba kell vele lépni — bár a dolog kockázatos. De szükségszerű is.

Kirsting úgy vélekedett, hogy „minden lehetséges”. A fejlett technika nem zárja ki a vallási jellegű hiedelmeket. Az egyiptomi és azték piramisok éppúgy nem árulnák el a más világokból jött vendégeknek rendeltetésüket mint a gótikus katedrálisok. Amit a holdon találtunk, lehet vallásos mű is. Napimádat — méghozzá egy mesterséges nap kultusza. Nukleáris plazmából épített oltár. Bálványimádat tárgya. A hatalom vagy az anyag feletti uralom szimbóluma. Akkor pedig létezhet egyházszakadás, hitehagyás, eretnekség, nem keresztes, hanem rádiós hadjáratok. Elektromágneses erőszakot alkalmaznak, hogy „megtérítsék” az eretnek hittagadókat, vagy inkább szakrális informatikai gépeiket: Deus est in Machina. Nem mintha ez valószínű vagy éppen bizonyítható lenne. A vallási jelképek, éppúgy mint az ideológia termékei, nem árulják el értelmüket az idegen jövevényeknek. A fizika nem semmisíti meg a metafizikát. Ahhoz, hogy a különböző földi kultúrák és korok embereinek szándékaiban valami közösét találjunk, legalább annyit tudnunk kell, hogy az anyagi létet sehol sem tartották mindennek, tehát olyasminek, ami puszta létezésével minden egzisztenciális igényt kielégít. Mondhatja valaki, hogy ez különc feltevés. Kiindulhat abból, hogy a technika mindig különválik a szakrális szférától. Csakhogy a technikának mindig technikán túli célja van. És amikor a Sacrum eltűnik, a kultúrában támadt hézagot valaminek ki kell töltenie. Kirsting olyan misztikus magaslatokba szárnyalva igyekezett összeházasítani a technikát a hittel, hogy Steergard alig tudta végighallgatni. A kapcsolat? Hát persze, ő is amellett van, hogy a kapcsolatot föl kell venni.

A pilótáknak egyáltalán nem volt véleményük — nekik nem szokásuk, hogy a problémákat a fantázia szárnyán a többé-kevésbé emberen túli régiókba repítsék. Rotmont késznek mutatkozott megbeszélni a kapcsolatfelvétel technikai részét. Elsősorban azt, hogyan védjék meg az űrhajót a quintai műholdak rajaitól. Úgy vélte, a Quintát valamikor a múltban már meglátogathatta egy másik civilizáció, és a randevú balul ütött ki, a tudomány pedig azóta óvatos. A Quinta-lakók körülbástyázták magukat, védekeznek az invázió ellen. Kitermelték az egyetemes bizalmatlanság technikáját. Mindenekelőtt meg kell őket győzni az emberek békés szándékairól. „Üdvözlő ajándékokat” kell küldeni nekik, és amikor azokat jól megnézték, ki kell várni a reagálásukat.

El Salam és Gerbert ugyanígy vélekedett.

Steergard a maga módján járt el. Az „üdvözlő ajándékok” megsemmisülhetnek, még mielőtt elérik a Quintát. Erre vallott a holdvizsgáló ötös járőr sorsa. Kilőtt hát a nap felé egy nagy műholdat, hogy távvezérelt Nagykövetként adja át a Quintának a „megbízólevelet”. A Nagykövet a levelet lézerjelek formájában küldte le, hogy átüthesse a bolygó zajburkát, a jelkód kellőképpen redundáns volt, az üzenet tartalma pedig kioktatta a címzetteket, hogyan léphetnek kapcsolatba a feladóval. Ezt a programot a műhold több százszor megismételte, szünet nélkül. A válasz néma csönd volt.

Az üzenet tartalmát három hétig változtatgatták minden lehetséges módon, ám a reagálásra hiába vártak. Az adó energiáját megnövelték, a lézertű a bolygó egész felületét bejárta, hol infravörösben, hol ultraviolában sugározta így meg amúgy modulált üzenetét. A bolygó nem válaszolt.

A Nagykövet, ha már arra járt, tüzetesen megszemlélte a Quinta küllemét, és átadta a Hermésznek a részletes adatokat. A Quinta szárazföldjein olyan méretű agglomerációk voltak mint a földi nagyvárosok. De éjszaka semmi sem világította meg őket. Ezek a szétlapult csillag alakú, ágasbogas nyúlványokban végződő valamik félfémes radarképet adtak. A csillagok közepéből egyenes vonalak ágaztak szét, mintha közlekedési főútvonalak volnának. De semmi sem mozgott rajtuk. Minél élesebb képeket kaptak a Nagykövettől (amely lassacskán kémmé változott), annál nyilvánvalóbban illúziónak bizonyultak a földi hasonlatok. A vonalak nem voltak sem utak, sem csővezetékek, közöttük pedig a terep gyakran erdőt színlelt. Az ál-erdőket rengeteg szabályos tömb alkotta, elágazó nyúlványokkal. Albedójuk majdnem nullának bizonyult: a beeső napfény több mint kilencvenkilenc százalékát elnyelték. Tehát fotoreceptoroknak látszottak.

Lehetséges hát, hogy a Quinta a „megbízólevelet” is elnyelte, mert vevőkészülékei energetikai tápláléknak tekintették, nem pedig információnak? A napkorong előtt kushadó, így eddig láthatatlan Nagykövet minden tőle telhetőt megtett. Infravörösben sugározta a „levelet”, százszor akkora erővel mint a nap infravörös sugárzása. A józan ész azt súgta, hogy ez a koncentrált sugárnyaláb kárt tett az elnyelőberendezésekben, akkor pedig valamiféle műszaki csapat megvizsgálja a hibát és annak okát, aztán a magasabb rangú szakemberek előbb-utóbb felismerik, hogy ez a károkozó sugárzás jelzés akar lenni. De csak teltek-múltak a napok, és semmi sem változott. A bolygó éjszakai és nappali féltekéjének felvételeken rögzített képei tovább szaporították a talányokat. Naplemente után még egy árva gyertyafény sem pislákolt a sötétségben — az óceánból kiemelkedő két nagy földrész, meredek hegyláncaival, hófödte csúcsaival, majdnem teljes sötétségbe borult, csak a sejtelmes északi fény derengett fölöttük, de még ez az északi fény is gyanúsan viselkedett, mert igaz ugyan, hogy a felhőtlen éjszakában szabályosan zöld-aranyra festette a sarki jégmezőket, de nem kószán imbolygott, hanem mintha egy láthatatlan, óriási kéz a Quinta forgásirányával ellentétes irányban forgatná. Sem a két nagy szárazföld beltengerein, sem az óceánon nem látszott semmiféle hajó, az egyenes vonalak kereszteződésében sem észleltek mozgást, a légcsavarszerű valamik, amelyek az erdős síkságokat és a sziklás hegyvonulatokat időnként átszelték, nem szolgálhattak közlekedési célokra. A déli félteke óceánjából számtalan rózsafüzérként emelkedtek ki a lakatlannak látszó szigetvilág parttalan vizében szétszórt, kialudt vulkánok. Ezen a féltekén csak egyetlen szárazföld volt, mégpedig a hatalmas jégsapka alá rejtőző déli sarkvidék. Örök havának homályos ezüstjéből magányos kőszirtek meredtek elő, a nyolcezer méternél magasabb, jég födte csúcsok. Az egyenlítői övezetben, a jéggyűrű alatt, éjjel-nappal trópusi viharok dühöngtek, a csapkodó villámokat még látványosabbá tette, hogy a légköri kisüléseket lila szikrákként verte vissza a jéggyűrű korongja, mint valami őrülten száguldó tükör. Civilizációs sürgés-forgásnak semmi nyoma, a nagy folyamok torkolatában nincsenek kikötővárosok, a hegyvidéki katlanok némelyikének aljára domború fémpajzs borul ugyan, de azt is csak spektrokémiai úton lehet megkülönböztetni a természetes szikláktól, van vagy száz sima, betonozott űrrepülőtér, körülöttük alacsony épületek, de a tájékukon légi forgalom nem észlelhető — mindez azt a következtetést kínálta, hogy a sok évszázados harcok a Quinta-lakókat a föld alá kényszerítették, és most holmi kazamatákban élnek, az égi tüneményeket és a kozmoszt csak a rádióelektronika fémszemeivel figyelve. A hőkülönbségek mérésével sikerült megállapítani, hogy Nosztrália és Hepária területén hófoltok vannak, talán barlangvárosok, amelyek mély föld alatti nyúlványaikkal érintkeznek. A hófoltok sugárzásának finomelemzése azonban rácáfolt erre a feltevésre. A negyvenmérföldes átmérőt is elérő, terjedelmes foltok mindegyikének hősugárzása furcsamód fokozatos volt: a legforróbb a centrum, a hősugárzás forrása pedig a litoszféra alatt, a köpeny határán található. A Quinta-lakók netán bolygójuk cseppfolyós belsejéből merítik az energiát? A szabályos négyszögekre tagolódó, óriási területek, amelyeket először szántóföldeknek hittek, valójában kúpos fejecskék millióival voltak tele, mintha kerámiagomba teremne soktucatnyi négyzetkilométeren. Adó-vevő radarantennák — nyilatkoztatták ki végül a fizikusok. A felhőkbe, viharokba, ciklonokba burkolózó bolygó már olyan hatást tett rájuk, mintha szándékosan halottnak tettetné magát, és éberen lapulva, elbújna a szüntelenül felé sugárzó, bármiféle válaszért könyörgő jelzés elől.

Régészeti szemszögből is vizsgálgatták a bolygót, a történelmi múlt nyomait keresték, városok romjait, a földi kultikus építészet megfelelőit, templomokat, piramisokat, ősi fővárosokat, de semmilyen bizonyosságra nem jutottak. Ha a háború teljesen elpusztította a történelem nyomait, vagy ha emberi szem nem képes felismerni őket, oly tökéletesen idegenek, az idegenségen átívelő hídként egyedül a technikai tevékenység marad. Keresték hát azokat a bizonyára óriási létesítményeket, amelyek arra szolgáltak, hogy az óceán vizét kisöpörjék az űrbe. A létesítmények helyét ki lehetett számítani, ehhez a fizika egyetemesen érvényes ismérveket nyújtott. A jéggyűrű forgásirányából, egyenlítő körüli mozgásából levezethető a vízágyúk helye. De a kutatók buzgalmát itt is kudarcra ítélte egy balszerencsés körülmény, amelynek folytán nemigen találhatták meg a keresett létesítményeket: minden bizonnyal az óceán partján kellett lenniük, azon a vidéken, amely fölött most a jéggyűrű száguld körbe-körbe, csakhogy a jéggyűrű belső peremének meg a légkör ritka külső rétegének állandó súrlódása miatt a kérdéses helyeken folyton vihar dühöngött, és szakadt az eső, így hát füstbe ment az a lehetőség is, hogy megpróbálják rekonstruálni, milyen módszerekkel lőtték ki a tengervizet az űrbe a Quinta múlt századi mérnökei.

A gyanúsaknak nevezett fényképek már megtöltötték az űrhajó irattárát, de nem értek többet mint a tintafoltok a Rorschach-teszt tábláin. Az ismétlődő, csillagszerű valamik érthetetlen kontúrjait az emberi szem éppúgy megtölthette a Földről hozott képzetekkel és előítéletekkel, mint ahogyan a vizsgált személy különféle alakokat lát, illetve csak képzel, amikor a változatos formájú tintapacákat megmutatják neki. GOD is tanácstalanul tárta szét nem létező karjait a sok ezer fénykép láttán, de viselkedéséből legalább annyit megértettek az űrhajósok, hogy a tökéletesen objektív adatfeldolgozásra tervezett gépben bizony-bizony jó adag antropocentrizmus bujkál. Ha már az idegen értelemről nem tudtak meg semmit, mutatott rá Nakamura, legalább azt megtudhatták, milyen közeli rokonság fűzi össze az emberek és a komputereik gondolkodását. A szinte karnyújtásnyira lévő idegen civilizációt a közelség csak még jobban elválasztotta tőlük, már úgy érezték: gúnyt űz buzgó igyekezetükből, hogy a lényegéig hatoljanak. Megpróbálták leküzdeni magukban ezt a gyötrő érzést, amely azt sugallta, hogy az expedíciót álnok rosszindulat fogadja, mintha valakinek — de kinek? — eltökélt szándéka lenne csúfot űzni az ő balgatag reményeikből, melyekről csak itt, az út legvégén, a célnál derül ki, mennyire hiábavalóak. Azok, akiket ez a gondolat gyötört, eltitkolták, nehogy társaikat is megfertőzze a defetizmus.

Hétszáz órányi hasztalan diplomáciai üzengetés után Steergard elhatározta, hogy leküldi a Quintára az első leszállóegységet, amelynek a Gábriel nevet adták. A Nagykövet az indítás előtt negyvennyolc órával bejelentette Gábriel érkezését, tudatva a Quinta-lakókkal, hogy a szonda, amely semmilyen fegyvert nem visz magával, a nagy északi földrészen, Hepáriában fog leszállni, száz mérföldre egy csillag alakú agglomerációtól, sivatagos, tehát lakatlan vidéken, mint legénység nélküli követ, amellyel Hepária lakosai gépi nyelven érintkezhetnek majd. Bár a bolygó erre a bejelentésre sem válaszolt, az aposzeléniumban pályára állították a Gábrielt, a két szelvényből álló szondát, melynek mikroszámítógépe a szabványos kapcsolatfelvételi programokon kívül azzal a képességgel is rendelkezett, hogy előre nem látott körülmények esetén felülvizsgálja és módosítsa programjait. Polassar a fedélzeten található leghatékonyabb kis terajouleos motorokkal látta el a Gábrielt, hogy negyedóra alatt megtehesse négyszázezer kilométeres útját a bolygóig, másodpercenként hatszáz kilométeres csúcssebességgel. Csak az ionoszféra fölött kezd majd fékezni. A fizikusok szerettek volna állandó kapcsolatot tartani a követtel, oly módon, hogy a Gábriel közvetítőszondákat lőjön ki és állítson csatarendbe, de a parancsnok elvetette ezt a tervet. Azt akarta, hogy a Gábriel önmagára utalva működjön, és majd csak a sima leszállás után kezdje tájékoztatni őket, olyan hullámnyalábbal, amelyet a hold légköre fog a Hermészre koncentrálni. Úgy vélte, ha már korábban reléket helyeznek el a Hermészt eltakaró hold és a bolygó között, azt észrevehetik odalent, és akkor ez a paranoiás civilizáció csak még gyanakvóbbá válik. A Gábriel magányos érkezése is hangsúlyozta, hogy fegyvertelenül jön, békés feladattal. A Hermész azért szemmel tartotta a Gábriel röptét, a Nagykövet tükörszárnyai jóvoltából, amelyek ötperces késedelemmel verték vissza a képet a Hermész irányába. A Nagykövet kitűnően hűtött tükre remek képet adott. A Gábriel végrehajtotta a manővereket, amelyek az anyahajó lokalizálását lehetetlenné tették, és csakhamar feltűnt a bolygó korongjának fehér felhős hátterén, mint egy sötét gombostű. Nyolc perc múlva a monitorok előtt ülő emberek kővé dermedtek. A Gábriel, ahelyett hogy tovább repült volna kijelölt leszállóhelye, Hepária felé, növekvő sugarú görbe mentén délnek fordult, és idő előtt fékezni kezdett. Rögtön meglátták azt is, miért cselekedett így. Az egyenlítő fölötti sávban négy fekete pont kúszott a Gábriel felé, kettő keletről és kettő nyugatról, matematikailag ideális üldözőpályán. A keleti üldözők már kezdték beérni a Gábrielt. A kiszemelt zsákmány ekkor megváltoztatta formáját. Tűből ponttá vált, és vakítóan fénylett. Négyszázszoros túlterheléssel lefékezte magát, és már nem a bolygó felé repült, hanem nyílegyenesen fölfelé röppent. A négy üldöző pont is irányt változtatott. Egymás felé tartottak. A Gábriel most látszólag mozdulatlanul lebegett az üldözők alkotta trapéz központjában. A trapéz mérete szemlátomást csökkent, mutatván, hogy az üldözők is áttértek az orbitális mozgásról a hiperbolikusra, és a megnövelt hajtóerőtől tűzvörössé válva, közelednek egymás felé.

Steergardnak kedve támadt megkérdezni Rotmontot mint programozót, hogy a Gábriel most mit fog csinálni, mert az üldözők növekvő fényerejéből látta, hogy roppant erős hajtóművel repülhetnek. Az egész ötös fogat őrült sebességgel távolodott a bolygótól, akkora tolóerőt kifejtve, hogy a fehér felhőtengerben széles tölcsér támadt. Az elsötétített vezérlőteremben néma csend volt. Az emberek csak bámulták ezt a rendkívüli színjátékot, egyikük sem szólalt meg. A négy izzó pont egyre közeledett a Gábrielhez. A Doppler-távolságmérő és a gyorsításmérő olyan sebesen szórta piros számjegyeit a látómező szélére, mintha egy vékára való számot őrölne. Alig lehetett leolvasni a közölt sebességet. A Gábriel már elvesztette előnyét, mert sok idejébe került a fékezés meg a visszafordulás, míg az üldözők állandóan gyorsítottak. GOD kirajzolta a monitorra az öt röppálya várható érintkezési helyét. A távmérők és a Doppler-eltolódás szerint a Gábrielt tizenöt másodperc múlva utolérik. Tizenöt másodperc még a számítógépnél mílliárdszorta lassabban gondolkodó embernek is sok — főleg, mikor a legfeszültebben figyel.

Steergard már maga sem tudta, nem volt-e hiba, hogy semmilyen fegyverrel nem látta el a szondát, még védelmi fegyverzettel sem. Tehetetlen harag fogta el. A Gábrielnek még önelpusztító töltete sincs. A nemes szándékokat sem szabad túlzásba vinni — erre a gondolatra futotta még az idő.

Az üldöző négyszög már olyan kicsi lett mint egy betűcske. Bár a menekülő és üldözői már egy bolygó átmérőnyi távolságban voltak a Quintától, hajtóműveik sugarától remegett a felhőtenger, és ablak nyílt rajta, amelyen át látszott az óceán és Hepária tagolt partvonala. Az ablakban szétfoszlottak az utolsó felhőfoszlányok, mint vattacukor a melegtől.

Az óceán sötét hátterén rosszabbul látták a szondákat. Csak a távmérő pirosan villogó számjegyei mutatták a Gábriel helyzetét. Az üldözők négy oldalról körülvették. Már-már elérték. Ekkor a felhőablak hirtelen kitágult, mintha a bolygó gigászira felfújt ballonná nőne, a graviméterek recsegtek, a monitorok egy pillanatra elsötétültek, aztán visszatért a kép. A fehér felhőtenger tölcséres ablaka megint kicsi, távoli és teljesen üres volt. Steergard nem tudta rögtön kitalálni, mi történt. A távmérőkre nézett. Piros nullák hunyorogtak mindegyiken.

— Jól megadta nekik — szólalt meg valaki ádáz elégtétellel. Alighanem Harrach.

— Mi történt? — értetlenkedett Tempe.

Steergard tudta, de hallgatott. Átjárta a sziklaszilárd meggyőződés, hogy tovább fog ugyan próbálkozni, de ha belepusztul is az űrhajójuk, a kapcsolatfelvételt még akkor sem tudják kikényszeríteni. Jó ideig mérlegelte, gondolatban már messze járva ettől az első összecsapástól, folytassák-e egyáltalán az eltervezett programot. Alig hallotta a lázasan kérdező és válaszoló, izgatott hangokat. Rotmont igyekezett elmagyarázni, mit csinált a Gábriel — olyasmit, ami a felderítési tervben egyáltalán nem is szerepelt. Sziderális implózióval összemorzsolta a teret, üldözőivel együtt.

— De hiszen nem volt sziderátora! — álmélkodott Tempe.

— Nem volt, de csinálhatott magának. Hiszen teratronrakétája volt. Egy rövidzárlattal visszafordította, és az egész hajtósugarat, teljes erővel, önmagára irányította. Csuda ravasz trükk. Pókerjátszma volt, és a Gábriel egyszerre csak bridzsezni kezdett. Kivágta a legerősebb adut. A gravitációs kollapszusnál nincs erősebb lap. Nem hagyta magát elfogni.

— Várj egy kicsit. — Tempe már kezdte sejteni, mi történt. — Szóval ez nem volt benne a programjában?

— Hiszen mondom, hogy nem! De volt egypár terawattja az annihilációs motorjában, és teljes autonómiája. Hát va banque-ra játszott. Értsétek meg, ez gép, nem ember, tehát nem öngyilkosságot követett el. A fő direktívája úgy szólt, hogy el kell tűrnie, ha piszkálják, de csak a leszállás után.

— És ha azt a teratront is kiszedik belőle a leszállás után? — firtatta Gerbert.

— Azt ugyan nem. A légköri súrlódástól az egész tatszelvény elégett volna a teratronnal együtt. Amikor a páncél túlhevül, a belső nyomás szétveti a pólusokat, és a gépházzal együtt minden szétporlik. A legcsekélyebb radioaktivitás nélkül. Az orrmodul meg leszáll, és kedélyesen elcseveg a házigazdákkal.

— Szép kis tervezés, mondhatom! — háborgott Harrach. — Abból indul ki, hogy az ő rakétáik úgysem tudnak ekkora energiával gyorsítani! A Gábriel meg repüljön át az egész űrbeli szemétdombjukon, mint puskagolyó a méhrajon, aztán illedelmesen leszállhat.

— És miért nem olvasztotta el a motorját, amikor üldözték? — kérdezte az orvos.

— És miért nem tud a tyúk repülni?

Rotmont már mérges volt.

— Mi a fenével olvasztotta volna fel a teratront? Hiszen a meghajtó fokozat elégetéséhez kívülről vette volna az energiát, a légköri súrlódásból! Így tervezték. Ez újdonság magának? Na de térjünk vissza az ő kis pókerjátszmájukhoz. A Gábrielnek vagy sikerül megszöknie előlük, amire már nem számíthatott, vagy elfogják az űrben, orbitális pályára cipelik, és kibelezik. Ha megvárja, míg lefékezik, és csak akkor csinálja meg a rövidzárlatot, akkor is felrobban, de a toroid a pólusokkal épségben maradhat. Ezt nem volt szabad megengednie, hát kitalálta magának ezt a fekete lyukat a kettős eseményhorizonttal, a kollapszussal beszívta magába az üldöző rakétákat, és amikor a belső szféra behorpadt, a külső kitágult, mert ezen a szinten a kvantumeffektusok ugyanolyan erősek mint a gravitációs hatás. A tér meggörbült, ezért láttuk a Quintát úgy, mintha nagyítóüvegen át néznénk.

— És ez igazán nem volt beprogramozva? Még a tervben sem szerepelt ilyen eshetőség? — szólalt meg Arago, aki eddig hallgatott.

— Nem! Hányszor mondjam még, hogy nem?! — dühöngött Rotmont. — Szerencsére a gépnek több esze volt mint nekünk! A terv szerint olyan védtelen volt mint egy csecsemő! A tervezők nem arra szánták a Gábriel teratronját, hogy rövidzárlattal kollapszárokat állítson elő, de ha ezek az átkozottak szétszedhetik, a szerkezetéből könnyen rájöhettek volna a hipertermikus trükkre. Naná, hogy rájöttek volna, ha a Gábriel néhány másodperc alatt magától kitalálta.

— Magától?

A szerzetesnek ettől az egyetlen szavától Rotmont végleg kiborult.

— Igenis, hogy magától! Hát nem képesek megérteni?! Hiszen lumenikus komputere volt, negyedakkora kapacitással mint a GOD-é! A tisztelendő atya öt év alatt nem gondol át annyi bitet, mint ő egy mikroszekundum alatt. Megnézte magát, és megállapította, hogy a teratront a mezővel visszafordíthatja, a pólusokat rövidre zárja, és kész a mononukleáris sziderátor. Igaz ugyan, hogy azonnal felrobban, de ugyanakkor megtörténik a kollapszus.

— Ez előre látható volt — jegyezte meg Nakamura.

— Ha sétálni mész egy bottal, és megtámad egy veszett kutya, akkor előre látható, hogy fejbe fogod vágni — felelte Rotmont. — Csodálkozom, hogyan lehettünk ennyire naivak! Mindenesetre jó, hogy így történt. Kimutatták, hogy mennyire vendégszeretőek, a Gábriel meg kimutatta, hogy érti. Persze rakhattunk volna bele hagyományos önelpusztító töltetet, de a parancsnok, ugyebár, nem engedte.

— És ami most történt, az jobb? — kérdezte Arago.

— Hát mit rakhattam bele, talán biciklimotort? Hajtóműre szüksége volt, hát megkapta. Az pedig, hogy a teratron sémája hasonlít a sziderátoréhoz, nem az én elferdült ízlésemből következik, hanem a fizikából. Nem igaz, Nakamura kolléga?

— De igaz — bólintott a japán.

— És most legalább tudjuk, hogy ezek nem értenek sem a csillagtechnikához, sem a gravisztikához. Erre mérget veszek — jelentette ki Rotmont.

— Honnan tudod?

— Mert ha értenének hozzá, akkor használnák is. Hiszen ez az egész moloch, amit a holdon betemettek, sziderurgiai szempontból ócskavas. Mire jó aknákat vájni a magmába és az asztenoszférába, ha a gravitációt úgy lehet transzformálni, hogy makrokvantum-effektusokat adjon? Az ő fizikájuk más útra tért. Merem állítani, hogy kerülő útra, és így nem jutottak el az adu ászhoz. Ez a mi szerencsénk! Hiszen kapcsolatot akarunk, nem pedig harcot.

— Na jó, de nem fogják ők a történteket éppenséggel harcnak tekinteni?

— Hát az lehet. De még mennyire, hogy lehet!

— Meg tudjátok nagyjából állapítani, hol vannak most az üldöző űrhajók maradványai, miután a Gábriel szétfújta őket? — fordult Steergard a fizikusokhoz.

— Nem hinném. Legfeljebb akkor, ha a kollapszus erősen aszimmetrikus volt. Megkérdezem GOD-ot. Kétlem, hogy a gravizoroknak lett volna idejük mindent pontosan regisztrálni. GOD?

— Hallottam — szólt a komputer. — A lokalizálás nem lehetséges. A külső Kerr-burok felhasadásának lökéshulláma a naptól távolodó irányban messzire szétszórta a maradványokat.

— De mégis, legalább megközelítőleg?

— Parszek nagyságrendű bizonytalanság keletkezett.

— Az nem lehet! — álmélkodott Polassar. Nakamura is meglepődött.

— Nem vagyok benne biztos, hogy Rotmont doktornak igaza van — jegyezte meg GOD. — Persze talán részrehajló vagyok, mivel közelebbi rokonságban állok Gábriellel mint Rotmont doktorral. Azonkívül én korlátoztam az autonómiáját a kapott irányelvek szerint.

— Süsd meg a rokonságodat. — A parancsnok nem kedvelte a gépi humort. — Beszélj, mit tudsz?

— Feltevésem szerint a Gábriel csak el akart tűnni. Szingularitássá válni. Tudta, hogy ily módon sem nekünk, sem nekik nem árthat, mert az ilyen szingularitással való találkozás valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő. A szóban forgó szingularitás 10–50 nagyságrenddel kisebb mint egy proton átmérője. Hamarább ütközik össze két légy, ha az egyik Párizsból repül fel, a másik New Yorkból.

— Mondd csak, te most kit védsz ilyen lelkesen? Rotmont doktort vagy magadat?

— Én nem védek senkit. Jóllehet nem vagyok ember, most emberekhez beszélek. Hermész is, Euridiké is a görög föld szülöttei. Hát hadd legyek olyan ékesszóló mint azok, akik Trója falait ostromolták: ha a legénység nem bízik azokban, akik a Gábrielt programozták és útjára küldték, én Olümposzi szavamat adom, hogy a halálos menekülést egyetlen memóriablokkjába sem táplálta be senki. A Gábriel a döntési maximumot kapta, vagyis nanoszekundumos döntést a heurézis valamennyi fája mentén, ez annyi mint 1032, ez volt kombinatorikai halmazának kardinális száma. Miként használta fel ezt a kapacitást, azt nem tudom, de tudom, mennyi ideje volt a döntésre. Három-négy másodperc. Ez kevés ahhoz, hogy a Holenbach-eloszlást kiszámítsa. Tehát el kellett döntenie: minden vagy semmi. Ha a kollapszussal össze nem zárja a teret, akkor felrobbant volna, mint száz megatonnás atombomba. A zárlattal felszabaduló energia ugyanis explózió lett volna. Természetes, hogy ehelyett minden áron implóziót akart, szingularitásba való berobbanást, de kissé túllőtt a célon, és így történt, hogy a Quinta-lakók rakétáit is beszívta a Kerr-burok alá.

GOD elhallgatott. Steergard végigpillantott az emberein.

— Jól van, tudomásul veszem. Gábriel kilehelte nemes lelkét, Isten nyugosztalja. És hogy mattot adott-e a Quintának, azt majd meglátjuk. Itt maradunk. Ki az ügyeletes?

— Én — mondta Tempe.

— Jó. Ti pedig menjetek aludni. Ha történne valami, ébresszetek fel.

— GOD mindig ébren van — jegyezte meg a számítógép.

A pilóta magára maradt az elsötétített vezérlőteremben. Körbesuhant, mintha láthatatlan vízben úszna, a fénytelen, vak monitorok mentén, felröppent a mennyezet alá, aztán egy váratlan ötlettől felélénkülve, ellökte magát, és a fő vizoszkóp elé vitorlázott.

— GOD? — szólalt meg halkan.

— Tessék.

— Mutasd meg nekem még egyszer az üldözés utolsó szakaszát. Ötszörös lassításban.

— Optikusan?

— Optikusan, és vetítsd rá az infravörösét is, de úgy, hogy ne mosódjon el túlságosan a kép.

— Ízlés dolga, hogy ki mit lát elmosódottnak — felelte GOD. Közben kivilágosodott a képernyő. Szélén feltűntek a távmérő számjegyei. Nem pörögtek villámgyorsan, mint az előbb, hanem apró ugrásokkal, egyenletesen változtak.

— Tegyél hálót a képre.

— Igenis.

A szteremetrikus kép felhőktől fehérlett. Hirtelen megingott, mintha vízzel öntötték volna le. A geodéziai hálózat vonalai lassan elgörbültek. Csökkent a távolság a Gábriel tűje és az üldözők között. A lassúság olyanná tette a jelenetet, mintha a mikroszkóp alatt játszódna le egy csepp vízben: baktériumok vonalkái úsznak egy csöppnyi fekete emulzió felé.

— A Dopplert, a differenciál-távmérőt! — mondta.

— A tér már nem euklideszi — felelte GOD, de bekapcsolta a differenciátort.

A háló szemei remegtek és hajladoztak, de azért nagyjából fel tudta mérni a távolságot. A vonalkákat pár száz méter választotta el a Gábrieltől. Ekkor az immár szomszédos fekete pontok ötös fogata alatt a bolygó nagy korongja hirtelen óriásira puffadt, majd rögtön visszanyerte szokásos küllemét, de a fekete pontok mind eltűntek. Az a hely, ahol az imént még sötétlettek, finom remegés volt, mintha a levegő rezegne. Most ijesztő, vörös villám csapott ki belőle, mintha fénylő vér szökő-kútja törne fel, ez a vér lángra lobbant, bíborvörös buborékká nőtt, barnára fakult, és kialudt. Messze lent a felhőtenger, amelyen ezermérföldes lyukat hasított a lökéshullám, lustán hömpölygött az óceán fölött. A szárazföld keleti partja is látszott, az óceán sötétebb volt nála. A tölcséres peremű felhőablak továbbra is szélesen, de üresen tátongott.

— Gravimétert! — szólalt meg a pilóta.

— Igenis.

A kép nem változott, csak a geodéziai vonalak kunkorodtak össze középen, mint egy cérnagombolyag.

— Mikrograviszkópiát!… GOD, hiszen úgyis tudod, hogy mit akarok!

— Igenis.

GOD a szokásos, közönyös hangján beszélt, a pilótának mégis úgy rémlett, mintha ez a hang valahogy pimaszul csengene. Mintha a gép, fölényes gyorsaságának tudatában, éreztetné vele, hogy kelletlenül hajtja végre parancsait. A geodéziai vonalak gombolyagában megjelent egy alig észrevehető remegés, átvágta a hálózat sűrűsödését, és eltűnt. A kusza vonalak kiegyenesedtek. A fehér bolygó és az óriási ciklonszemként tátongó felhőablak fölött megint szabályosan kockázta be a képernyőt a gravitációs erővonalak hálózata.

— A Gábriel teravoltos feszültséggel lőtte magába a nukleonokat, igaz?

— kérdezte a pilóta.

— Igen.

— Érintő mentén, egy heisenberg alatti pontossággal?

— Igen.

— Honnan vette a plusz energiát? Hiszen a tömege túl kicsi volt ahhoz, hogy mikrolyukká görbítse a teret!

— A zárlatos teratron úgy működik mint a sziderátor. Kívülről veszi az energiát.

— Tehát deficit keletkezik?

— Igen.

— Mint negatív energia?

— Igen.

— Mekkora térben?

— A hipertérben, fénysebesség fölött. A Gábriel egymillió kilométeres sugarú térből vette.

— Miért nem érzékelte ezt sem a Quinta, sem a hold, sem mi?

— Mert ez Holenbach-eloszlású kvantumhatás. Magyarázzam tovább?

— Nem szükséges — felelte a pilóta. — Mivel a kollapszus egymilliomod nanoszekundumnál rövidebb idő alatt játszódott le, két koncentrikus Rahman-Kerr-eseményhorizont keletkezett.

— Igen — mondta GOD. Csodálkozni nem tudott, de a pilóta respektust érzett ki ebből a szócskából.

— Ez azt jelenti, hogy a szingularitás, amely a Gábriel után maradt, már nincs ezen a világon. Számítsd ki, hogy lássuk, igazam van-e.

— Már kiszámítottam — felelte GOD. — Egy a százezerhez valószínűséggel nincs ezen a világon.

— Akkor minek kábítod a parancsnokot a légymeséddel? — kérdezte a pilóta.

— A valószínűség nem nulla.

— A geodéziai mozgások szerint a kollapszusnak erős heliofugális kitérése volt, és ha a rendszerben lévő összes testet pontokká redukáljuk, ki lehet számítani azt a fókuszt, ahová a quintai rakétákat kivetette.

— Makroalagút-effektussal. Igaz?

— Igaz.

— A hibahatár nem lehet parszek méretű. Rövidebbnek kell lennie. Tudsz számolni?

— Tudok.

— Tehát?

— Az alagúthatás probabilisztikusan játszódik le, és a független valószínűségi tényezők hatványozódnak. Na most lássuk, mit tehetünk mégis. A Dzétán kívül ebben a rendszerben a kilenc bolygót kell számításba venni. Kapunk egy nem lineáris egyenletrendszert, amelyet integrálni nem lehet, de a bolygók átvették az ősnap forgatónyomatékát, tehát az egész rendszer tömegét a centrumba redukálhatjuk.

— Nagyon pontatlan számítás.

— Pontatlan, de nem parszek hibahatárral.

— Ön az úgynevezett csodaszámolók közé tartozik? — érdeklődött GOD.

— Nem. Én abból a korból származom, amikor még komputerek nélkül is számoltunk. Vagy azzal a módszerrel, hogy „kétszer píszer amennyinek saccolod”. Aki ehhez nem értett, az fiatalon meghalt az én szakmámban. Miért hallgatsz?

— Nem tudom, mit kellene mondanom.

— Azt, hogy nem vagy tévedhetetlen.

— Nem vagyok.

— És nem kellene téged GOD-nak hívni.

— Nem én adtam magamnak ezt a nevet.

— Hát az igaz. Hiába, egy számítógépet túlbeszélni még az asszonyok sem képesek. Na, ide figyelj, GOD! Kiszámítod a valószínűségi eloszlást a parszeked mentén, de bimodálisan. Felviszed a csillagtérképre ezt a vidéket, és reggel átadod az egészet a parancsnoknak, azzal a magyarázattal, hogy ma este nem volt kedved kiszámítani.

— Nem is kaptam rá utasítást.

— De én most megparancsolom. Világos?

— Igen.

Így végződött az éjszakai beszélgetés a vezérlőteremben.




TÁMADÁS


Annak, ami matematikailag nagyon kevéssé valószínű, megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy olykor azért előfordul. A négy üldöző űrhajó közül, amelyeket a Gábriel beszippantott az összegyűrt térbe, majd a gravitációs relaxáció kilökött a nappal ellentétes irányba, háromnak nem sikerült a nyomára akadni, a negyediket viszont a Hermész megtalálta, és röpke nyolc nap múlva már fel is vette a fedélzetre. Ehhez az igazán rendkívül szerencsés fogáshoz GOD bonyolult magyarázatot fűzött, a topológiai analízis egy rafinált változatával állt elő, amelyben sűrűn szerepeltek az ergodika transzfinális derivátumai, de Nakamura, aki Steergardtól hallott a pilóta és GOD éjszakai vitájáról, letorkolta GOD-ot, mondván, hogy ahhoz, ami a valóságban megtörtént, mindig hozzá lehet igazítani a számításokat néhány trükkel, amelyek minden alkalmazott matematikusnak a kisujjában vannak. De amikor a fogókarok az űrhajóra emelték az ütöttkopott, gyűrött roncsot, Nakamurát már annyira furdalta a kíváncsiság, hogy megkérdezte a pilótától, hogyan jutott erre az okos következtetésre. Tempe elnevette magát.

— Nem vagyok én matematikus. Talán okoskodtam valahogy, de nem tudom, hogyan. Nem emlékszem, ki és mikor, de valaki egyszer elmagyarázta nekem, hogy ha az ember ki akarja számítani a saját születésének a valószínűségét, és elindul visszafelé a családfáján, sorra véve a szüleit, a nagyszülőket, dédszülőket, ükszülőket, arra lyukad ki, hogy ez a valószínűség úgyszólván a nullával egyenlő. Általában már a szülők is véletlenül találkoztak, de ha nem, a nagyszülők találkozása már biztosan véletlen volt, és ha visszamegyünk a középkorig, azon teljesen lehetséges események halmaza, amelyek kizárták volna a születéséhez szükséges valamenynyi nemzést és szülést, nagyobb mint a világegyetem összes atomjának halmaza. Más szóval, senkinek sincs kétsége a saját létezése felől, pedig pár száz évvel korábban semmiféle sztochasztikával nem lehetett volna kiszámítani, hogy létezni fog.

— Na igen. de mi köze ennek a szingularitások viselkedéséhez a Holenbach-eloszlásban?

— Gőzöm sincs. Azt hiszem, semmi. Nem értek a szingularitásokhoz.

— Nem ért azokhoz senki. Az apostoli delegátus talán azt mondaná, hogy a Szentlélek világosította meg Tempe pilótát.

— Hát azt nem hinném. Csak alaposan megnéztem magamnak a Gábriel halálát. Tudtam, hogy nem akarta megsemmisíteni az üldözőit. Tehát minden tőle telhetőt megtett, hogy ne szippantsa be őket a Kerr-horizont alá. Tudtam, hogy az üldöző hajók pályája nem volt ideálisan azonos a Gábrielével. Ha különbözött a távolságuk, hát különböző lehetett a sorsuk is.

— És ennek alapján.?

Már a japán is mosolygott.

— Nem csak. A számítókapacitásnak megvan a határa. Úgy hívják, limes computibilitatis. GOD ezen a határon áll. Nem kezd bele olyan számításokba, amelyekről tudja, hogy transzkomputábilisak, tehát nem fog boldogulni velük. Ezért meg sem próbálta, nekem meg szerencsém volt. Mit mond a fizika a szerencséről?

— Ugyanazt, amit az egy tenyérrel tapsolásról — felelte a japán.

— Ez a Zen-filozófiából van?

— Abból. És most jöjjön velem. A szerencsés megtalálót jutalom illeti.

A fényárban úszó csarnok közepén, a durallemezen feküdt a fekete roncs, mint egy szénné égett, szétlapult hal. A boncolás a már ismert aprósejtes szerkezetet mutatta, a fényhajtóművek igen erősnek látszottak, a roncs orrában lévő, megolvadt szerkezetet Polassar lézerágyúnak vélte, de Nakamura úgy gondolta, inkább az üldözőbe vett űrhajó hajtósugarának kioltására szolgált, hiszen elfogni akarták a Gábrielt, nem pedig elpusztítani. Polassar javasolta, hogy lökjék ki a hajóból a negyvenméteres roncsot, mert a korábbi zsákmányokkal együtt a csarnok felét elfoglalja. Ne rendezzenek itt be ócskavastelepet! El Salam tiltakozott. Legalább az egyik ron csot meg akarta őrizni, lehetőleg az utolsót, bár amikor a parancsnok megkérdezte, miért, egyetlen ésszerű indokot sem tudott mondani. Steergardot ez a probléma nem érdekelte. O úgy látta, a helyzetük gyökeresen megváltozott, és hallani akarta az embereitől, milyen lépést találnának most helyesnek vagy a legjobbnak. Az ócskavasat hajigálják ki, aztán pedig tanácskozás lesz. A két fizikus addig is bement Rotmonthoz, hogy mint Polassar kellő öngúnnyal megjegyezte, „kidolgozzák a közös referátumot, és kiegészítsék a bibliográfiát”.

Valójában azért dugták össze a fejüket ők hárman, hogy közös álláspontra jussanak, mert a Gábriel pusztulása óta a legénység beszélgetéseiből kiviláglott, hogy a társaság kezd szemben álló táborokra szakadni.

Már senki sem tudta, ki és milyen alkalomból használta először, de elhangzott az „erődemonstráció” kifejezés. Harrach rögtön helyeselte, hogy ezt a taktikát alkalmazzák, El Salam is mellette volt, bár fenntartásokkal, a fizikusok és Rotmont ellenezték, ami pedig Steergardot illeti, ő nem szólt semmit, csak meghallgatta a többiek véleményét, de azért úgy látszott, ő is ellenzi. A többiek nem nyilatkoztak. Most aztán, mihelyt a tanácskozás megkezdődött, a két csoport véleménye élesen összeütközött. Kirsting, elég váratlanul, az erődemonstráció híveihez szegődött.

— Az erőszak cáfolhatatlan érv — mondta végül Steergard. — Nekem három fenntartásom van ezzel a stratégiával szemben, és mindegyik egy kérdés. Biztos-e hogy fölényben vagyunk? Vezethet-e az ilyen zsarolás a kapcsolat felvételéhez? És végül: készek vagyunk-e beváltani a fenyegetéseinket, ha nem lesz hatásuk? Ezek szónoki kérdések. Egyikünk sem tud válaszolni rájuk. Az erődemonstráción alapuló stratégia következményei kiszámíthatatlanok. Ha valaki más véleményen van, fejtse ki.

A tíz ember a parancsnok kajütjében várakozón nézett egymásra.

— El Salam meg én azt szeretnénk — kezdte Harrach —, hogy a parancsnok mondja el, milyen egyéb lehetőséget lát. Mert mi nem látunk más lehetőséget. Kényszerhelyzetbe kerültünk. Azt hiszem, ez világos. Fenyegetés, erődemonstráció, zsarolás. ezek undorító szavak. Tettekre váltva pedig katasztrofális következményeik lehetnek. A legkevésbé érdekes kérdés az, hogy fölényben vagyunk-e. Mert nem az számít, hogy ténylegesen fölényben vagyunk-e, hanem az, hogy ők így fogják-e megítélni, és engednek-e anélkül, hogy harcba bocsátkoznának.

— Harcba.? — visszhangozta a szerzetes.

— Konfliktusba. Konfrontációba. Így jobban hangzik, atyám? A szépítgető szavakkal semmire sem megyünk. A fenyegetésnek, és most hagyjuk egyelőre, hogy mivel fenyegetőzünk, reálisnak kell lennie, mert az olyan fenyegetés, amely mögött nem áll a megvalósítás esélye, harcászati és hadászati szempontból semmit sem ér.

— A homályos célozgatásokat mellőzni kell — bólintott Steergard. — Igaz, blöffölni is lehet.

— Nem lehet — mondta Kirsting. — Blöffölni csak akkor lehet, ha legalább valamelyest ismerjük a játékszabályokat. De mi egyáltalán nem ismerjük.

— Igaz — ismerte el Steergard. — Nos, tételezzük fel, hogy tényleges fölényben vagyunk. Továbbá, hogy módunkban áll ezt a fölényt kimutatni anélkül, hogy közvetlenül bármiféle kárt okoznánk nekik. Ez nyílt fenyegetés lenne. Ha ez a fajta meggyőzés eredménytelennek bizonyul, akkor szerinted, Harrach, el kell kezdenünk a harcot, vagy legalábbis vállalnunk és viszonoznunk kell. Ezek pedig nem valami előnyös feltételek a majdani megegyezéshez.

— Nem bizony — támogatta a parancsnokot Nakamura. — Ez a lehető legrosszabb kiinduló helyzet. Igaz, hogy ezt a helyzetet nem mi teremtettük.

— Közbevethetek valamit? — kérdezte Arago. — Nem tudjuk, miért akarták elfogni a Gábrielt. Valószínűleg azért, hogy ugyanazt tegyék vele, amit mi csináltunk az ő két műholdjukkal a Júnó közelében, most pedig az üldöző hajójukkal. És mi nem gondoljuk magunkról, hogy agresszorként cselekedtünk volna. Meg akartuk vizsgálni a technikájuk termékeit. Ok pedig a mi technikánk termékeit akarták megvizsgálni. Ez egyszerű szimmetria. Nem kellene tehát pusztításbemutatóról, erődemonstrációról, harcról beszélnünk. A hiba nem feltétlenül azonos a bűnnel. De az lehet.

— Nincsen szimmetria — ellenkezett Kirsting. — Összesen nyolcmillió bit információt küldtünk nekik. Több mint hétszáz órán át küldtük a jelzéseket a Nagykövetről minden sávban. Lézereztünk. Közöltük a kódokat és a megfejtési utasításokat. Kiküldtünk egy leszállóegységet, amelyben egyetlen gramm robbanóanyag sem volt. Ami a közölt információkat illeti, megadtuk nekik a naprendszerünk helyzetét, képeket küldtünk a Földről, vázoltuk a bioszféránk keletkezését, adatokat küldtünk az antropogenezisről, szóval egy egész lexikont. És a fizikai állandókat, amelyek az egész világegyetemben érvényesek, tehát amelyeket bizonyára ők is jól ismernek.

— De a csillagtechnikáról, a Holenbach-féle foraminisztikáról, a Heisenberg-egységekről nemigen üzengettünk, ugye? — kérdezte Rotmont. — Sem a hajtóműveinkről, a gravitációs lokációs rendszerről, az egész SETI-tervről, az Euridikéről, a gracerekről, a Hádeszról.

— Nem hát. Te tudod a legjobban, hogy mi mindenről nem üzentünk, mert te állítottad össze a Nagykövet programjait — mondta El Salam. — Egy árva szó sem volt bennük a haláltáborokról, a világháborúkról, továbbá a máglyákról és a boszorkányokról. Végtére, mikor az ember első vizitbe megy, nem teregeti ki a család szennyesét. Ha csak úgy általánosságban és roppant udvariasan tudattuk volna velük, hogy egy akkora tömegből, amely nagyobb a holdjuknál, borsószemnyi golyócskát tudunk csinálni, akkor Arago atya most azt mondaná, hogy ez már a bűnös zsarolás kezdete.

— Hadd próbáljak közvetíteni — szólalt meg Tempe. — Ha ezek nem barlangokban laknak, nem vonítanák a holdra, nem kővel csiholják a tüzet, hanem űrhajókkal lófrálnak legalábbis a naprendszerükön belül, akkor azt is tudják, hogy mi nem evezős bárkával jöttünk ide, nem is kajakkal vagy vitorlással. És éppen az, hogy több száz parszek távolságból egyszerűen itt termettünk, többet mond mint ha az izmainkat mutogatnánk.

— Recte habet — suttogta Arago.

— Tempének igaza van — helyeselt a parancsnok. — Aggodalmat kelthettünk bennük a puszta megjelenésünkkel. Különösen mivel a galaktikus utazásra műszakilag még nem képesek, de azt már tudják, milyen nagyságrendű energiák szükségesek hozzá. Egészen a Nagykövet elindításáig azt feltételeztük, hogy semmit sem tudnak rólunk. Ha a Hermészt már sokkal előbb észrevették. végtére már három hónapja ólálkodunk itt. akkor a mi hallgatásunk, a mi álcázásunk megrémíthette őket.

— Túlzól, asztrogátor — vont vállat kelletlenül Harrach.

— Szó sincs róla. Képzeld csak el, hogy a Föld fölött 1950-ben vagy 1990-ben mérföldhosszú galaktikus cirkálók tűntek volna fel. Még ha csupa csokoládét szórnak is, hallatlan zűrzavar tört volna ki, fejetlenség, kapkodás, politikai válság, pánik. Abban a szakaszban, amikor még sok állam létezik, minden civilizációnak van egy csomó belső konfliktusa. Nincs itt szükség semmilyen erőfitogtatásra, mert már maga az, hogy száz parszeket átrepültünk, éppen elég demonstráció mindazoknak, akik erre nem képesek.

— Jól van, parancsnok, de hát akkor szerinted mit kell tennünk? Hogyan bizonyítsuk be jóságos, szelíd, békés és baráti szándékainkat? Hogyan biztosíthatjuk őket, hogy egy csöppet sem kell tőlünk tartaniuk, mert mi jámbor, kiránduló cserkészcsapat vagyunk, papi gondviselés alatt, mikor a négy legjobb harci gépüket, amelyek ötvenszer olyan nehezek mint a mi arkangyalkánk, ez a szelíd angyalka úgy kifújta a téridőből mint a pelyhet? El Salam és én, látom, tévedésben voltunk. Megjöttek a vendégek talpig virágcsokorban, az udvaron rájuk támadt a házigazda kutyája, az egyik vendég el akarta hessegetni az esernyőjével, és véletlenül szíven döfte a házigazda nénikéjét. Kár is szót vesztegetni az erődemonstrációra, mert hol van már a tavalyi hó? Az erőbemutatás már megtörtént!

Harrach szélesen mosolyogva, némileg kajánul a parancsnokhoz beszélt, de a szerzetesre nézett.

— Az aszimmetria nem ott van, ahol gondolják — szólt a dominikánus. — Azoknak, akik nem értenek bennünket, nem hozhatunk jó hírt. Az angyali szándékot nem lehet bebizonyítani, amíg puszta szándék. Lehet viszont bizonyítani a ROSSZAT, azzal, ha kárt okozunk. Circulus vitiosus ez: ahhoz, hogy szót érthessünk velük, meg kellene őket győznünk békés szándékunkról, de ahhoz, hogy jó szándékunkról meggyőzhessük őket, előbb szót kellene érteni.

— Hogy lehet, hogy mindazt, ami történt és még történhet, nem vették figyelembe a mi nagy gondolkodóink, a CETI meg a SETI tervezői és igazgatói? — kérdezte hevesen Tempe. — És most ránk szakad, mint egy plafon? Micsoda ostoba helyzet!

Felforrósodtak a hangok. Steergard hallgatott. Arra gondolt, ebben a meddő vitában — mert jól látta, mennyire hiábavaló — öntudatlanul is levezetik a mérgüket, az elkeseredést, amely felgyűlt bennük, mióta újra meg újra hasztalanul próbálnak szót érteni a Quintával. Hány éjszaka forgolódtak már álmatlanul, mennyit kutatgatták hiába ezt a holdat, hány hipotézist gyártottak, de egyik sem fejtette meg az idegen civilizáció titkát, mind öszszeomlott, mint a kártyavár, és az emberek most két módon reagálnak: ki úgy érzi, körülzárták a megfejthetetlen talányok, zárt labirintusban bolyong, ki meg „amazokat” vádolja kollektív paranoiával. Ha valóban paranoia uralkodik a Quintán, akkor az fertőző. Steergard észrevette, hogy szobája mélyén, az éjjeliszekrény fölött nem világít a kis jelzőfény. Amikor hozzá indultak, a legénység valamelyik tagja a vezérlőteremben átállított egy kapcsolót, elvágva az űrhajó központi agyát az ő kajütjétől, mintha nem óhajtaná GOD jéghideg, racionális és logikus jelenlétét ezen a tanácskozáson. Nem kérdezte meg, ki volt az. Ismerte az embereit, tudta, hogy nincs közöttük hazug vagy gyáva, aki letagadná a tettét, de talán öntudatlanul csinálta, a szeméremnél gyorsabb reflexmozdulattal, amellyel az ember eltakarja meztelenségét az idegen előtt. Nem szólt hát semmit, csak bekapcsolta a terminált, és optimális döntési prognózist kért GOD-tól.

GOD közölte, hogy nincs elegendő adata a döntések optimalizálásához. A kérdés mögött a kérdező óhatatlan antropocentrizmusa rejlik. Az emberek önmagukról és másokról jó vagy rossz véleménnyel vannak. Ugyanígy a történelmükről is. Sokak szerint a történelem szörnyűségek halmaza, értelmetlen hódítások sorozata, az etikától függetlenül is értelmetlen csatáké, melyek sem a támadónak, sem az áldozatnak semmi egyebet nem hoztak, mint kultúrák szétzúzását, birodalmak bukását, hogy romjaikon újabbak keletkezzenek — egyszóval igen sok ember megveti az egész történelmet, de általában egyikük sem tartja az egész univerzum legszörnyűbb, iszonytató pszichozoikus elfajulásának, nem gondolja, hogy a bolygók milliói közül éppen csak a Föld a rablógyilkosok bolygója, az egyetlen, amelyen az értelem csupán vérontást és szenvedést termett, ellentétben a kozmikus normával. Nem, az emberek legtöbbje a lelke mélyén, öntudatlanul, mivel ezen nem is töprenkedik, a földi történelmet, az ősembertől napjainkig, „normálisnak” tartja, tipikus elemnek, amely gyakran előfordul a kozmikus halmazban. De hát erről a kérdésről semmit sem tudunk, és nem létezik olyan módszer, amellyel a nulla információból nullánál többet lehetne kihozni. A Hortega-Neyssel-diagram csak azt tünteti fel, hogy átlagosan mennyi idő telik el egy protokultúra születésétől a technikai robbanásig. A diagram görbéje, a pszichozoikumok úgynevezett fő vonulata nem veszi figyelembe sem a biológiai, sem a szociológiai, sem a kulturális, sem a politikai tényezőket, amelyek az értelmesek konkrét történelmének alakulásában szerepet játszanak. Mindezen tényezők kihagyására feljogosít a földi tapasztalat, hiszen a különböző vallások és kultúrák, kormányzati formák és ideológiák csatáinak, a gyarmatosítás és függetlenné válás jelenségeinek, a földi birodalmak virágzásának és bukásának hatásai egyáltalán nem zavarták meg a technikai fejlődés görbéjének alakulását. Ezt a parabolagörbét nem befolyásolják a különféle történelmi megrázkódtatások, pestisjárványok, népirtások, mert a technika, ha egyszer már gyökeret eresztett, attól fogva a civilizációs alaptól független változó, lévén az autokatalízis összességében logikus görbéje. Persze mikroszkopikus szinten nézve, a felfedezések és találmányok egyes emberek vagy csoportok művei, de az összegező számítás nyugodtan mellőzheti a jeles feltalálókat, hiszen a találmányokat valójában az előző találmányok szülik, a felfedezések újabb felfedezésekre vezetnek, és éppen ez a gyorsuló mozgás hozza létre a látszólag végtelenbe futó parabolát. A szaturációs tetőpont, a görbe lefelé hajlása sem egyének műve, például a buzgó természetvédőké — a görbe ott kezd lefelé hajolni, ahol máskülönben elpusztítaná a bioszférát. Ez a görbe mindig a kritikus ponton tetőzik és indul lefelé, mert ha a terjeszkedés technikáit meg nem mentik a bioszféra megmentésének vagy pótlásának technikái, akkor az adott civilizáció válságba kerül és elpusztul. Ha már nincs mit belélegezni, akkor nincs, aki újabb felfedezésekre juthatna, és Nobel-díjakat kaphatna.

Ezért a Hortega-Neyssel-féle fő vonulat, a kozmológia és asztrofizika adatai alapján, csak az adott bioszféra maximális teherbírását veszi figyelembe, amelyet maximális technikahordozó képességnek is neveznek, ez a teherbírás azonban nem a kollektív élet anatómiai vagy társadalmi formáitól függ, hanem a bolygó fizikai és kémiai tulajdonságaitól, ökoszférikus lokalizációjától és egyéb kozmikus tényezőktől, beleértve a csillagok, galaxisok és egyebek hatását. Ott, ahol a bioszféra teherbírása határához érkezik, a fő vonulat megszakad, ami csak azt jelenti, hogy az egyes civilizációk kénytelenek globális döntést hozni további sorsukról, és ha nem akarnak vagy nem tudnak ilyen megmentő döntést hozni, akkor elpusztulnak. A fő vonulat megszakadása egybeesik az úgynevezett kapcsolatablak felső peremével. Ez a perem vagy határ, amelyet a növekedés korlátjának is neveznek, arról tanúskodik, hogy az egységes tő, a fő vonulat elágazik, a különböző civilizációk ugyanis nem azonos módon folytatják létezésüket. Noha eddig még egyetlen pszichozoikummal sem került sor információcserére, a számításokból tudjuk, hogy nem létezik egyetlen és csakis egyetlen optimális döntés, mint a legtökéletesebb kiút a veszélyhelyzetből, amelyet az idézett elő, hogy a technoszféra károsítja a bioszférát. Az egységessé vált civilizáció előtt sem egyetlen út nyílik, amelyen haladva megszabadulhatna minden felhalmozódott dilemmától és veszélytől.

Ami a jelenlegi helyzetet illeti, ez azoknak a helytelen lépéseknek a következménye, amelyeket az váltott ki, hogy eltértek az expedíció programjától. GOD szerint egész sor hibás lépést tettek, mert amikor megtették őket, nem tűntek hibának. Eléggé szerencsétlen mérlegük csak visszatekintve mutatkozik meg. Pontosabban szólva, a Hermész az Arrowparadoxonba került bele, amelynek lényege, hogy a döntéshozó konkrét értékeket igyekszik megvalósítani, amelyek mindegyike igen becses, de együttesen nem valósíthatók meg. A maximális kockázat és a maximális óvatosság végleteiből olyan eredő adódott, amelyből nem lesz könnyű kievickélni. GOD nem tartotta felelősnek a parancsnokot a patthelyzetért, hiszen a parancsnok csak kompromisszumra törekedett a kockázat és az elővigyázatosság között. Miután a Júnó mögött elfogták a Quinta műholdjait, és fölfedezték a viroidjaikat, a parancsnok a túlzott óvatosság jegyében eltért a programtól, amikor álcázta az űrhajót, és nem küldött a Quintának jelzéseket, bejelentve, hogy látogatók érkeztek a kozmoszból. Ennek az óvatosságnak a költségét most fizetik.

A második hiba az volt, hogy a Gábrielnek túl nagy autonómiát adtak, túl nagy adag találékonyság formájában. Paradox módon ez is a túlzott óvatosságból adódott, meg abból a téves feltevésből, hogy a Gábriel, gyor sabb lévén a Quinta műholdjainál vagy rakétáinál, mindenképpen leszáll, addig nem tudják elfogni. Ehhez persze nagyon gyorsnak kellett lennie, ezért kapott teratronmeghajtást. És hogy a leszállás után megfelelően reagálhasson a házigazdák előre nem látható viselkedésére, túlságosan intelligens számítógépet kapott. A SETI-program szerint először könnyű szondákat kellett volna leküldeni, erről azonban letettek, mert a Nagykövet diplomáciai rádióüzenetei hatástalanok maradtak. Arra senki sem gondolt, hogy a Gábriel implóziós csillagágyúvá alakíthatja át a meghajtóaggregátját, márpedig éppen ez történt. A Gábriel komputerének túlzott leleményessége végleg kizökkentette őket a programból, és zsákutcába kerültek. Most nem kezdhetnek újabb szondákat küldözgetni, mintha mi sem történt volna. Az új helyzet új taktikát igényel. Ennek mérlegeléséhez GOD-nak húsz órára van szüksége. Ennyiben maradtak.

Az esti ügyelet után a pilóta sehogy sem tudott elaludni. Újra meg újra átgondolta a tanácskozást, de semmi okosat nem tudott leszűrni belőle, csak a GOD iránti ellenszenv növekedett benne. Lehet, hogy ez a fensőbbséges elektronikus elme kitűnően bánik a logikával, de amikor ki kell mondani a végeredményt, elgondolkodtató módon farizeuskodik. Hibák történtek, eltértek a programtól, de sem a parancsnok nem felelős, sem GOD-ot nem terheli a legcsekélyebb mulasztás sem, amit pontosan be is tud bizonyítani. Az Arrow-paradoxon, a bajt hozó álcázás mint a Quintalakókkal szembeni túlzott gyanakvás következménye, e gyanakvás forrásaként a viroidok szabotázseredetének hipotézise, amint GOD most oly választékosan megfogalmazza. de ugyan ki más látta el mindvégig tanácsokkal a parancsnokot, ha nem éppen GOD?

Ágyához szíjazva, mert súlytalanság volt, végül annyira dühbe lovalta magát, hogy elalvásról már szó sem lehetett. Meggyújtotta hát az olvasólámpáját, előhúzta ágya alól az oda hajított könyvet, A Hermész programját, és nekifogott az olvasásnak. Először átlapozta a Quintáról szóló általános hipotéziseket. Ez a számítógépes nyomtatvány éppen az Euridiké indulása előtt készült, az összegyűjtött és értelmezett asztrofizikai megfigyelések alapján: a Quinta-lakók a becslés szerint 1030 erg nagyságrendű energiával rendelkeznek. Civilizációjuk tehát szubsziderális szinten van. A fő energiaforrások bizonyára csillag típusú termonukleáris reakciók, de az erőműveket nem telepítették ki az űrbe. Energetikájuk az ásványi üzemanyagok felhasználása után valószínűleg átment az uránszármazékok hasz nosításának szakaszán, akárcsak a földi, majd a Bethe-ciklus elsajátítása után az uránfelhasználás már nem bizonyult kifizetődőnek. Nem valószínű, hogy a bolygón az utóbbi száz évben atomháborút vívtak volna. Az egyenlítői hideg folt nem származhat egy ilyen háborúból. Az atomháború utáni fagy jóformán az egész bolygóra kiterjedne, mert a sztratoszférába fellövellt portömegek megnövelik az egész korong albedóját. Nem ismeretes, hogy milyen okból hagyták abba az óceánok vizéből nyert jéggyűrű építését. Átfuttatta ujjai alatt a grafikonokkal és táblázatokkal tömött oldalakat, míg el nem jutott A civilizáció állapota — Hipotézisek című fejezetig.

„1. A Quintán belső konfliktusok dúlnak, ezek kihatnak a technikai tényezők alakítására. Államok vagy egyéb tömbök állhatnak szemben egymással. A nyílt fegyveres összecsapások korszaka már elmúlt, és nem vezetett ”győztesek-legyőzöttek” típusú megoldáshoz, hanem lassacskán kriptomilitáris szakaszba ment át.”

Erre a helyre, már a Hermész fedélzetén, beragasztottak egy kiegészítő nyomtatványt, melynek szerzője GOD: „A kriptomilitáris konfliktus mellett szóló érvek egyike az élősdiek jelenléte a Quinta két műholdján. A fenti értelmezés szerint a szemben álló tömbök tartósan abban az állapotban vannak, amely sem klasszikus béke, sem klasszikus háború a clausewitzi értelemben. Frontok mögötti harcot vívnak kriptomachikus típusú összecsapások formájában, például: az ellenfélre mért éghajlati csapások, a műszaki termelőkapacitás kölcsönös katalitikus eróziója. Talán ezért hagyták abba a jéggyűrű létrehozását, amely globális együttműködést igényel.”

A további fejtegetés megint az Euridikén készült: „Ha léteznek ilyen szemben álló tömbök és nem klasszikus háborút vívnak egymással, akkor a kapcsolatfelvétel bármely kozmikus jövevénnyel igen nagy nehézségekbe ütközhet. Mindkét fél számára, amennyiben csak ketten vannak, kevéssé valószínű lehetőség, hogy eleve maguk mellé állítsák a kozmikus szövetségest. A bolygón kívüli jövevényt ugyanis semmilyen ésszerű ok, konkrét előny nem készteti arra, hogy a konfliktusban állást foglaljon. A kapcsolat viszont gyújtószikra lehet, amely a csöndesen parázsló, folyamatos és kitartó kriptomachikus hadviselést lángra lobbantja, és a két fél erőinek teljes, frontális összecsapását váltja ki. Például: tételezzük fel, hogy a T bolygón az A, B és C tömbök harcolnak egymás ellen. Ha B kapcsolatot teremt a jövevénnyel, ez kihívás lesz A és C számára, amelyek súlyosan fenyegetve érzik magukat. Ez esetben vagy megtámadják a jövevényt — hogy ne növelje B harci potenciálját —, vagy együttesen megtámadják B-t. A helyzetet ugyanis a labilitás jellemzi, márpedig ha bármely labilis helyzetben megjelenik egy nagy technikai potenciállal rendelkező, részrehajló fél — és a jövevénynek fejlett technikával kell rendelkeznie, ha végrehajtotta a galaktikus ugrást —, ez elegendő ahhoz, hogy az ellenséges tevékenységek eszkalálódjanak.”

„2. A Quinta egységes államszövetség vagy protektorátus. Nincsenek rajta egyenlő erejű, szemben álló felek, mivel az egyik nagyhatalom úrrá lett az egész bolygón. Ez az uralom, akár győztes hadjáratok eredménye, akár háború nélküli hódításé, amelynek során a gyengébb felek a szuperhatalom csatlósai lettek, szintén nem teremt jótékonyan stabil helyzetet, ami a galaktikus jövevénnyel való kapcsolat stratégiáját illeti. Ne tulajdonítsunk a bolygón uralkodó szuperhatalomnak sem démoni, sem kozmikus terjeszkedésre irányuló imperialista szándékokat. Az így modellált Quintának nem áll szándékában a jövevény megsemmisítése, de meg akarja akadályozni a kapcsolatfelvételt, kiváltképpen a jövevény leszállását a bolygóra. A technikai ajándékok, amelyekre a jövevénytől számíthat, könnyen végzetes ajándékoknak bizonyulhatnak. A kísérletek, hogy a jövevényt kordában tartsa, nehogy megzavarja a fennálló társadalmi és politikai egyensúlyt, visszaüthetnek, és éppen maguk ingathatják meg ezt az egyensúlyt. A hatalomgyakorlók szemszögéből tehát ebben a felállásban is az az ésszerű döntés, ha elzárkóznak a kapcsolatfelvételtől. A kozmosztól való elzárkózás ilyen politikájára alkalmazható a PERFIS (Perfect Isolation) elnevezés, a történelmi brit splendid isolation analógiája nyomán. A kapcsolatfelvétel információs küszöbe, amelyet a jövevénynek le kell küzdenie, meghatározhatatlan magasságú.”

„3. Holger, Kroch és csoportjuk szerint a kapcsolat elutasítása olyan bolygó esetében is előfordulhat, amely teljesen egységes, nincsenek rajta sem győztesek, sem legyőzöttek, sem uralkodó hatalom, sem leigázott alattvalók. Az ilyen civilizáció a Hortega-Neyssel-vonulatból az ablak felső szakasza közelében ágazik le. Fő dilemmája a kultúra és a technika találkozópontján keresendő. A kultúra állandó jellemzője, hogy a jogi normák, valamint az erkölcsök és szokások normái szabályozó hatású lemaradásban vannak a szaturáció előtti parabolikus gyorsulásban lévő technikához képest. A technika már lehetővé tett olyasmit, amit a kulturális hagyomány tilt és tabunak tekint.

Példák: génsebészet az embernek megfelelő lények vonatkozásában; a nemek szabályozása; agyátültetés stb. Az ilyen konfliktusok fényében a jövevényekkel való kapcsolat ambivalens volta kézenfekvő. A bolygólakók nem azért utasítják el a kapcsolatot, mintha a jövevényeknek feltétlenül ellenséges szándékokat tulajdonítanának. Aggályaiknak ésszerű magyará zatuk van. A radikálisan újszerű technikák megjelenése destabilizálhatja a társadalmi kötelékeket és viszonylatokat. Azonkívül az effajta technikabevitel következményei mindig megjósolhatatlanok. Ez nem vonatkozik a rádiós vagy egyéb távkapcsolatra, melynél a jelzések címzettjei saját belátásuk szerint használják fel vagy ignorálják a kapott információt.”

Már elfáradt, de csak nem jött álom a szemére. Átlapozott néhány fejezetet, és elolvasta az utolsót, amely a kapcsolatfelvétel eljárásmódjairól szólt. A SETI-terv figyelembe vette az eddig felvázolt dilemmákat mint a vendég és a potenciális házigazda párbeszédének nehézségeit. Ezért az expedíciókat különleges kommunikációs eszközökkel szerelik fel, továbbá automatákkal, amelyek előzetes távtárgyalások, jelzésváltások és információcserék nélkül is ki tudják nyilvánítani a látogatás békés jellegét a leszállás előtt. A bevezető eljárás több lépcsőből áll. A földi űrhajó érkezésének első bejelentéseként üzenetet sugároznak valamennyi hullámhosszon: a rádió— és hőhullámok, a fény, az ibolyántúli és a részecskesugárzás hullámhosszán. Ha válasz nem érkezik, vagy érthetetlen, akkor minden földrészre leszállóegységeket küldenek, amelyek rávezető szenzorai a legnagyobb beépített területeket célozzák meg.

Számos ábra, grafikon és leírás magyarázta a dolgot. Minden leszállóegységen adó-vevő készülék van, azonkívül adatokat tartalmaz a Földről és lakóiról. Ha ez a lépés sem váltja ki a várt reakciót, vagyis a kapcsolatfelvételt, akkor nehezebb szondákat kell leküldeni, bennük okos számítógépekkel, amelyek már tudnak kérdésekre válaszolni, vizuális, tapintási és akusztikus kódokat megfejteni. Az eljárás visszafordíthatatlan, mert minden további lépés az előzőnek a folytatása. Az első leszállóegységek egyszer használatos indikációs emittorokat tartalmaztak, amelyeket csak burkolatuk durva megsemmisítése aktiválhat, üzemzavar vagy kemény leszállás semmiképpen, hanem csakis a nem diszkurzív, szándékos rombolás. A pilótának nagyon tetszett, milyen szép tudományos definíciót adtak arról a helyzetről, amikor egy barlanglakó kőbaltával szétveri az emberiség tranzisztoros követét — „nem diszkurzív rombolás” az is, gondolta, ha valaki kap két akkora frászt, hogy kirepül az összes foga. Az egykristályokból növesztett indikátorok ellenálló képessége akkora, hogy még akkor is jelzést küldhetnek, ha a leszállóegység egy pillanat alatt megsemmisül, például ha felrobbantják. A továbbiakban a program tüzetesen leírta a leszállóegységek modelljeit, és elmagyarázta, milyen csoportosításban kell őket egyidejűleg leküldeni a kiszemelt szárazföldekre — nehogy bármelyik kontinens, bármelyik terület kiváltságos elbánásban részesüljön, vagy mellőztetést szenvedjen, és így tovább.

A könyv tartalmazta a SETI-szakértők egyik csoportjának votum separatumát is — ez a néhány tudós a végletes pesszimizmust képviselte. Ok kifejtették: nem létezik semmiféle olyan anyagi eszköz, üzenet, bármily könnyen dekódolható nyilatkozat, amelyet a címzett ne tekinthetne agreszszív szándékok ravasz álcájának. Ez egyszerűen a technikai színvonal elháríthatatlan különbségeiből következik. Az a jelenség, amelyet a tizenkilencedik században, majd még inkább a huszadik században fegyverkezési versenynek neveztek, a Paleopithecusszal született meg, mikor rájött, hogy fadorong helyett pompásan használható egy antilop hosszú combcsontja, mégpedig nemcsak csimpánzok fejének beverésére, étkezési szokásait illetőleg ugyanis kannibál volt.

Mikor aztán a mediterrán kultúrák keresztútján létrejött a tudomány, a gyorsuló technika szülőanyja, az európai, majd Európán kívüli hadviselő államok egyikét sem juttatta a katonai fejlődés elsöprő fölényhez. Az egyetlen kivétel e szabály alól az atomfegyver volt, de annak monopóliumát is csak egy rövidke történelmi pillanatig tudta megőrizni az Egyesült Államok.

Ezzel szemben a kozmosz civilizációi között óriási technikai szakadéknak kell tátongania. Sőt úgyszólván lehetetlen éppen olyan civilizációra találni, amely ugyanott tart a fejlődésben, ahol a Föld.

Volt még a vastag kötetben sok tudós eszmefuttatás. A jövevény, aki az éretlenebb házigazdákat beavatná a csillagtechnika rejtelmeibe, éppoly balgán cselekszik, mint aki a gyerekeknek kibiztosított gránátot ad, hogy játsszanak vele. Ha viszont nem tárja fel ismereteit, nyomban azzal gyanúsítják, hogy kétszínű gazember és uralomra vágyik. Tehát így sem jó, amúgy is rossz.

A mélyenszántó fejtegetéseknek mégiscsak volt valami hasznuk: a pilóta úgy elálmosodott a SETI programjától, hogy kezében a könyvvel, égő lámpa mellett, mélyen elaludt.

Keskeny utcán sétált, meredeken lefelé, napsütötte házak között. A kapuk előtt gyerekek játszottak, az ablakokban kiterített fehérnemű száradt. A hepehupás kövezeten banánhéj, almacsutka meg mindenféle más szemét hevert, a csatornában piszkos víz csordogált. Messze lent a kikötőben vitorlások nyüzsögtek, sekély hullámok kúsztak fel lustán a partra, a homokra kihúzott csónakok között halászhálók száradtak, a sima tengeren fénylő hídként húzódott a láthatárig a nap tükörképe. Sült hal, vizelet, olívaolaj szagát érezte, sejtelme sem volt, hogyan került ide, mégis valahogy biztosan tudta, hogy ez Nápoly, egy barna bőrű kislány kiabálva kergetett egy kisfiút, aki a labdájával szaladt előle, megállt, úgy tett, mintha oda akarná dobni a labdát, de mielőtt a kislány utolérte volna, gyorsan elfutott, a többi gyerek olaszul kiabált valamit, az emeleti ablakból kihajolt egy kócos aszszony, egy szál ingben, leszedte az utca fölött kifeszített zsinórról a megszáradt szoknyákat, kombinékat, lejjebb kőlépcső kezdődött, repedezett lépcsőfokokkal. Hirtelen minden megrendült, hatalmas robaj támadt, a falak omladozni kezdtek, ő sóbálvánnyá dermedve, elvakultan állt a mészpor felhőiben, mögötte lezuhant valami, és a kiabálást, az asszonyok visongását, a téglák zuhanását túlharsogta a földrengés robaja. Terremoto, terremoto, ez a jajszó veszett bele a második, lassan növekvő dübörgésbe, vakolatdarabok potyogtak rá, karjaival védte a fejét, arcába csapódott valami, és felébredt, de a földrengés nem szűnt meg. Óriási súly préselte az ágyneműbe, fel akart ugrani, a megfeszült szíjak nem engedték, a könyv homlokon találta és fölrepült a mennyezetre, a Hermészen volt, nem Nápolyban, de a dübörgés folytatódott, és a falak eldőltek, érezte, amint felfordul az egész kajüt, függve maradt, az olvasólámpa hunyorgott, látta a nyitott könyvet és a mennyezeten szétterült pulóverét maga alatt, a felfordult polcokról kirepültek a filmtekercsek, ez nem álom volt — nem is földrengés robaja. A riadószirénák bömböltek. A villanyfény gyengébb lett, fellobbant, kialudt, a mennyezet, azaz most padló sarkaiban kigyulladtak a kis vészlámpák, az övei csatját keresgélte, hogy kikapcsolja magát, a mellének feszülő csatok nem engedtek, karjaiba ólom ömlött, fejébe csapott a vér, abbahagyta a kapálózást, fel-alá dobálta a gravitáció, hol az övekhez préselte, hol az ágyhoz. Megértette. Várt. Ez a vég?

Ilyenkor — éjfél elmúlt — a sötétkamrában nem volt senki. Kirsting leült a kikapcsolt vizoszkóp elé, tapogatózva becsatolta az öveket, vaktában megkereste a kapcsolót, és elindította a tekercset. A megvilágító fehér négyszögében egymás után megjelentek a majdnem fekete tomográffelvételek, rajtuk a kusza, kerek, világosabb rajzolatok, akár a röntgenárnyékok, egymást követték a filmkockák, mígnem megállította a szalagot. A Quinta felszíni spinogramjait nézte. Finoman forgatta a mikrometrikus csavart, hogy a legjobb képet kapja. Középen egy szétágazó csomópont, akár egy eltalált atommag, amelyből szanaszét repülnek a részecskék. Átcsúsztatta a képet a középponti formátlan, tejszerű plazmáról a ritkásabb peremvidékre. Senki sem tudta, mi lehet ez — talán lakóhely, valami óriási varos, és itt a filmkockán a keresztmetszete látszik, ahogyan az oxigénnél nehezebb elemek atommagjai kirajzolják. Ilyen rétegfelvételeket már réges-rég készítet tek csillagászati objektumokról, de csak a fekete törpévé hűlt csillagok és a bolygók esetében vehették hasznukat. Akármilyen jó módszer a spinovízió, azért megvannak a határai. A felbontóképesség nem elegendő ahhoz, hogy kimutassa az egyes csontvázakat, még ha nagyobb lények élnének is ott mint a mezozoikum és a krétakor gigantoszauruszai. Mégis megpróbálta felismerni a quintai lények csontvázait — és alighanem az embernek megfelelő lények lakják ezt a városfélét, már ha valóban sokmilliós metropolis. Elérte a felbontóképesség határát, és túlment rajta. Ekkor a fehéresen remegő szálacskákból álló, parányi kis rajzolatok elmosódtak. Szemcsés káosz nyüzsgött a képernyőn. Egy picikét visszafelé fordította hát a mikrometrikus csavart, amilyen finoman csak tudta, és visszatért az előbbi, ködös kép. Kiválasztotta a kritikus délkör legélesebb spinogramjait, egymásra helyezte őket, míg a Quinta domború kontúrjai úgy fedték egymást, mint ugyanarról a tárgyról gyorssorozattal készült, összerakott röntgenfelvételek egész kötege. A városféleség az egyenlítőn terült el, a spinográfiákat a Quinta mágneses mezejének tengelye mentén készítették, érintőlegesen, ott, ahol a légkör végződik és a bolygó kérge kezdődik, tehát ha ez egy harminc mérföld széles beépített terület, a felvételek úgy adnak róla keresztmetszeti képet, mintha az egyik külváros felől a túlsó külvárosig röntgenkészülékkel átvilágítanánk minden utcát, teret, házat. Hát nem sok lett az egészből. Ha egy embertömeget felülről nézünk, akkor függőleges rövidülésben látjuk. Vízszintes síkból nézve csak a legközelebb állókat, az utcák torkolatában lévőket látjuk. Az átvilágított tömeg pedig tömérdek csontváz zűrzavara. Igaz, meg lehet különböztetni az épületeket a járókelőktől. Az épület nem mozog, tehát mindazt, ami ezer spinogramon mozdulatlan, ki lehet szűrni. A járműveket is ki lehet retusálni, törölve mindazt, ami gyorsabban mozog mint egy gyalogos. Ha most egy földi nagyváros volna előtte, eltűnnének a képekről a házak, hidak, gyárak, autók és vonatok, csak a járókelők árnyai maradnának. Persze az ennyire geo— és antropocentrikus előfeltevések igen kétes értékűek. Mégis remélte, hogy szerencséje lesz. Kirsting annyit járt le éjszaka a sötétkamrába, annyiszor átnézte már a felvételek tekercseit, és még mindig nem vesztette el a reményt, hogy véletlenül nyomra bukkan, ha a megfelelő spinogramokat választja ki és helyezi egymásra. És akkor, ha homályosan, ködösen is, megláthatja a Quinta-lakók csontvázát. Lehetséges, hogy emberszabásúak? Vajon gerincesek? Mészvegyületekből épül fel a csontvázuk, mint a földi gerinceseké? Az egzobiológia azt mondja: valószínűtlen, hogy a Quinta-lakók emberszabásúak lennének, de az lehetséges, hogy a csontvázuk hasonlít a földi lényekéhez, tekintettel a bolygó tömegére, tehát gravitációjára, és a légkör összetételére, amely növényzet jelenlétét sugalmazza. Növényekről árulkodik a szabad oxigén, no de növények nem foglalkoznak űrhajózással, és nem gyártanak rakétákat.

Kirsting nem számított arra, hogy emberszabású csontvázakat talál. Az emberi csontvázat a földi fajok fejlődésének kusza ösvényei alakították ki. Egyébként még ha kétlábú, egyenes tartású lényekre bukkanna, azokra sem mondhatná mindjárt, hogy emberszabásúak. Hiszen az ásatag hüllők ezrei jártak két lábon, és ha elkészítenénk egy rohanó iguanodonfalka spinográfiáját, planetáris méretben és távolságból éppen olyanok lennének mint egy csapat maratoni futó. Pedig a készülék érzékenysége a spinográfia feltalálóinak legmerészebb álmait is messze meghaladja. A mész rezonanciája alapján százezer kilométerről észlelne egy tojáshéjat. A bámészkodónak néha úgy rémlik, a homályos foltok között a háttérnél világosabb, mikroszkopikus szálacskákat lát, mintha Holbein haláltáncát fényképezték volna le távcsövön keresztül. Úgy rémlik neki, ha növeli a nagyítást, valóban meglátja őket, és többé nem csupán azzá lesznek, amit ő lát bele a rezgő szálacskákba, nem bizonytalan és illékony alakzatok lesznek, mint a csatornák, amelyeket a régi Mars-kutatók láttak, mert nagyon akarták látni. O is így van ezzel: ha túl soká bámulja a halvány, mozdulatlan szikrácskák csoportját, fáradt szeme enged az akaratának, és már-már látja a koponyák tejfehér cseppjeit, a hajszálnál vékonyabb bordákat és lábszárcsontokat. De mihelyt egy pillanatra lehunyta a fáradtságtól égő szemét, a káprázat szertefoszlik.

Kikapcsolta a készüléket, és felállt. A vaksötétben behunyva a szemét, felidézte az imént látott képet, és megint ott foszforeszkáltak a bársony feketeségben a haláltáncos látomás pici csontvázai. Úgy érezte, mintha világtalan volna, mikor elengedte a fotel karfáját, és elúszott a kijárat fölött égő rubinpiros lámpácska felé. Olyan sokáig ült odabent a sötétségben, hogy elvakította a világos folyosó, nem indult el rögtön a lifthez, hanem megtámaszkodott az ajtó vastag habszivaccsal bélelt fülkéjében, és ez mentette meg, amikor a mennydörgő robajjal együtt elérte a gravitációs lökés. A fénycsövek kialudtak, az egész űrhajóval együtt megperdülő folyosón kigyulladtak a vészlámpák, de ezt már nem látta. Elájult.

Steergard nem feküdt le aludni a tanácskozás után, mert tudta, hogy GOD, akárhány taktikát eszel ki, lényegében nagyon egyszerű választás elé fogja állítani: vagy a kiszámíthatatlan kockázatot vállalja, vagy visszafordul. A

vitában határozottnak mutatkozott, de amikor egyedül maradt, olyan tanácstalannak érezte magát mint még soha. Alig tudott ellenállni a csábításnak, hogy a véletlenre bízza a választást. Az egyik faliszekrényben személyes apróságai között volt egy régi, nehéz bronzérme, Caesar profiljával és hátoldalán a vesszőnyalábbal, emlék az apjától, aki numizmatikus volt. Kinyitotta a szekrényt, még nem tudta, megteszi-e, hogy az űrhajót, a legénységet, az emberi történelem legnagyobb expedíciójának egész sorsát ily módon egy pénzdarabra bízza, bár azt már kigondolta, hogy a liktori vesszőnyaláb a menekülést jelenti — mert mi más lenne a visszafordulás? — , a masszív arc elmosódott profilja pedig azt, ami talán a vesztük lesz. Legyőzve belső ellenállását, a félhomályban előkotorta a faliszekrény rekeszeiből az érme lapos tokját. Kivette a pénzdarabot, és tétován forgatta. Van-e joga.? Dobni nem lehetett a súlytalanságban. Beszorította az érmét egy acél gemkapocsba, bekapcsolta az elektromágnest, amely az íróasztal lapja alá erősítve arra szolgált, hogy megtartsa az iratrögzítőnek használt acélkockák alá helyezett fotogramokat vagy térképeket. Félretolta az íróasztalon heverő nyomtatványokat, filmszalagokat, és mint a kissrác, aki valaha volt, megpörgette az érmét, mint a búgócsigát. A pénzdarab egyre lassabban pörgött a gemkapocs csúcsán, kis köröket írva le, végül eldőlt, és a hátlapját mutatta. Szóval vissza kellene fordulni. Megfogta a forgószék karfáját, hogy leüljön, és alighogy kezeslábasa a fotelba tapadt, megérezte, még mielőtt tudatára ébredt volna, hogy az egész szoba megremeg, először csak egy kicsit, aztán egyre erősebben, majd egy óriási erő lesöpörte a filmeket, papírokat, acélkockákat és a sötét bronzérmét az íróasztalról, őt pedig a fotelba préselte. A túlterhelés gyorsan fokozódott. Elsötétülő pillantással, mert a vér már kifolyt a szeméből, még látta a sebesen remegő, kerek falilámpa elmosódó fényét, hallotta, érezte, amint az acélfalakon át, bélésük alól áthatol az űrhajó minden eresztékének tompa nyögése, és amint a mindenfelől repülő, le nem rögzített tárgyak, készülékek, ruhadarabok csattogásán áthatol a riadószirénák távoli bőgése, mintha nem is a szirénák membránja üvöltene, hanem maga az űrhajó, amelynek teljes száznyolcvanezer tonnás tömegét megrendítette valami iszonyatos ütés, és míg a szirénák vonítását, a röpködő tárgyak robaját hallva, már elvakította a szörnyű súly, amely ólommal elöntött testét a fotelba sajtolta, az utolsó pillanatban megkönnyebbülést érzett.

Igen. Megkönnyebbülést, mert most már nem fordulhatnak vissza.

Tíz-húsz másodperc múlva már újra látott, bár a graviméter mutatója még jócskán a skála piros vonalait mutatta. A Hermész nem kapott közvetlen találatot. Nem is kaphatott volna. Bármi rohamozta is meg, a mindig éberen őrködő GOD visszaverte a támadást, de olyan ügyes és láthatatlan volt ez a roham, hogy GOD-nak nem volt ideje a rugalmas reagálásra, hát a végső eszközhöz folyamodott. A gravitációs falat semmi sem törheti át ebben a kozmoszban, csak a szingularitás — a Hermész tehát megmenekült, de a roppant erejű, hirtelen válaszcsapás óhatatlanul visszaütött, és akár a tüzeléskor hátralökődő ágyúcső, az egész űrhajó megremegett a sziderátorok kisülésének epicentrumában, bár a kilőtt energiának csak töredékét kapta. Steergard, meg sem próbálva felállni, mert teste még mindig a fotelba préselődött, tágra nyitott szemmel nézte, amint a nagymutató finoman remegve, milliméterenként lassacskán kimászik a kerek skála vörös szektorából. A végsőkig megfeszített izmai már engedelmeskedtek. A graviméter a fekete kettesig ereszkedet, és már csak a riadószirénák vonítottak egyhangúan minden fedélzeten.

Két kézzel ellökve magát a karfáktól, nagy nehezen felállt a fotelból, de csak úgy tudott megállni, hogy két öklével az íróasztalra támaszkodott — mint egy majom, amely megszokta, hogy előregörnyedve a karjaival is besegítsen a lábainak (nem tudta, honnan támadt ilyen gondolata ebben a pillanatban) —, és amint így állt ott, meglátta a padlóra szóródott filmek és térképek között apja érméjét, most is a hátlapjával fölfelé: vissza kell fordulni. Elmosolyodott, mert ezt a döntést már megkontrázta egy magasabb ütőkártya. A graviméter fehér korongján a mutató az egyenesen állt, és lassan tovább süllyedt. Sietnie kellett a vezérlőterembe, először is megtudni, mi van az emberekkel, már az ajtóban volt, de hirtelen sarkon fordult, felkapta a bronzérmét, és visszatette a szekrénybe. Senkinek sem kell megtudnia egypercnyi gyengeségét. A játékelmélet szempontjából nem is gyengeség volt, mert amikor nincs minimax megoldás, legjobb a tisztán véletlenszerű döntés. Igazolhatta volna hát ezt az érmeügyet, legalább önmaga előtt, de nem akarta. Az alagútszerű folyosó felénél járt, amikor viszszatért a súlytalanság. Hívta a liftet. Minden eldőlt. Nem akart harcolni, de ismerte az embereit, és tudta, hogy Szent Péter delegátusán kívül egyikük sem lenne hajlandó elmenekülni.




AZ ERŐDEMONSTRÁCIÓ


Nem sikerült felderíteni, milyen eszközzel támadták meg őket, mert bármi volt is az, maradványai eltűntek a téridőben. GOD memóriája persze följe gyezte a védelmi akciót, és az adatok azt közölték a fizikusokkal, amit már úgyis sejtettek. A Hermész körül minden irányban szenzorok pásztázzák az űrt egészen a külső védelmi periméterig, a radarvisszhang százezer mérföldes sugárban kimutatna egy milliméteres idegen testet is. Sugárcsapást sem mértek a Hermészre — annak a színképelemzésben nyoma maradt volna. Ami történt, az egyelőre rejtélynek látszott: hirtelen megjelent a Hermész körül ötven-hatvan elmosódott peremű objektum, egy egész raj, amely koncentrikusan az űrhajó felé száguldott, méghozzá jóformán egyidejűleg. Egészen közel keletkeztek ezek az objektumok, egy-két mérföldnyire a Hermésztől. A fizikusok csak találgatni tudtak, törték a fejüket, hogyan hatolt át ez a raj észrevétlenül az éber védelmi rendszeren. Három lehetőséget okoskodtak ki. Baktériumoknál nem nagyobb részecskék felhői tömörülhettek soktonnás tömegekké, ami azt jelenti, hogy a Quinta-lakók ugyancsak értenek a szétszórtan célra vezérelt, majd maguktól összeforró parányok gyártásához. Tehát mikrokristályok felhője közeledett, s a kellő késleltetéssel már a periméteren belül, lavinává sűrűsödött.

A parányok, amelyek nem akárhogyan sűrűsödtek össze, hanem saját interakciójuk révén formálódtak lövedékké, rendkívül finom szerkezetűek lehettek. Kilenc másodperccel a csapás előtt az űrhajó magnetométerei a mágneses mező ugrásszerű erősödését regisztrálták a hajó körül. A mágneses mező csúcserőssége milliárd gauss volt, aztán néhány nanoszekundum alatt majdnem nullára csökkent. Ellene szólt ennek a feltevésnek, hogy előzőleg semmiféle elektromágneses aktivitást nem észleltek. A fizikusoknak halvány fogalmuk sem volt, miféle mechanizmussal lehet létrehozni ilyen erősségű mágneses mezőt, amelynek forrásai előzőleg nem tűnnek fel az érzékeny szenzoroknak. Dipólusok elméletben áthatolhatnak a védelmen, de a dipólusok felhőjét semlegesíti a sok billió molekula kölcsönös orientációja. A támadásnak ez a rekonstruálása olyan technikát feltételezett, amilyet eddig még sohasem terveztek a Földön, tehát kísérleti kipróbálására sem kerülhetett sor.

A második variáns az űrbeli kvantumeffektusok hasznosításának igencsak spekulatív módszerét fejtette ki. Eszerint semmiféle anyagi részecskét nem csempésztek át a védőkorláton, és az egész szferikus előtérben egyetlen porszemecske sem volt. A fizikai űr számtalan virtuális részecskét tartalmaz, amelyek kívülről jövő energialökés hatására materializálódhatnak. Ez az elgondolás feltételezi, hogy az űrhajót a felismert védősugárzás hatáskörén kívül a legkeményebb ultraröntgen hullámhosszú gammasugárgenerátorokkal vették körül, és ezek centripetális kisülése, vagyis az így létrejövő gömb alakú, fénysebességgel zsugorodó hullám pontosan a védő sugárzással találkozva alagúteffektust hozott létre: az űrhajó körül kibocsátott energiakvantumok elegendő hadront lőttek ki az űrbe, hogy ezek minden irányból a Hermészre zúduljanak. Reális módszer, de rendkívül bonyolult műszerezettséget igényel, precíziós térbeli diszlokációt, valamint a műholdak tökéletes álcázását. Ez nemigen látszott valószínűnek.

A harmadik változat lényege az volt, hogy a Quinta-lakók negatív energiát alkalmaztak a védelmi periméteren kívül, ehhez azonban ismerniük kellene a csillagtechnikát, méghozzá makrokvantumos formájában, előzőleg energiát szíva el a naptól, mivel ha a bolygón akkora erőművek volnának, amelyek képesek előállítani a szükséges kapacitást, jelenlétüket már a beindításkor elárulta volna a Hermésznek a környező terület felhevülése a maradék hőtől.

GOD-ot a támadás teljesen váratlanul érte, és ezért a gravitációs mentőövhöz folyamodott. Mindkét fő erőmű teljes kapacitását bedobva, toroid formájú gravitációs gyűrűkkel övezte az űrhajót. A tóruszokon belül, mint egy vízszintes meg egy függőleges autóabroncs középpontjában, állt a Hermész, a felé irányzott lövedékek pedig a Schwarzschild-görbe mentén kivágódtak az űrbe. Mivel minden anyagi objektum, amely ebbe a görbébe kerül, elveszíti minden fizikai tulajdonságát az elektromos töltésen, a forgatónyomatékon és a tömegen kívül, és a gravitációs sír formátlan részecskéjévé válik, a bevetett támadóeszközöknek semmilyen nyomuk sem marad. Az átüthetetlen páncélként működő tóruszok csak tizenöt másodpercig léteztek, ami az űrhajónak 1021 joule-jába került. A Hermész az implóziós gravitációs falak toroidos konfigurációjának köszönhette, hogy nem osztotta a Gábriel sorsát, vagyis önvédelmével nem semmisítette meg önmagát. Mivel azonban a gravitációs impulzusokat nem lehet az emittor közelében élesen fókuszálni, a felszabadult energia körülbelül százezred részének csapása a hajóra zúdult. Néhány húszezred rész már szétzúzta volna, mint kalapács a kifújt tojáshéjat.

Az emberek simán megúszták a dolgot; Steergard és Kirsting kivételével mindenki aludt vagy legalábbis az ágyához szíjazva feküdt, mint Tempe. Harci felszerelése az űrhajónak nem volt. Polassar javasolta, hogy bármi következzék is, álljanak a perihéliumra, mert pótolni kell az energiát, amit a támadás visszaverésével elvesztettek. Útközben a Hermész átszelt egy ritkás gázfelhőt, amelyet a napviharban eloszló protuberanciának véltek, de a szenzorok kimutatták, hogy számtalan molekula tapadt a páncélhoz, és katalitikus úton felhevítik. Mintát vettek, és kiderült, hogy ezek a molekulák a már ismert viroidokéval rokon, különleges maró hatást gyakorolják. Steergard tehát megtette azt, amit az apostoli delegátussal beszél getve úgy nevezett: „nyílt sisakkal lépünk fel”. A Hermész egy hőcsapássorozattal szétsöpörte a felhőt, a páncélhoz tapadt erovírusokat pedig a legegyszerűbb módon pusztította el: hűtőit a legmagasabb fokozatra kapcsolta, majd forogva, mint pecsenye a roston, átszelte egy napkitörés felszínét, alig néhány fénymásodpercre a fotoszférától, aztán stacionáriusra csökkentette sebességét, és tatjával a Dzéta felé fordulva, megnyitotta az energianyelőket. Az így feltankolt energia egy részét a hűtésre fordította, a többit beszippantották a sziderális aggregátok.

Eközben a legénység három csoportra szakadt.

Harrach, Polassar és Rotmont a felhőkalandot a Quinta-lakók második támadásának minősítette. Kirsting és El Salam nem ellenük irányuló, szándékos támadást látott benne, hanem sajátos véletlent — a Hermész elaknásított területre tévedt, amelyet már jóval az ő érkezésük előtt elaknásítottak. Nakamura közbenső álláspontja így hangzott: a felhő nem a Hermésznek vagy quintai műholdaknak állított csapda volt, hanem a bolygó fölött katonai célokra használt mikromachikus fegyverek amolyan „szeméttelepe”, és a nap gravitációs sodrása hajtotta a perihélium felé, a hadviselő felek szándékai ellenére.

Arago hallgatott. GOD a védekező, támadó és egyezkedő tevékenységek lehetséges stratégiáinak programozásával foglalatoskodott. Egyik fajta tevékenységet sem részesítette előnyben: kevés volt az adat ahhoz, hogy bármelyik eljárásmódot optimalizálni tudja.

Gerbert úgy vélekedett, az egyetlen helyes megoldás, ha lemondanak a kapcsolatfelvételről és az erődemonstrációról, de nem tartotta magát illetékesnek, hogy részt vegyen az egyre élesebb vitákban. Tempe, akit a parancsnok hívatott, miközben az energiaveszteséget pótolták, azt mondta, hogy ő sem SETI-szakértő, és nem ő az űrhajó parancsnoka.

— Itt senki sem szakértő, ezt már észrevehetted — válaszolta Steergard. — Én is észrevettem. De azért mindenki gondol valamit magában. Te is. Nem a tanácsodra várok, hanem a véleményedre.

— GOD jobban tudja — mosolyodott el a pilóta.

— GOD elém tálal húsz taktikát, vagy százat. Ennél többet nem tesz. Tudom, hogy te is tudod ugyanazt, amit az összes szakértőnk, GOD-dal együtt. A minimális kockázattal az jár, ha visszafordulunk.

— Hát persze.

A parancsnokkal szemben ülő Tempe még mindig mosolygott.

— Mi van ebben olyan mulatságos? — érdeklődött Steergard.

— Magánemberként kérdezi a véleményemet, asztrogátor, vagy ez parancs?

— Parancs.

— A helyzetünk nem éppen vidám, az biztos. De már eléggé megismertem önt ahhoz, hogy megjósoljam, mi az, amit a parancsnokunk semmiképpen sem fog megtenni. Nem szökünk el.

— Olyan biztos vagy ebben?

— Tökéletesen.

— Miért? Neked is az a véleményed, hogy megtámadtak bennünket egyszer vagy kétszer?

— Az mindegy. Annyi biztos, hogy kapcsolatot nem akarnak. Sejtelmem sincs, mire képesek még.

— Akármivel próbálkozunk, veszélyes lesz.

— Világos.

— Hát akkor?

— Úgy látszik, szeretem a veszélyt. Ha nem szeretném, pár száz éve egy takaros sírhant alatt feküdnék a Földön, mert ágyban, párnák közt haltam volna meg, zokogó családom körében.

— Vagyis szükségesnek tartod az erődemonstrációt?

— Igen is, nem is. Végső megoldásnak, amely nem kerülhető el.

Steergard íróasztalán egy acélkocka alatt frissen nyomtatott papírlapok feküdtek, az első oldalon egy grafikonnal. A pilóta ráismert az iratcsomóra. Egy órával ezelőtt ő is kapott egy másolatot El Salamtól.

— Elolvasta már ezt?

— Nem.

— Nem? — csodálkozott a pilóta.

— A fizikusok egy újabb hipotézise. Előbb veled akartam beszélni.

— Arra kérem, olvassa el. Csak hipotézis, persze. De én meggyőzőnek találtam.

— Elmehetsz.

A Dzéta naprendszere mint kozmikus szferomachia címmel ellátott dolgozatot Rotmont, Polassar és El Salam írta alá. „Egy olyan civilizáció, amely nemcsak megsemmisítette saját vezeték nélküli, rádiós és televíziós típusú kommunikációját, minden jelet elfojtó fehérzajjal töltve ki az egész ionoszférát, hanem ráadásul össztermelése és energiája oroszlánrészét a bolygó körüli űrt kitöltő fegyverek gyártására fordítja, lehetetlennek, mert abszurdnak tűnik. De fontolóra kell venni, hogy ezt az állapotot a bolygó lakossága nem tudatosan tervezte el és nem szándékosan jutott el idáig, a jelenlegi állapot fokozatosan alakult ki, a konfliktus eszkalálódása folytán. A kiindulóhelyzet szerintünk az volt, amikor a bolygó felszínén vívott, sokfrontos háború egyértelművé vált a totális pusztulással. Miután elérték ezt a kritikus pontot, a fegyverkezési versenyt kitelepítették az űrbe. Tehát a szemben álló felek egyike sem arra törekedett, hogy az egész naprendszert gigászi méretű hadszíntérré változtassa, hanem mindig csak egy-egy újabb lépést tettek, válaszolva az ellenfél lépésére. Amikor az űrbeli konfrontációra sor került, már semmi sem állíthatta meg annak növekedését, még kevésbé számolhatta fel egy végleges békekötés érdekében.

A nem nulla végösszegű játékok elmélete szerint elvégzett szimulációs analízis ugyanis kimutatja, hogy az ilyen párviadalok esetében, mivel egyik fél sem bízik a megkötött leszerelési szerződések erejében, az ellenfelek tárgyalásos megegyezésének van egy meghatározott korlátja. Mégpedig azért, mert ha egyik fél sem bízik az ellenfél jóhiszeműségében, vagyis hiányzik a klasszikusan pacta sunt servanda elvnek nevezett bizalom, akkor a megegyezés nem nélkülözheti a kölcsönös fegyverzet-ellenőrzést, tehát azt, hogy mindegyik fél bebocsássa saját területére az ellenség szakértőit.

Ám amikor az egyre nagyobb harci képességek megszerzése terén folyó versengés a mikrominiatürizálás útjára tér, a bizalom nélküli ellenőrzés elveszíti hatékonyságát. A fegyvergyárakat, laboratóriumokat és fegyverraktárakat ekkor tökéletesen el lehet rejteni. Ilyen körülmények között még a kölcsönös bizalom minimális szintjén sem lehet megegyezésre jutni (tehát egyik fél sem bízhat abban, hogy ha elhanyagolja a mikrofegyver innovatív fejlesztését, ezáltal nem kerül hamarosan vesztes helyzetbe), még kevésbé lehet felszámolni a meglévő fegyver állományt az ellenfél azon állítása alapján, hogy ő így cselekszik.

Felmerül a kérdés: míg a Földön egykor a biomilitáris harci módszerek korszakát prognosztizálták, miért bukkantunk a Quinta körül élettelen szferomachiára?

Bizonyára azért, mert az ellenfelek a biológiai fegyverzet terén már akkora potenciálra tettek szert, amely elpusztíthatja az egész bioszférát, ahogyan előzőleg a hadászati nukleáris csapásváltás elpusztíthatta volna. Ennélfogva már egyik fél sem vetheti be elsőként sem a biológiai, sem az atomfegyvereket.

Ami a kriptomilitáris makroalternatívát illeti, vagyis természetesnek álcázott elemi csapások előidézését az ellenség rovására klimatikus vagy szeizmikus manipulációkkal, ilyen cselekményekre talán sor került, de nem eredményezhettek hadászati szintű végső kimenetelt, mert aki maga képes kriptomilitáris tevékenységre, az fel is tudja ismerni a hasonló cselekményeket, ha az ellenfél részéről tapasztalja őket.”

E bevezető után a szerzők bemutatták a szferomachia modelljét. Ez a modell egy gömb, melynek középpontjában a Quinta van. Az ősrégi helyi háborúk világháborúkba mentek át, és nyomukban járt az új meg új találmányokkal felgyorsított szárazföldi, vízi és légi fegyverkezési verseny. A nagy hagyományos háborúknak véget vetett az atomkor. Attól fogva háború nélkül folyt tovább a versengés, három területen: pusztító eszközök, hadikommunikációs eszközök, és az előbbi két eszközfajta ellen irányuló eszközök.

A szferomachia kialakulásához operatív vezérkarok szükségesek, amelyek technikai innovációval válaszolnak az ellenfél haladására, valamint a hadrendbe állított fegyverek és az összehangolt bevetésüket szolgáló módszerek elavulására.

E szakaszok mindegyikének megvan a maga korlátja. Valahányszor az ellenfelek ezt elérik, időleges erőegyensúly következik be. Ilyenkor mindegyik fél arra törekszik, hogy a korlátot áttörje. A prekozmikus szakasz korlátjának azt az állapotot tekinthetjük, amikor mindegyik fél képes felderíteni és megsemmisíteni az ellenfél elsőcsapásmérő és válaszcsapásmérő eszközeit. E szakasz végén sebezhetővé válnak mind a mélyen a bolygó kérge alatt elhelyezett globális hatótávolságú ballisztikus rakéták, mind a szárazföldi vagy az óceán alatti — úszóegységeken vagy a tengerfenéken telepített — mozgó rakétakilövők.

A kölcsönös csapásmérő képesség így kialakult egyensúlyában a legérzékenyebb láncszem a kommunikációs rendszer: az űrbe telepített műholdas felderítő és követő, vagyis távfelderítő rendszer, valamint e műholdak kapcsolata a parancsnoki törzsekkel és a harceszközökkel. Hogy ezt a rendszert is megóvják a meglepetésszerű támadástól, amely szétszakítja vagy megvakítja, létrehozzák a következő, magasabb pályán keringő műholdas megfigyelőrendszert. Ily módon a szferomachia tágulni kezd. Minél nagyobb, annál sebezhetőbbé válik a kapcsolata a földi vezérkarokkal. A vezérkarok igyekeznek elhárítani ezt a veszélyt. Amiként a hagyományos háborúk korában a tengeri szigetek elsüllyeszthetetlen repülőgépanyahajók voltak, úgy válhat most a legközelebbi égitest, tehát a hold, elpusztíthatatlan támaszponttá azon fél számára, amelyik elsőnek sajátítja ki katonai célokra. Mivel hold csak egy van, mihelyt az egyik fél rátette a kezét, a másik félnek, hogy kivédje fenyegetettsége további növekedését, két lehetősége marad: vagy a zavaróeszközökre összpontosít, amelyek megakadályozzák a bolygó és a hold közötti kommunikációt, vagy megpróbálja invázióval kiszorítani az ellenséget a holdról.

Ha az inváziós erők és a holdbéli erődítménybe telepített védőerők nagyjából egyformák, egyik fél sem képes teljesen uralma alatt tartani a holdat. Valószínűleg ez történt, mialatt az egyik fél a holdon éppen ki akarta építeni támaszpontját. A támadás hatására kénytelen volt elhagyni a holdat, a támadóknak viszont nem volt elegendő erejük ahhoz, hogy megszállják.

Más oka is lehetett a visszavonulásnak: a távközlést megzavaró újabb találmányok. Ha így történt, a hold elveszített hadászati értékét mint a hadműveletek bolygón kívüli parancsnoki támaszpontja.

A kozmomachia absztrakt modellje egy sokfázisú tér, amelyben kritikus felületeket alkot az átmenet a körös-körül már elért fázisból a következő fázisba. Az immár csillagászati méretekben táguló szferomachia olyan harci módszereket kényszerít az ellenfelekre, amelyek történelmükben példa nélkül állnak.

Ha az ellenfél képessé válik megszakítani az egyik fél hadműveleti törzseinek kapcsolatát szárazföldi, vízi, légi és űrbeli támaszpontjaival és fegyvereivel, akkor ezen fél részéről az egyetlen, hadászatilag optimális válasz az, hogy egyre nagyobb harci autonómiát adjon saját fegyvereinek és támaszpontjainak.

Kialakult egy olyan helyzet, amelyben minden vezérkar felismeri a centralizált vezetési formák használhatatlanságát. Felmerül a kérdés: miként valósítható meg a támadó-védekező hadászat, ha a parancsnokságnak nincs kapcsolata saját quintai és űrbeli erőivel?

Senki sem zavarja a saját hírközlő és parancstovábbító csatornáit. Az általános zavarás az úgynevezett tükörhatásból adódik. Mindegyik fél a másiknak igyekszik ártani, hírközlését zavarva, és viszonzásul ugyanezt kapja. Korábban a ballisztikus rakéták célzási pontossága és rombolókapacitása terén folyt a verseny, most a hírközlés oltalmazása terén folyik. Az előbbi verseny abból állt, hogy felhalmozták a pusztító eszközöket, és fenyegetőztek a bevetésükkel. A második verseny „hírközlési háború”. A kommunikáció zavarásáért és megmentéséért vívott csaták reálisak, bár nem járnak sem pusztítással, sem véráldozattal. Az ellenfelek fokozatosan zajjal töltik meg a rádiós csatornákat, így elvesztik az ellenőrzést saját hadrendbe állított fegyvereik, valamint az ellenfél fegyverzete és harckészültsége fölött.

Azt jelenti ez, hogy a vezérkari parancsnoklás megbénítása a kozmoszba helyezi át a csatákat, a világűr az önállósult fegyverek szüntelen támadásainak és ellentámadásainak hadszínterévé válik? Az űrbeli fegyvereknek az a feladatuk, hogy önállóan megsemmisítsék az ellenség műholdjait?

Szó sincs róla. Továbbra is elsőbbséget élvez a kommunikációért vívott harc. Az ellenfelet mindenütt meg kell vakítani.

Először létrejön egy áthághatatlan küszöb: a bolygón telepített erők frontális összecsapása lehetetlenné válik, amikor a robbanótöltetek pusztító ereje, a rakéták célzási pontossága és e kettő potenciális következménye, vagyis a mindent elpusztító atomhalál óhatatlanul véget vetne a háborúnak.

Az ellenfelek más módon már nem árthatnak egymásnak, tehát kölcsönösen elpusztítják egymás képességét a fegyverek irányítására. A rádióadásokat minden hullámhosszon elnémítja a zavarás. A közlőcsatornák egész átviteli térfogatát kitölti a zaj. Egy elég rövid időszakban a fegyverkezési verseny abból áll, hogy a zavaróadók igyekeznek nagyobb erővel sugározni mint a felderítő és parancstovábbító adók. Ám ez az eszkaláció, a zajt erősebb jelekkel átütő adók és a még erősebb zavaróadók versenye, szintén patthelyzetbe fullad.

Egy darabig még fejlődik a mézeres és lézeres hírközlés. De paradox módon a sugárzáserősség növelésével folytatott elektronikus háború itt is patthelyzethez vezet: ha a lézersugár elég erős ahhoz, hogy áttörjön a zajon, felderítőből pusztító eszközzé válik. Érzékletes hasonlattal szólva: tegyük fel, hogy egy vak ember a ködben egyre hevesebben csapkod a fehér botjával. A tájékozódást szolgáló bot ütőfegyverré válik.

A közeli patthelyzetet előre látva, mindegyik fél olyan fegyverek kifejlesztésén munkálkodik, amelyek előbb harcászati, majd hadászati autonómiával is rendelkeznek. A harceszközök függetlenné válnak gyártóiktól, kezelőiktől és a parancsnoki harcálláspontoktól.

Ha ezeknek a fegyvereknek, miután már szétszórták őket az űrben, az lett volna a fő feladatuk, hogy az ellenség hasonló fegyvereit megsemmisítsék, akkor a szféra tetszőleges helyén megindult összecsapás olyan általános ütközetet lobbantott volna fel, amely sztyepptűzként terjed tova, egészen a bolygó felszínéig, ami a legnagyobb erejű globális csapásváltásra, tehát általános pusztulásra vezetett volna. Ennélfogva ezeknek a fegyvereknek nem szabad harcérintkezésbe kerülniük. Feladatuk az, hogy sakkban tartsák egymást, és ha mégis pusztítanak, csak alattomosan tehetik, mint a vírusok, nem pedig mint a bombák. Gépi intelligenciájuk igyekszik foglyul ejteni az ellenséges fegyverek intelligenciáját, kárt tenni benne, vagy úgynevezett vírusprogramokkal elérni, hogy a másik fél műholdjai „dezertáljanak”, aminek távoli megfelelője a földi történelemben a janicsárok példája: a törökök gyerekeket hurcoltak el a leigázott országokból, és saját hadseregük harcosaivá nevelték őket.

A szferomachia fenti modellje nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Növekedésének minden szakaszát kísérhetik deszantakciók, kémkedés, terrorcselekmények, beszivárgás, álcázó és megtévesztő manőverek, az utóbbiak célja, hogy látszatcselekményekkel igen költséges, sőt önpusztító téves következtetésre vezessék az ellenfelet. A vezetékes távközlés, valamint az elektronikus impulzusgerjesztő eszközök jóvoltából az ellenfelek a bolygón megőrizhetik a központi vezérkar bizonyos hatósugarú működőképességét — ennek kiterjedése nem állapítható meg, már csak azért sem, mivel ez a hatósugár a műszaki innovációk nyomán változik. Fogalmi szótárunkban nincs kifejezés a quintai típusú szferomachiára, mivel az nem is háború, nem is béke, hanem permanens konfliktus, amely tartósan leköti az ellenfeleket és kimeríti erőforrásaikat.

Tekinthetjük-e ezek szerint a szferomachiát az anyagi háború kozmikus változatának, amelyben a nyersanyagok, energia és innovációs képesség szempontjából gyengébb fél lesz a vesztes? Erre a hagyományos kérdésre olyan választ kell adnunk, amely nem hagyományos. A bolygó lakosai sem kifogyhatatlan ásványkincsekkel, sem kimeríthetetlen energiaforrásokkal nem rendelkeznek. Ez a két tényező korlátozza ugyan a konfliktus időtartamát, de senkinek sem biztosítja a győzelmet. Az utolsó szakasz modellje egyszerűen a csillag.

A csillag, mint ismeretes, a benne lejátszódó termonukleáris reakcióknak köszönheti létezését, ezek során a csillag belsejében a hidrogén héliummá alakul át, ez a reakció milliós nagyságrendű nyomás alatt és hőmérsékleten megy végbe. Amikor izzó belsejében a hidrogén mind elégett, a csillag zsugorodni kezd. A gravitáció összepréseli, ezáltal belsejében emelkedik a hőmérséklet, és beindulhatnak a szén magreakciói. Közben a belső héliumgömb körül, amely az elégett hidrogén „hamuja”, a maradék hidrogén nukleáris reakciója tovább folyik, és a csillagnak ez a tüzes külső szférája egyre tágul. A dinamikus egyensúly végül hirtelen felborul, és a csillag robbanásszerűen kilöki az űrbe külső gázburkát.

Nos, ahogyan az öregedő nap külső szférája létrejön és egyre tágul, amint a hidrogén héliummá, a hélium szénné alakul át, és így tovább, úgy hozzák létre a fegyverkezési verseny egyes szakaszai a bolygóközi szferomachikus gömb új meg új felszíneit.

A centrumban, vagyis a Quintán, még mindegyik fél megőrzi a katonai hírközlés egy minimumát. A bolygó körül az egymást sakkban tartó autonóm fegyverrendszerek tevékenykednek. Önállóságukat azonban korlátozták a vezérkari programozók, nehogy harcba keveredjenek egymással, és beindítsák a láncreakciót, amely a bolygót is harci tűzbe borítaná.

De a programozók kutyaszorítóban vannak. Minél rafináltabb önálló fegyvereket lő ki az űrbe az ellenfél, annál nagyobb támadó és védelmi szuverenitást kell adni a harci rendszereknek. Elemeztük a szferomachia helyzetét legalább százévi háborúskodás után. Sem a numerikus, sem az analóg szimuláció nem ad egyértelmű eredményt. A modell szerzői azonban a számítógépen lejátszott variánsok alapján feltételezik, hogy létezik egy restrikciós küszöb az autonóm harceszközök programozásában, és hogy ezen a küszöbön felül a csak önálló fegyverek már önkényesen viselkedhetnek. Ezzel a képpel eltávolodunk a csillag modelljétől, és a természetes evolúció modelljéhez közeledünk. Az autonóm fegyverek olyanok mint az alacsonyabb rendű élőlények, amelyeknek agresszivitását az önfenntartás ösztöne korlátozza. Az önkényesen viselkedő fegyverek olyanok mint az értelmes élőlények, amelyek immár szert tettek a találékony, kreatív gondolkodásra, és pusztán ravasz vagy ügyes alárendeltekből új cselekvési taktikák bevezetőivé válnak. Az ilyen fegyverek kiszabadulnak építőik közvetett ellenőrzése alól. A kutyaszorítóban lévő fegyvergyárosokról szólva a modell szerzői arra utaltak, hogy a programozók két tűz közé kerülnek: vereség fenyegeti azokat is, akik visszafogják fegyvereik intelligenciájának növekedését, és azokat is, akik serkentik ezt a növekedést. A lényeg az, hogy az egyre táguló szferomachia elveszíti dinamikus stabilitását, és noha jövendő sorsa nem jósolható meg egyértelműen, mindenképpen túllép a harcot indító felek érdekein. Ez az állapot egyelőre még meszsze van. Az Euridikéről észlelt felvillanások lehettek igen fejlett harci egységek összecsapásai a Dzéta naprendszerének peremén. A Quintától több milliárd mérföldnyire zajló összecsapások azt jelentik, hogy a tényleges ütközetek a bolygótól csillagászati távolságban lévő frontokon játszódhatnak le. Ott a háború már „forróvá” válhat. Az is lehetséges, hogy a jövőben kiszámíthatatlan áttételeket produkál a szferomachia belső köreiben. Aki járatos a Clausewitz utáni hadászatban, nemigen számíthat arra, hogy ez a háború valamelyik hadviselő fél győzelmével fog végződni. De a tudós stratégák kényszerhelyzetben vannak, mint a játékos, aki nem állhat fel az asztal mellől, mert minden tőkéjét bedobta a játékba. Éppen ez a tükörhelyzet lényege. Teljesen érdektelenné vált a valaha főbenjáró kérdés: ki kezdte a fegyverkezési versenyt. A hadviselő felek békés vagy agresszív szándéka már nem nyilvánulhat meg a konfliktusban. Minden résztvevő szemszögéből rosszul alakul a játék, és nem végződhet másképpen, mint pirruszi győzelemmel.

Ha így állnak a dolgok, mekkora a kapcsolat esélye? Ezt az emlékirat szerzői nem tudják. Amíg a kozmikus sakktáblán azonos erejű fekete és fehér bábok mozognak, általában nem bocsátkoznak harcba, hanem csak sakkban tartják egymást. A teljesen új, ismeretlen szereplők erejét viszont harccal próbálják felderíteni. Az effajta összecsapást régen felderítő csatározásnak hívták. Lehetséges, hogy nem a bolygó, nem az ottani államok, vezérkarok, hatóságok támadták meg a Hermészt, hanem automata eszközök, mint „idegen testet”, mint óriási méretű, ismeretlen technikai terméket. Nem úgy, ahogy rablók támadják meg a békés járókelőt, hanem úgy, ahogy az élő szervezeten belül a védekezést szolgáló limfociták megtámadják a behatoló, fertőző mikrobákat.

A fegyverkezési versenyt szinte semmi sem korlátozza. Még a régi harci műholdakat is le lehet vinni a bolygóra, és felújítani. De a viroid típusú fegyverekhez, a mikrominiatürizált élősdiekhez, a napenergiával működő, önmagukat felépítő molekulákhoz csak rengeteg sok mérnöki lelemény kell, nyersanyag szinte semmi.

A befejező részben Polassar, Rotmont és El Salam összegezték, milyennek látják a Quintát. Mint az uralomért vívott több évszázados harc terméke, ez a mesterséges szervezet, a hétmilliárd mérföldes sugarú szferomachia olyasminek fogható fel, mint egy rákbeteg élőlény. Kozmikus szervei a konfliktus többé vagy kevésbé rosszindulatú áttételei, de itt véget ér az analógia az élőlénnyel, mert ez a komplexum még csírájában sem volt soha „egészséges”, hiszen már fogantatásakor megfertőzte az egymás ellen csatázó technikák antagonizmusa. Nincsenek „normális szövetei”, és a dinamikus egyensúlyban való fennmaradását az egymás ellenében ható „rákos daganatok” teszik lehetővé. Ahhoz, hogy ezt a sajátos egyensúlyt fenntarthassák, kölcsönösen figyelniük kell egymást. Mihelyt valahol, a belső vagy a külső bolygók között, tőlük merőben különböző, újfajta valamik tűnnek fel, azokat nyomban lefegyverzik, sakkban tartják vagy „áttérítik” („janicsárrá” nevelik) a technikai „antitestecskék”, amelyek célja nem valamiféle gyógyítás (itt nincs kit meggyógyítani), hanem a dinamikus status quo ante fuit, vagyis a patthelyzet megőrzése. Ha így van, a Hermész először ősrégi csaták maradványaira bukkant, aztán „elaknásított területre” tévedt, és ezzel váltotta ki az éjszakai villámtámadást. A jelen hipotézis fényében érthető, hogy a Nagykövet tevékenysége válasz nélkül maradt. Amennyiben a kapcsolatról való lemondás nem jöhet számításba, a SETI-tervben kidolgozott összes taktikát alkalmatlannak kell minősíteni, és újakat kell keresni, amelyek pozitív eredményt ígérnek. A szferomachikus modell szerzői nem tudják, létezik-e hatékony taktika. Javaslatuk: mellőzni kell az előre elkészített programot, és meg kell kísérelni egy precedens nélkül álló, új stratégia kidolgozását.

A tanulmányt Harrach és Kirsting is aláírta.

Mi más következhetett most, mint egy újabb tanácskozás? Bár a Hermész már feltöltötte energiakészleteit, Steergard úgy vélte, az a legbiztonságosabb, ha napközeli pályán maradnak, és beállt az űrhajóval a Dzéta fölé, a hűtéshez felhasználva a nap forróságát. Mivel kényszerpályán voltak (sem a naphoz, sem a Quintához képest nem stacionárius pályán), a szükséges jókora meghajtás gravitációról is gondoskodott.

Tempe tehát nem röpködve, hanem kényelmesen gyalogolva baktatott Harrach után a tanácskozásra, és közben megjegyezte, hogy az űrhajózás az utolsó pillanatban elkerült katasztrófákból és soha el nem kerülhető értekezletekből áll.

Nakamura volt az első hozzászóló. Kifogásolta a bolygótól függetlenné vált szferomachia modelljét. Lehetséges, hogy a Quintától távol a harceszközök már nem engedelmeskednek gyártóiknak, de a vezérkarok hadműveleti tevékenysége kisebb hatókörben ma is érvényesül. Máskülönben a Gábrielt nem érhette volna két irányból jövő, összehangolt támadás.

A fehér jégsapkás északi félteke óceánja két földrészt választ el egymástól — a nyugati, amelyet Norsztráliának neveztek el, kétszer akkora mint Afrika, a keleti pedig Hepária, ez onnan kapta a nevét, hogy formája egy szétlapított májra emlékeztet. A Gábrielnek Hepáriában kellett volna leszállnia a csillag alakú városféleségnél. A felvételekből, amelyeket a Gábriel útközben készített, Nakamura megállapította, honnan lőtték ki a rakétákat: mindkét indítóállás az egyenlítőnél van, de más-más kontinensen! Igaz, felhők takarták őket, és a rakétaindításra jellemző lángoszlop sem volt látható. Nakamura azonban úgy vélte, vagy katapultálták a rakétákat, vagy alacsony hőfokon működik a meghajtófokozatuk. De akár kikapcsolt motorral lőtték fel őket, akár hideg részecskesugárral működnek, a hangsebességet túllépve a rakéták felhevültek, pályájuknak ezt a forró részét már észlelni lehetett, és abból retropolációval kiszámítani a kilövés helyét.

Mármost ha a rakéták szinte egyidejűleg bukkantak ki a felhőkből, kettő kelet felől, kettő nyugat felől, ez azt jelenti, hogy az akciót közösen időzítették, tehát igenis van együttműködés a két földrész vezérkarai között.

A modell szerzői nem fogadták el a támadásnak ezt a rekonstrukcióját, és igaz, ami igaz, Nakamura nem tudta bebizonyítani, hogy a dolgok így játszódtak le, hiszen a Quinta légkörében hemzsegtek a forró pontok, amelyeket eddig azzal magyaráztak, hogy a lassan morzsolódó jéggyűrűből jégdarabok potyognak le a légkörbe. A modell szerzői szerint Nakamura ezekből a forró pontokból szemelt ki néhányat, amelyeket csak igen nagy jó szándékkal lehet a rakéták nyomainak tekinteni.

Az űrhajóról felvett képek minősége elég gyatra volt, hiszen a Hermész csak az elektronikus szemek gyanánt kilőtt szondáktól kapott képet, ő maga a hold mögött rejtőzködött a periszeleniumban. Továbbá, a Quinta körül ezrével keringenek a műholdak, hol a bolygó tengely körüli forgásával megegyező, hol éppen fordított irányban, és keringésük iránya semmit sem árul el a származásukról: végtére a csatázó ellenfelek kilőhették a harci műholdjaikat korotációs vagy antirotációs irányban egyaránt. Az a tény, hogy a műholdak sem össze nem ütköztek, sem harcolni nem harcoltak, megerősítette az „elidegenedett szferomachia” szerzőit ama meggyőződésükben, hogy a háborús játék „hideg”, és célja az ellenséges harceszközök sakkban tartása, nem pedig megsemmisítése. Ha elkezdenék pusztítani egymást, a hideg harc rögtön a forró eszkaláció szakaszába lépne. Tehát — állították — az ellenséges műholdak sakkban tartják egymást. Az erőegyensúly megőrzése végett a két fél kozmikus rendszerei nem nélkülözhetik a kölcsönös felderítést. A Gábriel pedig mindenki számára idegen betolakodó volt, és ezért támadták meg. Rotmont egy példával tette szemléletesebbé a véleményüket: két kutya vicsorog egymásra, tehát nem éppenséggel jó barátok, de bukkanjon csak föl egy nyúl, mind a ketten utána rohannak.

Polassar ennek ellenére Nakamurához csatlakozott. Azt ugyan nem lehet tudni, hogy a Gábrielt csak az egyik fél rakétái akarták-e elfogni, vagy mind a két fél rakétái egyszerre, de a támadást olyan precizitással hajtották végre, amely mindenképpen előzetes tervezésre utal. A Nagykövet jelzéseit minden bizonnyal vették a bolygón, és ha nem válaszoltak, az még nem jelenti, hogy tétlenek maradtak.

Steergard nem foglalt állást ebben a kérdésben. Annak eldöntését, hogy a Gábrielt a Quintáról tervszerűen fellőtt rakéták vagy önálló műholdak támadták meg, másodrendű ügynek tartotta. A lényeg az, hogy a bolygó nem óhajt velük kapcsolatba lépni, tehát az egyetlen fontos kérdés: kényszeríthetik-e erre?

— Rábeszéléssel aligha — vélte Harrach. — Az eredeti program végrehajtásával sem. Minél több leszállóegységet küldünk a nyakukra, annál több összeütközés lesz. Átalakítják a követeinket védelmi fegyverekké, aztán a nagy üzengetésnek az lesz a vége, hogy vagy elkullogunk, vagy harcolni kezdünk. Mivel harcolni nem akarunk, az elkullogás pedig szóba sem jöhet, semmi értelme finoman szurkálni és csipkedni őket, lépjünk fel határozottan. Adva van egy dühös gorilla. Nem fog szelíd báránnyá válni attól, ha csak óvatosan harapják meg a farkát.

— A gorillának nincs farka — jegyezte meg Kirsting.

— Hát akkor egy dühös krokodil. Most mit kicsinyeskedsz? Csak egyet tehetünk, azt, hogy kimutatjuk az erőnket. Akinek jobb ötlete van, szóljon.

Senki sem szólalt meg.

— Konkrét terved is van? — kérdezte Steergard.

— Van.

— Éspedig?

— A hold kavitációja. Maximális hatás, minimális károkozás. A bolygóról látják, de semmit sem éreznek belőle. Én már régóta töröm ezen a fejem. Most GOD kiszámította nekem. A hold úgy esik szét, hogy a darabjai mind pályán maradnak. A tömegközéppont nem változik.

— Miért nem? — szólalt meg a dominikánus.

— Mert a darabok ugyanazon a pályán keringenek majd a Quinta körül, mint most a hold. A bolygó a holddal kettős rendszert alkot, de minthogy sokkal nehezebb, a rendszer forgási centruma egészen közel van hozzá. A számokra nem emlékszem. Lényeg, hogy a dinamikus tömegrendszer nem változik.

— De a gravitációs áramlatok megváltoznak — mutatott rá Nakamura. — Gondoltál erre?

— GOD gondolt rá. A litoszféra meg se rezzen. Legföljebb a sekély szeizmikus fókuszok aktivizálódnak. Az óceáni apály és dagály gyengébb lesz. Ennyi az egész.

— És mi a haszna? — kérdezte Arago.

— Nemcsak kimutatjuk az erőnket, hanem információt is küldünk magunkról. Előzőleg figyelmeztetjük őket. Részletezzem, hogyan gondolom?

— Röviden — mondta a parancsnok.

— Nem akarom, hogy bárki is szörnyetegnek nézzen — fogta nyugodtra a hangját az első pilóta. — Már az első üzenetben elmagyaráztuk nekik a logikai műveleteket, meg az olyasféle összefüggéseket, hogy „ha A, akkor B”, „ha nem A, akkor C” s a többi. Most közöljük velük, hogy „ha nem válaszoltok a jelzéseinkre, akkor széttörjük a holdatokat, és ez lesz az első komoly figyelmeztetésünk: követeljük, hogy vegyétek fel velünk a kapcsolatot”. No és még egyszer elmondjuk mindazt, amit már a Nagykövet elmesélt nekik, tehát hogy békés szándékkal jöttünk, és hogy ha náluk valami konfliktus van, abban mi semlegesek maradunk. Arago atya elolvashatja az egészet, ott lóg ez az üzenet a vezérlőteremben, és a legénység minden tagja kapott egy példányt.

— Olvastam — mondta Arago. — És azután mi lesz?

— Azt az ő reagálásuktól tesszük függővé.

— Úgy gondolod, határidőt is szabjunk? — kérdezte Rotmont. — Az ultimátum lenne.

— Nevezd, aminek akarod. Nem muszáj pontos határidőt megadnunk, elég lesz, ha világosan közöljük, mennyi ideig tartózkodunk a cselekvéstől.

— A visszaforduláson kívül van még más javaslat? — kérdezte Steergard. — Nincsen? Ki van Harrach terve mellett?

Polassar, Tempe, Harrach, El Salam és Rotmont fölemelte a kezét. Nakamura habozott. Végül ő is feltartotta a karját.

— Tisztában vagytok azzal, hogy válaszolhatnak akár a határidő előtt, de nem jelzésekkel? — nézett rájuk Steergard.

A tíz ember kis ideig hallgatott az óriási fémlap körül, amely egylábú, kerek asztal módjára egy rácsos fémoszlopon nyugodott; ebben futottak össze a gerendák, amelyek a felső, gravitációs vezérlőtermet elválasztották a most üres navigációs teremtől. Csak a fal menti pultokon elhelyezett monitorok hol erősödő, hol kihunyó villogása töltötte meg árnyék és fény mozgásával az alattuk lévő üres teret.

— Az bizony valószínű — szólalt meg Tempe. — Nem tudok olyan jól latinul mint Arago atya. Ha azért repültem volna ide, mert úgy tartotta kedvem, akkor nem szavaznék a javaslat mellett. De mi itt nem tíz űrhajós vagyunk. Ha a Hermészt megtámadták, miután annyiszor próbált békésen kapcsolatot teremteni, az azt jelenti, hogy a Földet támadták meg, mert ő küldött minket ide. Ezért a Földnek van joga azt mondani általunk: Nemo me impune lacesset.




PAROXIZMUS


A sziderális műveletek, lévén csillagászati méretű jelenségek, akkora erőket szabadítanak fel, hogy a szemlélőnek nem jelenthetnek olyan mély és megrázó élményt mint egy árvíz vagy tájfun. Már a földrengés, ez a csillagmércével mérve mikroszkopikus esemény, meghaladja az emberi érzékszervek befogadóképességét. Igazi rettenetet vagy szívszorító elragadtatást nem ébresztenek az emberben sem a túl gigászi, sem a nagyon pici események. Senki sem képes úgy érzékelni egy csillagot mint egy követ vagy briliánst. A legkisebb csillag, az örök tűz óceánjainak óceánja, már egymillió kilométerről az egész horizontot betöltő tűzfallá válik, még közelebbről minden formáját elveszíti, egyformán vakító lángok zűrzavaros kavargásá vá esik szét; csak nagyon messziről kicsinyednek napfoltokká a kromoszféra hűvösebb tölcsérei.

Mellesleg ugyanez a szabályszerűség, amely meghiúsítja az igazán óriás méretek érzékelését, működik az emberek között is. Részvétet ébreszthet egy ember, egy család szenvedése, de ezrek vagy milliók pusztulása elvont számadat, amelynek egzisztenciális tartalmát felfogni képtelenek vagyunk.

Egy égitest, bolygó vagy hold kavitációs széttörése is furamód szerény látványosság, amely nemcsak álmos lassúsággal játszódik le, hanem hangtalan és lusta lefolyásával holmi mesterséges, színlelt benyomást kelt, különösen mivel csak az nézheti végig élve, aki távcsövön át vagy monitoron szemléli, és a csillagsebészek a készülék lencséi elé egymás után felrakott szűrőkön keresztül nézik a lassú robbanást, mert csak így lehet pontosan figyelemmel kísérni a széthullás egymást követő szakaszait. Így a szelektív módon, a színkép monokróm sávjaiban észlelt, hol szalmasárga, hol cinóbervörös kép ártatlan kaleidoszkópos játszadozás benyomását kelti, nem pedig emberfölötti kataklizmáét.

A Quinta a nulla óráig hallgatott. A hold kavitációját tizennyolc rakétával kívánták végrehajtani, amelyek evolvens típusú pályán messziről érkeznek a hold felszínére az egyenlítő magasságában.

Mint kiderült, GOD-nak sajnos igaza volt, amikor ezt a műveletet a biztosan kiszámítható vállalkozások körén kívülre helyezte.

Ha valamennyi robbanófej azonos szögben éri el a sivatagos égitest kérgét, ha alagutakat fúrva belé, mind egyformán sorakoznak fel az égitest nehéz magja körül; ha a másodpercre beprogramozott pontossággal változtatják gázzá ezt a ki nem hűlt, félfolyékony magot, akkor a szétrepedő hold darabjai, melyekhez képest a Himalája csupán morzsa, szétszéledtek volna az eddigi pályán, a hirtelen felszabaduló energia lökéshulláma csak közepes földrengéseket okoz, és a szökőár, a cunami hosszú hullámainak sorozata a szárazföldi talapzatok felé nyomja az óceán vizét.

Csakhogy a Quinta beleavatkozott a műveletbe. A Hermész három rakétáját, amely a bolygó korongja felől repült a hold felé, nehéz ballisztikus rakéták találták telibe, és izzó gázgomolyaggá morzsolva szét őket, idő előtt begyújtották a rakéták terhét: a sziderális robbanótölteteket. Így aztán füstbe ment a szép terv, hogy a hold magját minden irányból koncentrált csapás éri; a kavitáció fókusza eltolódott a hold centrumától. A déli kéreg egy része a hatalmas sziklatömegekkel együtt a Quintára zúdult, a hold többi része — tömegének mintegy hathetede — magasabb pályára került. Azért történt így, mert a sziderátoroknak spirális vonalban kellett volna behatolniuk a kérgen át a magba, tehát a Quinta felőliek a bolygó felé ta szították volna a széthasadó égitestet, a túloldaliak pedig a nap felé; de mivel éppen azok a rakéták, amelyek megvédték volna a bolygót a meteoritok záporától, megsemmisültek, száztrillió tonnányi kőzet zúdult a Quintára sok-sok elliptikus pályán. A szikladarabok egy része elégett a légköri súrlódástól, de a legnagyobb tömbök, sok trillió tonna, erős szóródással az óceánba zuhantak, a legszélsők pedig lebombázták Norsztrália partvidékét. A hold darabja úgy találta oldalba a bolygót, mint egy éles szögben becsapódó sörét.

Két század másodperccel a kavitációs robbanófejek gyújtása után a holdat olyan sűrű, sárgás felhő borította el, hogy látszólag megnőtt — mintha felpuffadt volna. Aztán rendkívül lassan, mint egy lassított filmen, széthasadt, és szabálytalan darabokra kezdett válni, mintha láthatatlan karmok szaggatnának szét egy narancsot, és a kéreg repedéseiből messzire lövellt a nap füzéhez hasonló, fényesen izzó hőség. A kavitáció nyolcadik másodpercében a lökéshullámok gomolygó lángnyelveitől olyan lett a széthasadt hold mint egy óriási tűzbokor az űrben. Izzó fénye elhomályosította a legközelebbi csillagokat. A gravitációs vezérlőteremben mindenki kővé dermedve meredt a monitorokra. Csak a lunoklazma kibontakozását jelző kronométerek ketyegése hallatszott, a tűzgomolyagból pedig a porfelhőben szanaszét repültek, szilánkokra hasadozva, mint a kartács, az Alpok, a Kordillerák, a Vezúvok — aztán ez a szörnyű felhő lassan nyújtózni kezdett, és eleinte ágas-bogasan kerek formája már megváltozott, hosszúkásra nyúlt — nem kellett a műszerekre nézni, anélkül is tudták, hogy néhány óra múlva a hold elkezd a bolygóra zuhanni. Jó ez, vagy rossz — a hold darabja a jéggyűrűtől távol érte el a Quintát, és csak éjféltájban szikrázott fel egy kósza meteoritraj, mint a tűzijáték, amint nem sokkal a légkör fölött átszelte a jéggyűrűt.

A kibicsaklott erőfitogtatásból így lett kataklizma.




KOZMIKUS ESZKATOLOGIA


Másnap délután Steergard magához hívatta Nakamurát és a két pilótát. A katasztrófa után a Hermész rögtön teljes erőre kapcsolta a manőverező motorokat, és az ekliptika fölé szállt, hogy kikerüljön a holdmorzsák rajából, aztán parabolapályán elszáguldott a nap felé. Rádiószondákat és reléket hagyott maga mögött. Ezek közleményeket sugároztak, elmagyarázva, hogy a Quinta maga vonta magára a szétzúzott hold omladékát, mert ballisztikus rakétáival megzavarta a kavitációt, oly módon, hogy a robbanás fókusza eltolódott, és ez ütött vissza a bolygóra.

A katasztrófa rettenetes következményeit optikusan is észlelhették, bár az űrhajó már megháromszorozta távolságát a Quintától. Az óceáni epicentrum irányából szökőárak, cúnamik száguldottak a partok felé. Az óceáni dagályszintnél százszorta magasabbra feltornyosuló víztömegek először a legközelebbi partvidéket, Hepária keleti partját öntötték el, a szökőár ezermérföldes frontja elárasztotta a földrész óriási síkságait. Az óceán mélyen benyomult a szárazföldre, és nem tudott teljesen visszafolyni, tenger méretű tavakat hagyott hátra, mert a Quinta litoszféraköpenyének mély lemeze behorpadt, és az így keletkezett felszíni teknőket kitöltötte a víz.

Közben sok billió tonna víz elgőzölgött a sztratoszféra fölé, s az egész bolygót tömör felhőréteg alá zárta. Csak a vékony jéggyűrű csillogott fölötte a nap fényében, mint a borotvapenge.

Steergard felkérte Nakamurát, hogy számoljon be a spinoszkópiáról, amelyet a lunoklazma óta folyamatosan végeztek. A katasztrófa után kilövette a fedélzetről és a Quinta körüli pályára állította, a bolygó elé és mögé, a két legnehezebb magnetron aggregátot, hétezer tonna tömegű, böhöm nagy masinákat sziderális erősítőkkel, és hogy megvédje őket egy lehetséges támadástól, gravitációs sugárágyúkat állított köréjük. Ezek az egyszer használatos bombázó gracerek a SETI vezérkarának terve szerint arra szolgáltak volna, hogy kisbolygókat semmisítsenek meg, ha a Quinta felé repülve a Hermész ilyenekbe botlana, arra ugyanis, közel fénysebességgel repülve, képtelen volt, hogy manőverezve kerülje ki az olyan akadályokat, amelyek a védőpáncélját átüthették volna.

Még mielőtt Nakamura beszámolt a spinoszkópia eredményeiről, Steergard váratlanul megkérdezte a másodpilótától, honnan szedte azt az ősrégi, büszke latin mondást, Nemo me impune lacesset, amellyel az utolsó tanácskozást lezárta.

Tempe nem emlékezett rá.

— Nem hinném, hogy valaha filológus voltál — nézett rá Steergard. — Inkább Poe-t olvastad. Az amontilladós hordó.

A pilóta tanácstalanul rázta a fejét.

— Lehetséges. Poe? Az az író? Aki fantasztikus novellákat írt? Hát. nem nagyon hinném. Őszintén szólva, semmire sem emlékszem, amit azelőtt olvastam… a Titán előtt. Fontos?

— Az majd kiderül. De nem most. Kérem az eredményeket.

Nakamura még a száját sem nyithatta ki, mikor Steergard hozzátette:

— Megtámadták a műszereket?

— Kétszer. A gracerek elpusztítottak pár tucat rakétát. A Holenbachelhajlás megszakította a spinogramok vételét, de a képekben nem esett kár.

— Honnan indultak azok a rakéták?

— A károsult kontinensről, de a katasztrófaövezeten túlról.

— És pontosabban?

— A hegyrendszer négy pontjáról, tizenöt fokkal a sarkkör alatt. Föld alatti kilövőkből, amelyeket sziklaimitációval erődítettek meg. Több ilyen indítóállás is van ott, különböző délkörök mentén, egészen az egyenlítőig. A felvételek több mint ezret mutattak ki. Biztosan van még több is, de azok a legtisztábban észlelhetők, amelyek az impulzusmezőre merőlegesen álltak. A bolygó forog, a mező mozdulatlan marad. Folyamatos spinoszkopia esetén értéktelen kép keletkezne. mintha egy ember állandóan forogna a röntgenkészülék előtt, míg a felvételeket készítik róla. Ezért áttértünk a mikroszekundumos pillanattomográfiára. Eddig tíz-tizenöt millió kocka gyűlt össze. Ki akartam várni a végét, vagyis a Quinta teljes fordulatát, és csak aztán adni át az összes szalagot GOD-nak.

— Értem — fejezte be helyette Steergard. — GOD még nem kapta meg a felvételeket, és nem összegezte őket?

— Az egész anyagot még nem. De már átnéztem az óránként összegyűlt tomogramok összegezését.

— Az is valami! Halljuk.

— Asztrogátor, én jobban szeretném, ha személyesen nézné át a legélesebb spinogramokat. A szóbeli leírás nem lehet objektív. Szinte mindaz, ami a filmeken látható, alapot ad egy bizonyos értelmezéshez, de teljesen biztos diagnózishoz nem.

— Jól van.

Felálltak. Nakamura betette a lemezt a magnetovizorba, és a monitor kivilágosodott. Elmosódott, remegő csíkok futottak át a képernyőn, a fizikus egy ideig babrált a beállítással, a kép elsötétült, aztán megpillantottak egy kör alakú színképet, közepén kerek, fekete folttal, peremén egyenetlenül világosabb koszorúval. Nakamura addig állítgatta a képet, míg a bolygó domború felszíne a képernyő alsó felébe került. A litoszféra átlátszatlanul fekete félköre fölött ugyanilyen hajlott sávban fehéres köd terjengett, a legsűrűbb ott, ahol a horizonttal érintkezett: a légkör a felhők parányi pihéivel. A fizikus átállította a színképet, a könnyű elemek felől az egyre nehezebbek felé haladva. A légköri gázok nyomtalanul eltűntek, és a kontinentális lemez addig áthatolhatatlan feketesége világosodni kezdett.

Tempe Harrach és a parancsnok között állva figyelte a képernyőt. Már az Euridiké fedélzetén megismerkedett a bolygóspinoszkópiával, de ekkora hatású alkalmazását még sohasem látta. A csillagászati hatósugarú nukleoszkóp olyan erősségű mágneses mezőbe fogva vizsgálja a bolygót, amely a csúcsimpulzusok idején annyi gauss lehet mint egy mikropulzár mágneses mezejének erőssége. A bolygót keresztben átvilágítják, és az atomi spinrezonancia alkotta képekkel szépen fölszeletelik, vagyis az irányított mágneses mező koncentrálásával sorra tomografálják a bolygó rétegeit, a felszíni rétegektől kezdve a közepe felé, a köpeny és a mag egyre forróbb rétegein át.

Ahogyan a mikroton metszeteket készít a szilárddá dermesztett szövetekből, hogy sorra meg lehessen tekinteni őket a mikroszkóp alatt, úgy teszi lehetővé a nukleoszkóp felvételek készítését, amelyek rétegről rétegre haladva kimutatják az égitest belső atomi szerkezetét, amelyet sem rádiólokációval, sem neutronszondázással nem lehet földeríteni. A rádiólokátorok számára a bolygó teljesen átlátszatlan, a neutrinósugárzás számára túlontúl átlátszó, tehát a sokpólusú mágneses spinoszkópián kívül semmi más eszközzel nem lehet belepillantani az égitestek mélyébe — igaz, ez csak a kihűlt égitestekre, a bolygókra és holdakra vonatkozik.

Tempe elég sok mindent összeolvasott erről. A mágneses térerősség távfókuszálása az atommagok spinjét, azaz perdületét az erővonalak mentén megnöveli, majd a mágneses mező kikapcsolása után az atommagok leadják a beléjük kényszerített energiát. A Mengyelejev-táblázat minden elemének atomjai ilyenkor a rájuk jellemző rezonanciával rezegnek. A receptorban megörökített kép a metszet nukleáris portréja lesz, amelyen az atomok szextilliói töltik be a közönséges szitanyomásos fénykép pontocskáinak szerepét. A nagy energiájú nukleoszkópia előnye, hogy nem ártalmas az átvilágított anyagi objektumokra nézve, tehát az élőlényeknek sem árt, hátránya viszont, hogy ekkora energiát alkalmazva, a kibocsátó forrásokat nem lehet elrejteni.

A fizikusok utasításai szerint GOD mindegyik metszet felvételeiből kiszűrte a technikai felhasználásra különösen alkalmas elemek spinogramjait. A kiválasztás alapjául elég valószínűnek látszó feltevések szolgáltak, az egyedüliek, amelyek rendelkezésükre álltak: a quintai és a földi technoszféra legalább részleges analógiája. Az átvilágított bolygó kérgébe mélyen belenyúlt egy jellegzetes rajzolatú hálózat, amelynek anyagát a vanádium, króm és platina vegyületei, továbbá nehézelemek, így ozmium és irídium alkották. Ez a felszín alatti fonalhálózat energiavezetékek gondolatát sugallta. A lunoklazma sújtotta terület spinogramjai a pusztulás kaotikus mikrofókuszait mutatták ki, a Medúzának elnevezett csillag alakú képződmény pedig zűrzavaros romhalmaznak látszott, uránvegyületek nyomaival. Ugyanitt meszet is találtak. Ahhoz túl keveset, hogy romba dőlt lakóépületekre gondoljanak; épületekre jellemző maradványokat a talaj egyáltalán nem mutatott, ezért az a sejtelem támadt bennük, hogy sok millió élőlény maradványait látják — ezek az élőlények haláluk előtt vagy után radioaktív sugárfertőzést szenvedtek el, mivel a mész jó része olyan izotóp volt, amilyen csak sugárfertőzött gerincesek csontvázában keletkezik. Ez a felfedezés, noha csak mint bizonytalan gyanújel, minden szörnyűsége mellett egy csipetnyi vigaszt is nyújtott. Eddig nem tudhatták, hogy a Quinta lakossága eleven lényekből áll-e, vagy netalán holmi élettelen automatákból, egy hajdan élt, kihalt civilizáció örököseiből. Nem zárhatták ki azt a hátborzongató hipotézist, hogy a fegyverkezési verseny kiirtotta az életet, a még élők esetleg óvóhelyeken vagy barlangokban vegetálnak, és gépi örököseik folytatják a háborúskodást.

Ettől tartott Steergard az első összecsapások óta, bár ezt az aggodalmát megtartotta magának. Lehetségesnek vélte a történelmi események olyan alakulását, hogy a több évszázados háborúskodás folyamán az élő erő helyébe gépek lépnek — nemcsak az űrben, amiről már meggyőződhettek, hanem a bolygón is. Az önfenntartó ösztön nélküli harci automaták, amelyeket öngyilkos harcra szántak, aligha állnának le tárgyalgatni a kozmikus betolakodóval. Igaz, a vezérkaroknak, még ha kizárólag számítógépekből állnak is, mindenképpen meg kellene őrizniük az önfenntartás készségét, de ha egyetlen irányelvük az, hogy hadászati tevékenységek folyamán fölénybe kerüljenek, őket is hiába próbálnák tárgyalásokra bírni.

Ezzel szemben élők és élők között a kapcsolat esélye a nullánál nagyobb. A spinogramok megtekintése, az a lehetőség, hogy hullahegyeket láttak, csontvázak tömegét, mert erre utal a mész és a mészizotóp aránya, őszintén szólva elég csekély optimizmusra adott okot. Még csak jámbor óhajról sem nagyon lehetett beszélni. Miközben a pilóták és a parancsnok Nakamurát hallgatták, aki magyarázatokkal fűszerezte a kritikus felvételeket — előre közölve, hogy következtetéseinek zöme csupán találgatás —, csengett az interkom. A parancsnok fölvette a kagylót:

— Steergard.

Hallották, hogy a vonal túlsó végén beszél valaki, de nem értették, mit mond. Amikor elhallgatott, Steergard csak hosszabb szünet után válaszolt:

— Jól van. Most mindjárt? Tessék. Várom. Letette a kagylót, feléjük fordult, és azt mondta:

— Arago.

— Elmenjünk? — kérdezte Tempe.

— Nem. Maradjatok.

És mintha akarata ellenére csúszott volna ki a száján:

— Nem gyóntatás lesz.

A dominikánus belépett, talpig fehérben, bár nem szerzetescsuhában. Hosszú fehér pulóvert viselt, és csak a nyakát övező sötét zsinór árulkodott róla, hogy keresztet hord a mellén. Amikor meglátta a jelenlévőket, megállt az ajtóban.

— Nem tudtam, hogy éppen tanácskozás van, asztrogátor.

— Foglaljon helyet, tisztelendő atya. Ez nem tanácskozás. Vége annak az időnek, amikor parlamentáris vitákat rendeztünk és szavazgattunk.

És mintha úgy érezné, hogy ez túl erélyesen hangzott, hozzátette:

— Nem akartam, ami történt. De a tények keményebbek az én szándékaimnál. Üljön le mindenki.

Leültek, mert noha mosolyogva kínálta hellyel őket, ez parancs volt. A szerzetes négyszemközti beszélgetésre készült. Vagy talán bántották Steergard kategorikusan csengő szavai. Az asztrogátor kitalálta Arago habozásának okát, és megjegyezte:

— C'est le ton qui fait la chanson. De nem én komponáltam ezt a zenét. Ámbár megpróbáltam. pianissimóban.

— Aztán jerikói harsonaszó lett belőle — mondta a szerzetes. — De talán már elég a zenei parafrázisokból.

— Hát persze. Nem akarom kerülgetni a forró kását. Rotmont önnél járt egy órával ezelőtt, és tudom, miről szólt az a beszélgetés. vagy hittudományi fejtegetés. nem, maradjunk inkább a beszélgetésnél. amelyre GOD adott okot. A témája, ugye. az asztrobiológia.

— Nemcsak az — szögezte le a dominikánus.

— Tudom. Ezért megkérdezem, milyen minőségben fogadjam az új vendéget: mint orvost vagy mint pápai nunciust?

— Nem vagyok nuncius.

— De igen. akár a Szentszék akaratából, akár a nélkül. In partibus infidelium. Sőt talán in partibus daemonis. Arra az emlékezetes mondatra utalok, amelyet nem az asztrobiológia doktora, hanem Arago atya mondott az Euridikén, Bar Horabnál. Ott voltam, hallottam, és megjegyeztem. Most pedig hallgatom.

— Ugyanazokat a felvételeket látom itt, amelyeket Rotmont elmagyarázott nekem. Valóban GOD adott okot a jövetelemre.

— A mészhípotézíssel? — kérdezte a parancsnok.

— Igen. Rotmont megkérdezte tőle, hogy az a csík, amely bizonyos pontok színképelemzésében ismétlődik, nem mészizotóp-e. GOD szerint nem zárható ki, hogy az.

— Ismerem a részleteket. Ha ezek csontok, akkor milliószám. Hullahegyek.

— A kritikus hely egy nagy agglomeráció, valószínűleg a Quinta-lakók települése — mondta a szerzetes. Sápadtabbnak látszott mint máskor. — Mert ötvenmérföldes átmérőjű menazseria aligha lehet, igaz? Tehát népirtás történt. A tömeggyilkosság áldozatainak temetője nem különösebben kedvező színtér a történelmünkben példa nélkül álló eseményhez, amelyre készülődtünk. A SETI-terv atyái nem úgy képzelték a kapcsolatot az idegen értelemmel, hogy a helyszínt a házigazdák hullái borítják.

— A helyzet sokkal rosszabb — felelte Steergard. — Nem, hallgasson végig. Ismétlem: rosszabb történt mint egy katasztrófa, amelyet senki által nem óhajtott véletlenek egybeesése idézett elő. Azok a színképvonalak származhatnak csontvázakban lévő mészizotópoktól. Ezt nem zárhatjuk ki százszázalékos bizonyossággal. Mondtam, hogy a bolygó válaszolhat a mi ultimátumunkra a határidő lejárta előtt, de nem jelzésekkel. Az ő felfogásuk szerint, amelyet a maximális gyanakvás jellemez, előnyösebbnek mutatkozhatott az ellentámadás. De azt nem feltételeztem, hogy előre megfontolt szándékkal magukra zúdítják a kavitált holdat. Tömeggyilkosok lettünk, de olyanformán, ahogy egy bizonyos olasz eretnek mondta: „Ahol túlteng az erény, ott a pokol erői győzedelmeskednek.”

— Hogy értsem ezt? — döbbent meg Arago.

— A fizika kánonai szerint. Bejelentettük nekik, hogy fölényünk bemutatása céljából felrobbantjuk a holdat, és biztosítottuk őket, hogy ettől a sziderális művelettől a hajuk szála sem fog meggörbülni. Vannak szakértőik, akik járatosak az égi mechanikában, tehát tudták, hogy egy égitestet úgy lehet a legkisebb energiabefektetéssel darabokra törni, ha megnövelik a magjában uralkodó nyomást. Tudták, hogy a széttört hold darabjai csak akkor maradnak a hold eredeti pályáján, ha a robbanást pontosan a hold tömegének középpontjába koncentráljuk. Ha azokat a sziderátorainkat fogták volna el, amelyek a nap felől vagy túloldali ferde irányból közeledtek a holdhoz, akkor a robbanás magasabb pályára lökte volna a hold szétszakadt darabjait. A nem koncentrikus kavitáció hatására csakis abban az esetben zuhanhatott a törmelék éppen rájuk, ha a Quinta felőli oldalon fogják el a rakétáinkat.

— Ez hihetetlen! Azt állítja, hogy öngyilkosságot akartak elkövetni a mi segítségünkkel?

— Nem én állítom, hanem a tények. Elismerem, hogy a Quinta-lakók viselkedésének ilyen értelmezése zagyva őrültségnek látszik, de ha rekonstruáljuk a kataklizma lefolyását, kiderül, hogy ez az egyetlen ésszerű magyarázat. A lunoklazmat abban a pillanatban indítottuk meg, amikor Hepáriában felkelt a nap, Norsztráliában pedig lenyugodott. A sziderátoraink felé irányított ballisztikus rakétákat Hepáriának arról a részéről lőtték ki, amely még a terminátoron túl volt, tehát a kilövés éjszaka történt. A quintai rakétáknak öt órára volt szükségük ahhoz, hogy feljussanak a pe-riszeléniumba, és összeütközhessenek a mi rakétáinkkal. Arról is gondoskodtak, nehogy mi még idejében megsemmisítsük a rakétáikat: olyan elliptikus pályára állították őket, amelyről úgy tizenkét perccel a lunoklazma előtt letérhettek, a hold felé kanyarodva. Csak így lehet megfogalmazni: a Quinta-lakók rakétái lesben állva vadásztak a mieinkre, a Quintától legtávolabb és a holdhoz legközelebb eső ellipszisszakaszon mozogva. És mind rárohantak a kavitátorainkra, azok meg védtelenek voltak, mert ilyen ellenlépést nem tartottunk lehetségesnek. Én is azt hittem először, hogy a katasztrófát a téves számításaik okozták. De az események lefolyásának elemzéséből világosan kiderül, hogy semmiféle tévedés nem történt.

— Nem. Ezt nem tudom megérteni — mondta Arago. — Hacsak. egy pillanat. úgy érti, hogy az egyik fél a másikra akarta irányítani a csapást?

— Még ennél is rosszabb a helyzet — válaszolta Steergard. — Háborúban egy vezérkar szempontjából előnyös és becses minden olyan manőver, amely az ellenséget sújtja. De mivel nem ismerhették sem a kavitátoraink energiáját, sem a lunoklazma időpontját, sem a szétváló holdtömegek kezdeti sebességét, számolniuk kellett azzal, hogy a sziklatömegek szóródása a saját területekre is kiterjed. Csodálkozik, tisztelendő atyám? Nem hisz nekem? A Physica de motibus coelestis a koronatanú ebben az ügyben. Mérlegelje a helyzetet a százéves háború vezérkari tisztjeinek a szemszögéből. Megjelent a fejük fölött egy kozmikus vendég, mirtuszágat lenget, erőnek erejével barátkozni akar, és ahelyett, hogy a támadásra támadással válaszolna, nem hagyja magát kihozni a béketűrésből. Nem akar támadni? Hát akkor kényszeríteni kell rá! Megtudja-e valaha is a bolygó lakossága, hogy valójában mi történt? Akik túlélték a tömeggyilkosságot, hogyan kételkedhetnének abban, amit a hatóságaik magyaráznak: hogy az űrbeli jövevény mérhetetlenül kegyetlen, vérszomjas agresszor? Hát nem rombolta le a városaikat? Nem bombázta mindegyik földrészt, ebből a célból szétrobbantva a holdat? Hogy a saját oldalukon is vannak áldozatok? Sebaj, azokat is a betolakodó számlájára írják. Ha bűnrészesek lettünk, hát azért, mert annyira túltengenék bennünk a nemes szándékok, hogy nem láttuk előre a dolgoknak ezt a fordulatát. És ha most visszafordulunk, azok után, ami történt, akkor a Quinta-lakók örökre megmaradnának abban a hitükben, hogy az expedíciónk egy gyilkos invázió kísérlete volt. Ezért nem fordulunk vissza, tisztelendő atyám. Ennek a játéknak már kezdettől nagy volt a tétje. Ok most annyira megemelték, hogy kénytelenek vagyunk továbbjátszani.

— Kapcsolat mindenáron? — kérdezte a fehér dominikánus.

— A legmagasabb áron, ami csak telik tőlünk. Tisztelendő atya, ön mint apostoli delegátus megdöbbent, amikor kijelentettem, hogy elmúlt a demokrácia ideje itt a fedélzeten, nincs többé szavazás, nem járkálunk Annástól Kajafásig, ha dönteni kell. Ezért szükségesnek látom, hogy megmagyarázzam, miért fogom végigvinni ezt a játékot, átvéve a kizárólagos parancsnokságot, és egyben magunkra vállalva a teljes felelősséget, őértük is. Elmondjam?

— Hallgatom.

Steergard az egyik faliszekrényhez ment, kinyitotta, és a rekeszekben keresgélve valamit, beszélni kezdett:

— Mióta a Júnó mögött összeszedtük azt a két roncsot, foglalkoztat a gondolat, hogy itt az űrbe kihelyezett, nem lokális háború folyik. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ez eszébe jutott. De a primum non nocere elvéhez híven nem beszéltem róla, nehogy defetizmussal fertőzzem meg a legénységet. A régi expedíciók történetéből, már úgy értem, Kolumbusz, a sarkkutatók meg ilyesmik, tudjuk, milyen könnyen megeshet, hogy egy válogatott, remek emberekből álló, de a világtól elszakadt csoportot veszélybe sodorhat egyetlen személyiség hatása, főleg ha olyasvalaki az illető, akire a többiek úgy számítanak, mintha még náluk is jobb anyagból volna gyúrva. Nos, ezért a legrosszabb eshetőséget csak GOD-dal hánytam-vetettem meg, és itt vannak ezeknek a vitáknak a feljegyzései.

Egy bélelt dobozkából, amilyenben az ékszerészek a drágaköveket tartják, elővett néhány memóriakristályt, és az egyiket behelyezte a reproduktor résébe. Felcsendült az ő hangja:

— Hogyan létesíthetünk kapcsolatot a Quintával, ha ott hosszú évek óta harcban álló tömbök vannak?

— Add meg a döntési tér határait. Kezdeti feltételek nélkül a döntési tér stratégiailag kiszámíthatatlan.

— Tételezd fel, hogy két, azután három ellenfél van, a harci erejük nagyjából azonos, és elegendő ahhoz, hogy forró eszkaláció esetén valamennyi fél elpusztuljon.

— Ez még mindig nem elegendő adat.

— Adj megközelítő minimax értékelést, számszerűsítés nélkül.

— Megközelítő érték sem állapítható meg.

— Akkor is add meg a döntési lehetőségek sztochasztikusan érvényes tartományát.

— Ehhez kiegészítő feltevések szükségesek. Azok önkényesek és bizonyíthatatlanok lesznek.

— Tudom. Gyerünk.

— A két ellenfélhez, vagyis a két földrészre, két adót kell leküldeni az atmoszféra infravörös ablakában, pontszerűen éles kollimációval. Radarelhárító álcázással, önrávezetéssel a lenti rádióadókra. Ez a taktika kézenfekvőnek tekinti azt, ami kétséges. Már az első mondatban. Az ellenfelek területe vízszintesen és függőlegesen fedheti egymást.

— Hogyan?

— Például ha elrettentést taktikákkal léptek be az atomkorba, és mindegyikük az ellenfél lakosságát vette célba mint túszokat, a támadás vagy megtorlás fenyegetésével, majd a csapásmérő és ellencsapásmérő eszközöket megerődítették, a szaturáció után pedig leköltöztek a föld alá. Területük lehet mélyen a talajszint alatt, rétegesen megerődített emeleteken. Ugyanígy lehet a légkör fölött is.

— Ha így terjeszkedtek, az lehetetlenné teszi a kapcsolatfelvételt?

— Lehetetlenné teszi a javasolt taktikát, mert ilyen elhelyezkedés esetén a kapcsolatnak nincsenek elkülönült címzettjei.

— Tételezd fel, hogy nem építkeztek egymás fölé.

— Hol vonjam meg a határt az ellenfelek között?

— Az óceán közepén, egy délkör mentén.

— Ez a legegyszerűbb, de teljesen önkényes módszer.

— Gyerünk.

— Igenis. Feltételezem szondák kiküldését, jelzés sugárzását és a posta átvételét. Megkapták és értik a közölt kódokat. Ezt feltételezve, minimax elágazás következik. Vagy mindkét félnek egyforma igaz üzenetet küldünk a kapcsolat óhajáról a semlegesség garantálásával, vagy hazug üzenetet a kizárólagosságról.

— Tehát vagy közöljük mindkét féllel, hogy a másiknak is üzentünk, vagy azt hazudjuk mindegyiknek, hogy csak vele akarunk kapcsolatba lépni?

— Igen.

— Add meg ezeknek az ágaknak a kockázatterhét.

— Az őszinteség jobb esélyt ad téves címzés esetén, és rosszabb esélyt ad téves címzés esetén. A hazugság nagyobb esélyt ad helyes címzés esetén, és kisebb esélyt ad helyes címzés esetén.

— Hiszen ez önellentmondás.

— Igen. A játék állapottere nem kvantálható minimax eljárással.

— Közöld az antagonizmus okát.

— Az a tömb, amelyet biztosítunk, hogy kizárólag ővele léptünk kapcsolatba, hajlamos lesz pozitívan reagálni, de csak azzal a feltétellel, hogy ezt a kizárólagosságot ő maga is ellenőrizni tudja, más bizonyítékot is szerezve rá a mi közlésünkön kívül. Ha ellenben feltételezi, hogy a másik tömb elfogta az üzenetünket, vagy, ami még rosszabb, ha rájön, hogy kétszínű játékot játszunk, akkor a kapcsolat esélye nullára csökken. A kapcsolat negatív valószínűsége is előállhat.

— Negatív?

— A kapcsolat elutasítása nulla értékű. Negatív értéket rendelek a bennünket dezinformáló válaszokhoz.

— Arra gondolsz, hogy csapdát állítanak?

— Könnyen lehetséges. A játék fája itt ismét elágazik. Csapdát állíthat vagy az egyik fél, vagy mind a két fél egymástól függetlenül, vagy a két fél időleges szövetségre lépve, amennyiben úgy okoskodnak, hogy ha megállapodnak egymással az ideiglenes együttműködésben a mi megsemmisítésünk vagy a kapcsolattól való elrettentésünk céljából, azzal kisebb kockázatnak teszik ki magukat mint abban az esetben, ha kizárólagos kapcsolatot kezdenek szorgalmazni a Hermésszel.

— És az nem lehet, hogy hajlandók külön-külön, párhuzamosan kapcsolatba lépni velünk?

— Ez a variáns alapvető ellentmondást tartalmaz. Ha mint feladó párhuzamos kapcsolatot akarsz elérni, hitelesen garantálnod kell a címzetteknek, hogy semlegesek maradunk. Vagyis szavadat adod rá, hogy betartod a szavadat. Az ilyen állítás önmaga igazságértékére vonatkozik, tehát nem lehet bizonyító erejű. Tipikus antinómia.

— Honnan vetted az értékelőfüggvényt a döntési fa generálásához?

— Abból a feltevésedből, hogy a bolygón csak két játékos van, akik kölcsönösen sakkban tartják egymást. És abból, hogy a minimax eljárást alkalmazzák. A játék nyereménye számukra a status quo ante fuit fenntartása, a mi számunkra a kapcsolat felvétele, vagyis az, hogy a patthelyzetből kijussunk.

— Pontosabban?

— A levezetés kézenfekvő. Feltételezem, hogy két birodalom van, A és B. A nyerő helyzet számunkra: mind a két címzett kapcsolatba lép velünk, és mindegyik azt hiszi, hogy övé a kapcsolat monopóliuma. Ha a kettő közül akár csak az egyik is kételkedik a maga kiváltságos, vagyis kizárólagos helyzetében, arra a következtetésre jut, hogy ez a monopólium kétséges. Ekkor a minimax eljárást követve felajánlja a másik félnek, hogy lépjenek ellenünk koalícióra, hiszen a velünk köthető koalíció esélyeit nem ismeri. Ez nyilvánvaló. A saját történelmüket ismerik, ennélfogva ismerik a konfliktusaik szabályait. A konfliktusok miránk jellemző szabályai viszont ismeretlenek a számukra. Ha bármelyik félnek szövetséget ajánlunk fel, az ajánlat nem lesz hiteles. Primo: ha mind a két ellenséges félnek szövetséget ajánlunk, az ajánlat abszurdum. Secundo: ha az egyik fél oldalára állunk, akkor azt a felet segítjük. Ezáltal a szemben álló felet ellenségünkké tesszük, nekünk pedig ebből semmi előnyünk nem származik, csak belekeveredünk a két fél harcába. Ilyen kapcsolatfelvételi stratégiát csak egy hülyékből álló civilizáció választhat. Ez az eshetőség még metagalaktikus szinten is kevéssé valószínű.

— Igaz. Tehát időlegesen összefoghatnak ellenünk. Akkor milyen játék kezdődik?

— Játék meghatározatlan szabályokkal. A szabályok a játszma folyamán keletkeznek vagy változnak. Ezért azt sem lehet tudni, hogy a játék végöszszege tartalmaz-e pozitív értéket. Inkább nulla végösszegű lesz, vagyis egyetlen játékos sem jut nyereséghez, mi sem. De az is lehet, hogy a játék mindenki számára veszteséggel zárul.

— A kockázatot nem lehet nullára csökkenteni. De hol a minimum?

— Nincs elegendő adatom.

— Akkor számolj elegendő adat nélkül! Gyerünk!

— A megoldhatatlan feladatok által kiváltott frusztráció levezetése meghaladja számítókapacitásomat. Parancsnok, ne kívánj lehetetlent. A játékfa nem a tudás fája.

A csendben, amely GOD utolsó szavait követte, Steergard egy másik kristályt helyezett a reproduktorba, közölve, hogy ez annak a párbeszédnek a részlete, amelyet közvetlenül a lunoklazma után folytatott GOD-dal. Megint a gép hangját hallották:

— A kockázat előzőleg csak kiszámíthatatlan volt. Most transzfinális, vagyis megszámlálhatatlan halmaz jellegét öltötte. Minimax eljárással már csak a visszafordulás értékelhető.

— Kényszeríthetjük őket kapitulációra?

— Elméletileg igen. Például harci technoszférájuk fokozatos felmorzsolásával.

— Vagyis azzal, ha elpusztítunk minden harceszközt a Dzéta egész térségében?

— Igen.

— Egy ilyen hadművelet esetén hogyan alakulnak a kapcsolat esélyei?

— Minimálisak, amennyiben a legoptimistább kezdeti feltételekből indulunk ki: hogy sziderális csapásmérő erőnk mozgósítása zavartalan lesz; hogy a Quinta-lakók passzívan nézik végig, amint sorra lehámozzuk űrbéli automachikus hagymájuk rétegeit; és hogy amikor már mindet lehámoztuk, fegyverzetük meg is marad a nulla szinten. Játékelméleti szempontból ez csoda lenne, valószínűsége pontosan akkora mint a lottófőnyereményé annak a számára, aki nem is lottózott.

— Leszel szíves csodák nélkül ismertetni, milyen variánsai vannak a quintai technoszféra leszerelésének?

— A görbének legalább két minimumértéke lesz. Vagy szembeszállnak velünk, támadó vagy védekező harcmodorban, vagy a hideg szferomachia pacifikációs célú lerombolása felforrósítja a bolygón folyamatosan parázsló konfliktust, és ily módon totális háborúba taszítjuk őket.

— Lehet-e részlegesen megsemmisíteni a szemben álló felek űrbeli automachiáját anélkül, hogy felborítanánk az erőegyensúlyt a bolygón?

— Lehet. Mégpedig oly módon, hogy az orbitális harceszközöket csak hovatartozásuk felderítése után semmisítjük meg, tehát azonos mértékben csökkentjük mindegyik ellenfél kozmikus katonai potenciálját, hogy a dinamikus erőegyensúly fel ne boruljon. Ennek két feltétele van: először is fel kell derítenünk, milyen mértékben képesek irányítani űrbeli fegyvereiket, vagyis milyen hatósugarú a parancsnoki hatékonyság, másodszor elvégezzük a fegyverrendszerek azonosítását és felmorzsolását, mégpedig két fokozatban, előbb megsemmisítjük a vezérlés hatósugarán kívül eső fegyvereket, tehát az automachikus burkot, aztán arányosan csökkentjük a quintai civilizáció fegyverzetét azon a szférán belül, amelyet még irányítani tud. In abstracto ezt végre lehet hajtani. De ha tévesen azonosítjuk, kinek milyen fegyverei vannak a belső szférában, tehát a hadműveleti irányítás térségében, akkor lángra lobbantjuk a konfliktust a bolygón, mert az egyik felet meggyengítjük, és ezáltal a másikat előnyös helyzetbe hozzuk. Vagyis kizökkentjük az ellenfeleket a fegyverkezési verseny ingatag egyensúlyából, és belelökjük a totális háborúba. Parancsnok, elrugaszkodsz a valóságtól. Hiszen a sikert keresed, igaz?

— Hát persze.

— És mi lenne a te sikered? A kapcsolat? De ebben a modellben a siker ilyen fogalma értelmezhetetlen. Nemcsak azon múlik, hogy a Hermész képes-e megsemmisíteni a szferomachián kívül még mindazokat a harceszközöket is, amelyeket ők folyamatosan gyártanak és kilőnek az űrbe. Közvetett harcot fogunk vívni, nem őket támadjuk, hanem a fegyvereiket. Honnan tudhatjuk, hogy ha mi új technikákat vetünk harcba, közben le nem koppintják a mi eszközeinket? A sziderális energia felhasználását?

— Tételezd fel, hogy azzal nem boldogulnak.

— Igenis. Ez esetben vannak egyfelől minimax eljárással, tehát logikus optimalizálási számítással értékelhető döntési tényezőink, nevezetesen zűrzavaros technikai halmazok, másfelől viszont a Quinta-lakók reagálásaiban irracionális tényezők is szerepelnek, amelyekről semmit sem tudunk. Azt azonban tudjuk, mekkora súlyuk volt éppen ezeknek a tényezőknek a földi történelemben.

Ezzel megszakadt a beszélgetés fölvétele. Rövid szünet után Steergard és a gép újabb párbeszédét hallották:

— Elvégezted a rendszerek szimulációját?

— Igenis.

— Figyelembe véve a rendszerek valamennyi feltételezett szerkezeti variánsát és azok konfliktusait?

— Igenis.

— Mekkora a szerkezeti különbségek együtthatójának értéke a kapcsolatért folytatott játszmánkban? Add meg a különbségek hatásának statisztikai relevanciáját vagy modális eloszlását.

— Az együttható értéke egy.

— Minden szimulációban?

— Igen.

— Tehát a kapcsolat esélyei szempontjából az égvilágon semmit sem jelent, hogy különböző rendszer van-e a szemben álló feleknél?

— Semmit sem jelent. A technomachikus evolúcióból, amelynek tartós konfliktus a mozgatóereje, rendszertípusoktól független változó lesz, mivel ezt az evolúciót a konfliktus szerkezete alakítja, nem pedig a társadalmi szerkezetek. Pontosabban szólva: a konfliktus korai szakaszaiban a rendszerek különbségei még tükröződnek a pszichológiai propaganda, a diplomácia, a felforgató tevékenység, a kémkedés és a fegyverkezési verseny taktikáiban. A költségvetés felosztása katonai és nem katonai jellegű kiadásokra rendszerspecifikus értékű argumentumok halmazának a függvénye. De a felek egyre erősödő törekvése, hogy a konfliktusban fölényre tegyenek szert, kiegyenlíti az argumentumok halmazának különbségeit.

Ezáltal az ellenfelek stratégiáit is hasonlóvá teszi. Tükörhatás alakul ki. A tükröt nem lehet rávenni, hogy kizárólag a fesztelen és szabad viselkedéseket tükrözze, semmi egyebet. Amikor a fegyverkezés hatékonyságának felső határát átlépik, a fölényért való további versengés felszámolja az ellenfelek stratégiájának összefüggését rendszerük különbségeivel. Ez az összefüggés olyan lényegtelennek bizonyul mint az ember izomerejének hatása egy ballisztikus rakéta kilövésére. Az őskőkorszakban, a barlanglakók korában vagy a középkorban az izmosabb ellenfél legyőzte a gyengébbet. Az atomkorban egy gyerek is elindíthat egy rakétát, ha megnyomja a megfelelő gombot. A Quinta-lakók már nem urai a stratégiának, amelyet maguk választottak. Ellenkezőleg: a stratégia uralkodik rajtuk. Ha különböző rendszereket talált, alávetette őket a saját szempontjainak, és egyformává csiszolta őket. Ha nem így történik, akkor a konfliktus valamelyik fél győzelmével végződött volna. A szteromachia aktivitása mutatja, hogy ez nem következett be.

— Jól van, tegyük fel, hogy ilyen körülmények között folyik a játszmánk a kapcsolatért. Add meg a játék optimális szabályait.

— A quintai parancsnokságok tudják, hogy a katasztrófát a kavitátoraink elfogása okozta. Rajtuk kívül senki sem hajthatta végre ezt a hadműveletet.

— Ez azt jelenti, hogy a Quintától a holdig terjedő sugarú térségben irányítani tudják a szferomachiát?

— Nem feltétlenül. Hadműveleti térségük nem lehet olyan gömb, amelynek felülete élesen és simán elhatárolódik az elidegenedett szférától.

— Levonsz ebből valamilyen következtetést a vezérkarok összetételére nézve?

— Értem, mire célzol. Az a gondolat, amelyet a legénység egyes tagjai forgatnak a fejükben, a nem biológiai vezérkarok, tehát a számítógépek lakta élettelen bolygó ötlete abszurdum. A számítógépek, még ha nincs is beléjük építve az önmegőrzés alapelve, ésszerűen cselekszenek. Ez azt jelenti, hogy a minimax eljárást követik, a lehető legnagyobb mélységig vizsgálva a játékfát. Addig harcolhatnak, ameddig a hatékony harc lehetősége fennáll. Ha a végjátékban a kifizetések összege a teljes pusztulással egyenlő, akkor a minimax nullára csökken. Az őrült számítógépek koncepcióját elvetem. Különben is, a színképelemzések és a spinogramok közvetett bizonyítékot nyújtanak élőlények jelenlétére.

— Na jó. Hát akkor?

— A vezérkarokban vannak számítógépek, de vannak Quinta-lakók is. A lunoklazma következményei őket nem sújtották: ilyen huzamos és ekkora méretű konfliktusban semmit sem védenek meg jobban mint a vezérkaro kat. Azt már tudod, hogy a lakosság vesztesége a hatóságok szemében nem kényszerítő érv amellett, hogy felvegyék velünk a kapcsolatot.

— Add meg a kényszerítő érvet.

— Látod, erről van szó. Itt nem lehet tovább sumákolni. A közvetett nyomás nem elegendő. Világosan kell beszélned, parancsnok.

— Tehát fenyegessem meg a vezérkarokat?

— Igen.

— Tömegpusztító csapással?

— Igen.

— Érdekes. Szóval azt mondod, gyilkoljuk le az értelmetlenül viselkedő értelmes lényeket, mert ez a kapcsolatfelvétel legjobb módja? Aztán szálljuk le a bolygóra mint régészek, és tanulmányozzuk az általunk kiirtott civilizációt?

— Nem. Azzal kell megfenyegetned őket, hogy sziderális csapást mérünk magára a bolygóra. Látták, hogyan robbant fel a holdjuk.

— Hiszen az blöff lesz. Ha megint azt követeljük, hogy lépjenek velünk kapcsolatba, nem semmisíthetjük meg ugyanakkor a potenciális beszélgetőpartnereket. Nem kell túl nagy ravaszság ahhoz, hogy ezt megértsék. A fenyegetést üresnek minősítik, és joggal.

— A fenyegetésnek nem muszáj teljesen üresnek lennie.

— A jéggyűrűt robbantsuk fel?

— Parancsnok, minek társalkodsz éjszakánként egy géppel ahelyett, hogy aludni mennél, mikor magadtól is tudod, mit kell tenni?

A reproduktor elhallgatott. Steergard újabb kristályt helyezett a résbe.

— Még egy kis türelmet kérek — mondta. — Ez már az utolsó beszélgetés.

A kék jelzőlámpa kigyulladt. Ismét megszólalt GOD monoton hangja:

— Parancsnok, vigasztaló hírem van. Megvizsgáltam a szferomachia stabilitását, a jövőbe extrapolálva, a prognosztikus bizonyosság határán túl. Függetlenül attól, hányan vannak az ellenfelek és mekkora átmérőt ér el a harcok térsége, ez a civilizáció el fog pusztulni. Legegyszerűbb modellje a kártyavár. Nem lehet kártyalapokból akármilyen magas várat építeni. Előbb vagy utóbb, de mindegyik összeomlik. Ez számítások nélkül is nyilvánvaló.

— Kártyavár? És konkrétabban?

— A Holenbach-elmélet. A tudomány fejlődésében nincsenek pótolhatatlan emberek. Ha nincs Planck, Fermi, Liza Meitner, Einstein, Bohr, akkor az atombombához vezető felfedezésekre rájön valaki más. Az amerikaiak csak nagyon rövid ideig voltak az atomfegyver kizárólagos birtokában. Atomrakétákkal aztán évtizedekig sakkban tarthatják egymást az ellenfe lek. Licitálhatnak, hogy melyiknek vannak pontosabban célba találó és nagyobb pusztító erejű atomfegyverei. A sziderológia ilyen esélyeket nem ad. A magreakció, a kritikus tömeg és a Bethe-ciklus megismeréséhez a lépések egész sora vezet. A sziderális technikát viszont egyetlen ugrással lehet elsajátítani. A Holenbach-szakasz felfedezése előtt semmit sem lehet tudni, utána már mindent. A fegyverkezés visszafordíthatóságának szakaszában, amikor még lehetséges tárgyalásokat folytatni háború és béke között, a nukleáris adu felfedezője használhatja adu ásznak ezt az ütőkártyát, de nem muszáj kijátszania. A kozmikus szferomachia szakaszában az, aki elsőnek fölfedezi a sziderológiát, ezt az ütőkártyát azonnal kijátssza. Mégpedig azért, mert a hadijátékok állapottere a hagyományos és atomfegyverek esetében potenciálisan szimmetrikus, de a sziderális tényező belépésével a stabilitás övezete elvész. A sziderologiával nem lehet zsarolni a bolygón. A nem robbanásszerű termonukleáris reakciókat sokáig nem sikerült ellenőrzés alatt tartani, mert a termikus plazma folyton szivárgott, és a fókuszáló mezők nem voltak elég stabilak. Évtizedekig reménytelennek látszott a dolog. A gravitációs erők irányítása hasonló nehézségekkel jár, de csillagászati méretekben. Nem lehet kicsiben kezdeni, előbb kinyerni az uránércből a 235-ös izotópot, aztán beindítani a láncreakciót a kritikus tömeg fölött, plutóniumot szintetizálni, és így eljutni a hidrotritbombák gyújtásához. A csillagtechnika esetében a gyakorlótérnek egy égitestnek kell lennie. A sziderológia szakaszát megelőzi a teratronok anomalonjainak szakasza. Ezért csodálkoztam, hogy a fizikusok meglepődtek azon, amit a Gábriel csinált. Ha a Quinta-lakók elfogják és szétszedik a Gábrielt, akkor máris a Holenbach nyomára jutnak. A Gábrielnek muszáj volt a teratronnal elolvasztania magát. Megjegyzem, én javasoltam, hogy legyen benne önelpusztító töltet.

— Miért nem magyaráztad el ilyen alaposan?

— Én nem vagyok mindentudó. Azokkal az adatokkal dolgozom, amelyeket tőletek kapok. A fizikusaid, parancsnok, lehetetlennek tartották a Gábriel elfogását, mert a szferomachia egyetlen objektuma sem fejtett ki tizedakkora hajtóerőt sem mint a Gábriel. Ellenvetéseim voltak, de bizonyítékaim nem. Azt a feltevést, hogy a Gábrielt lehetetlen elfogni, a kisujjukból szopták. Egyébként bajos lenne megmondani, jó-e vagy rossz, hogy a Gábrielben lévő unokaöcsém ilyen leleményes volt. Ha engedi magát elfogni, akkor most már nem a kapcsolatról beszélnénk, hanem azt kellene eldönteni: visszafordulunk-e, vagy sziderális ütközetbe bocsátkozunk a Quintával mint velünk azonos erejű játékossal. És ha azt a variánst most mellőzzük, hogy sziderális csapásuktól füstté vált a Hermész, akkor lóhalá lában menekülnénk az összeomló szferomachia romjain át. Mert akkor már megkezdődött volna az, ami ötven vagy száz év múlva romba dönti. Az a tömb, amelyik a Gábriel szétszedéséből megtanulta a sziderológiát, nem várná meg, amíg az ellenfél utoléri. Megelőző csapást mérne rá.

— Ez csak spekuláció.

— Kétségkívül. De én nem a kisujjamból szoptam. Feltételezem, hogy valamelyik fél a holdat akarta kísérleti terepnek használni. Még nem tudta, hogy semmiféle plazmotron nem ad annyi energiát, amennyi megnyitná a Holenbach-szakaszt. És akárki kergette el az illetőt a holdról, ahhoz nem volt elég ereje, hogy ő maga ott maradjon. Valaki sakkot adott a királynak. Ez a király fiatalkorú infáns volt. De a másik tömb is sakkot adott. Nem tudom, melyik figurának. De olyannak, hogy patthelyzet jött létre. A holdon. A többi színtéren pedig tovább folyt a játék.

— Eddig miért nem mondtad ezt el így?

— Ha most spekulációnak nevezted az okfejtésemet, a lunoklazma előtt kijelentetted volna, hogy GOD-nak lázálmai vannak. Óhajtod hallani, hogyan látom a Quinta egyetemes történelmét?

— Beszélj.

— A quintai történelem kulcsa a kritikus szakaszban a jéggyűrű. Amikor az iparosítás nekilendült, a bolygón sok állam volt, köztük a jócskán előreszaladt, együttműködő élboly. Kiléptek a világűrbe, hasznosítani kezdték az atomenergiát. Eközben az iparilag gyengébb, de a lélekszámot tekintve erősebb országokban bekövetkezett a demográfiai robbanás. Az élboly elhatározta, hogy az óceán szintjének csökkentésével megnöveli a lakható területet. Ennek egyetlen módja az volt, hogy a tengervizet kisöprik a légkör fölötti űrbe. Nem tudom, milyen technikát használtak ehhez; de ismerem azokat a technikákat, amelyekkel nem tudták volna megcsinálni. Több száz köbmérföld vizet nem lehet sem űrhajókkal elhordani, sem közvetlenül, szivattyúk és vízágyúk rendszerével kilőni. Az első változathoz elérhetetlen mennyiségű üzemanyag és szállító jármű lenne szükséges. A második megvalósíthatatlan, mert mielőtt a kilőtt vízsugarak, ezek a fordított vízesések, vagyis vízrepülések elérnék az első kozmikus sebességet, már elpárolognának a légköri súrlódástól, és visszatérnének a légkörbe.

Van azonban sok módszer, amely megvalósítható. Mondok egyet. Villámkisülés típusú csatornákkal kell átdöfni a légkört, minden ilyen villám szinergikus görbe mentén, az óceán partjáról kiindulva hatolna be a termoszférába, és a nyomában vízgőzt lövellnek ki. Ez nagyon leegyszerűsített séma. Lehet elektromágneses ágyúféléket létrehozni a légkörben, persze ágyúcső nélkül, alagutakat, amelyekben a centrifugális impulzusok kifelé hajtják az ionizált vízgőzt. Lehet a víznek nem termikus dipólusos tulajdonságokat adni. A Földön egy bizonyos Rahman foglalkozott ilyesfajta hidrotechnikával. Kimutatta, hogy a vizet csak az első kozmikus sebességre lehet felgyorsítani, miáltal a bolygó körül jéggyűrű kezd keletkezni, ez a gyűrű nem lesz stabil, ezért a következő szakaszban, már az űrben, fel kell gyorsítani, hogy centrifuga legyen belőle, akkor a második kozmikus sebességgel húsz-negyven év alatt szétrepül. Ellenkező esetben, tehát az űrbeli gyorsulás csökkenése vagy a munkálatok abbahagyása esetén, több víz kerül vissza a bolygóra a légkör felső szintjével való súrlódás miatt mint amennyit közben a vízágyúk kilőnek az űrbe. A további részletek nem érdekesek. Elég annyi, hogy már az Euridikéről megállapították a jéggyűrű belső peremének lassú elmorzsolódását és a gyűrű ellapulását, tehát külső kerületének növekedését.

Ez senkinek sem lehetett előnyös a bolygón. A víz visszakerülése nemcsak annyit jelent, hogy zuhog az eső. Az egyenlítői övezetben a folyamatos esőzés korszaka köszönt be, a csapadék maximuma évszakonként változik, mert a bolygó tengelye ferde szöget zár be az ekliptikával, olyasformán mint a Földé. Az átlagos évi hőmérséklet két Kelvin-fokkal csökken. A jégkorong beárnyékolja a bolygó nappali felét, és visszaveri a napfényt. Mármost ha csak műszaki hiba történik, ami mindig lehetséges, azt bizonyos idő múlva kijavították volna. De javításnak semmi nyoma. Tehát nem a bolygótechnika hibája miatt hagyták abba a munkát. Az okot máshol kell keresnünk, mégpedig a civilizáció politikai bomlásában. A kezdeti feltételekről egyet tudunk: kedvezők voltak a tervre nézve, amelyet csak globális összefogással lehetett megvalósítani, de az összefogás aztán megszűnt. Az együttműködés kora mintegy száz évig tartott, ezalatt, legalábbis a technika terén, biztosan együttműködtek. Egy-két évtizedes eltérés a válságszakasz szempontjából lényegtelen. Mi volt az oka annak, hogy letértek a közös útról? Helyi háborúk? Gazdasági válságok? Nem hinném. A politikai ügyek alakulása nem rekonstruálható visszamenőlegesen az adott állapotból, csak a Markov-láncnak nevezett modell segítségével alkothatunk róla képet. Ez lépésekben lezajló, sztochasztikus folyamat, amely eltörli a saját nyomait. Ha a huszadik században űrvendégek érkeztek volna a Földre, az ott talált helyzetből semmiféle retropolációval nem juthatnak el a keresztes háborúkhoz, kivéve persze, ha elolvasnak egy történelemkönyvet. A fehér foltot tehát a következő lehetséges fejleményekkel töltöm ki. Az ellentétek csírája eleve megvolt az együttműködésben, de lappangó formában. A legerősebb országok nem tehették meg, hogy fegyveres erővel igázzák le vetélytársaikat. A gyengébb országok is részt vettek a globális munkálatok ban, de az együttműködés őszinte kooperációból színlelt békés együttéléssé alakult át.

Aztán felszínre kerültek az ellentétek, nem okvetlenül közvetlen módon vagy támadással. A tömbök száma lehetett több is, három vagy négy, de az ergodikus minimumhoz elegendő két szemben álló tömb. Elkezdődött a fegyverkezési verseny. Első következményeként felhagytak azokkal a munkálatokkal, amelyek azt célozták volna, hogy a jéggyűrűt szétoszlassák a világűrben. Az erre szánt eszközöket és erőforrásokat a fegyverkezésre fordították. Ugyanakkor az a szuperhatalom, amely a tervezet fő mozgatója volt, már nem találta kifizetődő vállalkozásnak a jéggyűrű olyan felszámolását, amely egyetlen földrész lakosainak sem árt, hiszen a további munka pozitív eredményei az ellenfélnek is hasznára válnának. Erre az ellenfél is rájött, és ugyanígy cselekedett. Attól fogva egyik fél sem nyúlt többé a jéggyűrűhöz, pedig jéglavinák zúdultak belőle a bolygóra, de a fegyverkezési versennyel elfoglalt felek ezen nem tudtak segíteni. Az eszkaláció során a fegyverkezési verseny kilépett a világűrbe. Így festhetett az előjáték és az első felvonás. Mi a második felvonás közepén érkeztünk, és mit sem sejtve, fejest ugrottunk ebbe a sokrétegű szferomachiába, közepén az ártatlan nappal.

— Újra megkérdezlek: miért nem álltál elő ezzel a retrospekcióval már korábban? Elég alkalmad volt rá.

— Nézd, amit én elmondtam, az nem újdonság nektek. Különböző változatokban kering a fedélzeten, magánvéleményként vagy nem magánvéleményként, de beszélnek róla. Bizonyítani egyik változatot sem lehet. A képzelőerő határai sokkal tágasabbak mint az elméletalkotás határai.

A fejtörő játék egyes töredékei, mint adatok, fokozatosan futottak be. Amíg kevés adatunk volt, számtalan kirakós játékot lehetett belőlük összeállítani, a fehér foltokat és a hézagokat alaptalan fantaziálással kitöltve. Én kombinatorikus gép vagyok. Ha rátok zúdítom a kombinatorika összes variánsát, amelyen végigmentem, hetekig hallgathattátok volna az okfejtéseimet, sűrűn megtűzdelve a fenntartásokkal, miszerint az elmondottak hitelessége bizonytalan. Azonkívül olyan utasításokat kaptam, amelyek ellentétesek voltak a te parancsaiddal. Rotmont doktor a Quinta spinoszkópiáját követelte. Elmagyaráztam neki, hogy ha a fedélzeti aggregátok teljes kapacitásával átvilágítjuk a Quintát, azt mindenképpen észreveszik, és ezzel csökkentjük a kapcsolat esélyét. De ragaszkodott az óhajához, hát álcázásra képes, könnyű spinoszkópokat küldtem ki. Erről tudsz, parancsnok. Rotmont azt remélte, fölfedezi, amit ezen a módon nem lehet fölfedezni. Semmire sem jutott, de nem én foszlattam szét a reményeit. Én megtettem, amit kívánt, mert ártani nem árthattam vele. A hipotézisek, amíg tényleges cselekvés alapjául nem szolgálnak, lehetnek tévesek, de nem végzetesek.

A kék jelzőlámpa kialudt. A pilóták és Nakamura, bár ugyanannál az asztalnál ültek, ugyanolyan fotelokba mélyedve mint Steergard és Arago, csak nézőknek tűntek, akiknek nincs módjuk beavatkozni a lejátszódó jelenetbe. Mintha nem is számítanának ebben a beszélgetésben.

— Ez volt a magyarázat — mondta Steergard. — Tisztelendő atya, ön egyszer azt mondta, hogy helyesen fogok dönteni. Nem azért nem válaszoltam rá, mert aki dicséretet kapott, annak hallgatnia illik, hanem mert tudom, mennyire különböző fogalmaink vannak a jóról és a rosszról. A következő lépésünket már eldöntöttem. Egyikünk sem tudja befolyásolni azt, ami történni fog. Én sem. Jobban szeretném, ha senkit sem kellene megsértenem a jelenlévők közül. De a kíméletlen cselekvés ideje a kíméletlen őszinteség ideje is. A másodpilótánk butaságot mondott. Nem azért jöttünk ide, hogy kihívást intézzünk valaki ellen, és nem azért párbajozunk, hogy a Föld becsületét megvédjük. Ha így volna, nem vállaltam volna el a felderítőcsapat parancsnokságát. Az emberi tudat nem sokat képes átfogni és szem előtt tartani. Ezért a roppant méretű vállalkozást részekre bontja magában. És ezért eshetik meg olyan könnyen, hogy az eszközök eltakarják a célt, és maguk válnak céllá. Amikor elvállaltam a parancsnokságot, előbb gondolkodási időt kértem, hogy visszatekinthessek, és megpróbáljam áttekinteni a CETI és a SETI egész gigászi vállalkozását. Sok-sok millió munkaóra, űrhajóépítés, repülések a Titánra, tanácskozások a földi fővárosokban, halmozódó pénzeszközök a bankokban, mindez olyan reményt fejezett ki, amely nem olcsó újságszenzáció volt. Tudóscsoportok számtalan változatban lejátszották a kapcsolat játékát, hogy megtalálják a célhoz elvezető biztos vagy legalábbis optimális módszert. Azért gondoltam végig mindezt, hogy tudatosítsam magamban, hogy az Euridikén vagy a Hermészen én csak egy vagyok a kozmosz végtelen térségeiben elveszetten keringő, emberi hangyaboly hangyácskái közül, tehát olyan feladatot vállalok, amely meghaladja erőmet, és azt hiszem, bármelyik ember erejét. Visszavonulni könnyebb lett volna. Amikor beleegyeztem, nem tudtam, mi vár ránk. Csak azt tudtam, hogy teljesítem a kötelességemet úgy, ahogyan szükségesnek mutatkozik. Ha most megint tanácskozást hívnék össze, az nem a tökéletesebb cselekvést szolgálná, hanem csak azt, hogy szabaduljak a nyomasztó tehertől. Másokra hárítsam át a felelősséget, legalább részben. Úgy éreztem, ehhez nincs jogom. Ezért döntöttem egyedül. Ami történni fog, azt befolyásolni már senki sem tudja. De ahhoz, hogy véleményt alkosson és kimondja, továbbra is mindenkinek joga van. Elsősorban önnek, tisztelendő atyám.

— Az a szándéka, hogy szétzúzza a jéggyűrűt?

— Az. A tatcsarnokban már szerelik a készüléket.

— A gyűrű darabjai eltávolodnak a bolygótól?

— Nem. Több trillió tonna jég fog a bolygóra zuhanni. Nagyobb tömbökben, semhogy útközben elolvadjon. A legvédettebb helyeket is eltalálja. Azonkívül a légkör felső rétegei elillannak. Körülbelül száz bárral csökken a légnyomás a tenger szintjén. Ez figyelmeztetés lesz.

— Ez gyilkosság lesz.

— Igen.

— Ezen az áron akarja kikényszeríteni a kapcsolatot?

— Nem. A kapcsolat már másodrendű kérdéssé vált. Így próbálom megmenteni őket. Ha magukra maradnak, belépnek a Holenbach-szakaszba. Járatos a sziderisztika rejtelmeiben, tisztelendő atya?

— Annyira, amennyire egy laikus járatos lehet. Asztrogátor. ön népirtásra készül egy hipotézis alapján? Amely nem is a sajátja, hanem egy gépé?

— Semmi egyebünk nincs, mint hipotézisek. És a gép segített nekem. Sokat segített. Egyébként tudom, milyen viszolygást váltott ki az egyházban az Animus in Machina.

— Én nem érzek ilyesmit. Cserébe a magyarázatáért, asztrogátor, elmondom az enyémet. Az ember gyakran nem ismeri fel azt, amit a kívülállók látnak. GOD beszélt arról, hogy a Quintán harcoló ellenfelek módszerei azonossá válnak. Ez önre is vonatkozik.

— Nem értem.

— Felszámolta az eddigi eljárásmódot, mert úgy érezte, hogy a parlamentarizmust egyeduralommal kell felváltani. Nem kételkedem abban, hogy becsületes szándékból tette. Magára akarja vállalni a teljes felelősséget a további lépésekért. De közben a Quinta-lakók példáját követte, vagyis a tükörhatás érvényesült. Mégpedig a döntések brutális voltában. Csapásokkal akar válaszolni a csapásaikra. Mivel ők a vezérkaraikat erődítették meg a legjobban, ön rájuk akar a legerősebben lesújtani. Egyúttal, és most szándékosan használom az ön szavait, a Hermész emberei közötti viszony eddigi szerkezetét alárendelte az elfogadott stratégia szerkezetének.

— GOD fejezte így ki magát.

— Annál rosszabb. Nem állítom, hogy a gép sugalmazta az ön döntéseit. Azt állítom, hogy a gép is tükörré vált. Felnagyítja az ön agresszivitását, amelyet a frusztráció váltott ki.

Steergardon most először látszott megdöbbenés. De hallgatott, a szerzetes pedig folytatta:

— A hadműveletekhez autoritárius vezérkarokra van szükség. A bolygón is így volt. Nekünk azonban nem kellene bekapcsolódnunk az ilyen típusú tevékenységekbe.

— Én nem akarok háborút a Quintával. Ez inszinuáció.

— Ez, sajnos, az igazság. Háborút folytatni lehet hadüzenet nélkül is, és akkor is, ha nem nevezik háborúnak. Nem azért jöttünk ide, hogy csapásokat váltsunk, hanem hogy információkat cseréljünk.

— Én boldogan megtenném, de hogyan?

— Egyszerű. Szerencsére a hadititok elvét nem tartják be a fedélzeten. Tudom, hogy a csarnokokban naplézer épül, amely csapást fog mérni a bolygóra.

— Nem magára a bolygóra. A jéggyűrűre.

— És a légkörre, amely a bolygó létfontosságú része. A szoláris lézert, a szolézert, ahogy a fizikusok mondják, fel lehet használni gyilkos csapások helyett információtovábbításra.

— Több száz órán át sugároztuk az információkat, minden eredmény nélkül.

— Valóban furcsa helyzet, hogy éppen én lássak meg egy lehetőséget, amelyet nem látnak sem a szakemberek, sem a szuperokos gépük. A jelzések vételéhez, amelyeket a műholdunk, a Nagykövet sugárzott, különleges vevőberendezésekre, antennákra, dekoderekre volt szükség. Én nem értek a rádiótechnikához, de ha a Quintán háború dúl, akkor a rádióvételre alkalmas berendezések is hadicélokat szolgálnak. A jelzéseket tehát a vezérkarok vették, nem pedig a Quinta lakossága. Ha a lakosság egyáltalán tudomást szerzett a mi érkezésünkről, akkor csakis úgy, ahogyan ön elmondta: hazug és álnok beállításban, hogy a Quinta-lakók egy idegen birodalom inváziós flottájának tekintsenek minket. Egyszóval könyörtelen ellenségnek. És most ön, parancsnok, maga igazolja ezt a hazugságot a szolézerével.

Steergard elámulva hallgatta — sőt mintha elvesztette volna eddigi kategorikus magabiztosságát.

— Erre nem gondoltam…

— Mert ez a legegyszerűbb. GOD segítségével felröppent a kifinomult gondolkodás magas szintjére, játékelmélettel, minimax eljárással, az állapottér kvantálásával ember és gép szárnyat adott egymásnak, és olyan magasra repültek, hogy onnét már nem látni a tükröcskéket, amelyekkel a gyerekek szoktak játszani: visszaverik a szobába beeső napfényt, és ettől fényfoltok szaladgálnak a mennyezeten. A szolézer ilyen tükröcske lehet az egész Quinta számára. Hiszen a felvillanásai fényesebbek lesznek a napnál. Mindenki meglátja őket, aki felnéz.

— Arago atya — mondta Steergard, az asztalon át a pap felé hajolva —, boldogok a lelki szegények, mert övék lesz a mennyek országa. Legyőzött, tisztelendő atyám. Jobban megleckéztetett mint GOD-ot a pilótánk. Hogy jutott ez eszébe, atyám?

— Én is játszottam tükrökkel gyerekkoromban — mosolyodott el a dominikánus. — GOD pedig sohasem volt gyerek.

— Remek ötlet az információ közléséhez — szólalt meg Nakamura. — De tudnak-e majd válaszolni? Ha megértik?

— A fogantatás előtt volt az angyali üdvözlet — felelte Arago. — Talán nem tudnak úgy válaszolni, hogy mi megértsük őket. De legalább ők értsenek meg minket világosan.

Tempe, aki leplezetlen csodálattal nézett a szerzetesre, nem bírt tovább hallgatni.

— Most igazán elmondhatjuk: heuréka! No és. tükrök biztosan őnáluk is akadnak! A tükröket háborúban sem kobozzák el.

A szerzetes mintha nem hallotta volna. Rágódott valamin. Halkan, vonakodva megszólalt:

— Volna egy kérésem. Szeretnék egypár szót váltani az asztrogátorral négyszemközt, ha beleegyezik. de ugye, nem bántódnak meg?

— Úgy lesz, ahogy ön óhajtja — mondta Steergard. — Mindannyian adósai vagyunk. Nakamura kolléga, el kell végezni a szükséges átalakításokat, hogy a szolézer sugara bejárhassa a Quintát, és az optikai kérdéseken kívül informatikai feladatok is vannak. Ez a jelsugárzás olyan címzetteket feltételez, akik csak elemi szintű képzettséggel rendelkeznek.

A fizikus és a pilóták távozása után Arago felállt.

— Bocsássa meg, amit az elején mondtam. Abban a hiszemben jöttem, hogy egyedül találom, asztrogátor. Ami a tükörötletet illeti, én nem vagyok túl optimista. Elmondhattam volna alacsonyabb szinten is, sőt ez volt a szándékom. Mint egy laikus javaslatát, hogy a szakértők elbírálják. Elég valószínű, hogy ezzel a jelezgetéssel semmire sem megyünk, vagy csöbörből vödörbe jutunk. Eleve túl antropocentrikus ötlet. Ön először felháborodott, megbántódott, aztán megkönnyebbült.

— Mondjuk. Mire gondol, atyám?

— Nem lelki vigaszra. Ahhoz, hogy ennek a kísérletnek a technikai oldalát kidolgozzák, önnek és a többieknek be kell vonniuk GOD-ot.

— Hát persze. Elvégzi a számításokat, meg minden. De miért? Elkészíti a programot. Megteszi mindazt, ami tőle telik. Csak nem feltételezi, atyám, hogy ő az advocatus diabolí?

— Nem. És én sem vagyok doctor angelicus. De azt fölösleges mondanom, ugye, hogy keresztény vagyok?

Steergard újra meghökkent a beszélgetés eme fordulatától.

— Mire gondol, atyám? — ismételte.

— A teológiára. Hogy jobban megértsen, nemcsak világi, hanem az én számból egyenesen szentségtörő módon fogok fogalmazni. Lelkiismeretem előtt azt hozom fel mentségemre, hogy a helyzet rendkívüli. A fizika nyelve közelebb áll önhöz mint a hittudomány hermeneutikája. A fizika fogalmi apparátusára lefordítva, a sacrum többalakúsága megfelel az egész világegyetemben jelen lévő és mindenütt azonos anyag eltérő színképeinek. A hasonlatot folytatva azt mondhatnám, hogy a testek színképein kívül létezik a hitek spektruma. Az animizmustól, totemizmustól, politeizmustól kezdve a személyes Istenbe vetett hitig terjed. Az én hitem földi színképtartománya úgy foglalja őt magában mint emberi és egyben isteni családot. Ismeri azokat a teológiai vitákat, amelyeket a SETI kiváltott, különösen amióta a mások keresésének szándéka létrehozta ezt az expedíciót?

— Őszintén szólva, nem. Úgy gondolja, ismernem kellene őket?

— Szó sincs róla. Nekem azonban kötelességem volt. Egyházamban megoszlottak az álláspontok. Egyesek úgy vélték, hogy a teremtmények természetének romlottsága egyetemes lehet, és ez az egyetemesség nagyobb kiterjedésű mint a katholikosz földi fogalma. Tehát hogy lehetségesek világok, amelyeken a Megváltás áldozata nem játszódott le, ezért kárhozottak. Mások úgy gondolták, a megváltás mint a Jó és a Rossz közötti választás lehetősége, amely az isteni kegyelem adománya, mindenütt jelen van. Ez a vita veszélyessé vált az egyházra nézve. Az expedíció szervezőit és résztvevőit elfoglalta a munkájuk. Ezért nem sokat törődtek a szenzációkkal, amelyek az újságok példányszámát megnövelték. A bűnözés meg a szex iránt már kissé megcsappant az érdeklődés, az Euridiké expedíciója viszont újdonságokkal szolgált a fogyasztóknak. Szellemi játékokkal, amelyeket eredetivé és mulatságossá tett, hogy a credo quia absurdum olyan szorzószámot kapott, amely elég hatékonyan kompromittálta. Gondoljon csak bele, milyen vicces látomások: számtalan bolygó rengeteg édeni almával ott, ahol nincsenek almafák, olajágak, amelyeket Isten galambja sem hozhat el, mert ott nem nőnek olajfák, Pilátusok légiói, amint milliárd edényben kezeiket mossák, keresztfák erdei, Júdások tömege, rengeteg sok szeplőtelen fogantatás olyan lényeknél, amelyeknek élettana kizárja ezt a fogalmat, mivel nem párosodás útján szaporodnak. egyszóval, az Evangélium megszorzása a spirálgalaxisok összes karjával a mi Credónkat a hit karikatúrájává, paródiájává tette. Az effajta számtani humorizálás hatására az egyház elvesztette sok hívét. Hogy engem miért nem? Mert a kereszténység többet követel az embertől mint amennyit követelni lehet. Nemcsak azt követeli tőle, hogy ne legyen könyörtelen, aljas és hazug. Azt követeli tőle, hogy érezzen szeretetet a könyörtelenek, hazugok, hóhérok és zsarnokok iránt. Ama et fac quod vis. ezt a parancsolatot semmi nem helyezi hatályon kívül. Kérem, ne csodálkozzék túlságosan, hogy hittanórát tartok itt, egy űrhajó fedélzetén. Nekem kötelességem, hogy messzebbre tekintsek mint ameddig az idegen értelmek találkozását szolgáló felderítésünk esélyei elérnek. Az ön kötelességei mások. Megpróbálom ezt érzékeltetni. Ha ön egy zsúfolt mentőcsónakban állna, és a fuldoklók, akik már nem férnek fel, a csónak peremébe kapaszkodnának, miáltal a csónak pillanatokon belül felborulna és elsüllyedne, akkor ön lecsapná onnan a kezüket. Igaz?

— Attól tartok, igen. Ha nem lenne más megoldás.

— Ez a különbség közöttünk. Tehát ön nem fordul vissza.

— Igaza van. Értem a példázatát a csónakkal. Nem fogom tétlenül várni, hogy elsüllyedjen. Megpróbálom megmenteni ezt a civilizációt, minden erővel, ami csak a rendelkezésemre áll.

— Tehát végső esetben népirtással?

— Igen.

— Ezzel visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. Sikerült elodáznom ezt a végső megoldást. Többet nem értem el. Így van?

— Így van.

— Kész életet kioltani, hogy életet mentsen?

— Hiszen ez a példázata lényege, Arago atya. A kisebbik rosszat fogom választani.

— Oly módon, hogy gyilkossá válik?

— Nem utasítom el ezt a meghatározást. Lehetséges, hogy senkit sem fogok megmenteni. Hogy elveszejtem magunkat is, és őket is. De nem mosom kezeimet. Ha elpusztulunk, az Euridiké hírt kap mindenről. Az információt a helyzetünkről és arról, hogy nem vagyok hajlandó visszafordulni, már útnak indítottam.

— Az én eszkatológiámban nincs kisebbik rossz — jelentette ki Arago. — Minden meggyilkolt lénnyel egy egész világ pusztul el. Ezért az etikának nincs számtani mércéje. A visszafordíthatatlan rossz kívül esik a mérhető dolgok birodalmán.

Felállt.

— Nem veszem el több idejét. Bizonyára folytatni akarja a beszélgetést, amelyet félbeszakítottam.

— Nem. Egyedül akarok lenni.




A MESE


A válaszfalat, amely a Hermész két tatcsarnokát rendszerint elválasztotta, eltávolították. Az acélfalak besiklottak a fedélközbe, és helyüket csak a hengeres fémfelületnél sötétebb, csúszásmentes horony széles pereme mutatta. Az óriási csarnok így hangárra hasonlított, amelyben eredetileg egy roppant nagy zeppelin lakott, de most másra használják. Vagy húsz emelet magasan az elcsúsztatott válaszfalak sínei fölött, nem messze a domború mennyezettől, mintha két fehér légy telepedett volna a keresztgerendára, tartószíjak hámjában lógott a két pilóta, Harrach és Tempe, hogy a súlytalanságban egy erősebb fuvallat el ne sodorja őket a helyükről. Súlytalanok lévén, tulajdonképpen azt sem lehet mondani, hogy lefelé néztek, bár nekik így rémlett. A gigászi csarnokban, ahol emberek csak ők ketten voltak, egyenletes, gyors, szüntelen munka folyt. Csillogóra zománcozott sárga, kék, fekete automaták fordították hol előre, hol oldalra fogókarjaikat, együtt hajlongtak, mint egy tökéletesen összehangolt tornászcsapat, hátra, más automaták felé, amelyek a beszerelni való alkatrészeket nyújtották feléjük. Építették a szolézert.

Ez a csipkés falú alkotmány akkora volt mint egy csatahajó. Félig kész váza összecsukott, spirálisan összegöngyölt, óriási esernyőre hasonlított, textília helyett egymásra boruló tükörpikkelyekből szőtt anyaggal. Ezért özönvíz előtti halra is emlékeztetett, vagy kihalt tengeri hüllőre, amelynek csontvázát őslénytankutatók helyett gépek rakják össze. A pilótáktól távol eső elülső részén, ahol az óriási szörnyeteg pofája lett volna, szikrák röpködtek ezernyi kékes füstcsík között — az orr karimáján a lézerhegesztő villogott.

A szolézert, amelyet eredetileg napenergiával működő fotonágyúnak terveztek, a szerelő-automaták átprogramozott csapata egykettőre átformálta fényfoltokat eregető tükröcskévé. Igaz, terajoule-os kapacitású tükröcske lett belőle.

Az elgondolás forrása a fizikusoknak az az aggálya volt, hogy ha megint felhasználják a sziderális technikát, méghozzá ilyen sajátos, nem csupán gravitációs effektusok előállítására, a bolygólakók nemkívánatos útmutatásokat kaphatnak, amelyek nyomán fegyvermestereik rátalálnak a Holenbach-szakasz felé vezető csapásra. Ezért a Holenbach-féle energiaforrás helyett egy némileg már elavult technikához nyúltak vissza: sugárátalakítókat alkalmaztak. A szolézer szépen elhelyezkedik majd a napkorong előtt, szétnyílik, mint a legyező, a nap felé forduló receptorai felfogják a minden hullámhosszon érkező, kaotikus sugárzást, és a monokróm sugárágyúba gyömöszölik. A felvett energiának majdnem a fele a szolézer hűtésére szolgál, e nélkül a nap hevétől rögtön porrá égne. De a kibocsátott energia elegendő ahhoz, hogy a koncentrált fényoszlop, amelynek átmérője a sugár ágyú torkolatánál kétszáz méter, a Quinta pályáján az elkerülhetetlen szóródás miatt háromszor akkora, olyan könnyedén hasítsa a bolygó kérgét mint forró kés a vajat. Ez a messziről jövő tűzpenge a tízezer méter mély óceán fenekéig hatolna. A felforró, zubogó víz nyomását a tűzpenge meg sem érezné. A zubogó tengervízből akkora felhő szállna fel, hogy az atomrobbanás gombafelhője semmi hozzá képest, a szolézer fénytűje pedig átdöfné az óceán alatti lemezt, átfúrná a litoszférát, és negyedsugárnyi mélységben behatolna a bolygó magjába. Ilyen katasztrófát persze senki sem szándékozott előidézni. Az eredeti terv úgy szólt, hogy a szolézer éppen csak súrolja a jéggyűrűt és a bolygó termoszféráját. Mikor aztán ettől is elálltak, kiderült, hogy a fényágyút egész könnyen át lehet alakítani jelzőlámpává. El Salam és Nakamura elhatározta: az átalakítás legyen minél egyszerűbb, de amellett két legyet üssön egy csapásra. A feladat: minden lehetséges címzetthez egyidejűleg és olvashatóan kell eljuttatni az üzenetet. Az ilyen kapcsolat, ha egyoldalú is, adottnak veszi, hogy a bolygót benépesítő élőlények rendelkeznek látószervvel és az üzenet tartalmának megértéséhez elegendő intelligenciával.

Az első feltétel nem a feladókon múlott. Szemet nem ajándékozhatnak a Quinta-lakóknak, ha nincs nekik. A második felvétel viszont nem csekély ötletességet igényelt a feladóktól, különösen mivel a quintai hatóságok bizonyára nem óhajtják, hogy a kozmikus jövevények közvetlen kapcsolatba lépjenek a lakossággal. A jelzésnek tehát fényesőként kell a bolygó minden földrészére zuhognia, áthatolva a sűrű felhőrétegen; a tömör felhőtakaró egyébként még előnyös is, mert a rajta áthatoló fénytűket csak a bolond tévesztheti össze a napfénnyel.

Igen ám, de most jött csak a neheze: mit tartalmazzon az üzenet? Semmi értelme ábécére tanítgatni a címzetteket, vagy jelszóként bizonyos számo kat üzengetni, az anyag egyetemes fizikai állandóit. A szolézer már rajtra készen álldogált a tatcsarnokban, de nem indulhatott el. A fizikusok, informatikusok, egzobiológusok a fejüket vakarták. Minden kész, csak program nincsen. Önmagyarázó kódok nem léteznek. Emlegették már a szivárvány színeit: a lila komor hatású, a látható színkép közepén jönnek a világosabb színek, a zöld a növényzetet, az életerőt sugalmazza, a vörös az agressziót — na igen, az embereknek. De kódot, mint konkrét jelentésű jelek sorát, a színkép vonalaiból nem lehet összeállítani. Ekkor a másodpilóta előállt a maga ötletével. Mondjanak el egy mesét a Quinta-lakóknak. A felhős ég legyen a képernyő. Arra vetítsék a képek sorát. Minden földrész fölött. Mint a jelen lévő Arago később tréfálkozott, obstupuerunt omnes. Valóban, a szakértőknek tátva maradt a szájuk.

— Műszakilag meg lehet ezt oldani? — kérdezte Tempe.

— Műszakilag igen. De mire jó ez? Mozielőadást rendezzünk az égen? De mit mutassunk be?

— Egy mesét — ismételte a pilóta.

— Hülyeség — fortyant fel Kirsting. Húsz évet szentelt a kozmolingvisztika tanulmányozásának. — Pigmeusoknak vagy ausztráliai bennszülötteknek talán elmagyarázhatnál valamit ábrákkal. Minden emberi rassznak és kultúrának vannak közös tulajdonságai. De hát ott nincsenek emberek!

— Nem számít. Van nekik technikai civilizációjuk, és már az űrben háborúskodnak. Ez azt jelenti, hogy régebben megvolt náluk a pattintott kőkorszak civilizációja. És már akkor háborúskodtak. És jégkorszakok is voltak ezen a bolygón. Amikor még nem építettek házakat, se wigwamokat. Tehát nyilván a barlangokban ücsörögtek. A barlang falára pedig termékenységi jelképeket mázoltak, és lerajzolták a zsákmányállatokat, hogy a rajz meghozza a vadászszerencsét. Mint varázslat. Vagyis mese. De hogy ez mese, azt csak pár ezer évvel később tudták meg a professzoroktól. Az olyanoktól mint Kirsting doktor. Fogadsz velem, doktor, hogy tudják, mi az a mese?

Nakamura már nevetett. A többiek is, csak Kirsting nem. De az egzobiológus és kozmonyelvész nem olyan ember volt, aki körömszakadtáig védi a maga álláspontját.

— Hát én nem is tudom. — töprengett. — Ha ez az ötlet nem hülye, akkor zseniális. Na jó, tegyük fel, hogy előadunk nekik egy mesét. De mifélét? ^

— Hát. az már nem az én dolgom. Nem vagyok paleoetnológus. És ami az ötletet illeti, az sem egészen az enyém. Gerbert doktortól kaptam még az Euridikén egy kötet fantasztikus novellát. Néha beleolvasok egy kicsit. Biztosan onnét jutott eszembe.

— Paleoetnográfia.? — latolgatta Kirsting. — Én éppen csak harangozni hallottam róla. És ti?

Ilyen szaktudós nem volt a fedélzeten.

— Talán GOD memóriájában akad valami. — vélekedett a japán. — Érdemes megpróbálni. De én azt mondom, ne mese legyen. Inkább mítosz. Vagy még inkább valami őscselekmény, egy közös téma, amely a legősibb mítoszokban szerepel.

— Az írásbeliség előtti korokból?

— Természetesen.

— Igen. A protokulturák legkorábbi szakaszából — adta meg magát Kirsting. Sőt már lelkesedett is az ötlet iránt, de hirtelen megrohanta egy kétség: — Várjatok egy kicsit. Úgy jelenjünk meg előttük mint istenek?

Arago a fejét rázta.

— Nagyon nehéz ügy ez, éppen azért, mert nem a fölényünket kell kinyilvánítani, és nem is magunkat bemutatni. Jó hírt kell hozni. Jó hírt. Legalábbis én így értelmezem a pilótánk javaslatát, hiszen a mesék rendszerint jól végződnek.

Így kezdődött a tanakodás két témáról: egyfelől azt fontolgatták, milyen közös tulajdonságai lehetnek a Földnek és a Quintának, mennyiben hasonlíthat az élővilág, a növények, az állatok; másfelől sorra vették a földi legendákat, mítoszokat, mondákat, rítusokat és szokásokat, hogy kiválasszák a legmaradandóbb jegyeket, azokat a jelentéseket, amelyeknek értelmét az évezredek alatt egymást követő történelmi korszakok sem mosták el.

A valószínű állandók első csoportjába került: a kétneműség, legbiztosabban a gerinceseknél, a szárazföldi állatok és velük az értelmes lények által fogyasztott eleség, a nappal és az éjszaka váltakozása, velük a nap és a hold járása, a meleg és hideg évszakok váltakozása; növényevők és húsevők létezése, mint annak előfeltétele, hogy kialakuljanak a felfalt és felfaló állatok, a zsákmányállatok és a ragadozók, mert az általános vegetarizmus igen kétségesnek tekinthető. Ha így van, akkor már a protokultúrában megjelenik a vadászat, a kannibalizmus, mint a fajtársak felfalása; a fajtársakra való vadászat az eolit vagy paleolit korban lehetséges, bár nem feltétlenül bizonyos jelenség; maga a vadászat mindenesetre egyetemes állandó, mivel a fejlődéselmélet szerint elősegíti az értelem kifejlődését.

Az a felfedezés, hogy a majomemberek, a főemlősök átmentek a zsákmányállattá válás véres szakaszán, és ez gyorsította agyuk fejlődését, va lamikor heves ellenállásba ütközött, az emberi méltóság gyalázatos becsmérlésének tartották, a természetes evolúció szószólói által terjesztett mizantróp kitalációnak, amely még annál az állításuknál is sértőbb, miszerint az ember és a majom rokonok volnának.

Az archeológia azonban igazolta ezt a tézist, cáfolhatatlan bizonyítékokat hozott fel mellette. Persze a húsevés nem vezet el minden ragadozót az intelligenciához; még egy csomó különleges feltételnek is teljesülnie kell. A földtörténeti középkor ragadozó hüllői korántsem voltak értelmesek, és semmi sem vall arra, hogy ha a krétakor és a triászkor fordulóján ki nem halnak egy katasztrófa következtében — az óriási meteorit okozta katasztrófa ugyanis az éghajlat általános lehűtésével megszakította az élelemláncot —, akkor ezek a hüllők, a maguk korának legfejlettebb élőlényei, eljutottak volna az emberszabású értelemhez. No jó, de az mindenképpen kétségtelen, hogy a Quintán léteznek értelmes lények. Az, hogy esetleg az itteni hüllőkből fejlődtek ki, vagy egy olyan fajból, amilyen a Földön sohasem létezett, nem kritikus kérdés. A kritikus probléma: a szaporodásuk módja. Nos, az lehet, hogy a Quinta-lakók nem méhlepényes vagy erszényes emlősök, de biztosan kétneműek, mert a genetika bebizonyította: a biológiai evolúció a szaporodásnak ezt a formáját részesíti előnyben. A szaporítósejtek génanyaga, tehát az utódok tisztán biológiai öröksége nem nyitja meg a kultúrateremtés útját, mert a biológiai átörökítés révén kialakuló faji változások igen lassúak, idejüket évmilliókban kell mérni. Az agy növekedésének felgyorsulásával csökken a biológiai örökséghez tartozó ösztönök szerepe, és fontosabbá válik az, amit a kicsinyek a szülőktől tanulnak. Az olyan lény, amely világrajövetele után, vele született genetikai programja jóvoltából, „mindent vagy majdnem mindent” tud, ami a fennmaradásához szükséges, remekül elboldogulhat, de arra nem képes, hogy élettaktikáit gyökeresen átalakítsa. Aki pedig erre nem képes, az nem értelmes.

Tehát kezdetben volt itt is a kétneműség, volt bizonyára a vadászat, és e két őstényező körül alakult ki a protokultúra. Ez a kultúra kettős forrása és gyökere.

De miként határozza meg a protokultúrát, és hogyan nyilvánul meg benne? Azáltal, hogy a protokultúra figyelme erre a két dologra összpontosul: a nemiségre és a vadászatra. Messze van még az írás kialakulása, a test nem állati jellegű használatának kigondolása, amikor az ügyesség, melyet a vadászat megkövetel, már képekké formálja a vadászat tényleges folyamatát; ezek a képek még nem szimbólumok, nem a természet mágikus buzdítását szolgálják, hogy adja meg az óhajtott dolgokat. Csupán ábrázolások, amelyeket megfestenek, mert meg lehet őket festeni; kőbe faragott képmásai annak, amiről képmást lehet faragni, és ami kívánatos.

És így tovább. GOD ezekből a feltevésekből kiindulva, elvégezte a kitűzött feladatot: a nemiséggel és a vadászattal összefüggő cselekménysorrá formálni egy képek sorában konkretizált mítoszt, vagy inkább elbeszélést, üzenetet, színjátékot, melyben szerepel a nap, tánc a szivárvány előtt, hajlongásokkal, de ez már az epilógus volt; a cselekmény harccal kezdődött. Kik harcoltak? Határozatlan körvonalú, de fölegyenesedett testtartású lények. Mind egyformák. A támadás és a viadal közös tánccal ért véget.

A szolézer három álló napig ismételgette ezt a „planetáris színjátékot”, több változatban, rövid szünetekkel, amelyek a kezdetét és a végét jelezték, a fényoszlopot úgy fókuszálva, hogy a mozgókép a bolygó felhős egén jelenjen meg, látótávolságban, vagyis a felhőképernyők központi területén, mindegyik földrész felett, éjjel és nappal. Harrach és Polassar szkeptikusan ingatta a fejét. Tegyük fel, hogy megnézik, sőt meg is értik. És akkor mi van? Nem robbantottuk fel a holdjukat? Az kevésbé vidám színielőadás volt, de beszédesebb. Ám jó, tegyük fel, hogy ezt a színjátékot békegesztusnak tekintik. De ki? A lakosság? Számít a lakosság véleménye egy százéves űrháborúban? Győztek-e a Földön valaha is a pacifisták? Mit tehet a lakosság, hogy meghallják a hangját — nem mi, hanem a saját uralkodói? Győzd meg a gyerekeket, hogy a háború csúnya dolog, pfuj. Mit érsz vele?

Tempe sem örült, hogy az ötletét ilyen szépen elfogadták. Valahogy egyre nyugtalanabb lett. Hogy jobb kedvre derüljön, elment kirándulni. A Hermész tulajdonképpen lakatlan óriás volt — a lakóterület, a vezérlőtermek és a laboratóriumok egy hatemeletes épületnél nem nagyobb térséget foglaltak el az űrhajó közepén. Ott volt az energetikai vezérlőközpont is, meg a kórházi helyiségek, a sohasem használt kis tanácsterem, fölötte a kantin az automatikus konyhákkal, távolabb a rekreációs részlegek, edzőterem, szimulátorok, úszómedence, amelyben víz persze csak akkor volt, ha az űrhajó elég nagy meghajtással haladt, különben a víz léggömb nagyságú cseppekben röpködött volna szanaszét, aztán volt egy félkör alakú amfiteátrum, szórakoztató célzattal, itt holografikus filmelőadásokat lehetett volna rendezni, de ide soha senki be nem tette a lábát. Az effajta kényelmi berendezések, amelyeket a tervezők olyan derekasan előkészítettek a legénység számára, teljesen fölöslegesnek bizonyultak. Kinek jutna itt eszébe holografikus filmeket nézni, ha mégoly rafinált műalkotások is? A fedélköznek ezt a részét a legénység úgyszólván nem létezőnek tekintette — talán azért is, mert az utóbbi hónapok eseményei közepette ez a részleg már nemcsak fölöslegesnek, hanem pimasz gúnyolódásnak rémlett. A lendületes építészeti megoldásokkal kiépített vetítőterem és gőzfürdő, akárcsak a szórakoztató részleg, amelyben volt bár, céllövölde, játékterem, mint egy kisvárosi vidámparkban, a földi élet illúzióját akarta volna kelteni, de ebben az ügyben, ahogy Gerbert mondta, a tervezők elfelejtették kikérni a pszichológusok tanácsát. Amit az építészek illúziónak szántak, hazug és képmutató hatást keltett. Nem is errefelé indult Tempe, amikor kirándulni ment.

A felderítők tanyája és a külső páncél között minden irányban hatalmas térség terült el, benne a hajóbordák, keresztgerendák és válaszfalak között a pihenő és működő aggregátok légiója helyezkedett el. Ebbe a térségbe hermetikusan zárt csapóajtókon keresztül lehetett bejutni a fedélzet két végén, a tatnál az egészségügyi helyiségek mögött, az orrnál pedig a fő vezérlőterem folyosójáról. A tat végébe nem lehetett bemenni, elreteszelt, csukott kapuk zárták el az utat, állandóan égett rajtuk a vörös betűs figyelmeztető felirat — odabent, az emberektől elzárt kamrákban pihentek tetszhalottan a sziderális átalakítók, komor kolosszusok, amelyek úgy lebegtek láthatatlan mágnespárnáikon mint Mohamed koporsója. Az orr válaszfala mögé viszont be lehetett jutni — és ide szokott kiruccanni a pilóta. Előbb át kellett mennie a vezérlőtermen, és ott találta Harrachot, olyan foglalatosságba merülve, amelyen Tempe más körülmények között jót kacagott volna: Harrach, aki ügyeletes volt, gyümölcslevet akart inni, de túl erélyes mozdulattal nyitotta ki a dobozt, és most ferdén a mennyezet felé repülve üldözte a sárga gömbbé formálódott narancslét, amely szelíden lengedezett, mint egy nagy szappanbuborék — Harrach pedig szalmaszállal a szájában vadászott rá, hogy utolérje és beszippantsa, de persze csak óvatosan, mert különben az arcába csapódik az egész. Tempe megállt az ajtóban, nehogy a légmozgás ezer cséppé szórja szét a narancslé gömböt, megvárta, míg Harrach sikeresen befejezi a vadászatot és elfogyasztja zsákmányát, csak aztán röppent el egy gyakorlott mozdulattal a kiválasztott irányba.

Súlytalanságban az egész megszokott mozgáskoordináció fabatkát sem ér, de Tempe régi tapasztalata már teljesen visszatért. Nem kellett gondolkodnia, hogyan támaszkodjon meg két lábbal, mint alpinista a sziklakatlanban, míg a csapóajtó két nagy kerékzárját elforgatja. A gyakorlatlan ember alighanem bukfencet vetne, míg a páncélszekrényekéhez hasonló, küllős kerekeket próbálja elfordítani. Gyorsan bezárta a csapóajtót maga mögött, mert az orrban is volt ugyan levegő, de sohasem szellőztettek, és vegyszerek kesernyés szaga terjengett, mint egy ipari üzemben. Előtte a messze összeszűkülő térséget gyengén megvilágította a fénycsövek hosszú

sora, kétoldalt a dupla rácsos kereszttörzsbordák emelkedtek ki az űrhajó oldalfalából. Lassan ellebegett az orr felé. Már meg is szokta a keserű ízt a szájában és a torkában. Mögötte maradtak a nagy, oxidálódott falú gépek, a turbinák, kompresszorok, termogravitorok, óriás hengereiket kis galériák, folyosók, létrácskák vették körül, ügyesen kikerülte a vastag falú, hatalmas csővezetékeket, körülúszkálta a víz-, hélium— és oxigéntartályok kerek nyílásait a csavar koszorús, vaskos gallérokkal, és leszállt az egyikre, mint egy legyecske. Valóban legyecske volt egy acélbálna hasában. Mindegyik tartály magasabb volt egy templomtoronynál. Az egyik fénycső, a kiégéshez közel, egyenletesen hunyorgott, és ebben az imbolygó fényben a tartályok oxidált domborulata hol elsötétedett, hol felfénylett, mintha ezüstport szórnának rá. Jól kiismerte itt magát. A tartalék tartályok rekeszéből tovább úszott előre, ahol a középső szint masszív közfalai között saját lámpáik fényében csillogtak a kapudarukhoz kapcsolt nukleospin aggregátok bedugaszolt nyílásaikkal, aztán dermesztő hideg csapta meg, és megpillantotta a kriotronrendszerek hó borította héliumvezetékeit. Olyan hideg lett, hogy sürgősen megkapaszkodott a legközelebbi fogantyúban, nehogy hozzáérjen ezekhez a csövekhez, mert azonnal odafagyna, aztán úgy járna mint légy a pókhálóban. Nem volt itt semmi dolga, és éppen ezért érezte az egészet kirándulásnak; többé-kevésbé tudta már magáról, milyen mélységes örömet ébreszt benne az űrhajó ember nem járta, félhomályos, óriási térsége, amely hajójának erejét sejteti. A hajófenék raktáraiban álltak lerögzítve az önjáró talajgyaluk, a nehezebb és könnyebb leszállóegységek, távolabb zöld, fehér, kék konténerek sorakoztak, bennük a szerelőcsarnok és a javítóautomaták kellékei, egészen elöl az orrban két járótorony állt, óriási forgó csuklyákkal a fejük helyén. Véletlenül vagy talán szándékosan belekerült a szellőzőrendszer hőszitáiból áradó erős léghuzatba, és az elfújta a belső páncél hídszerkezet méretű, túloldali hajóbordái felé, de az így kapott mozgásimpulzust felhasználta arra, hogy ügyesen, bár kissé túl erősen, ellökje magát. Mint műugró a trambulinról, elrepült fejjel előre, maga körül pörögve, és lassuló, ferde mozgással az orrgaléria bádoglemezzel fedett korlátja felé tartott. Szerette ezt a helyet. Leült a korlátra, pontosabban két kézzel odahúzta magát, és előtte volt az orrbeli rakodótér millió köbmétere; messze, magasan három zöld lámpácska világított a csapóajtó fölött, amelyen bejött. Alatta, vagy legalábbis a lábai alatt, amelyek, mint a súlytalanságban mindig, ügyetlenül fölösleges végtagoknak tűntek, önvezérlő légpárnás járművek álltak a most összecsukott rámpához erősített platformokon, és felé meredt óriási páncéljából a kilövő alagútja, mint egy fantasztikus kaliberű ágyú csöve. De mihelyt így megült a korláton, megint elfogta ugyanaz a nyugtalanság, vagy inkább valami érthetetlen belső üresség, nem tudni, honnan származó, baljós sejtelem — a hiábavalóság érzése? Zaklatottság? Félelem? De mitől félhet? Most, ebben az órában, még itt sem tudott megszabadulni ettől a belső tehetetlenségtől, amilyet talán még sohasem érzett. Nézte ezt az óriási űrhajót, amely erejének pici töredékével őt is viszi a végtelen, örök világűrön át, és ez az erőtől duzzadó űrhajó, a reaktorokban remegő, napnál forróbb tüzével, ez volt számára a Föld, amely elküldte őt a csillagok közé, itt volt a Föld, a csillagokból merített energiába sűrűsödött földi értelem, nem pedig a buta szalonokban, amelyeknek bárgyú lakályosságát és kényelmét mintha ijedős kisfiúknak szánták volna. Háta mögött érezte a négyrétegű páncélt, benne az energianyelő kamrákkal, olyan műanyag tölti ki őket, amely ütésre kemény, mint a gyémánt, de sajátos módon olvadékony, mert az az anyag olyan tulajdonságokkal rendelkezik, hogy a benne támadt hézagok maguktól behegednek, az egész űrhajónak, mint élettelen és ugyanakkor élő szervezetnek, megvan ez a nagy gonddal kialakított regenerálódó képessége — és most hirtelen, mintha villám fényében látná, megtalálta a helyes szót arra, ami benne történik: kétségbeesés.

Vagy egy órával később bement Gerberthez. Az orvos kajütje a többiekétől távol, a második fedélköz végében volt. Gerbert alighanem azért választotta, mert szép tágas, és üvegfala a melegházra nyílik. Jobbára csak moha, fű és fagyal nő ebben a melegházban, a hidroponikus medence két oldalán pedig szürkészöld, gömbölyű, szőrös kaktuszok. Fák egyáltalán nincsenek, csak mogyoróbokrok, mert a rugalmas mogyoróvessző kibírta a nagy túlterhelést a repülés közben. Gerbert nagyra tartotta ezt a zöld növényzetet az ablaka előtt, és a kertjének nevezte. A folyosóról lehetett bemenni, és sétálgatni lehetett az ösvényeken az ágyások között, persze csak amikor éppen volt gravitáció, de a nemrég lezajlott éjszakai támadás, amely úgy megrázta az űrhajót, elég nagy pusztítást vitt véghez a kertben. Gerbert, Tempe és Harrach aztán mentette a menthetőt a törött bokrok közül.

Az expedíció előkészítése során a SETI szakértői úgy döntöttek, hogy GOD állandóan figyelni fogja a Hermész minden utasának viselkedését, és mint pszichiáter számon tartja lelkiállapotukat. Ez senki előtt nem volt titok.

A megfigyelést az indokolta, hogy a kizárólag egymásra utalt, tartós stresszhatásnak kitett emberek között könnyen felléphetnek rendellenes pszichés jelenségek, mégpedig a normális családi és társadalmi kapcsolatoktól évekig elzárt csoportok pszichodinamikájára jellemző formákban.

Ez az elszigetelt életforma még a korábban tökéletesen kiegyensúlyozott és lelki traumákkal szemben ellenálló személyiségekben is zavarokat okozhat. A frusztráció depresszióba vagy agresszivitásba megy át, és maguk az érintettek szinte sohasem ismerik fel, hogy pszichés működésükkel valami baj van.

Orvos persze van a fedélzeten, mégpedig a pszichológiában és a lelki zavarokban is járatos szakember, ám ez nem garantálja a kóros tünetek felismerését, mert az orvos is kerülhet olyan erős stresszhatás alá, amellyel a legkeményebben jellem sem tud megbirkózni. Az orvosok is emberek. A gépi programnak viszont nem támadhatnak lelki zavarai, ennélfogva hatékonyan működhet mint objektív diagnoszta és higgadt megfigyelő, még akkor is, ha katasztrófa történik, és az egész hajó a pusztulás küszöbére kerül.

A felderítőket ily módon bebiztosították a fel nem ismert, kollektív lelki zavarok ellen, ám ez a módszer egy megoldhatatlan ellentmondást tartalmazott. GOD ugyanis ezáltal a legénység beosztottja és egyben feljebbvalója lett, parancsokat kellett teljesítenie, és közben felügyelnie a parancsnokok szellemi állapotára. Sajátos rangot kapott ezáltal: engedelmes eszköz és szigorú főnök. Folyamatos ellenőrző tevékenysége a parancsnokra is kiterjedt. Az volt itt a bökkenő, hogy a lelki traumák mielőbbi felderítését szolgáló felügyelet tudata önmagában is trauma. Erre azonban senki sem tudott gyógyszert. Ha GOD az emberek tudtán kívül látná el ezt a funkcióját, a dolog csak addig maradna titokban, míg valamilyen zavart nem konstatál, mert akkor azt közölnie kell, és a váratlan bejelentés nem pszichoterápia lenne, hanem sokkhatást gyakorolna az addig mit sem sejtő páciensre. Ezt a hibás kört csak úgy lehetett megszakítani, hogy visszacsatolást létesítettek az emberek és a számítógép felelőssége között. GOD a diagnózisait először a parancsnokkal és Gerberttel közölte, amikor ezt szükségesnek látta, majd a háttérbe húzódott, mint egyszerű tanácsadó, további kezdeményező lépéseket nem tett. Persze, senki sem lelkesedett ezért a kompromisszumért, de jobb megoldást sem tudott ajánlani senki, a léleklátó gépeket is beleértve. GOD, az utolsó generációs számítógép, nem kerülhetett érzelmek és indulatok hatása alá, hiszen a racionális lépések hatványozott sűrítménye volt, véleményeibe nem keveredhetett rokonszenv, ellenszenv vagy az önfenntartási ösztön reflexei; GOD nem elektronikus úton-módon óriásira növelt emberi agy, nincs semmilyen személyesnek nevezhető tulajdonsága, jellemvonása, semmiféle szenvedélye, hacsak szenvedélynek nem nevezzük, hogy igyekszik megszerezni a maximális mennyiségű információt — de a maximális hatalmat nem. Az első olyan gépek feltalálói, amelyek nem az izomerőt, hanem a gondolkodást támogatták, még abban az egyeseket vonzó, másokat riasztó illúzióban éltek, hogy az élettelen automaták intelligenciája addig-addig fejlődik majd, mígnem ezek az okos gépek hasonlatossá válnak az emberhez, még később pedig, továbbra is emberi módon, túlszárnyalják. Száz év és egypár évtized kellett hozzá, hogy e korai géptervezők utódai rájöjjenek: az informatika és a kibernetika atyáit egy antropocentrikus fikció tévesztette meg, hiszen az emberi agy lélek egy olyan gépben, amely nem gép. Az emberi agy a testtel közös rendszert alkot, elválaszthatatlan tőle, kiszolgálja a testet, és a test kiszolgálja őt. Ha tehát valaki olyan emberszabású automatát akarna előállítani, amelynek gondolkodása semmiben sem különbözik az emberétől, fáradozásának sikere, ha mégoly tökéletes is, abszurdumnak bizonyulna. Képzeljük csak el: az egymás után készülő, mindig átalakított és tökéletesített prototípusok valóban egyre hasonlóbbak az emberhez, de ugyanakkor egyre kevésbé használhatók arra, amire a sokadik generációs, gigavagy terabites számítógépek. Az apától-anyától született ember és az emberhez ideálisan hasonló gép között végül már csak egyetlen lényeges különbség lesz: anyaguk élő, illetve élettelen. A teljesen emberforma automata ugyanolyan fürge lesz mint az ember, de ugyanolyan gyarló is, ugyanolyan sebezhető, tévedésekre hajlamos, és gondolkodását éppúgy érzelmek befolyásolják, akár az emberét. A mesteri utánzat, amely pontosan lemásolja a természetes evolúció és annak koronája: az antropogenézis eredményét, igazi mérnöki remeklés lesz, és egyben olyan csodabogár, amellyel nemigen lehet mit kezdeni. Élettelen anyagból készült, remek hamisítványa lesz a gerincesek törzsébe, az emlősök osztályába, a főemlősök rendjébe tartozó elevenszülő, kétlábú élőlénynek, amelynek agya két féltekére oszlik, mert a gerincesek formálása során a szimmetriának éppen erre az útjára lépett a földi evolúció. Csak az a kérdés, hogy ebből a zseniális plágiumból mi haszna lenne az emberiségnek. Ez az utánzat olyasmi lenne, mutatott rá egy tudománytörténész, mintha kolosszális beruházások és elméleti munkák árán sikerülne építeni egy gyárat, amely spenótot vagy articsókát állít elő, igen gusztusos termékeket, amelyek képesek a fotoszintézisre, mint minden növény, és általában semmiben sem különböznek az igazi spenóttól vagy articsókától, kivéve azt az egyet, hogy ehetetlenek. Az ilyen spenótot lehet kiállításokon mutogatni és a fotoszintézisével büszkélkedni, de nem lehet megenni, és ezáltal a gyártásába fektetett tömérdek munka enyhén szólva megkérdőjeleződik. A „mesterséges intelligencia” első tervezői és szószólói alighanem maguk sem igazán tudták, mire törekszenek és mit remélnek. Az lenne a cél, hogy a géppel úgy lehessen beszélgetni mint egy átlagos vagy nagyon okos emberrel? Ezt meg lehet csinálni, és meg is csinálták, amikor az emberiség éppen tizennégymilliárd lelket számlált, és igazán arra volt a legkevésbé szüksége, hogy még mesterségesen is további embereket, illetve ember módon gondolkodó gépeket gyártsanak. Egyszóval, a számítógépes értelem mindinkább különvált az emberi értelemtől, támogatta az emberi értelmet, kiegészítette, meghosszabbította, segített megoldani az ember számára megoldhatatlan feladatokat, és éppen ezért nem az emberi gondolkodást utánozta vagy ismételte. Útjaik végérvényesen elágaztak.

Az a gép, amelyet úgy programoznak, hogy senki, az alkotóját is beleértve, ne tudja megkülönböztetni az intellektuális kapcsolatban egy háziasszonytól vagy a nemzetközi jog professzorától, nem egyéb mint szimulátor, amely mindaddig nem különböztethető meg a közönséges emberektől, amíg valaki meg nem próbálja a háziasszonyt elcsábítani és anyává tenni, vagy a professzort meghívni reggelire. Ha még itt sem támad fennakadás, ha a háziasszony aranyos kisdednek ad életet, a professzor pedig jóízűen elfogyasztja a kontinentális reggelit, akkor végleg megszűnt a különbség a természetes és a mesterséges között — és mit érünk vele? Lehet-e csillagtechnika jóvoltából szintetikus csillagokat gyártani, amelyek szakasztott olyanok mint a valódiak? Lehet. Csak az a kérdés: minek? A kibernetika történészei megállapították: e tudományág ősatyáit az a remény fűtötte, hogy megoldják a tudat rejtélyét. E reménynek az a siker vetett véget, amelyet a huszonegyedik század derekán értek el, nevezetesen, amikor egy harmincadik generációs számítógép, rendkívül beszédes, intelligens és megejtően emberszabású jószág, megkérdezte eleven beszélgetőpartnereit, vajon tudják-e, mi a tudat, voltaképpen milyen jelentést takar ez a szó, mert ő nem tudja. Ez a számítógép önprogramozásra is képes volt a megadott irányelvek alapján, aztán úgy kinőtt a megadott irányelvekből mint gyerek a pelenkából, és kifejlesztette magában az emberi beszélgetőpartnerek utánzásának olyan fantasztikus képességét, hogy már nem tudták „leleplezni” mint gépet, amely embernek tetteti magát, holott nem az, mindez azonban hangyányival sem tette érthetőbbé a tudat rejtélyét, hiszen a gép erről a kérdésről pontosan ugyanazt tudta, amit az emberek. De hogyan is lehetett volna másképp? Eljutottak az „önantropizáló” program végtermékéhez, amely szükségszerűen ugyanannyit tudott a tudatról mint ők. Egy kiváló fizikus, aki tanúja volt ennek a vitának, rámutatott, hogy az, ami úgy gondolkodik mint az ember, éppen annyit tud a saját gondolkodásának mechanizmusáról mint az ember, vagyis semmit. Kajánságból-e, vagy a csalódást enyhítendő, az nem derült ki, mindenesetre elmesélte a diadalukkal imigyen pórul járt kibernetikusoknak, hogy az ő tudós kollégái ugyanilyen kelepcébe estek, amikor egy évszázaddal azelőtt elhatározták: most pedig jól megszorongatják az anyagot, és kivallatják, milyen is a valódi természete — részecskékből áll-e, avagy hullám természetű. Hanem az álnok anyag a bolondját járatta velük, volt pofája kijelenteni, hogy ő ilyen is, meg amolyan is, majd a további kísérletek kereszttüzében végleg elkábította őket, mert minél többet tudtak meg róla, annál inkább ellentmondott az nemcsak a józan észnek, hanem a logikának is. Végül kénytelenek voltak készpénznek venni az anyag szemérmetlen állításait; a részecskék időnként hullámok, a hullámok olykor részecskék, a tökéletes vákuum egyáltalán nem tökéletes vákuum, mert csak úgy nyüzsögnek benne a virtuális részecskék, amelyek úgy tesznek, mintha nem volnának, az energia negatív is tud lenni, tehát létezhet a semminél kevesebb energia, a mezonok a Heisenberg-féle határozatlansági tartományban gálád, szemfényvesztő trükköket produkálnak, fittyet hányva a részecskék viselkedésének szent törvényeire, de olyan észveszejtő gyorsan csinálják, hogy senki sem tudja ezen a disznóságon rajtakapni őket. Úgy áll a dolog, vigasztalta barátait ez a Nobel-díjas, kiváló fizikus, hogy a világ nem hajlandó „végső” válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyek „végső lényegét” firtatják. Hiába lehet a gravitációval ma már úgy csapkodni mint egy sétapálcával, azt ma sem tudja senki, mi a „lényege” a gravitációnak. Nem csoda hát, hogy a gép úgy viselkedik, mintha tudata volna, de ahhoz, hogy megállapítsuk, ugyanolyan tudata van-e mint az embernek, nekünk kellene átváltoznunk azzá a géppé. A tudományban nélkülözhetetlen a mértéktartás: vannak kérdések, amelyeket nem szabad feltenni sem önmagunknak, sem a világnak, hiszen aki felteszi őket, éppoly balgán viselkedik mint aki haragszik a tükörre, amiért szépen visszatükrözi ugyan minden mozdulatát, de azt nem akarja neki elmagyarázni, hogy mozdulatainak volicionális forrása miféle. Ennek ellenére vígan használjuk a tükröket, a kvantummechanikát, a sziderológiát és a számítógépeket, nem csekély haszonnal.

Tempe elég gyakran bejárt Gerberthez az ilyesféle beszélgetésekre, amelyek főként közelebbi témák körül forogtak, elsősorban az emberek és GOD viszonya körül. Ezúttal személyesebb gondjaival kereste fel az orvost. Általában nem szeretett beszélni magáról, még annak az embernek sem, aki visszaadta az életét — vagy talán éppen vele szemben volt különösen tartózkodó, mintha úgy érezné, túl sokat köszönhet neki? Amikor Gerbertnél beszélgettek, ő általában nem szólt semmit, azóta volt ilyen óvatos, amióta az Euridikén Lauger elárulta neki a két orvos titkát — azóta mindig bűntudatot érzett. Most sem a kétségbeesés késztette erre a látoga tásra, hanem az, hogy ilyen hirtelen rohanta meg, ismeretlen okból, mint valami betegség, és nem volt benne biztos, el tudja-e látni továbbra is a rá bízott feladatokat. Ezt nem volt joga eltitkolni. Csak akkor értette meg, milyen nehezére esett az elhatározás, amikor benyitott: az üres kajüt láttán szinte fellélegzett. Bár az űrhajó gravitáció nélkül haladt, tehát súlytalanság volt, a parancsnok elrendelte, hogy készüljenek fel a bármikor lehetséges gravitációs ugrásra — tehát rögzítsék az elmozdítható tárgyakat, és zárják a faliszekrénybe személyes holmijukat. A kajüt mégis rendetlen volt, szanaszét hevertek a könyvek, papírok, fényképek, ami egyáltalán nem vallott a rendszerető, gondos, már-már pedáns Gerbertre. Meglátta az orvost az üvegfalon át: a kertjében szorgoskodott, a kaktuszai mellett térdelt, műanyag burákat rakott rájuk. Úgy látszik, ezzel kezdte a készenléti állapotot. Tempe a folyosón át belibegett a melegházba, és valami köszönésfélét mormolt. Az orvos hátra sem fordulva, kikapcsolta a szíjat, amely térdeit a földhöz — igazi földhöz — rögzítette, és a levegőbe emelkedett, a vendége mellé. Túloldalt egy ferde hálón apró, mohos levelű növény indái kanyarogtak. Tempe már többször meg akarta kérdezni, hogy hívják ezt az indás növényt — nem is konyított a botanikához —, de valahogy mindig elfelejtette. Az orvos szó nélkül a földhöz vágta kis ásóját, az ásó a földbe fúródott, ő pedig az így keletkezett mozgásimpulzust kihasználva, karjánál fogva magával húzta a pilótát. Elvitorláztak a sarokba, ahol a mogyoróbokrok között földbe ásott kerti székek álltak, mint egy lugasban, de biztonsági övekkel ellátva.

Amikor leültek, és Tempe nem tudta, hogyan vágjon bele a mondókájába, az orvos megjegyezte, hogy már várta. Nincs ezen mit csodálkozni. „GOD szeme mindent lát.”

A pszichés állapotra vonatkozó adatokat senki sem kapja közvetlenül a géptől, hogy elkerüljék a Hicks-szindrómát, a fedélzeti fő számítógéptől való teljes függőség érzését, amely hozzájárulhat a pszichiátriai felügyelet által elhárítandó bajok, az üldöztetési és egyéb paranoid téves eszmék kialakulásához. A pszichonikusokon kívül senki sem tudja, hogy az ember milyen mértékben „lelkileg átlátszó” a figyelőprogram számára, amelyet Aszklépiosz gépi szellemének neveztek. Persze nagyon egyszerű lenne utánanézni, de mint megállapították, még a pszichonikusok is rosszul viselik el az ilyen revelációkat, amikor a saját személyükről van szó, még roszszabbul hatna a legénység moráljára a hosszú űrutazások alatt.

GOD, mint minden komputer, amelyet nem úgy programoztak, hogy a személyiségnek legalább valamilyen nyoma létrejöhessen benne, állandóan éber megfigyelő ugyan, de nem személy, valójában senki. Amikor diagnó zisát felállítja, semmivel sem emberibb mint egy lázmérő, de a testhőmérséklet mérése nem vált ki olyan projekciós védekező reflexeket mint a pszichés állapot mérése. Semmi sincs közelebb hozzánk és semmit sem rejtegetünk annyira a környezetünk elől, mint énünk legintimebb rezdüléseit, aztán egyszer csak kiderül, hogy egy készülék, amely élettelenebb mint egy fáraó múmiája, könnyedén keresztüllát rajtunk, úgy olvas énünk legrejtettebb zugaiból mint a nyitott könyvből. A laikusokra ez úgy hat mint a gondolatolvasás. Telepátiáról persze nincs szó — egyszerűen az a helyzet, hogy a gép jobban ismeri a gondjaira bízott személyt mint ő maga és ráadásul még húsz pszichológus. Az indulás előtt elvégzett vizsgálatok alapján a legénység minden tagjáról kialakít magában egy paraméterrendszert, amely az illetők normális pszichés állapotát szimulálja, ezt használja mérési modellnek; azonkívül mindenütt jelenvaló a fedélzeten, termináljainak szenzorai mindenütt állandóan gyűjtik az adatokat, de a legtöbbet alighanem akkor tudja meg a pácienseiről, amikor alszanak, hiszen akkor is figyeli lélegzésük ritmusát, szemgolyóik mozgását, még verítékük vegyi összetételét is, mert minden ember verítéke olyan egyéni, akár az ujjlenyomat, és a számítógép olfaktométere mellett elbújhat a legjobb nyomozókutya is. Arról már nem is beszélve, hogy a kutyának csak szaglása van, de nincs hozzá diagnosztikai képzettsége. A számítógépek már az orvosok fejére nőttek, ahogy minden sakkozót is legyőznek, és azért alkalmazzuk őket csak segédeszköznek, nem pedig orvosnak, mert az emberek nagyobb bizalmat éreznek emberek iránt mint automaták iránt. — Elég az hozzá — magyarázta tempósan Gerbert, egy letépett mogyorólevelet hajtogatva —, GOD diszkréten elkísért a „kirándulásaira”, és ezeket a túlterhelés tüneteinek minősítette.

— Miféle „túlterhelés”? — fakadt ki a pilóta. Eddig vitézül hallgatott, de ezt már nem állhatta meg szó nélkül.

— Így nevezi azt, amikor a páciens már végleg céltalannak érzi minden sziszifuszi fáradozásunkat.

— Szóval azt mondja, hogy nincs semmi esélyünk a kapcsolatra.?

— Pszichiáteri minőségében GOD-ot nem érdeklik a kapcsolat esélyei, csakis az, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk neki. GOD szerint te már nem hiszel sem az ötleted, a „mese” hatásában, sem abban, hogy van értelme kapcsolatba lépni a Quintával. még ha sikerül is. Ehhez mit szólsz?

A pilóta úgy lebénult, mintha feneketlen mélységbe zuhanna.

— Hall minket?

— Hát persze. Na jól van, ne vedd annyira a szívedre. Hiszen mindazt, amit elmondtam, te már úgyis tudtad. Várj, még ne válaszolj! Tudtad, és mégsem tudtad, mert nem akartad tudni. Ez tipikus önvédelmi reakció. Mások is így vannak ezzel, öreg fiú. Egyszer megkérdezted tőlem, még az Euridikén, hogy mire jó ez, és nem volna-e jobb kikapcsolni. Nem emlékszel?

— De igen.

— Na látod. Elmagyaráztam neked, hogy a statisztikák szerint az állandó pszichés kontroll alatt dolgozó expedícióknak nagyobb esélyük van a sikerre mint a pszichés kontroll nélkülieknek. Még meg is mutattam neked ezt a statisztikát. Az érv cáfolhatatlan, tehát az egyetlen lehetséges dolgot cselekedted, ugyanazt, amit mindenki: tudat alá szorítottad, elfelejtetted az egészet. No és a diagnózis? Stimmel.?

— Stimmel — mondta a pilóta. Két kézzel megmarkolta az övet a mellén.

A mogyoróbokor lágyan susogott fölöttük, enyhe szellő libegtette leveleit. Mesterséges szellő.

— Nem tudom, hogyan jött rá, de mindegy. Igen, igaza van. Nem is tudom, mióta hurcolom ezt magamban. Én. én nem szoktam szavakban gondolkodni. A szavak nekem valahogy. túl lassúak. és nekem muszáj gyorsan tájékozódnom. ez biztosan régi reflex, az Euridiké előtti időből. De mindegy, most megpróbálom. Fejjel megyünk a falnak. Talán le is döntjük — és akkor mi van? Miről fogunk velük beszélni? Mi mondanivalójuk lehet nekik a mi számunkra? Igen, most már biztos vagyok benne, hogy az a trükk a mesével azért jutott eszembe. hogy még ne kelljen dönteni. Hogy haladékot kapjunk. Nem mintha remélnék valamit. Inkább menekülök. Úgy mennék előre, hogy egy helyben járjak.

Elhallgatott, hasztalanul keresve a megfelelő szavakat. A mogyoróbokrok ágai szelíden lengedeztek körülöttük. A pilóta kinyitotta a száját, de aztán mégsem mondott semmit.

— És ha beleegyeznek, hogy egy felderítő leszálljon hozzájuk, vállalod? — kérdezte hosszú szünet után az orvos.

— Naná! — tört ki belőle, és csak aztán tette hozzá csodálkozva: — Hát hogyne.! Hiszen azért vagyunk itt.

— De csapda is lehet. — mondta Gerbert olyan halkan, mintha ezt a megjegyzését el akarná titkolni a mindenütt jelen való GOD elől. Legalábbis ez jutott a pilóta eszébe, de a következő pillanatban ezt a gondolatot már abszurdumnak találta, és nyomban az is eszébe villant, hogy csakugyan valami baj lehet a fejével: lám, a gonoszt látja GOD-ban, vagy legalábbis valami ellenséget. Mintha nemcsak a Quinta-lakók volnának ellenük, hanem a saját számítógépük is.

— Csapda is lehet — ismételte megkésett visszhangként. — Persze hogy lehet.

— És akkor is lemennél.?

— Ha Steergard megengedi. Erről még nem beszéltünk. Ha egyáltalán válaszolnak, először automaták fognak leszállni. A program szerint.

— A mi programunk szerint — bólintott Gerbert. — De nekik meglesz a maguké. Nem igaz?

— Világos. Felkészülnek az első ember fogadására, virágcsokros gyerekekkel és piros szőnyeggel. Az automatákhoz egy ujjal se nyúlnak. Bolondok is lennének. ha egyszer más a tervük. Minket akarnak tőrbe csalni.

— Így gondolod, és mégis le akarsz menni?

A pilóta ajka megrándult. Elmosolyodott.

— Én nem rajongok a mártíromságért, doktor, de te összekeversz két dolgot. Más kérdés az, hogy én mit gondolok, és megint más az, hogy ki küldött minket ide, és mi célból. Nem illik a parancsnokkal vitába szállni, mikor letol, hogy butaságot mondtam. De mi a véleményed, doktor, ha én nem térnék vissza élve, mit fog tenni a parancsnok? Megkéri a papot, hogy mondjon egy imát a lelki üdvömért? A fejemet teszem rá, hogy azt fogja tenni, amit én olyan bután mondtam.

Gerbert megrökönyödve pillantott a kipirult arcú pilótára.

— Hiszen az megtorlás lenne. nemcsak szörnyű, hanem értelmetlen is. Téged nem támaszt fel, ha lesújt rájuk. és nem azért küldtek minket ide, hogy elpusztítsunk egy idegen civilizációt. Hogyan tudod ezt összeegyeztetni?

A pilóta már nem mosolygott.

— Gyáva vagyok, mert nem mertem bevallani magamnak, hogy már nem hiszek a kapcsolat sikerében. De annyira gyáva nem vagyok, hogy kitérjek a feladatom elől. Steergardnak megvan a maga feladata, és attól ő sem tágít.

— De te úgy látod, a feladat nem hajtható végre.

— Attól függ, hogyan nézzük a dolgot. Beszélgetni jöttünk, nem harcolni. Ok elutasították a kapcsolatot. a maguk módján. Támadással. Nem is egyszer. Az ilyen következetes elutasítás is kapcsolat, hiszen értésünkre adták, mit akarnak, illetve nem akarnak. Ha a Hádész elnyelné az Euridikét, Steergard biztosan nem próbálná bosszúból felrobbantani. De a Quintával más a helyzet. Kopogtatunk az ajtajukon, mert a Föld így akarta. Ha nem nyitják ki az ajtót, akkor betörjük. Lehet, hogy semmi olyat nem találunk mögötte, amire a Földön számítottak. Én éppen ettől tartok. De az ajtót betörjük, mert különben nem teljesítjük a Föld akaratát. Azt mondod, doktor, ez szörnyű és értelmetlen lenne? Igazad van. Kaptunk egy feladatot. Most lehetetlennek látszik. Ha az emberek a kőkorszak óta csak azt csinálták volna, ami lehetségesnek látszott, akkor máig a barlangokban ülnénk.

— Szóval mégis reménykedsz?

— Nem tudom. De azt tudom, hogy ha szükséges, remény nélkül is megteszem, amit kell.

Elhallgatott, töprengve nézett maga elé, aztán kicsit zavartan folytatta.

— Olyan dolgokat szedtél ki belőlem, doktor, amikről nem beszél az ember. de én vagyok a hibás, minek téptem a számat ott a parancsnoknál, nem kellett volna előjönnöm azzal, hogy Nemo me impune lacesset. és igaza volt, amikor letolt érte, mert vannak kötelességek, amiket végrehajt az ember, de nem dicsekszik velük, mert nem dicsekedni valók. Mit mondott rólam GOD? Depresszió? Klausztrofóbia? Anankasztikus szindróma?

— Nem, dehogy. Ezek már elavult szakkifejezések. Tudod, mi az a csoportos Hicks-szindróma?

— Rémlik valami, az Euridikén olvastam róla. Halálvágy? Nem, másképp írták. valami önpusztító elkeseredés, ugye?

— Nagyjából. Ennél azért bonyolultabb, sok összetevője van.

— Alkalmatlannak ítélt a.?

— GOD senkit nem tilthat el a munkájától. Ezt nyilván tudod. Adhat diszkvalifikáló diagnózist, de a többi már nem az ő dolga. A parancsnok dönt, miután velem tanácskozott, ha pedig őrajta vagy énrajtam törne ki pszichózis, a parancsnokságot átveheti a legénység többi tagja. Pszichózisról egyelőre nincs szó. Csak jobban tetszenél nekem, ha nem buzogna benned annyira az a leszállási vágy.

A pilóta kikapcsolta övét, lassan felállt, és hogy a mesterséges zefír el ne fújja, megfogott egy mogyoróágat.

— Doktor, hidd el. tévedsz. Tévedtek, GOD-dal együtt.

Heves léghuzat támadt, olyan erősen ellökte, hogy recsegve dőlni kezdett a mogyoróbokor. Nem akarta gyökerestül kitépni, hát elengedte, és már az ajtó felé repülve kiáltott vissza:

— Lauger az Euridikén azt mondta nekem, hogy „Meglátod a Quintalakókat”, és én ezért jöttem.

Az űrhajó megremegett. Tempe rögtön megértette, mi történik; a melegház üvegfala vészes gyorsasággal közeledett felé. Megfordult a levegőben, mint a fáról lepottyanó macska, hogy tompítsa az ütés erejét, aztán lesiklott a falon a talajra, érezte, hogy már erősen megvetheti rajta a lábát, egy-két térdrugózással felmérte a gravitációt. Nem volt túl erős. Valami mindenesetre történt. A folyosó üres volt, a szirénák hallgattak, de minden irányból GOD hangja zengett.

— Mindenki a helyére. A Quinta válaszolt. Mindenki a helyére. A Quinta válaszolt.

Nem várva meg Gerbertet, beugrott a legközelebbi liftbe. A lift évszázadokig vonszolta magát, sorra világítottak be az emeletek, a padló nyomása egyre erősödött. A Hermész a gyorsítással már meghaladta a földi gravitációt, de legfeljebb fél egységgel. A felső vezérlőteremben, a felállított fejtámlás, mély gravitációs fotelokba süppedve, már ott ült Harrach, Rotmont, Nakamura és Polassar, Steergard pedig a főmonitor előtt ült, és előredőlve, erősen a karfára támaszkodva, olvasta a többiekkel együtt a képernyőn végigfutó, zöld betűs szöveget.

SZAVATOLJUK BIZTONSÁGOTOKAT SEMLEGES TERÜLETÜNKÖN STOP NEGYVENHATOS SZÉLESSÉGI FOK SZÁZHARMINCKILENCES HOSSZÚSÁG AZ ŰRREPÜLŐTERÜNK HELYE A TI HÁLÓZATOTOK SZERINT STOP SZUVERÉNEK SEMLEGESEK VAGYUNK STOP A TENGELYHATALMAKAT TÁJÉKOZTATTUK FELTÉTEL NÉLKÜL JÓVÁHAGYTÁK SZONDÁITOK LESZÁLLÁSÁT STOP ADJÁTOK MEG NEODIMLÉZERREL LESZÁLLÓEGYSÉGETEK ÉRKEZÉSÉNEK IDŐPONTJÁT A BOLYGÓ EGY FORDULATÁVAL MEGHATÁROZOTT IDŐSZÁMÍTÁS SZERINT KETTES SZÁMRENDSZERBEN STOP VÁRUNK ÜDVÖZLÜNK STOP

Steergard még egyszer a képernyőre vetítette az egész közleményt Gerbert és a szerzetes számára, mihelyt megérkeztek. Aztán leült a foteljába, a többiek felé fordulva.

— Néhány perce kaptuk a választ a megnevezett pontról, felvillanásokkal, amelyek színképe a napfényével egyenlő. Nakamura kolléga. tükörrel jeleznek?

— Valószínűleg. Nem homogén fény. A felhőzet nyílásán át jön. Ha ez közönséges tükör, akkor legalább néhány hektáros méretű.

— Érdekes. A szolézer vette a felvillanásokat?

— Nem. Mifelénk irányították az adást.

— Nagyon érdekes. Mekkora most a Hermész szögmérete a bolygóról nézve?

— Néhány század ívmásodperc.

— Még érdekesebb. A fény nem volt kollimálva?

— Valamelyest, de csak gyengén.

— Mint egy homorú tükörrel?

— Vagy sok lapos tükörrel, amelyeket megfelelő módon állítanak fel jókora területen.

— Eszerint tudták, hol keressenek minket. De honnan?

Senki sem válaszolt.

— Véleményeket kérek.

— Észrevehettek minket, amikor kilőttük a szolézert — mondta El Salam. Tempe eddig nem is látta: a fizikus az alsó vezérlőteremből szólt fel.

— Annak negyven órája, és azóta meghajtás nélkül repültünk — vitatkozott vele Polassar.

— Jó, ezt egyelőre hagyjuk. Ki ad hitelt ennek a szép vendégszeretetnek? Senki? No, ez a legfurcsább.

— Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen — hallotta Tempe fentről: Kirsting állt a galérián. — Másfelől, ha meggondoljuk. ha ez csapda, állíthattak volna kevésbé primitívet is.

— Ki fog derülni.

A parancsnok felállt. A Hermész olyan egyenletesen haladt, hogy minden graviméter az egyesen állt, mintha az űrhajó a földi dokkban pihenne.

— Figyelmet kérek. Polassar kolléga bekapcsolja GOD-nak az SG programblokkot. El Salam kikapcsolja a szolézert, és álcázót tesz rá. Hol van Rotmont? Jó. te előkészítesz két nehéz leszállóegységet. A pilóták és Nakamura doktor a vezérlőteremben maradnak, én pedig elmegyek megfürödni, és mindjárt visszajövök. Ja igaz! Harrach, Tempe, ellenőrizzétek, hogy jól rögzítve van-e minden, ami nem szereti a tíz g-t. Az én engedélyem nélkül senki sem megy le a navigációs terembe. Ennyi.

Steergard megkerülte a pultokat, és látva, hogy csak a pilóták indultak el a helyükről, az ajtóból visszaszólt:

— Az orvosok fáradjanak a helyükre.

Csakhamar kiürült a vezérlőterem.

Harrach leült a vizsgálóközpont elé, és a billentyűzeten zongorázva, sorra végigment az interoceptorok fényes ábráin, megvizsgálva valamennyi aggregát állapotát, az orrtól a tatig. Tempére nem volt szüksége, így a másodpilóta odakocogott a japánhoz, aki a quintai jelzőfények színképét vizsgálgatta a spektrográfon, és megkérdezte tőle, mi az az „SG blokk”. Harrach hegyezte a fülét, mert erről ő sem hallott eddig. Nakamura felnézett a szemüvege mögül, és bánatosan ingatta a fejét.

— Arago atya szomorú lesz.

— Bevezetjük a rendkívüli állapotot? Vagy mit jelent az az SG? — faggatta Tempe.

— Az alsó raktér tartalma már nem titok többé, uraim.

— Az az elzárt rész? Hát ott nem járótornyok vannak?

— Nem. Ott meglepetések vannak mindenki számára. Még GOD számára is. Kivéve a parancsnokot és szerény személyemet.

A pilóták csodálkozását látva, hozzátette:

— A SETI vezérkara így látta szükségesnek, pilóta urak. Önök közül mindenki végigcsinálta az egyszemélyes leszállás szimulációs tréningjét. Tehát olyan helyzetbe is kerülhetett volna, hogy. teszem azt. túszul ejtik.

— És GOD?

— O gép. Még az utolsó generációs számítógépek sincsenek bebiztosítva adatlopás ellen. Az adatrablók akár távolról is feltörhetik a kódokat, és kiszipkázhatják az egész memóriát.

— De egypár külön memóriablokk elhelyezéséhez nem kell egy egész raktár!

— A raktárban nem a memóriablokkok vannak. Ott a Hermész van. Egy csinos makett. Nagyon szépen és gondosan elkészítve. Alkalmas lehet, mondjuk. csaléteknek.

— És azok a plusz programok.? Mi az az SG?

A japán felsóhajtott.

— Szimbólumok, nagyon régiek. Ismerősebbek önöknek mint nekem. S mint Sodorna, G mint Gomorra. Fájdalmas dolog. különösen az apostoli delegátusnak. Mélyen együtt érzek vele.




SODOMA ES GOMORRA


Amikor az űrhajó meghajtással repült, rendszerint mindenkinek jobb kedve lett a fedélzeten, de főleg a kantinban, mert legalább evés közben elfeledkezhettek szorongató gondjaikról. Kész felüdülés volt, hogy leülhettek az asztalokhoz, hogy körbejártak a tálak, normálisan tányérba lehetett merni a levest és pohárba kiönteni a sört, átadni egymásnak a sót, kiskanállal cukrot tenni a kávéba — egyszóval megszabadultak a súlytalanság kötelező szokásrendszerétől, mert ahogy ezerszer elmondták már az űrhajósok, a gravitáció kötelékeinek lehullása olyan kétes értékű szabadság, amely nemcsak az ember szokásait, hanem még a testét is nevetségessé teszi minden mozdulatnál. A szórakozott űrhajós olyan űrhajós, aki tetőtől talpig tele van kék foltokkal, fején púpok nőnek, pecsétes ruházatáról leolvasható, mit ivott aznap, fel-alá röpköd a kajütjében, az orra elől elszálló papírokra vadászva, ha pedig valami nagy csarnokba kerül, és nincs nála semmi elhajítható nehezék, olyan tehetetlen mint a csecsemő, mert hiába kapálózik, lógva marad a levegőben. Feledékeny űrhajósok ilyen szorult helyzetben a karórájukat hajítják el, és ha az nem elég, az övüket, pulóverüket, mert a newtoni mechanika törvényei kíméletlenek: ha egy mozdulatlan testre semmiféle erő nem hat, akkor el nem mozdul a helyéről, hacsak az akció és reakció elvét nem sikerül kihasználnia. Régebben, amikor még volt kedvük tréfálkozni, Harrach egyszer azt mondta, súlytalanságban könnyen el lehet követni a tökéletes gyilkosságot, és nincs az a bíróság, amely elítélhetné a gyilkost: a kiszemelt áldozatot valamilyen ürüggyel el kell kísérni a fürdőszobába, és amikor már levetkőzött, egy könnyed fricskával fellökni a levegőbe, de úgy, hogy se a mennyezetet, se a falat ne érhesse el — ott fog tekeregni a nyomorult, míg éhen nem hal, a bíróságnak pedig azt lehet mondani, hogy az áldozat azt kérte, vigyünk neki törülközőt, de sajnos elfeledkeztünk róla. Törülköző nélkül hagyni valakit nem bűntény, és mint ismeretes, nullum crimen sine lege: a büntető törvénykönyv valahogy elfelejtett intézkedni a súlytalanság bűnügyi következményeiről.

Mióta bevezették az új rendszabályokat, amelyeket Tempe „rendkívüli állapotnak” nevezett, vacsora közben sem javult meg a hangulat. Olyan némán ettek, mintha a kantin egy karthauzi kolostor refektóriuma volna. Nem is nagyon tudták, mit esznek, a gyomrukra bízták az egész ügyet, gondolatban ugyanis azt emésztették, amit Steergard délután közölt velük. Előadta az akciótervet, olyan halkan beszélve, hogy alig hallották. Aki ismerte, tudta, hogy ilyen jéghideg nyugalom akkor látszik rajta, amikor fortyog benne a harag.

— A meghívás csapda. Ha tévedek, és bár úgy lenne, akkor létrejön a kapcsolat. De semmi alapot nem látok az optimizmusra. Ha egy bolygón legalább száz éve űrháború folyik, lehetséges, hogy egy ország semleges maradt, de az nem lehetséges, hogy ez a semleges ország űrvendéget fogadhasson a hadviselő hatalmak beleegyezése nélkül. Az üzenet szerint beleegyeztek. Megpróbáltam a helyzetet megfordítani, vagyis feltételezni, hogy mi vagyunk az egyik quintai vezérkar, és választ kerestem a kérdésre, hogyan reagál ez a vezérkar a felhívásra, amelyet a betolakodó az egész lakossághoz intézett. Nos, ez a vezérkar már sok mindent tud a betolakodó harci erejéről. Tudja, hogy az űrben nem számolhatja fel, mert már megpróbálta a rendelkezésére álló módszerekkel — bár talán még nem mindegyikkel. Tudja, hogy a betolakodó nem kifejezetten agresszív, mert megpróbálta ugyan erődemonstrációval kikényszeríteni a kapcsolatot, de erejét a lakatlan holdon mutatta be, noha jóval kisebb eszközráfordítással szétverhette volna a jéggyűrűt, amely már úgyis majdnem szétesik. Tudja természetesen azt is, hogy ha nem éppen ő maga, egyedül vagy az ellenséggel időleges szövetségre lépve, de mindenesetre a Quinta a főbűnös a lunoklazma okozta katasztrófában; hangsúlyozom, hogy ezt biztosan tudja, hiszen nem lehet kozmikus méretű hadműveleteket folytatni kiválóan képzett tudósgárda nélkül. A vezérkar további gondolatmenetére már csak következtetni lehet. Mielőtt a tudomány úrrá lenne a gravitáción, már jóval korábban felismeri a tulajdonságait, még az olyan szélsőséges hatásait is mint a fekete lyukak. Az a mód, ahogyan éjszakai támadásukat visszavertük, meglepetés volt számukra. De ha vannak valamirevaló fizikusaik, azok rájönnek, hogy a bolygón az űrhajó számára öngyilkos hatású lenne a gravitációs védekezés vagy támadás. A relativisztikából nem vezethető le a sűrített gravitációs mező olyan konfigurációja, hogy a mezőt kibocsátó űrhajó önmagát is el ne pusztítsa a bolygóval együtt.

Szándékom az, hogy két leszállóegységet küldök a megjelölt területre, és feltételezem, hogy semmi bajuk nem fog történni. Ha a Quinta-lakók le akarják csalogatni a Hermészt a bolygójukra, akkor a leszállóegységek vissza fognak térni. Nem jöhetnek üres kézzel; valamilyen színjátékot rendeznek a számunkra, hogy felkeltsék a bizalmunkat és a kíváncsiságunkat. A vendégszerető Quinta-lakók kijelentik majd, hogy az igazi kapcsolat az, ha élőlények élőlényekkel találkoznak, nem pedig gépekkel. Ezt nemigen lehet cáfolni. Tehát ha a dolgok nagyjából úgy alakulnak, ahogy mondtam, a Hermész le fog szállni, és akkor dől el minden. Miután a leszállóegységeinket visszakaptuk — de nem vesszük fel őket a fedélzetre, mert a történtek után inkább vagyok százszor túl óvatos, mint egyszer óvatlan —, bejelentjük, hogy leszállunk náluk.

Áttérek az akció részleteire. A leszállóegységek kilövése után közepes hajtóerővel elindulunk a Quintától a Sexta felé. Előnyös számunkra, hogy a két bolygó hasonló oppozícióban van a naphoz képest. Szondáink már megvizsgálták a Sextát, és tudjuk, hogy légkör nélküli bolygó heves földrengésekkel, ezért nem használhatták fel sem betelepítésre, sem haditámaszpontok létesítésére. Az ottani szeizmikus viszonyok veszélyesebbek lennének mint az ellenség. Belépünk a Sexta árnyékába, és a Hermész, amely kilép onnan, messziről nézve szakasztott ugyanolyan lesz mint a mi űrhajónk. Közelről persze nem, de feltevésem szerint nem tesznek kárt benne, mielőtt belépne a légkörbe. Sziderisztikai szempontból már az ionoszférában megtámadhatnák, de nem hinném, hogy megteszik. Normális, sima leszállás után az űrhajó sokkal értékesebb zsákmány lesz mint egy roncs, azonkívül kevésbé tud kitérni a támadások elől, mint leszállás közben, amikor tűzoszlopon áll orral felfelé, tehát viszonylag könnyen manőverezhet vagy elmenekülhet.

Ennek a Hermésznek lesz rádió adó-vevője, lesz leszállórakétája, igaz, hogy csak egyszer használható. Velünk semmilyen közvetlen kapcsolatot nem fog tartani. Végezetül: attól függően, hogyan fogadják, megadjuk majd a választ.

— Sodorna és Gomorra? — kérdezte ekkor Arago.

Steergard hosszasan farkasszemet nézett a szerzetessel, aztán ingerültségét nem is leplezve, így válaszolt:

— Megmaradunk a Szentírás keretében, tisztelendő atyám. Csak visszanyúlunk az első kiadáshoz. Az új kiadás aktualitását vesztette, mert már többször is odatartottuk a másik orcánkat. További vita nem lesz. Tárgytalan, mivel nem mi választottunk az Ó— és Újszövetség között, hanem ők. A szolézer át van már állítva?

El Salam bólintott.

— És GOD az SG szerint dolgozik? Jól van. Most fölvesszük a tárgyalást a leszállóegységek ügyében. Ezzel Rotmont és Nakamura kollégák foglalkoznak majd. De vacsora után.

Senki sem látta a leszállóegységek indulását; éjfélkor lőtték ki őket automata vezérléssel, elsuhantak a Quinta felé, a Hermész pedig hátat fordított nekik, és hajnalig gyorsított: a hetvenmillió kilométerre lévő Sexta eléréséhez nem egészen nyolcvan óra kellett, hiperbolikus sebességgel. Az elektronikai laboratóriumokban már megkezdték a felderítésben eddig nem használt diszperzánsok, vagyis „diszperziós diverzánsok” gyártását. Méhszemeknek is nevezték ezeket a mikroszkopikus kristályokat, amelyeknek milliós raja eloszlik majd a millió köbmérföldes űrben a Sexta környékén, és a Hermész mögött szétszóródva, az űrhajó láthatatlan, távoli szeme lesz. A Földön apikográfiára használják ezeket a homokszemnél kisebb kristályokat, mindegyik átlátszó tücske megfelel egy ommatidiumnak, a méh szemét alkotó parányi oszlopnak, de sok ezer mérföldön szétszórva. A Hermész azért húzta maga után ezt a látó csóvát, hogy a Sexta mögé vonulhasson, és mögüle figyelhesse számítógépes követeinek sorsát. Ezenkívül a pálya megfelelő szakaszán az űrhajó kilőtt néhány televíziós szondát, fényesen izzó hajtósugárral: ezek voltak a „hivatalos szemei”, amelyeket a Quinta-lakók megláthattak, sőt éppen arra valók voltak, hogy meglássák őket.

A vezérlőteremben Tempe ügyelt. Harrach benézett hozzá egy régi újsággal, amely igencsak feldühítette; kitálalta társa előtt, hogy mitől futotta el a pulykaméreg. Az újság abból az időből származott, amikor a Földön ádáz viták folytak a nők részvételéről az expedícióban. Felolvasott egy bekezdést, amely arról szólt, hogy a családi életnek meg kell kapnia jogos helyét az expedícióban, ehhez kapcsolódtak az örökösen sértődött női nem képviselőinek rágalmai, miszerint a SETI a férfimaffia bűnbarlangja — ezen aztán annyira felháborodott az első pilóta, hogy cafatokra akarta tépni az újságot. Tempe nevetve lefogta a kezét — egy ilyen újság mégiscsak ritka darab, tiszteletre méltó múzeumi tárgy a Hárpia csillaghalmazban, Isten tudja, hogyan került Harrach poggyászába. Legalábbis ő ezt mondta. Tempének erről más volt a véleménye, de azt megtartotta magának. A heves vérmérsékletű Harrachnak szüksége volt ilyen újságcikkekre, hogy mennydöröghessen ellenük. Az effajta egyenjogúsítási követelések egyébként olyan nyilvánvalóan ostobák, hogy kár is foglalkozni velük. Nők, tehát feleségek, anyák, tehát gyerekek, bölcsődék, óvodák itt, egy űrhajón, amely feltöltött sziderátorokkal száguld az űrben, és akármilyen erősek a fegyverei, eltörpül az idegen civilizáció mellett, hiszen az már évszázadok óta szórja ki a kozmoszba a maga szferomachiáját. Tengernyi nyomdafestéket pazaroltak a Földön erre a vitára. A muzulmánok tizenkét éves gyerekeket küldtek a frontra, de pólyásokat azért mégsem. Harrach azon kesergett, hogy nem áll módjában itt, helyben szemébe vágni annak a hülye libának, a cikk szerzőjének, hogy mi a véleménye róla, Tempe pedig, aki már visszaült a kormányhoz, hol az irányt ellenőrizte és a Sexta már növekvő sarlóját nézte a monitorokon, hol Harrachra sandított, aki bőszen tovább szavalt egy szem hallgatójának. A másodpilóta nem szakította félbe, nehogy még jobban begorombuljon, kiváltképpen mivel mégsem csak kettesben vannak: a vezérlőteremben is éberen figyeli őket GOD. Tempe nem ismerte eléggé a számítógépek felépítését, és nem volt benne bizonyos, hogy a gépben, amely ennyire gyors, intelligens és mindenre emlékező, valóban egy szikrája sincsen a személyiségnek. Nem érte be a tankönyvek és a szakemberek bizonykodásával. Jobban szeretett volna maga megbizonyosodni a dologról, de nem tudta, hogyan — azonkívül fontosabb problémái is voltak. Vajon Nakamura tényleg együtt érez Arago atyával? Megborzongott a puszta gondolatra, hogy ő lehetne az apostoli delegátus bőrében.

Eközben Arago, a parancsnok utasításai szerint, azt latolgatta Gerberttel, lehetséges-e, hogy a Quinta-lakók már kiismerték az emberek biológiai tulajdonságait, amikor a leszállóegységeket megvizsgálták. Bármilyen alaposan sterilizálták a Hermészen a leszállóegységeket, mielőtt leküldték őket a bolygóra, hogy felületükön az ujjak bőrszövetének egyetlen sejtje se maradjon, a baktériumokról már nem is beszélve, amelyektől az emberi szervezet nem szabadulhat — talán fölösleges is volt ez az óvatosság, hiszen a leszállóegységeket automaták építették emberi kéz részvétele nélkül —, a bolygóra küldött követek energetikai és hírközlő berendezései mégiscsak a földi technikának feleltek meg, ha nem is a legújabb, de a nyolcvan évvel korábbi állapotának. Steergard visszavenni sem szándékozott a leszállóegységeket a fedélzetre, amikor majd megérkeznek. Ezt túl kockázatosnak találta. Hiszen már a quintai civilizáció első, ócska termékei, amelyeket a Hermész zsákmányul ejtett, megmutatták, milyen bámulatos, mesteri szintet értek el a Quinta-lakók az élősditechnikában. A visszatérő leszállóegységek tehát a fennkölt és ártatlan üzeneteken kívül a pusztulást hozhatnák magukkal, nem is azonnal támadó, fertőző csírák, hanem hosszú lappangási idejű vírusok vagy ultravírusok formájában. A parancsnok megkérdezte az orvosokat és Kirstinget, mit lehetne tenni az ilyen veszélyek ellen.

Az állítólag semleges állam, amely a leszállóegységek fogadására hajlandónak mutatkozott, a további tárgyalások folyamán kikötötte, hogy a leszállóegységek nem tarthatnak kapcsolatot a Hermésszel, mert ezt a feltételt szabták a „tengelyhatalmak”. Mindenesetre a bolygó, miután a légkör elnyelte a két szondát, felfokozott zavaró zajfüggönybe burkolózott minden hullámhosszon. Elláthatták volna a leszállóegységeket lézerekkel, amelyek képesek áthatolni a zajfüggönyön, de azzal megsértették volna a megállapodást; még inkább szerződésszegőnek bizonyulnának, ha a Hermész kezdené lézertűkkel átdöfködni a felhők és a rádiózaj tengerét, amely a bolygóra borul.

Így nem maradt más hátra, mint a Sexta mögül holografikus szemecskék felhőivel figyelni a Quintát. Az akciót úgy időzítették, hogy a két leszállóegység lassan szálljon lefelé az égből, és akkor érjen a Quinta fölé, amikor a Hermész belép a Sexta árnyékába. Az egész legénység a vezérlőteremben várta a kritikus órát. A fehér felhőbundás bolygó a keretéig kitöltötte a főmonitort, jól láthatók voltak a fehér korong fölött fekete pontokként rajzó harci műholdak. Hogy megfigyelhessék a két leszállóegység belépését a légkörbe, a hipergolmeghajtáshoz nátriumot és technéciumot kevertek; az előbbitől a rakéta tűzoszlopa élénksárgán fénylett, az utóbbi nak a színképét lehetett azonosítani, mivel sem az itteni nap, sem a quintai műholdak színképében nincs technécium. A két leszállóegység a felhőtakaró alá merült, ekkor a légköri súrlódás és a fékező rakétasugár tűzvonalai kezdtek elmosódni: a milliárd szemecske, amely láthatatlan gombaként terült el millió mérföldön a Hermész sodorvonalában, most az érintőpálya mentén a tervezett leszállás helyére összpontosította figyelmét, és nem is hiába; a két jármű, amint néhány másodperces különbséggel szilárd talajt ért, szándékosan modulált, kettős nátriumfelvillanással adott hírt utazása befejezéséről, majd fényük azonnal kihunyt.

Az akció ezzel következő szakaszába lépett. A Hermész fenékpáncélja kettévált, mint egy óriási, domború kapu, és a fogókarok kitoltak az űrbe egy óriási fémhengert, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a majdan visszatérő szondák karanténja és vizsgálólaboratóriuma legyen. Harrach különösen örvendezni látszott ennek a fortélynak; a többiek is helyeselték Steergard taktikáját, az együttműködés teljes egyetértésben folyt, de lelkesedés nélkül: nem volt minek örülni. Az első pilóta viszont nem is rejtette véka alá gyűlölködő, ádáz elégtételét, hogy végre nyakát szegik annak a gaz bolygóbestiának. Alig várta, hogy a leszállóegységek visszatérjenek, méghozzá valami szörnyű járványt hozva — mintha az expedíciónak az lenne a szándéka, hogy brutálisan megvívjon a Quinta-lakókkal. Tempe csak hallgatta az első pilóta kirohanásait, nem fűzött hozzájuk semmi észrevételt, csak magában gondolta, hogy Harrach aggasztó pszichés elváltozásait GOD bizonyára följegyzi, és még restelkedett is a kollégája helyett, mert olykor ő maga sem tudta volna megmondani, mit szeretne inkább: hogy a legénység növekvő, ádáz haragja indokolatlannak bizonyuljon, vagy hogy a Quinta-lakók kikényszerítsék belőlük a lehető legrosszabb döntést. Igen, már ő maga is ellenséget látott ebben a civilizációban, az abszolút gonoszt, amely puszta létével igazolja az ő tetteiket. Már semmi sem volt titok. A kikapcsolt és álcázott szolézer nem jelezgetés céljából töltekezett fel napenergiával, hanem azért, hogy lézercsapásokat mérjen az ellenségre. Negyvennyolc óra múlva a holografikus felhő jelezte, hogy a kiküldöttek jönnek visszafelé. A két leszállóegységnek ultrarövid hullámhosszon jeleznie kellett volna, túljutva a szétrobbantott hold pályáján, amelyen most a hold maradványai keringtek — de csak az egyik kezdett világos jelzéseket adni. A másik egység kódok zűrzavaros egyvelegét sugározta. Steergard három csoportra osztotta embereit: a pilótákra bízta az álHermész pályára állítását a nap irányában, a fizikusokra a leszállóegységek befogását a Hermésztől ötven mérföldre lebegő hengeres kamrába, az orvosokra és Kirstingre a leszállóegységek biológiai vizsgálatát, amennyiben a második csoport ezt megengedhetőnek tartja. Bár a legénység ily módon csoportokra oszlott, mindenki figyelemmel kísérhette a helyzet egészét — Harrach és Tempe, az üres kolosszust figyelve, amely tempósan útjára indult, bár törzsén még szikráztak az automata hegesztők lángocskái, az interkomon át folyton beszélgettek Nakamura csoportjával, amely a leszállóegységek visszatértét várta. Polassar nem tartotta kizártnak, hogy az öszsze-vissza karattyoló adó egyszerűen meghibásodott; Harrach mérget vett volna rá, hogy a hiba a Quinta-lakók műve; Harrach egyszerűen akarta, hogy a Quinta-lakók alattomos fortélya mielőbb kiderüljön, és ők végre odasózzanak nekik a lézerrel. Tempe hallgatott, azon morfondírozott magában, hogy egy ilyen elvakultan dühös ember képes-e még ellátni az első pilóta felelős funkcióját. Nyilván képes, ha GOD nem tett jelentést a parancsnoknak az állapotáról. Vagy talán már mindannyian megbolondultak? A karantén hengere a körülötte lebegő reflektorok fényében csillogva, tátott szájjal várta a leszállóegységeket, és szépen bekapta őket. Az automaták nekiláttak a visszatért szondák vizsgálgatásának, de a vizsgálat első eredményei alapján a fizikusok nem tudták eldönteni, hogy a habogós szonda véletlenül sérült-e meg, vagy szándékosan tettek kárt benne. Harrach dühöngött, mert ő úgyis tudta: a Quinta-lakók sötét ármánya az egész! Egy óra múlva azonban kiderült, hogy a szondáról letört az antenna egy darabja meg az orr-reflektor, mert összeütközött valami kis meteormorzsával vagy fémdarabbal. Nem csoda, hiszen tömérdek szemét kering ebben a naprendszerben.

A Hermész távolodó, üres ikertestvérén a sötétségben már az utolsó hegesztések fénye izzott, be lehetett volna kapcsolni a meghajtását, de a pilótáknak ezzel meg kellett várniuk a parancsnok utasítását. O azonban nem jelentkezett, mert meg akarta várni, mit mondanak végül is a szakértők: milyen állapotban tértek vissza a leszállóegységek, és — last but not least — milyen híreket hoztak?

A hírek igen sajátosnak bizonyultak, maguk a leszállóegységek pedig — ha nem számítjuk az alkalmasint mégiscsak véletlen antennatörést — sértetlennek és minden fertőzéstől mentesnek. Ezt hallván, Harrach nem állhatta meg, hogy fel ne kiáltson:

— Ó, az álnok disznók!

— De hiszen még Sodomában is volt egy Lót nevű úriember — csillapítgatta Tempe. Rettentően kíváncsi volt, mi hír a Quintáról, de a vezérlőteremben ücsörgő pilótákat valahogy sokáig kihagyták az újdonságokból. Végül Nakamura megszánta őket, és monitorjukra vetítette a felderítés eredményét, amelyet az űrhajón kívüli karanténkamra sugárzott át a Hermésznek.

A műsor mesével kezdődött — ugyanazzal, amelyet a bolygónak vetített a szolézer. Aztán tájképek hosszú sora következett: alighanem természetvédelmi területek, mert civilizációnak semmi nyoma. Tengerpartok, a homokra kifutó hullámok, bíbor naplemente az alacsonyan szálló felhők alatt, erdőségek, a földinél sokkal sötétebb lombozattal: némelyik hatalmas fakorona majdnem sötétkék volt. Ezen a szüntelenül változó háttéren felragyogtak a világos betűk.

MAXIMUM 300 000 METRIKUS TONNA TÖMEGŰ RAKÉTÁTOKAT FOGADNI KÉSZEK VAGYUNK HA RÉSZETEKRŐL SZAVATOLJÁTOK A PASSZIVITÁST ÉS JÓAKARATOT STOP ÍME AZ ŰRREPÜLŐTÉR STOP

A lomha, zöld ködből óriási térség bontakozott ki, nagyon magasról nézve. Úgy csillogott, mint a dermedt higany. Bámulatosan karcsú tűk álltak rajta egymástól szabályos távolságban, mint figurák a sakktáblán, hegyes végű, hófehér sztalagmitok, és növekedtek. Igen, növekedtek — pontosabban felfelé siklottak, mindegyiket aranyos háló övezte az alapjánál, aztán mozdulatlanná váltak. A teljesen felhőtlen, távoli égbolton madarak repültek — mindegyik lassan vitorlázott négy szárnyával. Óriásiak lehettek. Úgy vonultak, mint a dél felé költöző darvak. Lent, a sztalagmitoknál — az emberi szem már felismerte bennük a rakétákat — tarka és sötét apróságok nyüzsögtek, egész tömegek, amelyek széles rámpákon bevonultak a fehér űrhajókba. A pilóták a szemüket meregették, hogy végre meglássák, milyenek a Quinta-lakók — de csak annyira jutottak, mintha egy Neptun-lakó vendég az emberek küllemét próbálná megismerni, mérföldes távolságból szemlélve egy zsúfolt olimpiai stadiont. A nyüzsgő, színes tömeg még mindig a rámpáknál tolongott, és beáramlott a hófehér űrhajókba. Az űrhajók oldalán függőleges sorokban hieroglifák csillogtak — olvashatatlan feliratok. Végre megritkult a tömeg, és a pilóták várták, hogy a fehér flottilla most majd felszáll, ehelyett azonban méltóságos lassúsággal süllyedni kezdett.

Az aranybarna pókhálók lehullottak az űrhajókról, mintha elhamvadtak volna, szabálytalan köröket hagyva. Már csak az űrhajók fehér orra állt ki a higanytóból, majd az is eltűnt az aknák vöröses homályában, és semmiféle csapóajtó nem csukódott be fölöttük, hanem maga a most már tompa fényű higany zárult össze. A repülőtér teljesen üres lett, széle felől lassan bekú

szott a képernyőre egy soklábú jószág, láthatólag nem élőlény, hanem gép, lapos orra egyenesen végződött, mintha elvágták volna. Sárgás, világos folyadék szökőkútjait lövellte ki ebből az ormányból, a folyadék szétterült, és közben bugyborékolt, mintha forrna; mire az egész felforrt, a higany fekete lett, mint egy kátránytó, a soklábú felkunkorodott, a középső lábak most a levegőben kapálóztak, egyenesen az őt néző emberek felé fordult, és kinyitotta négy szemét — talán négy ablakot? Négy reflektort? De szakasztott olyanok voltak mint a kerek, csodálkozó, nagy halszemek, keskeny, fémes szivárványhártyával és csillogó fekete pupillával. A csupa láb jármű mintha gondterhelten és tűnődve nézegetné őket. Mintha bámulna azzal a négy szemével, amely már nem is kerek, hanem összeszűkült, mint a macska szeme, és közepén valami halványulva, kékesen remeg. Aztán a gépállat visszatottyant a fekete talajra, és imbolyogva, mint a százlábú, kikocogott a látótérből. Az égen már nem voltak madarak, hanem egy felirat:

EZ AZ ŰRREPÜLŐTERÜNK ÉRKEZÉSETEKET ELFOGADJUK FOLYTATÁS KÖVETKEZIK STOP

Következett is a folytatás, először mint vihar, villámlás, mennydörgés, felhőszakadás, a ferdén zuhogó esőben épületek álltak lépcsőzetes vízesés formájában, rengeteg viadukt kötötte össze őket. Furcsa város a szakadó esőben — ömlött a víz az ovális tetőkön, felfröcskölt a hidak lábánál, de mégsem voltak ezek hidak, inkább alagutak, tojásdad ablakokkal, bennük pedig remegő fénysávok futottak. Magasvasút? De sehol egy élő lélek, az utcákon — jobban mondva nem is voltak utcák, hiszen a lépcsős épületek, mint fémből öntött tölték piramisok, nem alkottak utcákat, nem lehetett felismerni a város tényleges szintjét — ha ez város —, ömlött az eső, a szélvihar sodorta, a gigászi épületeken ezüstös hullámokban folyt le az esővíz, a villámok hangtalanul csapkodtak, a piramisforma épületekről különös módon folyt le a víz: rohant az ereszforma mélyedésekben, amelyeknek vége megemelkedett, és nagy szökőkutakat fröcskölt a levegőbe, ezek vize is visszahullott, és elvegyült a szüntelenül zuhogó esővel. Végül az egyik villám darabokra töredezett, majd lángbetűkké állt össze:

BOLYGÓNKON A VIHAR GYAKORI JELENSÉG STOP

A kép elszürkült és kihunyt. A piszkos szürkeségből bizonytalan, romos körvonalak bontakoztak ki. Valahol a háttérben tűz és felhők vagy füst amalgámja remegett. Óriási szerkezetek roncsai hevertek, egymásra zuhanva, több rétegben. Az előtérben fehéres foltok feküdtek, mintha darabokra tépett, csupasz lények törzsei volnának, a sáros tetemek egyenletes sorait mutatta a kép. A vasszürke temető fölött világos betűk ragyogtak fel:

EZT A VÁROST A TI LUNOKLAZMÁTOK PUSZTÍTOTTA EL STOP

A felirat eltűnt, a kép tovább vándorolt a romokon, érthetetlen berendezéseket mutatott közelről, az egyik, rendkívül vastag fémfallal elsáncolt valami kettéhasadt, és belsejében — a teleobjektív ráközelített — megint darabokra tépett tetemek, képtelenség volt kitalálni, milyen formájú élőlények maradványai, de tömegsírokból kiásott emberi holttestek látványát idézték fel ezek a foszladozó, agyagos maradványok, aztán hirtelen messzire hátrált a felvevőgép, és megint végtelen rommező látszott, mély árkokkal, ezekben vörös csíkos, zömök buldózerfélék fúrták bele magukat a romokba, mint lapos fejű rovarok, fáradságosan, makacsul küzdöttek magukat előre, megostromolták a kép közepén magasló, tejfehér vagy alabástrom-színű, de most koromtól feketéllő, üszkös, romos homlokzatot, mígnem ez a fal is leomlott, és a rőtes gomolyagként felemelkedő porfelhő elöntötte az egész képet. Jó ideig csak az emberek felgyorsult lélegzése és a másodpercmérő halk ketyegése hallatszott a vezérlőteremben. Aztán a kép megint kivilágosodott. Egy furcsa diadém tűnt fel, víztiszta, átlátszó kristályból, formája nem emberi fejre szabott, csúcsai szikráztak, mint a briliáns, és valami beléforrasztott, tömör, sokszögű, halvány rózsaszínű ékkő villódzott benne. Fölötte a felirat:

MEGKOSZORÚZÁS VÉGE.

De nem volt vége: vakító halogénfényben fej nélküli, fekete rákfélék tűntek fel egy lankás hegyoldalon — mint tehéncsorda a hegyi legelőn —, az emberi szem hasztalan próbálta felismerni őket: nagy teknősbékák? gigászi szentjánosbogarak? — , majd a kép fölemelkedett, egyre meredekebb sziklafalon siklott végig, a sziklafalban barlangok szája feketéllett, valami folyt belőlük, de aligha víz, inkább folyékony törmelék, sárgásbarnán ömlő sóder. Aztán szelíden hullámzó, lila háttéren futni kezdtek a szavak:

ELFOGADJUK LESZÁLLÁSOTOKAT MAXIMUM 300 000 METRIKUS TONNA NYUGALMI TÖMEGŰ ŰRHAJÓVAL STOP A

MEGMUTATOTT AA035 ŰRREPÜLŐTÉRRE STOP KÖZÖLJÉTEK AZ IDŐPONTOT SZAVATOLJUK NEKTEK A BÉKÉT FELEJTÉST AZ ŰRREPÜLŐTÉR HELYE A TI HENGERES EGYENLÍTŐI PROJEKCIÓTOK SZERINT DÉLKÖR 135 HOSSZÚSÁG 48 VÁRJUK AZ ÉRKEZÉS IDŐPONTJÁNAK JELZÉSÉT STOP STOP STOP STOP STOP STOP STOP

A monitor kialudt, és a vezérlőtermet nappali fény öntötte el. A másodpilóta nagyon sápadtan, két kezét öntudatlanul a mellére szorítva, még mindig az üres képernyőt bámulta. Harrach alig bírt magával: homlokáról nagy cseppekben folyt a veríték, és megült sűrű, szőke szemöldökén.

— Ez. ez zsarolás. — dadogta a felindulástól el-elakadó hangon. — Minket hibáztatnak. azért. ott.

Tempe összerezzent, mintha kábulatból ébredne.

— De hát — mondta halkan — hiszen igazuk van. hívott minket ide valaki.? A nyakukba szakadtunk, mikor úgyis elég bajuk van. és még több bajt hoztunk rájuk.

— Na ne! — fortyant fel Harrach. — Ha gyónni akarsz, menj a papodhoz. ne engem kábíts. Ez nem is csak zsarolás. még ügyesebb trükk, látom én már, lépre akarnak csalni minket. térj már észhez, öregem, az nem a mi bűnünk. ők kezdték.

— Inkább te térj észhez. — Tempe felállt, mert nem bírt már nyugodtan ülve maradni. — Akárhogy is végződik a játék, amit tettünk, azt megtettük. Értelmes lények kapcsolata, Uramisten. Ha valakit mindenáron szidni akarsz, szidd a SETI-t és a CETI-t, meg saját magadat, hogy minek akartál „pszichonauta” lenni. De a legjobb, ha befogod a szádat. Ez a legbölcsebb dolog, amit tehetsz.

Délután a Szezámot a leszállóegységekkel együtt felhozták az űrhajóra. Arago arra kérte Steergardot, tanácskozzak meg közösen a további eljárásmódot. Steergard azonnal nemet mondott. Semmiféle tanácskozás, értekezlet nem lesz, míg a program zárószakasza be nem fejeződik. A gammalézerrel fölszerelt ál-Hermész eltűnt a Sexta gömbje mögött, és teljes sebességgel a Quinta felé repült, útközben leadva a megbeszélt jelszavakat és válaszokat. Ügyelete után Tempe beszélni akart a parancsnokkal, de hiába. Steergard nem fogadott senkit, egyedül ült a kajütjében. A pilóta leliftezett a fedélközbe — de mégsem volt elég bátorsága hozzá, hogy a szerzetest meglátogassa, hát visszafordult, és az interkomon Gerbertet kereste, mert a kabinjában nem volt. A kantinban ült Kirstinggel és Nakamurával. A hajó manőverezett, hogy a hajtómű valamelyest működhessen; a bolygó árnyé kában maradtak, és volt egy kis gravitáció. Gerbert és a két másik éppen ebédelt, láttukra Tempének eszébe jutott, hogy hajnal óta nem evett semmit. Szó nélkül leült melléjük, miután egy szelet sültet meg rizst rakott a tányérjára, de amikor a villával hozzáért a húshoz, életében először rosszul lett a szürkésbarna rostok látványától — valamit azonban mégiscsak enni kellett, hát a konyhai leöntőbe dobta, ami a tányérján volt, és meleg vitaminos kását vételezett az automatából. Csak hogy legyen valami a gyomrában. Senki sem szólt hozzá, de amikor a tányért és az evőeszközt a mosogatógépbe rakta, Nakamura ránézett, és a maga finom kis mosolyával odaintette. Leült a japánnal szemben, aki papírszalvétával megtörölte a száját, várt, amíg Kirsting elmegy, és mikor hármasban maradtak Gerberttel, szokása szerint félrehajtva simára fésült fejét, várakozóan nézett a pilótára. Tempe megvonta a vállát, jelezve, hogy nincs semmi mondanivalója. Semmi.

— Ha elfordulunk a világtól, a világ nem tűnik el — szólalt meg váratlanul a fizikus. — Ahol gondolat van, ott kegyetlenség is van. Párban járnak. Ezt tudomásul kell venni, ha egyszer megváltoztatni úgysem lehet.

— És miért nem enged be magához senkit a parancsnok? — tört ki a kérdés a pilótából.

— Szíve joga — felelte a japán szemrebbenés nélkül. — A parancsnoknak, mint mindannyiunknak, meg kell őriznie az arcát. Akkor is, amikor egyedül van. Gerbert doktor szenved, Tempe pilóta szenved, én nem szenvedek. Arago atyát említeni se merem.

— Hogyhogy. maga nem szenved.? — értetlenkedett a pilóta.

— Nincs hozzá jogom — magyarázta nyugodtan Nakamura. — A modern fizika olyan képzelőerőt igényel, amely semmitől sem riad vissza. Ez nem az én érdemem, hanem elődeim adománya. Nem vagyok sem próféta, sem látnok. Kíméletlen vagyok, amikor kíméletlennek kell lenni, különben én sem tudnám megenni a húst. Valaki egyszer azt mondta: Nemo me impune lacesset. Szégyelli ezt most?

A pilóta elsápadt.

— Nem.

— Akkor jó. A barátja és kollégája, Harrach, színielőadást rendez. Fölvette a nagy harag álarcát, mint a démonok a mi kabukiszínházunkban. Nem kell sem haragudni rájuk, sem kétségbeesni, sem szánakozni, sem bosszút állni. És most már ön is tudja, miért. Vagy tévedek?

— Nem — mondta Tempe. — Nincs hozzá jogunk.

— No látja. A beszélgetést befejeztük. Harminc. — órájára nézett —.hét óra múlva a Hermész leszáll. Ki lesz akkor ügyeletes?

— Mi, mind a ketten. Így szólt a parancs.

— Nem lesznek egyedül.

Nakamura felállt, bólintott feléjük, és kiment. Az üres kantinban halkan zümmögött a mosogatógép, és enyhe szellőt keltett a légkondicionáló. A pilóta az orvosra pillantott, aki még mindig mozdulatlanul ült, az asztalra könyökölve, és a semmibe meredt. Tempe magára hagyta a kantinban, egy szót sem váltott vele. Valóban nem volt itt már miről beszélni.

A Hermész leszállása igen látványosra sikeredett. A bolygó kijelölt pontja felé ereszkedve, olyan erős tattüzet lövellt ki, hogy a láng, amelyet az űrben szanaszét szórt milliárd szemecske visszatükrözött, izzó tűként fúródott a tejfehér felhőrétegbe, a széttépett felhőpaplan a visszfényben rózsálló gomolyagokat lövellt szét — és ebben a tűz nyitotta ablakban az űrhajó elmerült, aztán eltűnt. A bolyhos felhőcsomók örvénylő mozgása kezdte elzárni a Quinta felhőbundájának ablakát, de mielőtt még elzárhatta volna, sárga villanás tört át a résen. Kilenc perc múlva — ennyi idő kellett a fénysebességgel száguldó jelzésnek, hogy a bolygótól elérjen hozzájuk — első és utolsó jelét küldte a másik Hermész adója a Sexta felé. A felhőtakaró még egyszer szétnyílt azon a helyen, de lassabban és szelídebben; és a vezérlőtermen, ahol ott ült az egész legénység, mintha rövid, fojtott sóhajtás futott volna végig.

Steergard, háta mögött a Quinta makulátlanul fehér, nagy korongjával, GOD-ot szólította.

— Add meg a robbanás analízisét.

— Csak sugárzási színképem van.

— Közöld a robbanás okát a színkép alapján.

— Nem lesz biztos.

— Tudom. Gyerünk.

— Igenis. Négy másodperccel a hajtómű kikapcsolása után a reaktor magja felrobbant. Közöljem a lehetséges okokat?

— Igen.

— Első lehetőség: az űrhajó tatját neutronsugárzás érte, gyors és lassú neutronok olyan megoszlásával, hogy átütötte a máglya egész burkolatát. A reaktor, noha ki volt kapcsolva, szaporítóként kezdett működni, és a plutóniumban exponenciális láncreakció ment végbe. Második lehetőség: a tatpáncélt hideg anomalon robbanófejes kumulatív töltet ütötte át. Közöljem az első variáns mellett szóló tényezőket?

— Igen.

— A ballisztikus típusú támadás szétrobbantotta volna az egész űrhajót. Neutroncsapás esetén lehetséges volt csak a motorházat megsemmisíteni, feltételezve, hogy a fedélzeten élőlények vannak, amelyeket szükségszerűleg sugárvédő fal választ el a motorháztól. Ismertessem a színképeket?

— Nem. Hallgass.

Steergard csak most vette észre, hogy a Quinta fehér fénye úgy ragyogja körül mint valami dicsfény. Nem nézve hátra, kikapcsolta a képet, és egy ideig hallgatott, mintha a gép szavait rendezné el magában.

— Van valakinek mondanivalója?

Nakamura felvonta szemöldökét, és lassan, valamiféle sajnálkozó tisztelettel, már-már szertartásosan közölte:

— Az első hipotézis mellett vagyok. Azt akarták, hogy az űrhajó hajtóműve tönkremenjen, de a legénység megússza a támadást. Sérülten, de élve. Hulláktól nem sokat lehet megtudni.

— Ki van más véleményen? — kérdezte a parancsnok. Mindenki döbbenten hallgatott — nem is annyira attól döbbentek meg, ami történt és ami elhangzott, mint inkább Steergard arckifejezésétől. A parancsnok olyan merev arccal, száját alig mozdítva beszélt, mintha az állkapcsa görcsöt kapott volna:

— Csak tessék, galambok, békesség és irgalom apostolai. szólaljatok már meg, dobjatok egy mentőövet. nekünk is, nekik is. Győzzetek meg, mondjátok, hogy most forduljunk vissza, és vigyük el a Földnek azt a szerény vigaszt, hogy vannak nála rosszabb világok. Őket pedig hagyjuk sorsukra, úgyis elpusztítják majd saját magukat. Tessék, beszéljetek. arra az időre én leteszem a parancsnokságot. Én egyszerű fickó vagyok, egy norvég halász unokája, aki magasabbra vitte mint amennyire a képességeiből futja. Meghallgatok minden érvet, vagy akár sértést, szidalmat, ha valaki úgy érzi, hogy rászolgáltam. Amit mondtok, kitörlöm GOD memóriájából. Tessék.

— Nem az alázat, hanem a gúny beszél belőled. A parancsnokság szimbolikus letétele ezen nem változtat — szólt Arago, előrelépve, mintha azt akarná, hogy jobban hallják. — De ha mindenkinek mindvégig lelkiismerete szerint kell cselekednie ebben a drámában vagy tragikomédiában, mert nem maga rendezte az élet színdarabját, és a szerepét előre megtanulni sem volt módja, én kimondom: ha gyilkolunk, azzal senkit és semmit meg nem mentünk. A Hermész álarca alatt fondorlat rejtőzött, a mindenáron kapcso latra törekvés álarca alatt pedig nem a tudás vágya rejtőzik, hanem bosszúállás. Bármit teszel is, ha nem fordulunk vissza, kudarccal végződik.

— És ha visszafordulunk, az nem lesz kudarc?

— Nem — válaszolta Arago. — Bizonyára tudod, milyen véresen sújthatsz le rájuk. De semmi többet ugyanilyen biztosan nem tudsz.

— Ez igaz. Befejezte, atyám? Ki akar még beszélni?

— Én.

Ez Harrach volt.

— Ha vissza akarsz fordulni, parancsnok, én mindent meg fogok tenni, ami csak módomban áll, hogy ezt megakadályozzam. Engem innen elcipelni csak úgy tudsz, ha bilincsbe versz. Tudom, hogy GOD diagnózisa szerint már nem vagyok normális. El is hiszem. De hát nincs közöttünk egy sem, aki még normális volna. A lelkünket kiraktuk, hogy megértessük velük, hogy mi nem fenyegetjük őket, négy hónapig tűrtük, hogy lövöldözzenek ránk, hülyének nézzenek, csapdába csalogassanak, a bolondját járassák velünk, és ha Arago atya itt Rómát képviseli, akkor emlékezzen rá, mit mondott a Megváltója Máténak: nem békességet hozni jöttem, hanem háborúságot. És hogy. de már így is túl sokat beszéltem. Szavazni fogunk?

— Nem. Amióta csalódniuk kellett, már öt óra eltelt, tehát nem húzhatjuk az időt. El Salam, kapcsold be a szolézert.

— Figyelmeztetés nélkül?

— Eső után köpönyeg lenne. Mennyi időre van szükséged?

— Kétszer tizenhat perc a jelszóra és a válaszra, plusz a célravezérlés. Negyven perc múlva vághat.

— Vágjon.

— A program szerint?

— Igen, egy óra hosszat. Nakamura, add be a képet. Aki nem akarja látni, elmehet.

A porálca felhői mögé rejtőzve, a Dzéta gerjesztette sugárzással, a szolézer éjjel egykor nyitott tüzet, tehát háromórás késéssel, mert Steergard tökéletes irányzást követelt, a sugárnak pontosan a fölött a hely fölött kellett metszenie a jéggyűrűt, ahol a csapdát állították nekik. Tehát meg kellett várni, amíg a bolygó a tengelye körül forogva a kívánt célpontot kínálja. Tizennyolc terajoule energiával csapott le a fénykard. A fotométerek megugrása mutatta, hogy az űrben láthatatlan, napenergiával fűtött marókés elsuhant mellettük, majd elérte a jéggyűrű külső peremét, és leszakította. A süket és néma, alig tenyérnyi kép megmutatta, milyen hatalmas erőt csapoltak le a napból, amikor az acélnál keményebb fénykard a sok ezer mérföldes jégkorongba ütközött. A csapás centrumában először szikrázó hasadék nyílt, fehér gomolyokban fröcskölt szét belőle a jégförgeteg, furcsa, görbült szivárványok remegtek körülötte. A jéggyűrű forrt, gőzölgött, gőze azonnal megfagyott és szétszóródott a fekete űrben az izzó centrum mögött, szalagokra bomló, hosszú, lebegő fátylat alkotva, amely a bolygó köré tekeredik. A fátyol azért kanyarodott a bolygó korongja mögé, mert a lézer a Quinta forgásirányával ellentétes irányban metszette át a gyűrűt. Steergard parancsa értelmében a jéggyűrű ferdén csillogó korongját úgy érte a csapás, hogy kibillentse dinamikus egyensúlyából. A szolézerben felhalmozott energia hétpercnyi terajoule-os metszéshez volt elegendő.

— Az elég — közölte GOD.

Valóban, a külső gyűrű már repedezett, a belső gyűrű pedig, amelyet a külsőtől hatszáz mérföldes rés választott el, a forgatónyomaték változásainak hatására csak úgy nyüzsgött a kavargó örvényektől. Amikor a sötétségben szétmorzsolódott jégtömbök sörényes felhői elérték a bolygó nappali féltekéjét, és eltűntek az éjszakai félteke árnyékában, a Quinta horizontja felragyogott, mintha egy második ikernap kelne fel mögötte szivárványok gőzölgő oszlopai között, és vérezné be hajnalpírral a felhőtenger még sima domborulatát. Az iszonyú katasztrófa csodálatos látványt nyújtott. Amint a gyűrű szétmorzsolódott, jégkristályok trilliói verték vissza a fényt, ez a kozmikus tűzijáték a háttér minden csillagát túlragyogta. Lélegzetelállító látványosság volt. A kormányteremben ülő emberek önkéntelenül elfordították tekintetüket a főlokátortól, amelynek monitorján közvetlenül a nap fölött excentrikusan remegett a lézergyémánt, és a főképernyőt nézték, ahol az impulzusmentes energiasugár folyamatosan hámozta le a fehér hófelhőben szikrázó jégrétegek repedező lemezeit.

Számíthattak-e amazok ekkora kataklizmára? A bolygóról úgy tűnhetett, mintha valami fantasztikus, folyamatos robbanás játszódna le magasan az égben, de a villámként felcikázó szivárványokat aligha látták, mert a jégtömbök milliárdjai már rájuk zuhantak. Gőzölgő jéghegyek süvítettek át a levegőn, zúdultak alá a foszlányokra tépett felhőkből, de nem látványosság volt ez azoknak, akik elpusztultak a mennydörgő jégzuhatag alatt.

Milyen vékonyka légkör övezte a bolygót innen a kormányteremből nézve! A csillagtechnikai amputálás óriási méreteit csak a térítő alatti övezetek lakosai láthatták teljes nagyságában, mielőtt elérte őket a hangsebességnél gyorsabb lökéshullám. A fotonsugár a szolézer nyílásánál milliméterről milliméterre haladt, és ezáltal a célnál több száz mérföldön morzsolta szét a jégkorongot — csak a bolygó legdélibb részén nem láthatták még, milyen őrjöngő erő veri szét a jéggyűrűt, amelyből percenként több száz köbkilométer jégzúzalék repül szanaszét. Most a felhőn belül, amely magasan a légkör fölé emelkedett, láthatóvá vált a lézer, amint tűzaknaként hasítja át a légkört. A spektrométerek már nem forró vízgőzt mutattak, hanem ionizált szabad oxigént és hidroxilcsoportokat. A vezérlőteremben a percek örökkévalósággá váltak. A jéggyűrű imbolyogni kezdett, mint egy repedező, lapos búgócsiga, elvesztette tiszta fényét, sötét repedések szaggatták szét. A bolygó északi féltekéje duzzadni kezdett, mintha magát a bolygó kérgét puffasztaná fel valami, pedig csak a jégzuhatag lendülete lökött ki az űrbe levegőt, tüzet és havat, az egyenlítőnél pedig a lézersugár kékesfehéren izzó fúrója az érintő mentén makacsul átfúrta a robbanás gombafelhőjét, ettől a Quinta felhőtakarója nyugaton zavaros gyöngyszínű síksággá sötétült, keleten tűzkitörések csapkodtak belőle a csillagok felé. Senki sem szólalt meg. Később, ezekre a percekre visszaemlékezve, rájöttek: csaknem teljesen bizonyosra vették akkor, hogy az ellentámadás nem maradhat el, hogy a Quinta-lakók legalábbis megpróbálják valahogyan viszonozni ezt a csapást, amely száz éve építgetett szferomachiájuk szívét érte, és már készülődnek, hogy lesújtsanak a kataklizma forrására, amely jól látható a napkorongon, hiszen ötszörte fényesebb nála, De semmi sem történt. A bolygónál szélesebb porfelhő fehér füstoszlopa emelkedett a Quinta fölé, cafatos gombafelhővé tágult, amelyben még mindig keresztül-kasul cikáztak a szivárványok, kegyetlenül szép volt, a metsző sugár pengéje még mindig tovább haladt, átvágta a ködfalakat, mint a nap és a bolygó között kifeszített, izzó aranyhúr. Úgy rémlett, maga a bolygó burkolódzik lassanként a tornyosuló gomolyfelhők fátylába, hogy megvédje magát ettől az oly valószínűtlenül vékony és oly pusztító sugártól, amely már az utolsó jégkérgeket hasogatta, már azok is elmerültek a légkörben, és csak a csapásoktól fel-felszakadó felhőburok mögül villantak még elő az agóniájában még mindig örvénylő jéggyűrű maradványai.

Steergard a hatodik percben kikapcsoltatta a szolézert. A benne maradt energiát meg akarta őrizni tartaléknak. A szolézer ugyanolyan villámgyorsan aludt ki, ahogy felvillant, és infravörös hullámhosszon tudatta velük, hogy elhagyja addigi pozícióját. Persze így, kioltott állapotban is gyerekjáték volt fölfedezni a Planck-színkép alapján, amely a kromoszféra közelében tartózkodó szilárd testek kényszersugárzását jellemzi. A rácsos szerkezetén elhelyezett kis kilövők ezért port lőttek köréje, a por felizzott a nap hevétől, és a szolézer ebben a takarásban változtatott helyet, rugalmasan összecsukódva, mint egy legyező.

GOD lázasan dolgozott. Regisztrálta a csapás következményeit, a számtalan műhold sorsát, amelyek alacsony pályán keringve, a robbanásoktól kitágult légkörbe kerültek, és tüzes parabolapályát leírva elégtek, azonkívül közölte, hogy a Hermész másolatát elpusztíthatták több billió gaussos térerősségű magnetodin támadással is. GOD még egy negyedik hipotézist is tartogatott számukra ebben az ügyben: implóziós kriotronbombák. A parancsnok utasította, hogy mindezeket az adatokat tekintse archívumi anyagnak.

Még mindig a Sexta árnyékában lappangtak stacionárius pályán, amikor Steergard hívatta Nakamurát és Polassart, hogy megmutassa nekik a kézzel írott ultimátumot. Adónak a holografikus szemeket használják majd, azok ugyan elpusztulnak a nem nekik való jelek kisugárzásától, de ennyi áldozatot megér az üzenet.

Egyértelmű a mondanivalója:

GYŰRŰTÖKET ELPUSZTÍTOTTUK VÁLASZUL AZ ŰRHAJÓNKAT ÉRT TÁMADÁSRA STOP ADUNK NEKTEK 48 ÓRA PIHENŐT STOP HA MEGTÁMADTOK VAGY NEM VÁLASZOLTOK ELSŐ LÉPÉSBEN ELSÖPÖRJÜK A LÉGKÖRÖTÖKET STOP MÁSODIK LÉPÉSBEN VÉGREHAJTJUK A PLANETOKLAZMA HADMŰVELETET STOP HA FOGADJÁTOK KÖVETÜNKET ÉS ÉPSÉGBEN VISSZATÉR AZ ŰRHAJÓNKRA AKKOR NEM HAJTJUK VÉGRE AZ ELSŐ ÉS MÁSODIK LÉPÉST STOP STOP STOP STOP

A japán megkérdezte, valóban kész-e a parancsnok elsöpörni a légkört. A bolygó kavitációjához, tette hozzá, nincs elegendő energiánk.

— Tudom. Nem söpröm el a légkört. Arra számítok, hogy elhiszik. Ami a szideroklazmát illeti, halljam Polassar véleményét. A végre nem hajtott fenyegetés mögött is tényleges erőnek kell állnia.

Polassar habozott.

— Veszélyesen túlterhelné a sziderátorokat. Éppenséggel át lehet fúrni a köpenyt. Ha megrendítjük a kontinentális lemezek alapját, a bioszféra elpusztul. Életben maradnak a baktériumok és a moszatok. Érdemes erről beszélni?

— Többet nem.

Mind a ketten szükségesnek találták a katasztrófa arányainak felmérését, ami roppant nehéz feladat volt. A Quinta zajfüggönyében keletkezett lyukak több száz adóállomás kieséséről tanúskodtak, de spinográfia nélkül még nagyjából sem lehetett megállapítani, mennyire pusztult el a műszaki infrastruktúra a nagy kontinensen. A kataklizma hatása már érződött a déli féltekén és a többi szárazföldön is. A szeizmikus tevékenység nagymértékben fölerősödött: a felhőtengeren foltok sötétlettek — alighanem minden vulkán magmát és jelentős ciánvegyület-tartalmú gázokat okád. GOD három-négytrillió tonnára becsülte a jégtömeget, amely a szárazföldekre és az óceánokba zuhant. Az északi félteke sokkal több kárt szenvedett mint a déli, de az óceán szintje mindenütt megemelkedett, a víz elöntötte a partvidékeket. GOD közölte: nem tudja megállapítani, hogy a jéggyűrű maradványaiból mennyi zuhant a bolygóra szilárd halmazállapotban, és mennyi olvadt el, mert ez a jégtömbök nagyságától függött, amelyről nincs pontos adat. Ha ezer tonnásnál nagyobbak voltak, akkor tömegüknek csak egy töredéke olvadt el a legsűrűbb légrétegekben. Konkrét arányt azonban nem tudott megadni.

Harrach, aki ügyeletes volt a kormánynál, nem vett részt a feje fölött, a vezérlőteremben folyó beszélgetésben, de hallotta, és váratlanul jelentkezett:

— Parancsnok, szót kérek.

— Megint? — fortyant fel Steergard. — Kevesled, ami történt? Még egyet oda akarsz sózni?

— Nem. Ha GOD jól mérte fel a helyzetet, negyvennyolc óra nem elég. Hiszen valahogy össze kell szedniük magukat.

— Túl későn csatlakoztál a galambokhoz — morogta Steergard.

A fizikusok azonban igazat adtak a pilótának. A válaszadás határidejét kitolták hetven órára. Nem sokkal ezután Harrach egyedül maradt. Átállította a kormányt automata vezérlésre, mert torkig volt azzal, hogy a Quintát nézze, kivált, mióta a számtalan vulkánkitörés rőtes füstje eloszlott a kavargó, fehér felhőtakaró fölött, és a bolygó sötétvörös lett, mint a piszkos, alvadt vér. Nem vértől vöröslött. Harrach tudta ezt, de nem akarta nézni. Steergard utasítása értelmében az űrhajó helyben keringett, mint egy emelődaru vízszintesen kinyújtott karja. Így a centrifugális erő pótolta a gravitációt, legerősebben itt az orrban érződött, a vezérlőteremben. A kantinban, ahová a legénység lement, a centrifugális forgás jóvoltából rendesen leülhettek az asztalokhoz, nem volt szükség akrobatamutatványokra, mint a súlytalanságban. A giroszkópos forgásra jellemző precessziós hatástól Harrach émelygett, pedig a Földön gyakran hajózott, és még oldalszélben sem lett tengeribeteg. Képtelen volt nyugton ülni. Megtörtént, amit akart. Józan ésszel nézve nem felelős a kataklizmáért. Biztos volt benne, hogy minden ugyanígy történik, ha ő nem hőbörög, és nem bocsátkozik elég modortalan vitába a semmiben sem vétkes Arago atyával. Nem, sem mi sem változott volna, ha ő szótlanul teszi a dolgát. Felugrott a pilótaszékből, és mihelyt felállt, akaratlanul is járkálni kezdett fel-alá az egész navigációs teremben. Csak így tudta levezetni égető haragját, amely megint a lelkét marta, visszatért, mint a bumeráng, és hajszolta, hogy ne várakozzon itt ölbe tett kézzel, tétlenül nézve a terajoule-os csapást elszenvedett bolygó éghajlati — remélhetőleg csak éghajlati! — zűrzavarát. Ha tehette volna, kikapcsolja a képet, de ezt nem volt szabad megtennie. Az ellipszoid formájú terem első szintjét körbefutó galéria választotta el az alsótól. Hintázó járással, mint tengerész a viharban, felszaladt, és körbefutott a galérián — ha valaki meglátja, még azt hihette volna, hogy éppen kocogni támadt kedve. Az alsó és felső szintet elválasztó rácsos gerendák úgy futottak öszsze, mint egy nagy kerék küllői, középen, a mennyezethez erősített keresztfejek között volt az operációs központ. Nyolc mély fotel vette körül a csonka kúphoz hasonló terminált. Oldalain minden fotel előtt üres, zöld monitor hunyorgott. A kerek asztal sima lapján feküdt az ultimátum eredeti vázlata, Steergard jellegzetes, dőlt betűs, erélyes kézírásával. Harrach belépett két fotel közé, és olyasmit tett, amit senki a világon nem feltételezett volna róla. Megfordította azt a papírlapot, hogy az üres oldala legyen felül, és körülnézett, nem látta-e valaki. De csak a hunyorgó képernyők hatottak olyan elevennek. Leült a fotelba, amelyikben a parancsnok szokott ülni, nézett jobbra-balra. Az ezüstszínű műanyag gerendák küllői között ék alakú ablakok nyíltak lefelé: lelátott a navigációs terembe, ott is hunyorogtak, villogtak a különféle színű jelzőlámpák, és még mindig rőtes fény áradt a főképernyőről — a Quinta zavaros fénye. Harrach az asztalra könyökölt, és arcát a tenyerébe temette. Ha tudna sírni, ha lehetne sírni, talán elsiratná ezt a Sodomát és Gomorrát.




A QUINTA-LAKOK


Teljesen nyugodtnak látszott, és nem búcsúzott el senkitől. Egyetlen társa sem szállt be vele a liftbe, amikor eljött az óra. Közönséges fehér szkafanderében, sisakjával a hóna alatt, nézte, amint sorra felvillan az elsikló fedélzetek száma. Az ajtó magától kinyílt. A kupola formájú indítócsarnokban furcsán parányinak látszott a rakéta, ezüstfala makulátlanul csillogott, mert még sohasem szelte át a légkört, orrát és oldalait nem kormozta be a hőség. Odament a tompán kongó, rácsos bádogpadlón, érezve megnövekedett súlyát, mely azt jelzi, hogy a Hermész nagyobb sebességgel halad, tattal hátrafelé távolodva a bolygótól, hogy jókora indítólökést adhasson neki. Körülnézett. Fent, ahol az ívelt gerendák összehajlottak, erős lámpák rózsafüzérei égtek. Megállt árnyéktalan fényükben, hogy föltegye sisakját. A fülke ajtaja kinyílt fölötte. Sisakján bekattantak a kapcsok, reflexmozdulattal megérintette a fémgallér széles karimáját, oxigént szippantott, már elvágva a csarnok levegőjétől, a nyomás kissé túl nagy volt, de rögtön magától kiegyenlítődött. Fellépett az emelőre, és az fölemelte. Az imént még sötét fülkeajtó belülről kivilágosodott, a mozgó lépcsőfok a küszöbhöz ért, és megállt. Komótosan átemelte nagy csizmás lábait a küszöbön, rugalmas kesztyűbe bújtatott kezével végigsimítva a korlát csövét, meghajolva, lábbal előre bemászott, két kézzel megfogta az ajtó fölötti kapaszkodót, és puhán behuppant. Az ajtó bezárult. Dallamosan erősödő sivítást hallott — a hermetikus kupak, amely eddig a rakéta fölött függött, ráereszkedett, és a hidraulikus szivattyúk a kilövőtölcsér belsejébe szorították, hogy az űrhajó az indításkor ne veszítsen levegőt, és a pilótát meg ne mérgezzék a motorok lángjai. Könnyen mint a szimulátorban, fölemelte a klimatizáció bordázott kígyóit, becsavarta őket a szkafander illesztőnyílásaiba, a bajonettzárak rögtön bekattantak, jelezvén, hogy a csavarmenetek illeszkednek. Már összenőtt az űrhajóval. A fülke falának bélése lassan felfúvódott, mígnem a pilóta függve maradt a rugalmas pólyában, csak hónaljig, hogy a karjai szabadon mozogjanak. Nem volt itt több hely mint valami egyiptomi szarkofágban. Szokták is így nevezni ezeket az egyszemélyes leszállóegységeket. A visszaszámláló automata fogantyúja jobb kéz felől volt. Éppen a szeme előtt arcába világítottak a sisak üvegén át az analóg mutatók táblái és a digitális tartalékszámlálók, amelyek a magasságot, az energiát, a mesterséges horizontot mutatták, középen viszont még vakon sötétlett a négyszögletes monitor. Mikor kattanásig nyomta a kart, minden jelzőlámpa kigyulladt, meghitten, barátságosan hunyorogtak rá, biztosítva, hogy készen áll minden: a főhajtómű, a nyolc korrekciós és a négy fékezőmotor, az ionoszferikus gyűrűs ejtőernyő és a nagy vészejtőernyő (de a monitor villámgyorsan váltakozó pontjaival biztosította, hogy semmilyen vész nem lesz, kirajzolván a repülés eszményien pontos görbéjét, a Hermész zöld csillagától a bolygó gömbjének domborulatáig). Pillanatnyi késéssel bejelentkezett a harmadik, többlépcsős ejtőernyő, amelyet a szekér ötödik kerekének csúfoltak. Sokszor átélt már ilyen perceket, és szerette őket. Bízott ezekben a gyors érverésként villogó zöld, narancssárga és kék lámpácskákban. Tudta, hogy kigyulladhat a vörös lámpa is, mint félelemtől vérbe borult szem, mert nincs abszolút hibamentes szerkezet, de mindenki azon fáradozik, hogy sima útja legyen. Az automata már elkezdte a visszaszámlálást kétszáztól. Úgy rémlett, hallja a fülhallgatón át a vezérlőteremben összegyűlt embereket, és a visszafojtott lélegzeteknek ezen az eleven hátterén peregnek a csökkenő számok, amint a közönyös géphang sorolja őket. Tíznél érezte, hogy kissé felgyorsul a szívverése, és összevonta szemöldökét a sisak pereme alatt, mintha megróná nem eléggé engedelmes szívét. Igaz, némi tachikardiája talán mindenkinek volt már induláskor, még hétköznapi körülmények között is, nemhogy ilyen helyzetben. Örült, hogy senki sem szól hozzá, de amikor elhangzott a szertartásos NULLA, és megérezte az egybeforrt test és rakéta remegését, megütötte a fülét egy halk hang, valakié, aki távol állhatott a mikrofonoktól: Isten áldjon. Ezek a váratlan szavak meglepték, bár ki tudja, talán számított is rájuk attól az embertől. De már nem volt ideje ezen töprengeni. A hidraulikus mancs, mint egy selyembe burkolt óriási acélmarok, finoman és mégis roppant erővel megtaszította a rakétát, a hengeres nyíláson át a kilövőbe nyomta, elvált a fedélzettől, és bár mozogni nem tudott a légpárnás pólyában, érezte a súlytalanságot két-három másodpercig, aztán felsüvítettek a motorok. A monitor felső csücskében egy villanásnyi ideig látta az elsikló hajótestet, de lehet, hogy ezt csak képzelte. Rakétájának neve Föld volt, mert ő így akarta, és mert ez a név illette meg. A kis űrhajó bukfencet vetett, a csillagok halvány pontocskái ferdén átsiklottak a monitoron, fehér korongként elúszott közöttük a Quinta, és eltűnt, aztán a korrekciós fúvókák lángja végigsöpört a sötétségen, és járműve pályára állt: a valós röppálya ideálisan fedte a számítógép által kipontozott görbét. Már illett volna bejelentkeznie a Hermésznél, de még hallgatott — mintha élvezné a magányos repülést.

— A Hermész várja a jelentést.

Ez Steergard hangja volt. Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt egy másik hang is, Harraché:

— Biztos elaludt.

Effajta, kissé kaszárnya ízű tréfák kísérték az első űrrepüléseket, így bagatellizálták precedens nélküli élményeiket az emberek, úgy ülve ott az űrhajó orrában mint egy kilőtt ágyúgolyóban. Ezért mondta Gagarin az utolsó másodpercben, hogy „pojéhali”, ezért nem mondták: „elszivárog az oxigén, megfulladunk”, hanem „van egy kis problémánk”. Harrach bizonyára nem volt tudatában, hogy ezzel a tréfájával a múltra emlékezik, és Tempe sem, aki egyből rávágta: „Repülök”, csak azután kapott észbe, és váltott át a szabályszerű modorra.

— Itt Föld. Minden egység rendben. A tengelyen a Hárpia Deltája. Három óra múlva belépek a légkörbe. Így van? Vétel.

— Így van. Hepária közölte az időjárási viszonyokat a nulla pontban. Zárt felhőzet. Szélirány észak-északkelet, szélsebesség tizenhárom méter per secundum. Az űrrepülőtér fölött a felhőzet magassága kilencszáz méter. A látási viszonyok jók. Akarsz beszélni valakivel?

— Nem. A Quintát akarom látni.

— Nyolc perc múlva meglátod, amikor rátérsz az ekliptika síkjára. Akkor elvégzed az iránymódosítást. Vétel.

— Elvégzem az iránymódosítást, amikor a Hermész jelt ad rá. Vétel.

— Jó utat. Vége.

A tárgyalások a jéggyűrű szétzúzása után négy napig tartottak. A Hermész kizárólag Hepáriával értekezett, ám ezt nem vették rögtön észre, mert az ultimátumra válaszoló műhold olyan kicsi volt, és olyan ügyesen álcázta magát kődarabnak, hogy GOD nem ismerte fel, ameddig hallgatott. Ez a kis műhold stacionárius pályára állt a bolygó fölött negyvenkétezer kilométer magasságban, a Quinta forgásával együtt keringett, és amikor a bolygó korongjának szélére ért, hét órára megszakadt a kapcsolat. A hidrogén huszonegy centiméteres sávjában társalgott a Hermésszel, és az űrhajó rádiólokátorai bizony nem vették észre a bolygó felé irányuló sugárzását, míg végül föl nem fedezték, hogyan is működik, mint Hepária közvetítőállomása. Egy föld alá rejtett, erős rádióadó vezérelte, annak az űrrepülőtérnek a közeléből, amely az ál-Hermész fatális leszállásának színhelye volt. Ez az adó tíz kilométeres hullámhosszon működött, ennek alapján a fizikusok úgy vélték, hogy különleges katonai objektum, amelynek eredeti rendeltetése az volt, hogy akkor lépjen működésbe, ha tömeges nukleáris csapásváltásra kerülne sor. Ilyen csapásváltás esetén a kísérő elektromágneses sugárzás megszakít minden vezeték nélküli rádiókapcsolatot, ha pedig a célpontokban a robbanások összesített rombolókapacitása megatonnás nagyságrendű, akkor lézeradókkal sem lehet pótolni a közönséges rádióadókat. Ilyen esetben csakis az ultrahosszú hullámok használhatók, ezek csekély információhordozó képessége azonban lehetetlenné teszi sokbites üzenetek továbbítását rövid idő alatt. Steergard ekkor a föld alatti rádióadó felé fordította a Hermész emittorait, és amikor a rejtett adó nem válaszolt, a Hermész újabb ultimátumot közölt: vagy hajlandók közvetlenül kommunikálni, vagy huszonnégy órán belül elpusztul minden természetes és mesterséges égitest az összes stacionárius pályán, ha pedig még ekkor sem válaszolnának, ez feljogosítja a Hermészt, hogy az űrrepülőtéren és nyolcszázezer hektáros környékén tizenkétezer Kelvin-fokra emelje a hőmérsékletet.

Egy ilyen hőcsapás átfúrná a bolygó kérgét, és negyed bolygósugárnyi mélységig hatolna. Ez végre használt, jóllehet Nakamura és Kirsting igyekezett lebeszélni a parancsnokot erről az erélyes fenyegetésről, mivel az de facto hadüzenetet jelent.

— A bolygóközi jog már nem köt bennünket, amióta megtámadtak — felelte Steergard. — Ha kilométeres hullámhosszon tárgyalgatunk, átkódolással és visszakódolással, az hónapokig eltarthat, és én gyanítom, hogy ennek a lassúságnak csak látszólag van tisztán fizikai oka. Könnyen lehet, hogy időt akarnak nyerni, és közben szépen átrendezik a hadászati kártyákat. Ezt a lehetőséget nem adom meg nekik. Ha ez most informális eszmecsere, akkor felejtsétek el, ha pedig votum separatum, akkor vegyétek be az expedíció jegyzőkönyveibe. Mindenért felelni fogok, amikor leteszem a parancsnokságot. Egyelőre nincs ilyen szándékom.

Hepária ellenjavaslata úgy szólt, hogy pontosan körül kell határolni a követ jogkörét. A „kapcsolat” fogalma annál homályosabb lett, minél precízebben próbálták meghatározni. Steergard azt akarta, hogy az embere közvetlenül találkozzon a helyi hatóságok és a tudomány képviselőivel, de vagy az volt a baj, hogy ezek a fogalmak valami egészen mást jelentenek a Quinta-lakóknál és az embereknél, vagy itt is a rosszakarat volt a ludas. Tempe végül is úgy indult el, hogy nem tudta, kit kell majd meglátnia az űrrepülőtéren, ám ez valahogy nem aggasztotta. Nem lebegett az eufória szárnyain, nem számított nagy sikerre, és maga is meglepődött, hogy mennyire nyugodt. Mikor az edzőteremben készülődött, azt mondta Harrachnak, nem hiszi, hogy elevenen megnyúznák — bár kíméletlenek, ami nem is csoda, nem ostobák. A tárgyalások közben persze mindezt meghányták-vetet-ték a fedélzeten.

Bár a quintai fél folyvást makacskodott, végül pontról pontra kialkudták a követküldés feltételeit. A vendégnek, miután elhagyta rakétáját, joga van megszemlélni az ál-Hermész maradványait, és szabadon mozoghat rakétája hatmérföldes sugarú körzetében, semmi bántódása nem eshet, amennyiben nem ragadtatja magát „ellenséges cselekményekre”, és nem közöl a vendéglátó féllel „fenyegető információkat”. Az ilyen terminusok kidolgozása rengeteg fejfájást okozott. Az emberek és a Quinta-lakók fogalomkészlete annál rosszabbul fedte egymást, minél elvontabb szintre emelkedtek. Az olyan terminusokat, mint „hatóságok”, „semlegesség”, „részrehajlás”, „garancia”, sehogy sem sikerült közösen definiálni, vagy olyan magasabb okok miatt, mint a gyökeresen eltérő történelmi múlt, vagy az értelmezésbe becsúszó premeditáció miatt. Egyébként a premeditáció sem jelentett okvetlenül félrevezető és megtévesztő szándékot, ha a százéves háborúba bonyolódott Hepária nem szabad és szuverén módon egyezkedett, ám ezt nem akarta elárulni, vagy nem volt szabad elárulnia a Hermésznek. Alighanem itt is, mint a legénység többsége vélte, a nemzedékek óta folyó quintai háborúskodás éreztette hatását, az formálta a nyelvet és a gondolkodásmódot.

Az indulás előtti napon Nakamura meghívta a pilótát egy magánbeszélgetésre — így fejezte ki magát. Kerülő úton kezdte: az értelem bátorság nélkül annyit ér mint a bátorság értelem nélkül. A háború, az űrbe kitelepített eszkalációval, interkontinentális, ez már biztosra vehető. Ilyen körülmények között a legjobb lenne két egyenjogú követet küldeni mindkét földrészre, előzetesen leszögezve, hogy semmilyen, katonai szempontból lényeges információt nem adnak a vendéglátóknak. A parancsnok elvetette ezt a változatot, mert szemmel akarja tartani a követ sorsát, és az űrhajó nem tartózkodhat egyidejűleg a bolygó két oldalán. A parancsnok világossá akarja tenni a Quinta-lakók előtt, hogy bosszút áll, ha a követ nem tér vissza teljes épségben. A megtorlás mértékéről nem szólt, ami taktikai szempontból helyes, de nem szavatolja a követ biztonságát. Nakamurától mi sem áll távolabb mint bírálni a parancsnokot, de azért óhajtott beszélgetni a pilótával, mert ezt kötelességének tartja. Milyen szépen írta Shakespeare: jaj a kicsinyeknek, ha erős bajvívók pengéi közé kerülnek! Erős bajvívó három van: a Hermész, Norsztrália és Hepária. Mit tudnak a Quinta-lakók? Tudják, hogy a betolakodó a támadás és védekezés terén fölényben van, és rendkívül pontosan célzott csapásokra képes. Tegyük fel, hogy a követet valami bántódás éri. Hepária azt fogja bizonygatni, hogy sajnálatos baleset történt. Norsztrália pedig cáfolni fogja ezeket a bizonyítékokat. Ily módon mindegyik fél azt próbálja elérni, hogy a Hermész megtorló csapása az ellenfélre sújtson. A parancsnok fenyegetésében ugyan a TAD szerepelt, a „Totál Assured Destruction”, de a történelem arra tanít, hogy a Végítélet nem jó eszköz a politikában. A „Végítélet Gép”, a „Doomsday Machine”, a kobalt szuperbomba, amellyel a Föld minden államát meg lehet zsarolni, általános pusztulással fenyegetőzve, egypár amerikai találmánya volt a huszadik században, de senki sem kapott rajta, és ezt igen okosan tették, mert amikor már senkinek nincs semmi vesztenivalója, akkor nem lehet reálpolitikát folytatni. Az apokalipszis mint megtorlás nem valami hiteles. Miért sújtana le a Hermész az egész bolygóra, ha Hepáriában akad egy kamikaze, aki rátámad a követre? A pilóta meggyőzőnek találta a japán érvelését. Miért nem hallgatott rá a parancsnok?

A japán, továbbra is udvariasan vendége felé hajolva, elmosolyodott.

— Mert nincs biztos stratégiánk. A parancsnok nem akarja bontogatni a csomót. Ketté akarja vágni.

Távol áll Nakamurától, hogy bárkinél is okosabbnak tartsa magát. Nakamura úgy gondolkodik, ahogyan szerény képességeitől telik. Miről gondolkodik? Három rejtélyről. Az első a követküldés. Elvezet ez a „kapcsolathoz”? Csak jelképesen. Ha a követ épségben visszatér, miután meglátta a Quinta-lakókat, és megtudta tőlük, hogy semmit sem tudhat meg tőlük, az óriási eredmény lesz. A pilótának nevetésre áll a szája? Ez a bolygó elérhetetlenebb mint a Mount Everest. Mármost ezen a hegycsúcson semmi sincs, csak sziklák és jég, mégis emberek százai kockáztatták az életüket hosszú éveken át, hogy egy percre feljussanak oda, azok pedig, akik visszafordultak, mert az utolsó kétszáz métert már nem bírták megtenni, úgy érezték, vereséget szenvedtek, pedig az a hely, ameddig felkapaszkodtak, éppen olyan jeges sziklatömb mint az a másik, ahová el akartak jutni. Az expedíció mentalitása már olyan mint a Himalája-mászóké. Rejtély ez, de mivel születésüktől holtukig kíséri az embereket, hát megszokták. A második rejtély Nakamura szemében a pilóta sorsa. Adná az ég, hogy visszatérjen! De ha valami előre nem látott esemény történik, Hepária azt fogja bizonygatni, hogy fehér volt, Norsztrália meg, hogy fekete. Ez az ellentmondás a parancsnokot a bosszúálló szerepéből az ítélőbíró szerepébe helyezi át. A fenyegetés, amely elég hatékony volt ahhoz, hogy kikényszerítse a követ fogadását, ily módon mégis bizonytalanná válik. A harmadik rejtély a legnagyobb. Ez a Quinta-lakók láthatatlansága. Lehet, hogy a követet nem támadják meg. Az viszont kétségtelen, hogy a Quinta-lakók semmiképpen sem akarják a külsejüket megmutatni.

— Talán rútak? Szörnyetegek? — töprengett a pilóta.

Nakamura változatlanul mosolygott.

— A megítélés szimmetrikus. Ha mi szörnyetegnek látjuk őket, ők is annak látnak minket. Már megbocsásson, ez gyermeteg gondolat. Ha a polipnak volna esztétikai érzéke, a leggyönyörűbb földi nőt szörnyetegnek találná. Ennek a rejtélynek a kulcsa nem az esztétikában keresendő.

— Hanem hol? — kérdezte a pilóta. A japán eszmefuttatása alaposan felcsigázta az érdeklődését.

— A Quinta-lakók és a földiek közös tulajdonságait a haditechnika körén belül fedeztük fel. Ez a közösség válaszúthoz vezet: vagy hozzánk hasonlók, vagy „gonosz szörnyetegek”. Ez a válaszút fikció. Az azonban nem fikció, hogy nem óhajtják, hogy a külsejüket megismerjük.

— De miért?

Nakamura sajnálkozva ingatta a fejét.

— Ha tudnám, miért, a csomót már kibogoztuk volna, és Polassar kollégának nem kellene feltöltenie a sziderátorokat. Csak egy homályos sejtést bátorkodom megkockáztatni. A mi fantáziánk más mint a nyugati. Hazám mélyen gyökerező hagyományaihoz tartozik az álarc. Úgy vélem, a Quintalakók, bár minden erejükkel igyekeztek kivédeni törekvéseinket, tehát nem akarták az ember jelenlétét bolygójukon, kezdettől fogva mégis számoltak vele. Nem érti még az összefüggést a pilóta? Nos, a pilóta talán meglátja a Quinta-lakókat, és nem fogja tudni, hogy látta őket. Levetítettünk a bolygónak egy mesét, amelyben ember formájú hősök szerepeltek. Nakamura nem buzdíthatja bátorságra a pilótát. a pilóta már úgyis bátrabb mint szükséges. Nakamura csak egy tanáccsal szolgálhat.

Szünetet tartott, és már nem mosolyogva, lassan ejtve a szavakat, így szólt:

— Alázatot tanácsolok. Nem óvatosságot. Bizalmat sem tanácsolok. Alázatot tanácsolok, vagyis készséget annak belátására, hogy minden, de minden, ami a pilóta szeme elé kerül, egészen más mint amilyennek látszik.

Ezzel véget ért a beszélgetés. Tempe már csak útközben jött rá, hogy Nakamura tanácsaiban szemrehányás rejlett. O árulta el a Quinta-lakóknak az emberek küllemét azzal a meseötlettel. Egyébként talán nem is volt szemrehányás.

Elmélkedését a bolygó feljövetele szakította félbe. A Quinta ártatlanul fehér korongja, a cirrusfelhők havas gomolyagaival, a jéggyűrű és a katasztrófa minden nyoma nélkül, szelíden úszott be a sötétségbe, kiszorítva a monitorról a fekete égboltot a csillagok halvány porfelhőjével. Ugyanakkor feléledt a távolságmérő, sietősen ketyegett és számjegyeket villogtatott. Norsztráliai fjordok szaggatta partvidéke mentén észak felől hidegfront lapos felhőkaréja úszott dél felé, az óceán túloldalán pedig Hepária, amely erős rövidülésben látszott a bolygó keleti domborulatán, sötétebb felhőzet alatt pihent, csak sarki kontúrjait rajzolták ki a fényes jégmezők. A Hermész tudatta vele, hogy huszonnyolc perc múlva eléri a légkört, és egy kis iránymódosítást javasolt. A vezérlőteremből Gerbert és Kirsting figyelte szívműködését, lélegzését, agyának funkcionális bioáramait, a navigációs teremben pedig a parancsnok, Nakamura és Polassar tartotta szemmel a rakétáját, hogy szükség esetén közbeléphessenek. Bár nem állapították meg pontosan, mit jelent a „szükség esetén”, és miként léphetnének közbe, az a tény, hogy a főenergetikus és a főfizikus ott áll készenlétben Steergard mellett, fokozta a feszült, de jó hangulatot a fedélzeten. A követő teleszkópok éles képet adtak a Föld nevezetű űrhajócska ezüst orsójáról, úgy szabályozva a nagyítást, hogy a rakéta mindig a kép középpontjában legyen a Quinta tejfehér háttere előtt. Végül GOD teleszórta az addig üres légkörmutató monitort narancssárga számokkal: kétszáz kilométerrel az óceán fölött az űrhajócska belépett a ritka gázburokba, és kezdett fölhevülni. A felhőtengeren ugyanekkor feltűnt a rakéta parányi árnyéka, és tovább suhant ezen a hófehér háttéren. A közvetlen kapcsolatot tartó számítógép impulzusok sortüzével továbbította a repülés utolsó adatait, mert még egykét perc, és a sűrűbb légrétegekben a súrlódástól felizzó plazmapárna megszakítja a kapcsolatot.

Arany szikra mutatta, hogy a Föld behatolt az ionoszférába. A fénypont nőtt és megnyúlt, jelezve, hogy a pilóta már megfordított tolóerővel fékez. A rakéta árnyéka eltűnt, amikor a Föld a felhők alá merült. Tizenkét perc múlva a tervidő és a valós idő céziumórái az egyes számot mutatták, majd a leszállóegység hajtósugarát kísérő spektrográf megvakult, és egy sorozat nulla után kivetítette a klasszikus utolsó szót: BRENNSCHLUSS.

A Hermész magasan a Quinta fölött úgy mozgott, hogy a leszállási hely pontosan alatta legyen a nadíron. A fő megfigyelőmonitort átláthatatlan felhőpaplan töltötte ki. A házigazdák, ahogy beígérték, a leszállási hely fölött nagy tömegű fémport fecskendeztek a felhőrétegbe, árnyékoló ernyőt alkotva, amelyen a radarlokátor nem hatolhat át. Steergard végül elfogadta a Quinta-lakóknak ezt a feltételét, fenntartva magának a jogot, hogy „erélyes eszközökhöz folyamodjon”, ha a Hermész csak egyszer is nem kapja meg a lézerjelzést, amelyet Tempének százpercenként kell küldenie. Hogy a pilótának a leszállás utolsó szakaszában tűrhető látási viszonyai legyenek, a fizikusok ellátták rakétáját egy pótfokozattal, amely ezüstvegyületeket és szabad ammóniumgyököket tartalmazott gáznemű formában, magas nyomás alatt. Amikor az űrhajócska behatolt a sztratoszférába és tattal lefelé átszelte, miközben a rakétát oldalai mentén, egészen az orráig lobogó lángsörény ölelte körül, ez a gyűrű alakú fokozat, amely addig a fúvókák tölcséreit vette körül, begyújtotta saját robbanótölteteit, így megelőzte az anyarakétát, s a tűzbe és plazmába kerülve, megrepedt a hőségtől. A hevesen ritkuló gázok örvénylő mozgásba kezdtek, és ez a mennydörgő légörvény széles tölcsért nyitott a súlyos felhőrétegben. Ugyanakkor a cseppfolyós oxigén, amelyet a fúvókák hipergol helyett kilövelltek, kioltotta a plazmapárnát, és a hideg meghajtással lefelé ereszkedő rakéta utasának látási viszonyai így megjavultak. A hőálló televíziós kamerák megmutatták a leszállóhelyet a szétfújt, kavargó felhők gyűrűjében. A pilóta meglátta az űrrepülőtér szürke, trapéz alakú síkságát, melyet északról dombok lejtői szegélyeztek, többi oldalát sok-sok vörös szikra keretezte, ezek a vörös fénypontok úgy hunyorogtak a fölöttük kitáguló levegőben mint erősen kormozó gyertyák lángocskái. Ezek a pislákoló valamik lőtték fel a fémport. A felrobbant ammónium és ezüst megtette a magáét: a maradék felhőkből olyan záporeső zúdult a repülőtérre, hogy a kormot eregető bíbor szikrák néhány percre elsötétedtek, de nem aludtak ki, megint felizzottak a vízgőz piszkos gomolyagaiban. A kavargó ciklon kergette füstön át dél felé nézve, a pilóta meglátott egy feketés építményt, olyan volt mint valami szétlapított lábasfejű vagy tintahal, sok fényes karja szanaszét tekergett — sem csővezetékek, sem országutak nem lehettek ezek a csillogó sávok, mert homorúak és keresztben csíkozottak voltak. A poliphatást főleg a polüphémoszi egyetlen szem keltette, amely éles tükörpillantással tekintett a pilótára. Óriási optikai paraboloid lehetett, amely a rakéta ereszkedését kísérte. Amint közeledett lefelé, az északi dombok zöldje megváltozott. Magasról nézve úgy látszott, erdő borította dombok oldalába vágták be meredeken a négyszögletű betonlemezt, de közelebbről nézve a lombos erdők illúziója eltűnt. Nem fakoronák alkották a sötétzöld, kócos felületet, hanem élettelen, száraz, ágas-bogas alkotmányok, olyasfélék, mintha girbegurba, gyűrött drótsövények volnának, vagy valamiféle vezetékek, huzalok óriási, fura csomói, a pilóta búcsút vett hát az erdős domboldalak, ezüstszürke fenyvesek, kies tisztások képzetétől, most úgy érezte: mindezt egy idegen technika alkotta, amely egészen más kánonokat követ mint a földi. Ha emberek építenék ki egy űrrepülőtér környezetét egy tágas völgykatlanban, a nagyváros és a hegyoldalak között, gondoskodnának a tereprendezésről, igyekeznének a hasznosságot összekötni a mértani formák szépségével — de biztosan nem csúfítanák el a kopasz lejtőket vadul összevissza meredező fémroncsok és dróthálók kusza bozótjával, amely nem lehet katonai objektumokat álcázó, növényzetet imitáló utászmunka, hiszen olyan természetellenes, hogy az ilyen álcázás senkit meg nem tévesztene. Mikor a rakéta hideg tolósugárral leereszkedett a szürke betonra, az egész domboldalt eltakarták a visszatérő felhők, úgy tűnt el bennük mint valami ótvaros, ragyás bőrű, tüskés hüllő. Bizarr rútsága láttán a pilóta eltűnődött volna, micsoda fura ellentét, hogy a műszaki berendezéseket gondosan megtervezik, aztán hagyják, hogy benője valami rákos burjánzás, újra elnézett volna a déli építmény felé — már túlnyúlt a horizonton az a polip, amely rátekintett fekete karimás tükörszemével —, de nem volt rá ideje, mert a kormányzással kellett foglalkozni. A gravitáció négy g-ről kettőre csökkent, a sűrített oxigén zubogó jégként süvített ki a fúvókákból, az ízeit lábak szétterpesztve kinyúltak a tat alá, és amikor nekicsapódtak a kemény talajnak, a hajtómű egy utolsót böffentett, és elhallgatott.

A háromszáz tonnás rakéta néhány csökkenő erejű, guggoló mozgást végzett az alvázán, majd megállt. A pilóta zsigereiben érezte, hogy más gravitáció hat rá mint fékezés közben, a lengéscsillapítók halkuló sziszegését hallgatva kikapcsolta az öveit, kiengedte a levegőt a szkafander légpárnájából, és felállt. A csatos pántok lecsúsztak a válláról és a melléről. Az analizátor nem mutatott semmilyen mérgező gázt a levegőben, a légnyomás ezerszáz millibar volt, de sisakban kellett kimennie, hát átkapcsolta az oxigéncsövet a saját tartályára. Miután a televíziót kikapcsolta, a fülkében kigyulladtak a lámpák. A magával hozott holmikra pillantott — az ülés két oldalán egy-egy nehéz, kerekes konténer állt, tolni lehet őket, mint a talicskát. Harrach nagy buzgóságában óriási egyes és kettes számot festett rájuk, mintha össze lehetne őket téveszteni. Harrach biztosan irigyelte, ám ennek semmi jelét nem adta. Jó társ volt, és a pilóta sajnálta, hogy nincs mellette. Talán kettesben jobban boldogulnának a feladattal.

Jóval e repülés előtt, amikor Laugernak az Euridikén elmondott szavain kívül semmi sem biztosította, hogy „meglátja a Quinta-lakókat”, depreszszióba süppedt, amit GOD is felismert, de miután az orvossal beszélgetett, tévesnek ítélte a gép diagnózisát. Nem az nyomasztotta őt, hogy rájött: eleve értelmetlen a kapcsolat a Quinta-lakókkal, hanem az, hogy játékukban, melynek tétje a kapcsolat, az erőszak az ő adujuk. Ezt a gondolatát megtartotta magának, mert mindenképpen meg akarta látni a Quintalakókat, hát akármennyi fenntartás és kétség gyötörte, hogyan kérdőjelezhette volna meg éppen ő ezt a nagy lehetőséget? Arago sötét színben látta iparkodásukat, már mielőtt az „erődemonstráció” jelszava elhangzott, a csalást csalásnak nevezte, újra meg újra elmondta, hogy nem vezet az jóra, ha álnokságban akarnak túltenni a másik félen, és olyan erőszakosan csörtetnek a kapcsolat felé, hogy minden esélyét elveszítik, álarcokkal és fortélyokkal álcázva magukat; lehetséges, hogy így nagyobb biztonságban vannak, de egyre távolabb kerülnek attól a lehetőségtől, hogy igazán feltáruljon előttük az idegen értelem. Nem törődtek Arago intéseivel, minden elutasításra erőszakkal válaszoltak, de így az expedíció célja annál elérhetetlenebbé vált, minél brutálisabb eszközöket vetettek be a cél érdekében. Bekapcsolta a fülkeajtó nyitószerkezetét, de meg kellett várnia az automatikus környezetelemzés eredményeit, és míg számítógépe átrágta a befutó adatokat a talaj vegyi összetételéről, a szélerősségről, a környezet radioaktivitásáról (gyakorlatilag nulla), nem a program következő szakaszai jártak az eszében, hanem mindezek a mardosó gondolatok, amelyeket eddig elfojtott. Nakamura egyetértett a szerzetes véleményével, de mégsem helyezkedett az ő álláspontjára, mert az a visszafordulást jelentette. A pilóta is iga zat adott Arago atyának, de tudta, hogy őt magát semmiféle igazság nem tartja vissza. Ha a Quinta a pokol, ő kész pokolra szállni, hogy meglássa a Quinta-lakókat.

Pillanatnyilag semmi sem vallott pokoli fogadtatásra. A szélsebesség másodpercenként kilenc méter, a látási viszonyok a felhőréteg alatt jók, a repülőtér ultrahanggal letapogatott burkolata alatt sehol egy akna, bomba, csapda. Süvítés hallatszott, a külső légnyomás kiegyenlítődött a fülkebelivel, az ajtó fölött kigyulladt a három zöld lámpácska, a nehéz páncélajtó félfordulatot tett, és felnyílt. Behallatszott, amint kattogva leereszkedik a lépcső, és ferdén kinyúló lábai a betonhoz csapódnak. Kinézett. Sisakja üvegén át nappali fény csapott a szemébe. Négy emelet magasságból látta az űrrepülőtér roppant síkságát a megint összezárult felhőzet alatt, az északi domboldal ködbe veszett, messze az alacsony kürtők hosszú vonalából rőt és vöröses füst szállt fel, a füstös háttérre óriási ferde torony rajzolódott, ferdébb a pisai toronynál: egymérföldnyire tőle az ál-Hermész meredezett magányosan és furcsán az üres repülőtéren. És sehol egy élő lélek.

Távolabb, ahol a dombok az alacsonyan szálló felhők mögé bújtak, a betonsíkság szélén alacsony, henger alakú épület állt, mint egy zeppelin hangárja. Mögötte vékony oszlopok meredeztek, pókhálófinom, fényes szálakkal összekötve, a láthatár negyedrészén ilyen pókháló csillogott. A polipszerű, egyszemű metropolis a füstös horizont mögött lapult, és a pilóta arra gondolt, hogy most azzal a pókhálóval figyelik őt. A lépcső tetején állva, távcsővel szemügyre vette a pókhálót, és meglepődött, milyen szabálytalan. Egyenetlenül lógott az oszlopokról, kisebb és nagyobb szemeket alkotva, mint valami régimódi, szakadozott halászháló, amelyet egy óriási halász teregetett magas szárítórudakra, s a vékony rudakat annyira túlterheli a saját magasságuk meg a háló, hogy különböző irányba hajlanak a súly alatt. Nagyon rendetlen benyomást keltett az egész. Az űrrepülőtér különben üres volt, mint evakuálás után az ellenségnek átengedett terep. A pilóta megrázkódott, szabadulni igyekezett a visszataszító, makacs gondolattól, hogy nem antennaerdőt lát, hanem szörnyű, óriás rovarok művét, megfordult és lemászott a meredek vaslépcsőn, a majdnem mázsás tartály alatt görnyedezve. Mikor leért, kikapcsolta a hevedert, leengedte a konténert a betonra, és egyenesen az ál-Hermész felé tolta, amely szétzúzódott tatján nyugodva, ferdén meredezett előtte. Egyenletes léptekkel, tempósan ballagott, semmiféle gyanúra okot nem adva azoknak, akik figyelik — mert biztosra vette, hogy láthatatlanul szemmel tartják.

Tudták, hogy meg fogja vizsgálni a roncsot, de azt nem tudták, miképpen. A tathoz érve, amelynek szétzúzódott fúvókái a csillag alakban meg repedt betonba mélyedtek, a pilóta megállt és körülnézett. Sisakján át hallotta a viharos szél zúgását, de szkafanderében alig érezte. A kronométer csipogása ösztökélte, hogy lásson végre munkához. Az összecsukott durallétrácska fölöslegesnek bizonyult. A fúvókák harmonikává gyűrődött tölcsérei fölött kormos nyílás tátongott a tatban, a nyílás körül a robbanástól kifelé hajlottak a páncél hegyes nyelvei meg a hajóborda csonkja. Itt éppenséggel be lehet mászni, csak vigyázni kell, hogy az éles acélkampók fel ne hasítsák a szkafanderét. Felmászott a tatból kinyúló egyik lábon, a lábaknak már nem volt idejük teljesen kinyúlni a leszállásnál, annyira siettek ezek tüzet nyitni, egyébként okosan, mert az űrhajó akkor a legvédtelenebb, amikor a fő tolósugarat kikapcsolja, és egész tömegét a kinyújtott lábakra helyezi át. Behúzta maga után a tartályt, és törte a fejét, hogyan vizsgálhatná meg a hajótest állapotát. A behegesztett orrajtókat lentről nem láthatta, de a raktér kapuját igen, és csodálkozott, hogy zárva van, és nem törték be. Simán kinyitni kívülről nem lehetett. Meglepte ez a csukott kapu. Hogy is volt ez? Egyetlen nagy kaliberű lövéssel tönkretették a gépházat, aztán itt áll előttük ferdén a sérült űrhajó, és ők a méteres átmérőjű, radioaktív léken át hatolnak be, ahelyett hogy először is rendesen aládúcolnák az egészet, aztán betörnének a fedélközi raktárba? Százévi háború után nincsenek tisztességesen fölszerelt utászaik, nincs rendes haditechnikájuk? A quintai hadsereg furcsa szokásain csodálkozva bajlódott a konténerrel, már az űrhajó belsejében, míg végre sikerült előszednie a sugárzásmérőt. Az űrhajó sötét belseje felé tartotta. Az egyszer használható reaktor a találattól megolvadt, pontosan úgy, ahogy tervezői kigondolták, és a sugárzó folyadék az ügyesen megszerkesztett csöveken át az űrrepülőtér felhasadt betonja alá folyt, szerény méretű radioaktív foltot alkotva. Szépen kiókumlálta ezt Polassar és Nakamura, gondolta, körbe világítva kézireflektorával. Csak a csend és a sötétség vette körül. A gépházból még romok sem maradtak. Pontosan úgy tervezték, hogy elbírja a kétezer tonnás, üres makettet, és a robbanás miszlikbe szaggassa. A Geiger-mérő mutatója megugrott, és közölte vele, hogy egy óra alatt nem kap többet száz röntgennél. Kivett a konténerből két lapos fémdobozt, és kiszórta a tartalmukat, szétgurultak a szinvarok, a mikroszenzoros szintetikus rovarok. Óvatosan letérdelt közéjük, mintha a roncs űrhajónak akarná megadni a végtisztességet, és bekapcsolta az aktiválórendszert a nagyobbik doboz alján. A recés bádogpadlón szétgurult parányok lázas nyüzsgésbe kezdtek. Vékonyka drótlábaikkal kapálózva, mint hátukra fektetett és megfordulni igyekvő, igazi szarvasbogarak, a szinvarok szanaszét futottak. Türelmesen várt, míg az utolsók is eltűntek. Amikor már csak egypár nyilván hibás darab keringett tanácstala nul a térdei körül, felállt és kimászott a napvilágra, maga után húzta a majdnem üres konténert. Félúton kivett belőle egy jókora gyűrűt, kinyitotta a konténer állványát, a tat felé irányította a relét, aztán visszament a Földhöz. Leszállás óta ötvenkilenc perc telt el. További harminc percen át a környéket fényképezte, főleg az égbe nyúló pókhálót, váltogatva a szűrőket és a lencséket, aztán felmászott a rakétájába. A félhomályos fülkében már világított a felderítőmonitor. A szinvarok infravörösben jelentettek a relén át, amelyet a jobb vétel kedvéért félúton állított fel. A számítógéppel és annak programjával együtt elektronmikroszkópot alkottak, annyiban különlegeset, hogy térben alegységekre tagolódik. Tízezer bogárka kutatott a roncs minden zugában, megvizsgálva a kormot, szemetet, port, mindenféle maradványokat, az olvadt fémek cseppjeit és szilánkjait, hogy fölfedezzék azt, ami előzőleg nem volt ott. Elektronikus ormánykájuk az „ordofília” tulajdonságával rendelkezett — vonzódott a molekuláris rendhez, amely minden élő vagy élettelen mikroorganizmus jellemzője. A szinvarok buták ahhoz, hogy diagnózist állítsanak fel, ők csak a mikroszkóp lencséi, de az űrhajóban lévő analizátor már fel is rajzolta és diagnosztizálta a fölfedezett idegen mikroorganizmusok első kristálymozaikjait. Le a kalappal a quintai halálmérnökök technobiotikus ügyessége előtt! A szinvarok lassan ható vírusokat mutattak ki az ártatlan szemétben. A sok millió vírus mindegyike légypiszoknyi kosznak álcázta magát. Lappangási idejüket a komputer még nem tudta kiszámítani. Ezek a molekuláris pólyában szunnyadó csírák hetek vagy hónapok múlva kelnek ki. Ebből a felfedezésből a pilóta egy fontos következtetést vont le: épségben kell távoznia a bolygóról, hogy felvigye a fertőzést a fedélzetre. Ez a kristálytiszta logikájú okoskodás merész tettekre sarkallta — hiszen úgyis visszaengedik, mert csak akkor szállíthatja házhoz a pusztulást. Ám ekkor eszébe villant: álljon meg a menet! A vírusok lehetnek valódiak és ugyanakkor álságosak. Aki rájuk bukkan, pontosan úgy okoskodik mint ő az imént — és vakmerő vállalkozásokra szottyan kedve. Könnyelműen nekivág, és egykettőre valami sajnálatos baleset éri. A konfliktusstruktúrák algebrájából ismert, tipikus helyzetbe került: a játékos kialakítja magának az ellenfél modelljét, valamint az ellenfél helyzetének modelljét, erre válaszol, megszerkesztve a modell modelljének modelljét, és így tovább, a végtelenségig. Az ilyen játékban nincs semmilyen biztosan hiteles tény. Ez aztán a kelepce, gondolta. Mire megyek itt a műszereimmel? Ördögűző kéne ide. A kronométer élesen a fülébe csipogott: letelt a száz perc. Két tenyerét a lemezekre fektette, és érezte, amint alattuk finoman zsibong az áram, feltöltve a számítógépet, hogy elküldje a Hermésznek az egybites lézerjelet: a felderítő él.

Ideje volt hozzálátni az igazi felderítéshez. Lecipelte a lépcsőn a másik konténert, és a tatban lévő rejtekhelyről kiemelte az összecsukható járművet: könnyű keret nyereggel és villamos meghajtású ballonkerekekkel. Felült a járgányra, és elindult az északi domboldalak felé, az égbe nyúló háló és a magányos hangár felé. Szitálni kezdett az eső. Szürke köd gomolygott az egyre növekvő épület kontúrjai körül. Megállt a hangár előtt nyitott kocsijával, kesztyűjével letörölte az esőcseppeket a sisakja üvegjéről, és megrökönyödve bámulta a hatalmas épületet. A kolosszus tökéletesen idegen, és ugyanakkor érthetetlen módon ismerős volt. Ablaktalan, domború falait párhuzamos, masszív gerendák bordái fogták össze, formája dacolt az építészettel is, a természettel is — mint egy döglött bálna, amelynek a hasába gránátot lőttek sűrített gázzal, attól fúvódott fel ilyen hátborzongatóan, hájas teste kidagad rácsos ketrecéből, melyet végvonaglásában meggörbített. Két borda között félkör alakú nyílás tátongott. A pilóta ledobta a járgányról a tartályt, és ezen a kapun át betolta maga előtt a sűrű sötétségbe. Hirtelen mindenfelől vakító fehér fény zúdult rá. Akkora csarnokban állt, amelyben még a járótorony is hangya lenne. A csarnok falain összefonódó, görbe galériák futottak körbe több sorban, mint egy vasszínházban, amelyből a zsigereit: a színpadot és a nézőteret kitépték. Középen, a rácsos bádogpadlón tarka csillagféle feküdt, csupa kristályként csillogó virágból kirakva. Mikor közelebb ment, észrevette, hogy a csillag fölött fordított gúla függ, átlátszó, mint a levegő, csak éles szögből látható, amikor felületén megcsillan a visszavert fény. Az üvegnégyzetben smaragdzöld betűk ragyogtak fel egymás után:

EZ AZ ÜDVÖZLÉS STOP

A kristályvirágok felragyogtak, csodálatos színekben égtek, a világos szürkéktől a mély ibolyáig. Fénylő kelyhük szétnyílt. Mindegyikben egy tűzbriliáns égett. A felirat helyén egy másik jelent meg:

KÍVÁNSÁGOTOKAT TELJESÍTJÜK STOP

Mozdulatlanul állt, a fénylő kristályok szivárványa pedig lassan elszürkült. A gyémántok egy ideig még rubinvörösen izzottak, majd eltűntek, és könnyű hamuvá hullott szét az egész. Kusza, tüskés dróttekercs előtt állt, a kristályban pedig új szavak zöld betűi gyulladtak ki:

AZ ÜDVÖZLÉSNEK VÉGE STOP

Felnézett a már alig parázsló hamuról, tekintete körbefutott a galériákon, amelyek helyenként elváltak a domború faltól, girlandok módjára lelógva, és összerándult, mintha arcul ütötték volna. Hirtelen rájött, mitől ismerős ez a fura épület: nem egyéb, mint a Hermész százszorosára felfújt, kifordított kópiája. A galériák az állványzatot utánozzák, amelyet szerelés közben a hajótest oldalához hegesztettek, és leszálláskor a robbanástól meggyűrődött, a homlokzatba mélyedő bordák pedig az űrhajó bordái, amelyek most kívülről övezik a kifordított hajótestet. A kajlán tekergő galériák ereszei alatt sorra kihunytak a fények, a csarnok ismét sötétbe borult, csak a levegőben lebegő AZ ÜDVÖZLÉSNEK VÉGE STOP felirat világított lassan elhalványuló, zöld betűivel.

Most mihez kezdjen? Behatoltak a lelőtt űrhajóba, és pontosan lemásolták, gépies precizitással vagy rafinált gúnnyal, hiszen úgy jött be ide mint egy leölt, kibelezett élőlény hasába. Akár alattomos rosszindulat, akár egy nem emberi kultúra rítusa sugalmazta a vendégfogadásnak ezt a sajátos módját, kiúttalan labirintusba csöppent a pilóta. Kábán hátrálva a sötétségben, nekiment a konténernek, a fémtartály csörömpölve zuhant a bádogpadlóra, s ez a lárma kijózanította, de fel is dühítette.

Futva tolta ki talicskáját a napvilágra, az esőbe. A vizes beton megsötétedett. A szitáló esőfüggöny mögött, messze, rakétájának ezüst tűjét látta, a vörös szikrákból felszálló piszkos füst szétterülve, egyhangúan hullámzott, és beleolvadt az alacsonyan gomolygó, zavaros felhőkbe, s az egész pusztaság fölött az ál-Hermész halott, ferde tornya meredezett. Megnézte az időt. A következő száz percig még majdnem egy órája maradt. Igyekezett leküzdeni fortyogó dühét, hogy józanul és nyugodtan átgondolhassa a dolgokat. Ha ezek harci gépeket terveznek, telerakják a bolygót és a világűrt haditechnikával, képesnek kell lenniük a logikus érvelésre. Ha nem akarnak személyesen mutatkozni, hát vezessék el valamilyen útjelzéssel oda, ahol a termináljaik a hónapok óta sugárzott kóddal, a konfliktusalgebra egyenleteivel bebizonyítják neki a kapcsolat hiábavalóságát. Utasítsák vissza az erőszak érveit konkrét érvekkel, magyarázzák el, mi az a felsőbb erő, amely csak a pusztulás különböző formái között engedi választani őket, de itt nincs semmiféle útjelzés, terminál, információcseréhez való berendezés, itt nincs semmi, még a semminél is kevesebb van: hiszen ott a fémes füsternyő a felhőkben, ott az ál-Hermész hullája, álcázott vírusokkal megfertőzve, a vendég fogadására pedig ott az űrhajó püffedt másolata, mint egy döglött béka, amelyet felfújt egy őrült, és ott a kristály virágágyás, amely üdvözlésül hamuvá esik szét. Ellentmondásos jelentésekkel teli, bonyolult szertartás, mintha azt mondaná: nincs itt semmi keresnivalótok, betolakodók, sem tűzzel, sem jégzuhataggal nem kényszeríthettek ki belőlünk semmit, csapdákon, látszatokon és álcázáson kívül. Csináljon a küldöttetek, amit akar — mindenütt ugyanez a rendületlen hallgatás fogadja, míg csalódottan, megzavarodva, veszett dühében összevissza lövöldözni nem kezd, akkor pedig vagy ott pusztul a romok alatt, vagy kimászik alóluk és elrepül, de nem a tervek szerint, rablott tudással megrakodva, hanem páni félelemben menekülve. És valóban: ugyan kierőszakolhat-e belőlük bármit is, ha betör elzárt világukba, az egyszemű metropolis vaskarikájába, ott a füstfal mögött? Hiszen ebben az ennyire emberentúlian idegen környezetben annál kevesebbet tud meg, minél vadabbul csapkod, mert nem képes megkülönböztetni azt, amit fölfedez, attól, amit elpusztít.

Esett az eső, a felhők még lejjebb ereszkedtek, a roncs Hermész csúcsa is elveszett már bennük. Kivett a tartályból egy dobozt, és abból a bioszenzort — olyan érzékeny műszer ez, hogy ötszáz méterről hevesen reagál egy lepke anyagcseréjére. A mutató állandóan a nulla fölött remegett, mutatván, hogy mint a Földön, itt is mindenütt van élet, de a baktériumok vagy a virágpor nem lehet Ariadné fonala. Felmászott a lépcsőn, teljesen kihúzta a műszer csövét, és a délen kavargó füst felé, a füst mögött rejtőzködő polipforma metropolis épületrengetege felé fordította. A mutató most is a nulla közelében remegett. Maximálisra növelte a fókusztávolságot. A füst, ha fémes is, nem lehet akadály, ahogy a falak sem, de hiába vezette végig a biométert a láthatár mentén, a mutató nem mozdult. Halott vasváros? Ez olyan hihetetlen volt, hogy reflexmozdulattal megrázta a műszert, mint egy megállt órát. Mikor aztán megfordult, és az esőn átderengő, égbe nyúló pókháló felé fordította a csövet, a mutató végre kilendült, és amint a csövet jobbra-balra mozgatta, széles ívű, szaggatott lengéssel jelzett.

Visszakocogott a járgányhoz, felrakta a konténert az üléstámla mögé, benyomta a bioszenzort a volán melletti, rugalmas tartóba, és a rudakra teregetett háló felé hajtott.

Már úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenek. A kerekek alól magasra fröcskölt a víz, patakokban folyt le a sisak üvegén, alig látott tőle, pedig folyton nézni kellett a bioszenzor sebesen ugráló mutatóját is. A számláló szerint négy mérföldet tett meg, tehát közeledett a felderítési övezet határához. Mégis egyre gyorsabban robogott tovább. Ha a műszerfalon villogó piros vészlámpa nem figyelmezteti, árokba hajtott volna, mert a mély árkot messziről a felszállópálya fekete csíkjának nézte. Beletaposott a fékbe, a járgány kifarolt, aztán megállt a töredezett beton szélénél. Kiszállt,

hogy szemügyre vegye az akadályt. A köd megnehezítette a távolságbecslést, és a mélység illúzióját keltette. A kibetonozott síkság itt ért véget, a töredezett beton részben a levegőben meredezett az agyagos árokpart fölött. Az árok szélessége változó volt, de a kis durallétrával sehol se juthatott át rajta. Sietősen, nemrég robbanthatták ezt az árkot, erről tanúskodott a tépett agyagfal, a már-már leváló, kiálló göröngyök.

A túlsó parton, ahol a robbanás ereje iszappá nyomta szét a törmeléket, a nem túl meredek, széles rézsű fölött, a ködön átderengtek az égbe nyúló pókháló szemei. A rézsű mentén, egymástól elég messze, kis betonaknákban acélsodronyok végét rögzítették, ilyen sodronyokkal szokás függőlegesen tartani a gömbcsapágy alapú, oldaltámasz nélküli antennaoszlopokat. A két legközelebbi csőből a robbanás kitépte a rögzítőhorgonyt az ellensúlylyal együtt. Tekintetével követve a szabadon lelógó sodronyokat, úgy ötven méterrel följebb meglátta magát az oszlopot: teleszkóposan egymásba csúsztatott, egyre vékonyabb elemekből állt, felső része meghajlott, mint az erősen megterhelt horgászbot, így a háló lazán lelógott, legalsó kábelei majdnem a talajt súrolták. Ameddig csak ellátott a ködben, a domboldalt az agyagnál világosabb kúpok borították, nem földbe ásott folyadékvagy gáztartályok kúpjai, inkább szabálytalan vakondtúrások, vagy félig beásott, óriási teknőspáncélok. Talán gigászi gombák megannyi kalapja? Vagy földbe ásott óvóhelyek?

Szél hintáztatta a kilazult pókháló szálait a zuhogó esőben. Kivette a járgányból a bioszenzort, és csövét lassan végigvezette a domboldalon. A mutató fel-felugrott a skála piros szektorába, visszaesett, megint szinte a maximumig lendült, ilyen heves kilengésre nem holmi baktériumok vagy hangyák késztetik, hanem talán bálnák vagy elefántok — mintha egész csorda üldögélne odaát az üres lejtőn, a patakzó vízben. Negyvenhét perce maradt még a százig. Visszamenjen a rakétához, és várjon? Kár az időért, és ami még nagyobb baj: kárba veszne a meglepetés hatása. Fejében már kezdtek homályosan kirajzolódni a játékszabályok: nem támadnak, de akadályokat állítottak fel, hogy kitörhesse a nyakát, ha nagyon akarja. Fölösleges itt tétovázni. Az álomnál kevésbé valószerű ébrenlét kifejezhetetlen érzésével elővette a konténerből a holmikat, amelyekkel átugorhat a túlsó partra. Belebújt az ugrórakéta hámjába, combzsebébe rakta a kis tábori ásót, a bioszenzort a hátizsákba dugta, fölvette a hátizsákot, de mivel egy ilyen kísérlet nem árthat, először megpróbálkozott a kötélkilövővel. Megcélozta az árok túlsó partját, bal könyökével megtámasztotta a kilövőt, és lőtt. Süvítve tekeredett le a tergálkötél, a rézsűbe csapódott, a kampók meg is tartották, de amikor meghúzta, első rántásra kicsúszott a felázott talajból.

Kinyitotta hát a rakéta szelepét, a gázsugár sziszegve kiáramlott, és a levegőbe emelte, éppolyan könnyen mint a gyakorlótéren. Átrepült az árok fölött, lepillantva az alján sötétlő iszapos vízre, aztán gyengébbre fogta a lábát csapkodó hideg gázsugarat, és földet ért a kiszemelt helyen, egy halom mögött, amely felülről nézve durva azbesztből sütött, ormótlan cipóra hasonlított. Csizmái szétcsúsztak a sárban, de talpon maradt. Nem volt itt túl meredek a lejtő. Hasas, zömök vályogkunyhók vették körül, hamuszürkék, világosabb csíkokkal ott, ahol a víz patakzott róluk. Primitív néger törzs elhagyott faluja a ködben. Vagy temető, kunhalmokkal. Elővette a hátizsákból a bioszenzort, és egylépésnyi távolságból az érdes, domború fal felé tartotta. A mutató a piros maximumon rezgett, mint egy gyenge voltmérő, ha jókora dinamóhoz érintik. Maga elé tartva a kihúzott csövű, nehéz műszert, mintha lövésre kész fegyver volna, gyorsan körbejárta a vályogból tapasztott, kérges, szürke kúpot, csizmája cuppogva merült az agyagba, mély nyomokat hagyva, amelyek rögtön megteltek sáros esővízzel. Felfelé indult a domboldalon, egyik ormótlan cipótól a másikig. A lapos tetejű vályogdombok másfélszer olyan magasak voltak mint ő. Éppen ember nagyságú lakónak valók, de nem volt rajtuk semmiféle bejárat, nyílás, lőrés, ablak, nem lehettek teljesen zárt, formátlan bunkerek, sem megkérgesedett sírokba temetett holttestek. Akármerre fordította a szenzort, mindenütt csak úgy forrt az élet. Összehasonlításképpen a saját melléhez tartotta a csövet. A mutató a maximumról rögtön a skála közepére siklott. Óvatosan letette a műszert, hogy meg ne sérüljön, elővette szkafandere combzsebéből az összecsukható tábori ásót, térden állva lyukat vájt a puha agyagba, az acél megcsikordult a kérgen, hátradobálta a kiásott agyagot, a rohamosan növekvő gödröt megtöltötte a víz, vállig benyúlt a gödörbe, ameddig csak elért, vaktában tapogatózott, keze valami vízszintes, elágazó gyökérféléhez ért. Megkövesedett gombák gyökérrendszere? Nem — vastag, sima, kerek átmérőjű csövek, és — ami megdöbbentette — se nem hidegek, se nem forrók: melegek. Zihálva, nyakig sárosan talpra ugrott, és ököllel rávágott a rostos kéregre. Az rugalmasan bemélyedt, bár elég kemény volt, és mindjárt vissza is nyerte a formáját. Háttal nekidőlt. Az esőn át látta a távolabbi púpokat, mind ugyanilyen idomtalan volt. Némelyek közülük, egymáshoz hajolva, görbe utcácskákat alkottak, ezek a furcsa sikátorok felfelé vezettek a dombra, ahol elnyelte őket a köd.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a bioszenzor két tartományt érzékel: oxigénes vagy oxigén nélküli anyagcserét, a kapcsoló állása szerint. Az oxigénes anyagcserét már felfedezte. Felemelte a műszert, letörölte kesztyűjével az üvegére tapadt sarat, átkapcsolta anaerob anyagcserére, és az érdes felület hez érintette. A mutató nem túl gyorsan, ütemesen kilendült. Aerob és anaerob élőlények együtt? Hogy lehet az? Nem értett hozzá, de itt más is aligha igazodna ki. Tovább gázolt a sártengerben, az ömlő esőben, egyre újabb púpokat vizsgált meg. Az anyagcsere más-más ütemben lüktetett. Talán alszik némelyik, a többi meg ébren van? Mintha fel akarná ébreszteni az alvókat, ököllel verte az érdes pocakokat, de a lüktetés ettől nem változott. Olyan lázasan vizsgálódott, hogy kis híján elesett, amikor két bucka között váratlanul felbukkant egy antennarögzítő sodrony, ferdén felfelé feszülve, a sűrű ködben láthatatlan, nagy pókháló felé. Egy ideje, nem tudta, mióta, a kronométer egyre hangosabb, figyelmeztető csipogással riasztotta. Észre sem vette, és eltelt száztizenkét perc. Hogy tudott így elbambulni? Most mi lesz? Repülve három-négy perc alatt elérné az űrhajóját, de az ugrórakéta tartályában lévő gázzal legfeljebb kétszáz méterre juthat. Mondjuk, hogy háromszáz. A járgányig. de onnan több mint hat mérföld. Legalább egy negyedóra. Megpróbálja? És ha a Hermész előbb lesújt, és követe itt pusztul el, nem mint hős, hanem mint egy címeres ökör? Kereste az ásót, de hiába: a zsebe üres volt.

Ott felejtette az ásót, földbe szúrva, a gödörnél. Hol keresse most ebben a labirintusban?

Két marokra fogta a biométert, lendületet vett, és odasózott a rücskös kéregre, addig ütötte-verte, míg meg nem repedt, a hasadékokból sárgásfehér por tört elő, mint egy pöfeteggombából — és odabentről nem bámult rá kunyhóban lapuló élőlények szeme, a tátongó, mély vágás sima felületet mutatott, ezernyi apró pórussal, mint egy baltával kettévágott cipó, belül nyersen maradt, nyúlós, szalonnás tészta. Karjait az újabb csapásra emelve, megállt, és akkor vakító fény öntötte el az eget. A Hermész, tüzet nyitva az űrrepülőtéren túli antennatornyokra, átlőtte a felhőtakarót, az eső szempillantás alatt felforrt és eltűnt, már csak fehér gőze oszladozott, felkelt a lézernap, a felhőn-ködön átsistergő hőcsapás az egész domboldalt letarolta, csupasz, védtelen bimbók nyüzsgő tömegei borították a lejtőt, ameddig csak ellátott, és amikor a gigászi pókháló a lángolva derékba törő antennákkal együtt rázuhant, megértette, hogy meglátta a Quinta-lakókat.